(2009.06.18)

Mint két gyermek az Édenben, élünk,

A szekrénybe zárt szörnyektől sem félünk.

Két gyermek, és pajkos játék talán az egész,

Mégis a valóság zamatába vész.

És elvész az idő, a pillanat él örökké,

A vonalak mind összeforrnak körökké.

S nincsen alma, kígyó talán a gyötrelem,

Hogy távolról forró viaszként fáj a jelen.

Éden gyermekei, ismeretlen vizeken,

Vagy csak kettesben, egy norvég szigeten.

S kertet ad az érintések dzsungele,

És csak az a szó lehel életet bele.

S hogy kígyó is van? Hadd legyen!

Az is egy pont nekem a művészet-hegyen.

S ha kín is, utóbb majd még édesebb,

Még érzékibb a vágy, s szenvedélyesebb.

Ez az Édeni élet… Így ne mondd többé soha,

Hogyha az élet egyszer majd, ha mégis mostoha,

Ha elvesz tőlem, tudjam, hogy szerettél,

S valaki hasonlót keressek, mint aki lehettél!

Ne mondd többé, könnyeket ne akarj látni!

Mert nekem nem jó más! Nekem nem jó akárki!

S hát, ha százszor megírom, elhiszed ugye végre,

Egy rózsának nincs másra szüksége, mint kis hercegére?!

S így csak Te kellesz, csak Veled az az élet,

Az Édenkerti festmény, a gyermek-csendélet,

Oly művészien festve, hogy belesír a lelkem,

S a másik felét tebenned is zokogva leltem.

S ok nélkül, ha tűnik, hisz nem érti más senki,

Tudom, más nyelv ez s nem fejtem én sem ki.

Édeni nyelv, a vers is, ahogy írom, most más,

S ha csak Te érted, kis herceg, úgy is oly csodás!