Sokkal egyszerűbb lenne hülyeként élni a világban, de boldogként. Popper Péter egyszer azt mondta, a régi görög kor azért olyan vonzó még manapság is, mert az volt az egyetlen olyan idő/hely, ahol az intellektualitás és a boldogság egyszerre virágozhatott, s nem kellett választani. Azóta mindig választani kell. Gyakran a könyvekben keresem a választ a kérdésekre, vagy az emberekre. Pszichológiai előadásokban, tankönyvekben, regényekben, vagy mélyenszántó beszélgetésekben. Popper Péter szerint aki keres, az nem talál. S hogy a tudás tanulható és átadható, de a bölcsesség nem. Talán ha nem keresném ennyire, sikerülne megtalálni. Azt is mondta ő és azt hiszem, Csernus Imre is, hogy a rohanó világunk elvonja a figyelmet az igazán fontos dolgok elől, például az élet értelme, a meditáció, a belsőnk elől, s ezért nem vagyunk békében magunkkal. Csernus Imre azt mondta, ezért is szeret vidéken élni. Mert több ideje van.


Én nem tudom, hogy kell elsajátítani a bölcsességet, de az valami olyasmi, ami sok türelemmel, megértéssel, szeretettel és magamon túlgondolással jár, és sok-sok hallgatással. Én nem tudok elég jól hallgatni. Az ember azt gondolná, hogy az idős embereknek ezek már mind sajátjai. De talán kevés az igazán olyan ember, aki ezt valóban birtokolja, s én már több mint egy évtizede ezt szeretném. Valamiféle lelki békét, megelégedettséget, ha nem is boldogságot. Mert a boldogság csak egy pillanat, de az előbbi kettő lehet tartós. Talán túl sok jelentőséget tulajdonítok a dolgoknak. De mikortól "bagatelizálja" el az ember a problémáit és lesz az egészből struccpolitika? A lelki egyensúly záloga, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan?