Facebook Twitter Addthis

Különleges erőkkel 6. (Befejezés)

Bár az Angyalok iskolája című fantasztikus témájú regényemet sikerült megjelentetnem, azonban a Különleges erőkkel fantasy-krimi könyvet nem adták ki, úgyhogy most aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, online elolvashatja. :) 

A kötetet több részre bontva rakom fel.

 

Így aludtunk el. Nem tudom, mennyi ideig lehettünk így, de reggelre már nem így ébredtem. Elterveztem, hogy aznap egy normális napot tartok. Még csak nem is néztem egész nap a cirkusz felé, messziről elkerültem őket. Nick hagyta, hagy tegyek, ami jól esik. Aznap sokat meséltem neki magamról. Úgy döntöttem, megpróbálok vele barátságosabban viselkedni és nyíltabban.

  • Szeretem a természetet – mondtam, mikor keresztülsétáltunk a mezőn. – Leginkább falun élnék, bár már eléggé beszippantott a nagyváros, így nem is tudom, nem unatkoznék –e már faluhelyen.
  • Én szeretem a várost. Mit szeretsz még? – érdeklődött.
  • Rajzolni. És szeretek történeteket írni. És szeretek zongorázni – soroltam.
  • Sok mindent szeretsz – állapította meg.
  • Igen. Szeretném, ha minden oldalamat egyből meg tudnám mutatni az embereknek, ugyanakkor mégsem akarom egyiket sem megmutatni, mert akkor sebezhetővé válok – fogalmaztam meg az érzéseimet.
  • Te vagy a legkevésbé sebezhető nő, akit valaha ismertem.
  • Milyen volt a hadseregben? – váltottam hirtelen témát.

Egy ideig nem válaszolt, aztán mégis beadta a derekát.

  • Gondolhatod… Szóval nem vagyon beszédes típus. Több halottat láttam, mint te. Találkoztam több különleges képességű emberekkel.
  • Mire voltak képesek? – kaptam a szón.
  • Némelyik felerősíteni a többiek erejét. Mások lebegtették a tárgyakat. De a te erőd is hasznos lehetett volna, embereket rákényszeríteni dolgokra. Képzeld csak el ezt egy felerősítéssel.
  • Nem akarom elképzelni. Hálás vagyok Aaronnak, amiért vigyázott rám, és inkább az ő felügyelete alatt dolgozhattam, mintsem a hadseregben. Tudom, hogy sokkal többet tett értem, mint amit elmond nekem – vontam meg a vállam.
  • Mégsem értékeled eléggé.
  • Csak jól esik egy kis szabadság. Így nem lehet normális életem. Tudod, férj, gyerekek, házasság.
  • Ilyesmikre vágysz? – nézett rám.
  • Talán igen… Te?

Nem válaszolt a kérdésemre. Sosem válaszolt arra, amire nem akart.

  • Elmeséled, hogyan lettél ügynök? – kérdezte némi hatásszünet után.

Magam elé révedve idéztem fel azokat az évekkel ezelőtti napokat.

  • Kiskamaszként veszítettem el a szüleimet autóbalesetben. Nem szívesen emlékszem vissza rá. Aaron akkor még fiatal ügynök volt. Előttük nem maradt rejtve, hogy különleges képességekkel rendelkeztem. Már régóta megfigyeltek engem. Megkeresett, és az egyik központunkba vitt, ahol az ilyen gyerekekkel vagy felnőttekkel foglalkoznak. Ő lett a mentorom. A többi úgymond tanítvánnyal nemigen találkoztam. Kiképezett fizikailag és mentálisan is, hogy ügynök válhasson belőlem. Sokan fogadtak ellenem a törékeny termetem miatt, de ha nehezen is, helytálltam. Néhányan szerettek volna komolyabb célokra felhasználni, de Aaron a pszichológiai jelentésemben azt írta, hogy beszámíthatatlan vagyok, így nem ajánl katonai pályára.
  • Olvastad a jelentést? – kérdezte kérdőn.
  • Egyszer belopóztam az iratraktárra és elolvastam. Nem tudom, hogy valós –e az, hogy beszámíthatatlan vagyok, vagy csak meg akart védeni, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi. Így nem mernek nagyobb volumenű bevetésekre küldeni, és nekem ez így pont meg is felel. Legalábbis eddig megfelelt.
  • Szóval majdnem egy évig éltél „átlagos életet”… Nem hiányzott cseppet sem ez a másik élet? – nézett őszintén a szemembe.

Csodálkoztam, hogy ilyeneket kérdez tőlem. De kettőnk közül általában mindig is ő volt, aki kérdezett, s én, aki nem tudott nem válaszolni.

  • Talán egy kicsit – mosolyodtam el végül.
  • Meséld tovább! Hogyan találkoztál a többiekkel?
  • Mikor elég jó lettem, Aaronnal kezdtem dolgozni. Pár évvel ezelőtt. Jason később csatlakozott hozzánk. Ő azelőtt szintén a hadseregben szolgált, öreg kutya ő már. Remet még a kiképzőközpontban ismertem meg. Azt szeretem benne, hogy vág az esze, mint a borotva, de mégsem gondolja túl a dolgokat, mert egyből beleveti magát a veszélybe. Ámbár ő akkor még gyerek volt, amikor én már bevetéseken vettem részt. Két éve, amikor már ő is nagyobb lett, bár szinte még most is gyerek, Aaron – talán csak azért, mert Rem azon kevesek közé tartozott, akikkel kijöttem – bevette Remet is a csapatba. De azt nem értem, Te hogy kerülsz a képbe – néztem kérdőn Nickre, aki eddig szótlanul hallgattott.
  • Jasonnal egy egységben szolgáltunk. Tíz évet dolgoztam a hadseregben, és akkor sem szakadt meg a kapcsolatunk, amikor belőle ügynök lett a ti csapatotokban. Amikor meséltem neki arról, hogy már nem bírom a hadsereg pszichémre gyakorolt hatását, hogy úgy mondjam, már rémálmaim voltak, akkor jött és segített. Áthelyeztetett. A dolgom csupán az volt, hogy „kikapcsolódásként” rád vigyázzak.
  • De még mindig nem értem, miért kell vigyázni rám.
  • Ha a mi kormányunk úgy is tudja, hogy pszichikailag nem vagy beszámítható és bevethető, ezt nem biztos, hogy mindenki így gondolja – jelentette ki bajjósló hangon.
  • Vagy talán a beszámíthatatlanságom miatt kellett vigyáznod rám – öltöttem ki rá a nyelvem.

Sosem felejtem el azt a napot. Békésen telt. Egy teljes napot eltölteni nyugalomban, kettesben vele felért a paradicsommal. Ráadásul ez alatt az egy nap alatt többet megtudtam róla, mint az addig együtt töltött egy évünk alatt.

Csak azt nem tudtam igazán, hogy ez egy baráti vagy egy ismerkedős beszélgetés volt –e részéről.

Este a szobánkban még egyszer átrágtuk a másnapi cirkuszi előadás menetét, hogy ki hogyan kerül sorra, mikor jövök én, milyen mutatványokat kell végrehajtanom Smooth-szal. Miközben ezt tárgyaltuk meg, a kezemet fogva egy teljes órán át töltött energiát belém.

Aludni viszont egy szemernyit sem tudtam. Folyamatosan a következő nap eseményein rágódtam, és újra meg újra végiggondoltam a lehetséges gyanúsítottakat. Azon agyaltam, hogyan vehetném rá valamilyen tettre a gyilkost úgy, hogy mégse legyek közben veszélyben. Nagyjából hajnali négy körül lehetett, amikor felhagyva az elalváson próbálkozással, kikecmeregtem az ágyból.

Ekkor csörrent meg a mobilom. Ahogy a képernyőre néztem, láttam, hogy Jason az. Egyből felvettem. A csörgésre persze Nick is felébredt.

  • Baj van? – kérdeztem a telefonba, és egyből ki is hangosítottam, hogy Nick is hallhassa.
  • Most végre látomásom volt – hadarta gyorsan Jason.

Nick és én összenéztünk.

  • És pedig? – kérdeztem feszülten.
  • Holnap újabb gyilkosság fog történni.
  • Meséld el, mit láttál pontosan… - kértem, azzal leültem Nick mellé az ágyra.

 

Reggel nyolckor egy felmosó-zombi kombinációnak éreztem magam. Ténferegve öltözködtem és másztam le az ebédlőbe, a kávé édes illatát idézve emlékezetembe.

  • Nagyon kimerült vagy. Nem tudom, hogyan tudnálak még az előadás előtt felölteni – jegyezte meg Nick a reggelinél.
  • Nem lesz sokáig szükség az erőmre – vontam meg a vállam.

Próbáltam keménynek látszani, de valójában félelmet éreztem. Nick mindentudó tekintettel vizslatott.

  • Ha ennek az egésznek vége… - kezdett bele, majd félbehagyta a mondatot.
  • Azt majd megbeszéljük akkor – mondtam végül, mivel akkor nem akaródzott semmiről beszélnem, ami elterelte volna a figyelmemet a következő pár óráról.

Reggeli után rögtön a sátorba igyekeztem. Segítettem a többieknek beállítani a kellékeket, ámbár inkább úgy éreztem magam, mint aki teher a vállukon, sem mint segítség. Nick nem tágított el mellőlem egyetlen pillanatra sem.

  • Remélem, hogy ügyesebb leszel, mint a minap – nézett rám Cissy, miközben fájós lábát dörzsölgette.

Előtte lévő nap megbeszélték Dannal, hogy Cissy is fellép, de csak néhány tűztrükköt mutat be, amihez nem kellett akrobatikai mutatványokat végrehajtania, és egy helyben állva is végre lehetett őket hajtani.

  • Reméld is – néztem rá, azzal nem is fordítottam rá különösebb figyelmet.

Semmit nem bírtam leerőltetni a torkomon ebédnél, Nick hiába próbált belém tuszkolni legalább egy vajas zsömlét.

Ahogy közeledett a délután három óra, az előadás ideje, egyre idegesebb lettem. Még az érettségin sem izgultam ennyire, de hát mi is volt az ehhez képest.

Az előadásra rengetegen eljöttek. Nem csak ez a falu, de a szomszédos falvak lakóiban is kíváncsiság ébredt, így csordultig megtelt a sátor délutánra. Erős hányingerem volt fél órával a produkció kezdete előtt, bár nem az én attrakcióm volt az első.

  • Ha jól sikerül az előadás, talán velünk is tarthatnál – állt mellém Dan vigyorgó képpel, miközben a hátsó szobában öltöztünk át a díszruhákba. Az enyémet egyenesen gyűlöltem a testre simuló kialakítása miatt.
  • Kizárt dolog!

Kezét a derekamra tette. Egy másodperc tört része alatt cselekedtem, és addigra már hátracsavartam a kezét. Az ikrek röhögtek a sarokban. Mint mondtam, egy áltagos ember leszerelése nem okozott gondot.

  • Oké, értettem. Nem vagyok az eseted. Talán leszbikus vagy.

Elengedtem.

  • Nem, csak a csimpánzokat nem szeretem – néztem a szemébe.
  • Ez kemény volt – vigyorgott a bohóc.

Amikor felcsendült a zene, tudtam, hogy kezdődik. Kisandítottam oldalt a függöny mögött, szememmel Nicket keresve. Tudtam, hogy ott van valahol a tömegben, és, hogy az életem az ő kezében van.  De azt is tudtam, hogyha valakire, hát őrá rábízhatom.

Cissy a szemközti függöny mögül nézte az eseményeket. Valamit tátogott felém. Ahogy le tudtam olvasni, a kéz és lábtörést lehetett. Elfintorodtam.

A bohóc jelenete főleg a gyerekeknek tetszett. Tényleg fantasztikusan tudott zsonglőrködni a srác. Cissy amennyire tudta, előadta végül a tüzes számát, de a szaltókörítések elmaradtak, így nem aratott akkora sikert, mint az várható lett volna, bár szerintem így is káprázatosan szerepelt, a közönség azonban a sok fennhéjázó magamutogatás után, amit például az esti vigadások után adtak elő, többre számított. Az ikrek gimnasztikai és tornamutatványai meghazudtolni látszottak az emberi anatómiáról, testfelépítésről alkotott elképzeléseinket. Amikor Daniel került sorra, már úgy éreztem, hogy a szívem a fülemben dobog, a vér dübörgött a fülemben, és nem is hallottam már a zenét, sem a nyüzsgő tömeg hangját. Izzadt a tenyerem.

Daniel fantasztikus mutatványa lélegzetelállító volt. Ahogy uralta a testét, ide-oda ugrált a levegőben, a földön és a fémből készült építvényeken, köteleken ugrált, csodálatos volt. Vastapsot kapott. Csodáltam, hogy nem törte ki a nyakát. Aztán felkonferáltak engem.

  • Most pedig, kedves nézőink. Eddig soha nem látott produkciónk következik egyik ideiglenes tagunk bemutatásával. Kérem, hogy mindenki őrizze meg a hidegvérét! Az eseményeket a kezünkben tartjuk! – hallottam Daniel hangját, s a közönség egy emberként hördült fel, amikor meglátták Smooth-t a ketrecben.

Haboztam a színpadra lépni. Dan integetett a kezével, hogy igyekezzek. Kiléptem a tömeg elé, de minden olyan elmosódottnak tűnt. Meghajoltam a közönség előtt. Azt kívántam, bárcsak elmehetnék, levehetném ezt az undorító, kényelmetlen szűk ruhát. A bakancsomban és terepnadrágomban kényelmesebben éreztem volna magam.

  • Össze kell szednem magam – mormoltam magam elé.

Mire Dan is levonult a színpadról, „kettesben” maradtunk Smooth-szal. Tudtam, hogy az egész percek kérdése lesz…

A ketrechez léptem. Megálltam előtte, de a tömeg már kezdett türelmetlen lenni.

  • Nyugodt vagy. Tudom, nem szereted a tömeget. Nyugodt maradsz. Csináltuk már párszor, gyerekjáték lesz. Megnyugszol. Szépen kinyitom a reteszt, te pedig lassan kisétálsz. Lassan és nyugodtan – mondtam, majd kinyitottam a reteszt és elhúztam a ketrec ajtaját.

A közönség tapsolt, amikor Smooth megmutatta hatalmas és izmos termetét. Egyetlen mancsának ütése a halált jelenthette, még, ha fogai nem is voltak.

  • Jól van, Smooth, ügyes cicus. Fel a porondra. Ahogy tanultuk.

Éreztem, ahogy a parancsom az állat felé vándorol, és éreztem, ahogy ráerőltetem az akaratomat, bár próbáltam minél finomabban tenni, és megtalálni az összhangot. Smooth engedelmeskedett nekem. Megsétáltattam, ügyesen átugrattam vele az akadályokat. A közönség élvezte az előadást.

  • A tüzes karikákon átugrasz. Szépen, egyenletesen. Gyakorlott és ügyes vagy! Nyugodt! – adtam ki a parancsot.

Smooth egy vérbeli ragadozó módjára hajtotta végre a feladatot. Gyönyörű és igéző volt a mozgása. Amikor a közönség felélénkült, tudtam, hogy ez a produkció megnyerte a tetszésüket. Az én számom volt a legjobb. Aztán hirtelen megéreztem a felém áramló jeges levegőt, mintha nyitva hagytak volna egy hátsó ajtót. De tudtam, hogy nem arról van szó. A rémület egy pillanat alatt magával ragadott. Aztán éreztem, hogy abbamarad, hogy töltődni kezd az energiám. És tudtam, hogy ezzel egyidejűleg le is blokkolódott az erőm. Smooth mintha mély hipnózisból ébredt volna fel, nagyot bőgött és rögtön felém vetette magát. Csak nehezen tudtam kitérni előle, hasra vetettem magam. A közönség felsikoltott. Most már semmi esélyem nem maradt ellene. Mielőtt hozzám ért volna, egy puskadördülés hallatszott a távolból. Egy másodperc tört része alatt történt az egész, és Smooth a földre terült, altatólövedékkel az oldalában. Fellélegeztem. Amikor sietve levonultam a függönyök mögé, Cissy üvöltve rontotta rám magát.

  • Te büdös ringyó! Te mindent megúszol!

Nem ért készületlenül a dolog, de így is a földre tepert. Kés volt nála, és alig pár centire tartotta a pupillámtól. Egyik kezemmel próbáltam eltolni a kezét, miközben másikkal tapogatóztam valami használható tárgy után. Teljes testével rám nehezedet, és vagy jó tizenöt kilóval nyomott többnek nálam. Mivel semmi nem akadt a kezembe, fojtogatni kezdtem fél kézzel, a kérdés már csak az volt, melyikünk bírja tovább.

  • Nem tudtál kővé változatni, hm? – nyögtem ki, amivel sikerült egy pillanatra kilendítenem a nyugalmából, és gyorsan kiütöttem a kezéből a kést.

Onnantól csak gyerekjáték volt hatástalanítani. Éppen a kezét csavartam hátra, hogy összekötözzem egy kötéllel, amikor valaki felrántott hátulról a hajamnál fogva. Daniel váratlan ütést mért a gyomromra, amitől összegörnyedtem. Egy pisztolyt szorított a fejemhez. Minden olyan gyorsan történt…

  • Szóval különleges ügynökök, hm? Melyikőtök blokkolta le Cissy erejét?
  • Kapd be! – köptem felé.
  • Ez nem volt valami nőies válasz.
  • Miért öltétek meg az áldozatokat?
  • Cissy egy kicsit féltékeny, tudod. Natalie pedig jó volt az ágyban – röhögött Daniel, mire Cissy is feltápászkodott és Danre nézett.
  • Ha nem feküdtél volna le vele, még most is életben lenne.
  • És a férfi áldozat?
  • Ja, ő velem kezdett ki. De bunkó volt – vonta meg a vállát Cissy, és hozzám lépett. – Szóval csak egy feltöltött szájú liba vagyok, hm?
  • És gyilkos is – helyeseltem, s egy jókora ütést kaptam az arcomra. Nem mertem visszaütni a rám szegeződő pisztoly miatt.
  • Az idomárt is ti öltétek meg – állapítottam meg.
  • Túl jó volt a száma az enyémhez képest – mondta Cissy.
  • Miért festettétek bohóccá az áldozatokat? – értetlenkedtem, miközben minden idegszálammal azon voltam, hogy megtaláljam a kiutat ebből a szorult helyzetből.
  • Mindegyik nevetséges. Senki nem érhet a nyomunkba. Fajankó falusi parasztok. Nem érthetik meg a mi művészi tevékenységünket – mondta Dan. – Mi különlegesek vagyunk.
  • És a temető? – kérdeztem.
  • Mi sem tökéletesebb a halottaknak. Dan és én könnyen odavittük őket. A vakegér temetőőr nem is láthatott semmit, főleg, mivel végigaludta az éjszakai műszakot – röhögött Dan.
  • És nem akartad, hogy most is legyen egy jobb produkció a tiednél – néztem Cissyre. – Akkor egyáltalán miért hagytatok szerepelni?

Próbáltam húzni az időt, mert tudtam, hogy az az egyetlen esélyem.

  • El akartalak tenni láb alól. Szerintem a színpadon megkövülés csodálatos attrakció lett volna. De leblokkoltátok az erőmet… Minden esetre, az oroszlán által okozott halál sem tűnt rossznak, amíg valaki le nem terítette. De ideje eltűnnünk. Húzd meg a ravaszt – nézett Danre.

Dan szemébe néztem. Nem féltem a haláltól kifejezetten, és láttam, hogy értetlenül néz rám. Abban a pillanatban sajnáltam, hogy Nicknek nem mondtam el semmit az érzéseimről. Attól féltem, hogy talán már nem is lesz rá alkalmam. Amikor épp eldördült volna a lövés, ugyan el is dördült, de nem az ő pisztolyából. Dan a földre rogyott. Nick eresztett bele egy golyót. Nem érte halálos seb, de súlyosan megsebesült. Majd Aaron rögtön a nyomában leteperte Cissyt és bilincset rakott rá. Jason Danielt bilincselte meg. Nem volt túl kedves vele, és egyáltalán nem érdekelte, hogy Dan fájlalja a meglőtt oldalát. Rem mentőt hívott. Mindenki tökéletesen tudta a dolgát.

Megkönnyebbülten terültem el a padlón.

  • Jól vagy? – lépett felém Nick és az arcomat kezdte vizsgálni, ami azt hiszem, eléggé véres lehetett.
  • Nem. Oltári érzés csalinak lenni. Jobban is siethettetek volna – néztem vádlón végig rajtuk.
  • Egyáltalán nem volt egyszerű a felbőszült tömegen keresztüljönni. Most már minden esetre lecsukathatjuk őket gyilkossági kísérletért és gyilkosságért. Mindent bevallottak – nézett rám Rem mosolyogva, kezében a diktafonnal.
  • Remek – mondtam nem túl lelkesen. – Azért jó célzás volt – néztem Aaronra.
  • Nem rossz egy volt mesterlövésztől – vonta meg a vállát. – Bár oroszlánra még sosem lőttem. Csapatmunka volt. Szerencse, hogy Jason előre látta az eseményeket és fel tudtunk készülni.

Hát így történt. Előző este Jason felhívott. Elmondta nekünk, hogy látta, amint Cissy kővé változtat engem a színpadon. Így már tudtuk, hogy ki a tettes. Cissy távolról is képes volt használni az erejét, így sosem hagyott nyomot maga után. Féltékenységből és szimplán gonoszságból ölte meg az áldozatait, Dan pedig a kezére játszott. Egy tökéletes gyilkos páros voltak.

Aaron, Rem és Jason még hajnalba, mindenki tudta nélkül visszatértek a faluba, Aaron titokban ellopta Dan nyugtatófegyverét, és egy biztonságos helyről figyelt Jasonnel, hogy szükség esetén lőhessen. Rem leutánozta Aaron erejét, és az előadás alatt Cissy érzelmeit vizsgálta, hogy tudja, pontosan mikor is készül a támadása. Amikor megérezte a pillanatot, azonnal szólt Nicknek, aki blokkolta az erőket. Így Cissy nem változtathatott kővé. Ugyanakkor persze elszabadult a pokol, mert nem tudtam többé az irányításom alatt tartani Smooth-t. Erre kellett a nyugtatólövedék. Aaron az állatba eresztette a lövedéket. A többi már csak rajtam múlott, de a többiek bíztak benne, hogy addig meg tudom védeni magam, amíg a segítségemre sietnek. Arra nem számítottak, hogy Daniel is benne van a játékban. Úgy volt, hogy csak Cissyvel kell elbánnom, ami nem is okozott nehézséget. A diktafon végig a függöny alá volt rejtve, még az előadás előtt rejtettük oda. Így sikerült használható felvételt nyerni, ami bizonyította a bűnösségüket.

Minden a jól kitervelt tervünk szerint haladt. Azaz csak majdnem, mert kis híján a fogamat is otthagytam. Szerencsére elég eszem volt, hogy húzzam az időt, amíg a többiek odaérnek.

Nickre támaszkodva tápászkodtam fel. Aaron és a többiek kivitték Cissyt és Danielt. Kettesben hagytak minket. Nick hozott egy vizes rongyot és az arcomat törölgette vele.

  • Kösz!

Nem igazán tudtam mit mondani neki. Hirtelen ötlettől, vagy ösztöntől vezérelve a mellkasára simítottam a fejem. Kevés olyan pillanat van, amikor nőnek vagy gyengének érzem magam. Az egy olyan pillanat volt. Nick megölelt, és energiát sugárzott felém. Nem is kellettek szavak. Anélkül is pontosan értettük egymást.

A csapattal úgy döntöttünk – Rem kivételével -, hogy egy napot még a helyszínen töltünk, regenerálódni. Túlságosan fáradtak voltunk az úthoz. Cissyt és Danielt a titkosszolgálat kirendelt emberei elvitték, a többi már nem a mi dolgunk volt. Önelégülten néztem végig, ahogy a rabszállító autóba gyömöszölik őket. Rem azért ment velük, hogy blokkolja Cissy erejét, amíg nem találnak egy alternatív megoldást.

Aznap este külön szobában aludtunk. Nekem pedig piszkosul hiányzott Nick közelsége. Azon gondolkodtam, vajon ő is így érez –e. Az események után kifejezetten magányosnak és védtelennek éreztem magam.

Végül reggel újult erővel úgy döntöttem, tiszta vizet öntök a pohárba és beszélek Aaronnal.

Kora reggel az ajtaján kopogtattam.

  • Gyere! – kiáltott ki.

Benyitottam, és végignéztem az enyémhez hasonló szobán. Aaron éppen az ingét gombolta be, majd oldalára erősítette a pisztolyát.

  • Tudom, hogy mit akarsz kérdezni – tette fel a kezét.
  • Honnan?
  • Ismerlek. De ezt nem tőlem kell megkérdezned.
  • Én csak nem akarok hülyét csinálni magamból, és te vagy az, aki mindent lát.
  • Igen, Airyn, látom az érzelmeket, de nem fogok játszadozni másokéval. Kérdezd meg tőle – nézett rám jelentőségteljesen.
  • Álljak elé, nézzek rá, majd váratlanul nyögjem ki, hogy figyelj csak, Nick, nem vagy véletlenül szerelmes belém? Mert nekem már egy éve az eszemet veszed – mondtam ironikusan.
  • Hát valahogy így – mosolyodott el Aaron, s ami azt illeti, a több év alatt egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor láttam mosolyogni. – Egyébként örülnék, ha úgy döntenél, hogy velünk dolgozol. Esetleg így, ötösben.
  • Méééég…. átgondolom – intettem, aztán faképnél hagytam. – Kösz a semmit!

Nickhez egész nap nem tudtam mit szólni. Az ajkamon volt ötvenszer a kérdés, de végül inkább sosem kérdeztem semmit. A többiek néha összenéztek, de nem kommentálták az eseményeket. Nick úgy tett, mint aki semmit nem vesz észre az egészből, vagy nem is vette észre, nem tudom. A falusiak a hálájukat fejezték ki felénk, amiért megoldottuk az ügyet. Természetesen a különleges képességekről semmit nem mondtunk nekik. A hivatalos jelentésben az állt, hogy Cissy egy új vegyülettel követte el a gyilkosságokat, s amikor elfogyott a vegyülete, velem puszta kézzel akart végezni. Daniel pedig a gyilkostársa volt.

  • Örülök, hogy megtalálták a gyilkost – fogott kezet a rendőr Aaronnal.
  • Ez a munkánk – jegyezte meg Aaron, és ismét felöltötte magára a mosolyt nem ismerő vezető szerepét.
  • Hogyan jöttek rá, hogy a cirkuszos nő a tettes?

Egy pillanatig egymásra meredtünk, aztán Jason megvonta a vállát.

  • Az titkos. Nem árulhatjuk el az eszközeinket.

A rendőr végignézett rajtunk, majd annyiban hagyta a dolgot.

A boszorkány nem jött el elbúcsúzni. Gyakran eszembe jut, hogy talán mégis volt valamilyen különleges képessége. Talán ő is látta a jövőt, amelyet ő csak megérzésnek nevezett.

Ki tudja, hány és hány különleges képességű ember él köztünk. Némelyeknél már születésnél fogva megmutatkozik, másoknál csak kamaszkorban jelentkezik. A szomorú, hogy egyesek gonosz tettekre használják. Nicknek minden esetre igaza volt. Veszélyes voltam. A megfelelő erőkkel kombinálva féltem, hogy mire lennék képes.

Hazafelé azon gondolkodtam, talán teljesen Nick függőjévé kéne válnom. Úgy gondoltam, akkor, ha nem lennék a közelében, nem lennék veszélyes.

  • Nagyszerű erőd van, Airyn. Ha nem lenne, sok embert nem tudtunk volna megmenteni – mondta Aaron, rám nézve a visszapillantó tükörből, mintha csak tudta volna, éppen mire gondolok.
  • Veszélyesek vagyunk. Rem és én kifejezetten – mormoltam magam elé.

Remre néztem. Ki tudja, fiatal élete milyen útnak néz elébe.

  • Ha együtt maradunk, nem hiszem, hogy bármi gond lenne. Tökéletes csapat vagyunk – mondta Jason, felemás tekintetét az enyémbe fúrva.

Ezt leszámítva a többórás hazafelé úton végig csak Aaron, Rem és Jason beszélt. Örültem volna, ha az erőmet rákényszeríthettem volna Nickre, hogy magától vallja be az érzelmeit, de ez lehetetlen volt. Még az is eszembe jutott, hogy Remet is kifaggathatnám Nick érzéseiről, de természetesen nem akartam annyira messzire menni, hogy egy gyereket is bevonjak a magánéletembe.

Amikor az éjszaka közepén kiraktak a lakásomnál, hirtelen nem éreztem, hogy vágynék haza. A kertvárosi házak álmosan meredtek felém, a tücskök ciripeltek. Kicsivel arrébb a főúton szállingózó autók hangját sodorta felénk a szél.

  • Gondold meg, Airyn, jó lenne, ha megint velünk dolgoznál – ismételte önmagát Aaron, mire kérdő tekintettel Nickre néztem.
  • Te… te? – tettem fel a ki nem mondott kérdést, akár egy beszédképtelen, azaz, hogy ő a csapattal marad –e, vagy az irodában dolgozik –e majd.
  • Még nem tudom – nézett rám jelentőségteljesen.
  • Oké… Majd beszélünk! – köszöntem el, aztán besiettem a lakásba.

Úgy éreztem, mintha hónapok óta mentem volna el otthonról, minden olyan idegennek tűnt. Ilyen volumenű történések után nevetségesnek tűt olyasmikkel foglalkozni, mint a mosatlan edények, a vacsorakészítés és a mosás. Ugyanakkor jól esett leülni egy bögre kakaóval a kanapéra és bekapcsolni a tévét. Mégis, hiányzott mellőlem valaki. Egyedül az ágyamba bújni szinte már ismeretlen érzés volt. Hagytam, hadd szóljon a tévé, hogy legyen valami „társaságom”. Háromszor pötyögtem be a „hiányzol” szót a telefonomba, de egyszer sem tudtam elküldeni Nicknek. Azon gondolkodtam, vajon ő miért nem ír nekem valamit.

Másnap munkába menet meglehetősen ideges voltam. Munka… Szkennelés, ügyfelekkel való foglalkozás, papírmunka, csomagolás. A főnök idegbeteg, a munkavállaló kevés. Éreztem, hogy valamelyest stresszel is a munka. Mint mondtam, úgy éreztem, csak Nick miatt szeretek ott dolgozni.

A buszmegállóba menet azon gondolkodtam, vajon ha Nick a csapathoz csatlakozna, és gyilkosságokat oldanánk meg… Ha az irodában miatta szerettem dolgozni, vajon az ügyek megoldása is más megvilágításba kerülne a közelsége miatt? A félórás buszúton végig azon rágódtam, mit is szeretnék igazán. Lehet viszonylag normális életünk ügynökként? Vajon milyenek lennének a gyerekeink? Különlegesek, mint mi?

Egykedvűen néztem a buszon zötykölődő embereket, és mindegyik olyan idegennek tűnt már. Úgy éreztem, sosem fogok beilleszkedni közéjük. Azon rágódtam, vajon Nick szokása szerint az iroda hátsó bejáratánál fog –e cigarettázni? Hogy vajon milyen érzés lesz a történtek után „normálisan” találkozni vele? Egy átlagos napot együtt tölteni? Már a több ezredik forgatókönyvet készítettem el a fejemben arról, hogyan mondjam meg neki, hogy vonzódom hozzá, mi több, szerelmes vagyok belé, de addig sem vált be sosem egyik sem, mert túl nyuszi voltam, hogy bármelyik forgatókönyvet is valóra váltsam. Sosem úgy alakult az adott nap, és sosem találtam megfelelőnek a pillanatot. Talán erre nincs is megfelelő pillanat.

Ahogy leszálltam a buszról, hátamra kanyarintva az iskolatáskámat igyekeztem a hátsó ajtóhoz. Feltevésemet igazolván, Nick az ajtónak támaszkodva épp akkor gyújtott rá. Furcsa melegség öntötte el a szívemet a látványára. Ahogy közelébe értem, megéreztem finom öblítő illatát is.

  • Szia! – köszönt rám.
  • Szia!

Pár perces csend telepedett ránk.

  • Sok munka ránk maradt a „szabink” miatt. Ma tiszta őrültekháza lesz – jegyezte meg.
  • Nem baj – mosolyodtam el.

Nick kérdőn nézett rám.

  • Min mosolyogsz?
  • Semmin.
  • De valamin biztos. Mi az?
    Semmi!
  • Na, mondd! – erőltette.

Gyakran zajlott le köztünk ez a párbeszéd és sosem jöttem ki győztesként belőle. Tényleg olyan, amikor a vadászból áldozat lesz. Amikor nem én kényszerítem rá valakire az akaratomat, hanem ő kényszeríti énrám. És erre csak egyvalaki volt képes. Aki immunis volt rám.

  • Kérdezni akartam valamit… - sóhajtottam.
  • Kérdezz! – nézett rám várakozásteljesen.

Ahogy belekezdtem volna, úgy éreztem, megint elment a hangom.  Hiába köszörültem a torkomat, csak tátogtam, mint a partra vetett hal. Épp megint megfutamodtam volna, amikor megismételte.

  • Kérdezd!

Végül hátat fordítottam neki, és az épületekre meredtem. Úgy gondoltam, könnyebb, ha közben nem látom az esetleg elutasító reakcióját.

  • Egy éve dolgozunk együtt… Csak tudni akarom. Már… Nekem… Az első pillanattól kezdve vonzódom hozzád – nyögtem ki végül dadogva. – És csak tudni akartam, te érzel –e irántam bármit is.

Hát kimondtam. Úgy éreztem, nem bírom tovább. Úgy véltem, ha nem szeret, talán jobb is, ha akkor tudom meg, így elválhatnak az útjaink. Mivel nem válaszolt egy ideig, akaratlanul is hátrafordultam, hogy a szemébe nézhessek. Mintha csak erre várt volna, elmosolyodott, de nem tudtam értelmezni a mosolyát, ezért mérgesen néztem rá.

  • Amikor Aaronnal edzettünk, és veszítettem. Tudod mit mondott nekem? – nézett rám kérdőn.
  • Hogy jön ez most ide? – kérdeztem, de nem válaszolt. - Mit? – adtam be a derekam.
  • Hogy miért nem mondom el neked, hogy szeretlek – mondta ki végül ezt az egyszerű szót, amit én már egy éve próbáltam elmondani neki. – És mindegy, hogy az irodán maradsz, vagy a képességedet és az ösztönödet követed, én veled megyek, és vigyázok rád.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A történetem vége talán egy normális élet kezdete lehet. Minden esetre bárhogyan is döntök, nem kell attól félnem, hogy rosszul fogok dönteni. Bár már azt hiszem, tudom, hogy mit akarok.

 

0 Tovább

Különleges erőkkel 5.

Bár az Angyalok iskolája című fantasztikus témájú regényemet sikerült megjelentetnem, azonban a Különleges erőkkel fantasy-krimi könyvet nem adták ki, úgyhogy most aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, online elolvashatja. :) 

A kötetet több részre bontva rakom fel.

Értelmes felnőttek módjára sikerült átvészelnünk az éjszakát. Igaz, hogy nem aludtam túl sokat, mert az érzékszerveim, mint valami furcsa drogtól, kiéleződve figyeltek minden lélegzetet, minden mozdulatot, amelyek az ágy túlsó feléről jöttek. Néha úgy éreztem, kezdek bekattanni, és úgy fogom végezni, mint a falu bolondja. De nemes célért tettem, amit tettem. Emberek élete forgott kockán, köztük a miénk is.

Ébredés után a fürdőben kezdtem. Próbáltam azt a látszatot kelteni, hogy ébredés után is tökéletesen nézek ki, ami persze meg sem közelítette a valóságot. Három kávé után azonban kezdtem embernek kinézni, ha nem is nőnek, és elégedetten ültem le reggelizni Nickkel az ebédlőben. Közben azon gondolkodtam, vajon minden férfi tökéletesen néz –e ki reggel, vagy ez csak az ő kiváltsága. Az éjszakai forgolódásom viszont elég időt hagyott az agyalásra. Egy szó, mint száz, reggelre végre sikeresen körvonalazódott a tervem, már ami a cirkuszba való beépülést illette. Nicknek viszont egyáltalán nem nyerte meg a tetszését.

  • Ez van. Van más ötleted?
  • Nincs – mondta végül, ahogy átgondolta, és odakint reggeli után rágyújtott. – De veszélyes.
  • Ez a munkánk - forgattam a szememet.

A cirkuszi sátorhoz érve már bennem is fokozódni kezdett a feszültség. Bármi mást jobban szerettem volna, mint a nagyképű Daniel közelében lenni. Mindig is frusztráltak az ilyen férfiak, Cissyről nem is beszélve. A sátor óriási volt és gyönyörű. Nem csak egy-két szín mutatkozott meg rajta. Az oldalán cirádás minták és megelevenedett emberek, állatok köszöntek vissza. Óriáselefántok, oroszlánok, gyerekek, bohócok. Kész műalkotás volt.

Amikor belépvén Daniel meglátott minket, széles mosolyra húzódott a szája.

  • Tudtam, hogy nem bírja ki a közelségem nélkül – kacsintott rám. - Örülök, hogy eljöttek megnézni a gyakorlást. Hétvégén lesz a bemutató, aztán megyünk tovább, irány a világ – jött felém, majd a fejem fölött megtámasztotta a kezét a sátor falán.

Sarokba szorítva éreztem magam, egészen addig, míg Nick jelentőségteljes termete fel nem tűnt mellettem.

  • Jaj, hát már foglalt? – kérdezte sajnálkozva, s nézett felvont szemöldökkel Nickre.

Megköszörültem a torkom.

  • Semmi köze hozzá. A kis barátnője várja, úgy látom – intettem Cissy felé, majd Nickkel együtt helyet foglaltunk a nézőtéren.

Egy ideig némán néztük a gyakorlást. Daniel és Cissy jól kiegészítették egymást, tökéletes párosnak tűntek, akik ismerik egymás minden mozdulatát már percekkel azelőtt, hogy a másik még csak készült volna rá. A bohóc száma nem volt kifejezetten lehengerlő, de nem is a felnőtteknek szánta az előadását. Az ikrek gyakorlását csak félszemmel figyeltem.

  • Most vedd le a védelmet – súgtam halkan Nick fülébe.

Nick bólintott. Semmit nem éreztem, de megpróbáltam bevetni az én különleges erőmet. Cissy és Daniel egy veszélyesebb mutatványt gyakoroltak, keresztezve a tűzzel való játékot és a szaltókat. Elég volt egy rossz lépés…

Kerestem a megfelelő pillanatot. Nem akartam benne túl nagy kárt tenni. Az egész csak egy pillanat alatt történt… Cissy hirtelen megcsúszott és egyensúlyát vesztve rosszul érkezett a bal lábára.

  • Eltörted a bokáját – nézett rám Nick.
  • Húzd vissza a védelmet!
  • Veszélyes vagy.

Megvontam a vállam.

  • Dan! A bokám! Istenem!
  • Jól vagy? – sietett oda Cissyhez Dan, az ikrek és a bohóc egyszerre.
  • Minden amiatt a hülye némber és a pasi miatt van. Ha nem lennének itt, nem érezném feszélyezve magam. Akkor nem történt volna meg ez. Sosem rontottam még el ezt a részt – nézett felénk villámló szemmel a nő.

Ártatlan tekintetet erőltettem magamra.

Az orvos percek múlva megérkezett, és elvitte Cissyt. Addig is végeláthatatlanul szavalta a világvége monológját, és kezdtem sajnálni, hogy nem némító erővel rendelkezem. Szerette túljátszani a dolgokat. Ami azt illeti, a bokája nem tört el, csak kificamodott.

Miután Cissyt elvitték, a cirkusz többi tagja tanácskozásba kezdett a porond közepén. Nickre néztem kérdőn. Bólintott. Lekászálódtam a helyemről, és lassú léptekkel odasétáltam Danielhez.

  • Akkor úgy fest, elmarad az előadás – jegyeztem meg.
  • Nélküle is megcsinálhatnánk, a tüzes mutatvány végül is elhanyagolható, de a közös szaltós-ugrálós rész eléggé így volt kidolgozva – magyarázta Dan, s egy pillanatra mintha lehullott volna róla a macsó álarc, de csak egy pillanatra.
  • Talán segíthetek – vontam meg a vállam.

Egyszerre nyolc szempár szegeződött rám.

  • Miért? Mit tudsz? És miért tennéd? – váltott át tegezésbe Dan és undorító félmosollyal az arcán mért végig.
  • Miért ne? Nyomozó vagyok, kaptam kiképzést, és elég ügyes tudok lenni.
  • Mutasd! – nézett rám kihívóan Dan.

Sosem szerettem fitogtatni a tudásomat. A közönséget pedig végképp nem szerettem. De tudtam, hogy előbb bizonyítanom kell nekik. Valahogy be kellett jutnom a cirkusz tagjai közé, hogy jobban megismerhessem őket.

Elhanyagolt izmaim nehezen akartak engedelmeskedni nekem, de végül sikerült rávennem őket a munkára. A gyerekkoromtól kezdve kapott kiképzés azért nem volt értelmetlen. Törékenynek tűntem, de egy nem képzett embert simán hatástalanítani tudtam (csak a társaim ellen nem nagyon volt esélyem), a különböző mutatványok, mint a pördülés, szaltók, nem okoztak kifejezetten nehézséget. Mégis, éreztem, hogy nem volt meggyőző, Cissy sokkal ügyesebb volt nálam.

  • Ez ide kevés lesz – mondta Daniel.
  • Talán mutassuk be Smooth-nak – szólalt meg az egyik iker.
  • Persze – röhögött Daniel.
  • Ki az a Smooth? – néztem rájuk gyanakodva és rosszat sejtőn.
  • Daniel elhúzta az egyik függönyt, és legnagyobb megdöbbenésemre egy megtermett oroszlán nézett velem farkasszemet, természetesen ketrecek mögül.
  • A mi kismacskánk. Sajnos nincs, aki foglalkozzon vele. Néhány hete meghalt az idomárunk – mondta Dan.

Nickre néztem, aki néhány perce ugyan még a nézőtéren ült, most azonban alig pár méterre állt és nemet intett a fejével.

  • Hogyan halt meg? – kérdeztem. – Megölte a kis házimacskátok? – néztem a vadállatra.
  • Nem… Szívinfarktus. De erről nem beszélünk – zárta rövidre a témát Dan, nekem pedig gyanús volt, hogy nem mondott igazat.

Arra gondoltam, talán nem mondja el a teljes igazságot. Mi van, ha az idomár is egyazon gyilkos áldozata, mint Natalie és a többi itteni áldozat? Valamelyiküké. Talán az övé, talán Cissyé…

  • Jó. Egy oroszlán nekem nem okoz gondot – jelentettem ki, s mindenki elhűlve nézett rám.
  • Csak vicceltünk. Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta a bohóc.
  • Adjatok pár percet nekem – mondtam végül, azzal magam után húztam Nicket az udvarra.
  • Nem! – mondta azonnal.
  • De. Ha lehúzod a védelmet, pár percig akaratom alá tudom vonni az oroszlánt, és megteszi, amit akarok.
  • Ez kétszeresen is veszélyes. Amíg az oroszlánnal foglalkozol, a gyilkos simán megtámadhat, de ha ez még nem lenne elég, ha valamit elszúrsz, az oroszlán is felfalhat. Szóval nem! – nézett rám mérgesen.

Ritkán láttam ennyire mérgesnek, és kicsit meg is ijesztett. De mindig is akaratos voltam.

  • El akarjuk kapni a gyilkost. Szerintem itt van köztük. Az idomár sem véletlenül halt meg.

Negyedórás győzködés után sikerrel jártam. Végül is csak pár percre kellett levennie a védelmet.

  • Azt hittük, megijedtél – vigyorgott Dan, amikor visszatértünk. – Nem vállalunk felelősséget a testi épségedért, azzal remélem, tisztában vagy.

Határozottan Nickre néztem, aki hátrált pár lépést, és egyben azt is éreztem, hogy elkezd energiát tölteni belém.

  • Mindannyian menjetek le innen – néztem körbe.
  • A fogait kiszedtük… De a teste így is leteríthet – magyarázta Dan, majd lehátrált.

Mélyen az oroszlán szemébe néztem. Pár percig csak csendben álltam. Dan közben elővette a nyugtatópuskát, ha szükség lenne rá. Nagyon reméltem, hogy tud is bánni vele, és akar is majd, ha netalántán arra kerülne a sor.

  • Jól van. Semmi baj. Nyugalom – kezdtem skandálni magamban a „cicusnak”. – Kiengedlek. De jó fiú leszel. Nyugodt maradsz. Nyugodt vagy.

Majd ezt ismételgetve kinyitottam a reteszt és elhúztam a ketrec ajtaját. Őszintén szólva remegett a kezem és a gyomrom is. Kis híján elhánytam magam. A nagymacska hitetlenkedve lépett ki a ketrecéből. Nyilván jó pár hete nem nyújtóztathatta ki a tagjait. Próbáltam semmiféle félelmet nem sugározni felé.

  • Nem lesz baj. Csináltad már. Csak fel kell ugranod a kis emelvényre – intettem a kezemmel, majd határozottan megismételtem.

Tudtam, hogy minden erőmet be kell vetni a mutatványhoz. Egy ideig annak is örültem, ha az oroszlán nem támadott meg. Negyed órámba telt, mire sikerült elérnem, hogy azt csinálja, amit én akarok. Közben folyamatosan merült az energiám, jobban, mint amennyire Nick a távolból képes volt utántölteni. Egy idő után már élveztem a dolgot. Régen volt, hogy ennyire használtam volna az erőmet. El is felejtettem, hogy milyen érzés.

Smooth könnyen kezelhető volt, mármint ahhoz képest, hogy vadállat volt. Sikerült teljesen ráhangolódnom. Csodálatos érzés volt. Mindig is szerettem a veszély érzetét, és a hatalom, hogy egy ekkora állatot irányítok, magával ragadó volt.

  • Hihetetlen! – hallottam, ahogy a bohóc Danielnek mondja.

El tudtam érni, hogy Smooth akadályokat ugorjon át, akár egy eb. De éreztem, hogy kezdek nagyok fáradni, és merül az erőm.

Mire visszatereltem az oroszlánt a ketrecbe, teljesen kimerültem. Lerogytam a porond szélére.

  • Fantasztikus. Dolgoztál már cirkuszban? Honnan értesz ehhez? – sietett felém Daniel felvillanyozva.
  • Az maradjon az én titkom – vontam meg a vállamat, majd segítségkérően Nickre néztem.

Nick visszaemelte a védelmet, majd megértvén pillantásomat, egyből odajött, és felsegített. Erősen tartott, hogy állva tudjak maradni. Nagy kísértést éreztem, hogy a mellkasához simuljak.

  • Ezzel a számmal fantasztikus előadás lesz a hétvégi. Cissy megsárgul az irigységtől – lelkendezett a bohóc.
  • Majd meglátjuk – vonta meg a vállát Daniel.
  • Oké, mára ennyi. Airynnek pihennie kell – vágta el a beszélgetést Nick, és magával vonszolt.

A szobánkba vitt, ahol az ágyra ültem, majd teljesen elterülve örültem, hogy végre elengedhetem magam.

  • Te tényleg nem vagy normális – jelentette ki, miközben a falnak támaszkodva engem nézett.
  • Pedig izgalmas volt – vigyorogtam.

Amikor kicsivel később telefonon beszámoltam Aaronnak a fejleményekről, nem volt elragadtatva.

  • Ezzel aztán magadra vontad a figyelmet. Talán a gyilkos már arra is gyanakszik, hogy mi sem vagyunk hétköznapiak – korholt le.
  • Hidd el, hogy jó nyomon járunk, és Nick vigyáz rám – sandítottam rá.
  • Nick sem tud vigyázni rád, amíg az oroszlánnal foglalkozol. Az előadás alatt sebezhető leszel.
  • Inkább azt mond, ti mire jutottatok? – kérdeztem fogcsikorgatva.
  • Semmire. Semmilyen furcsa eset nem történt a faluban, sőt, a szomszédos faluban sem. De még nem voltunk mindenhol. Az előadásra visszaérünk, ha bármi történne.
  • Rendben. Jason látott már valamit? – tudakoltam.
  • Nem. Eddig még nem.

A következő pár napot a cirkusszal töltöttük. Cissy nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy én legyek az idomár, amíg ő a kispadról figyeli az eseményeket. Valahányszor Daniel közelében voltam, úgy éreztem, mintha kést döfnének a hátamba, de csak Cissy tekintete égetett.

Az előadás előtt két nappal igazán kezdett az agyamra menni.

  • Nehogy azt hidd, hogy most te leszel a sztár – esett nekem egyik délután a sátor mögött.
  • Nem hiszem.
  • Egy senki vagy. Még csak szép sem vagy, és ügyes sem.
  • Meglehet – vontam meg a vállam. Ilyesmivel nem hozhatott ki a sodromból.
  • Majd meglátod…

Két gyakorlás közti szünetben elmeséltem Nicknek a párbeszédet, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Az viszont kifejezetten idegesített, hogy nem csak ő, de Cissy is végignézett minden egyes gyakorlást. Nick mellett ült a nézőtéren, és folyamatosan kommentálta az eseményeket, köztük az én teljesítményemet, hol halkan, hol úgy, hogy én is halljam. Nick különösebb megjegyzések nélkül hallgatta.

Amikor kiestem a ritmusból, és egy pillanatra elvesztettem az irányítást az oroszlán fölött, az volt, amikor Cissy csábítóan hajolt Nickhez, és a fülébe súgott valamit. Sajnos felidegesítettem magam rajta. Éreztem, hogy elvesztem az irányítást. Smooth, az addig kezes bárány „cicus” hirtelen visszaváltozva vadállattá kis híján nekem esett. Nick egyből felpattant és sietett le hozzám. Daniel nem húzta meg a nyugtatópuska ravaszát. Óriási akaraterővel nyertem csak vissza az irányítást az oroszlán felett, és tereltem vissza a ketrecébe. Kis híján életemet vesztettem. Még szerencse, hogy az állatokat bizonyos szempontból könnyebb irányítani, mint az embereket.

  • Mi történt? – sietett oda Dan.
  • Az történt, hogy meg kellett volna húznod a ravaszt – lépett elé Nick, és megragadta a gallérjánál fogva.
  • Nem történt baj – nyugtattam a kedélyeket. – Az irányításom alatt volt a dolog. Nem számít.

Féltem, hogy a civakodásuk elrontja a tervemet.

Nick nagy nehezen elengedte Dant, Cissy pedig önelégülten mosolygott rám. Szerettem volna őt is beterelni a ketrecbe, Smooth mellé…

  • Az előadásig nem gyakorlom a számot. Elfáradtam – intettem Nicknek, hogy húzza fel a védelmet, majd egy távolabbi kijáraton szó nélkül távoztam.

Futással vezettem le az idegességemet. Sosem voltam jó futó. Hamar elfáradtam, mert nem tudtam, hogyan vegyem szabályosan a levegőt. Ez volt az egyik gyengepontom. De jól esett szabadjára engedni magam, és futni, mintha mindent a hátam mögött hagyhatnék. A falu melletti mezőre értem, ahol lassacskán már kezdődött az erdő. Egy idő után észrevettem, hogy Nick fut utánam. Megpróbáltam gyorsítani, hogy lehagyjam. Mondanom sem kell, hogy sokkal gyorsabb volt nálam, hiába erőlködtem, kezdtem kimerülni, minden értelemben. Mind fizikailag, mind az erőmet illetően.

  • Most mi van? Féltékeny vagy? – ért mellém, és felvont szemöldökkel nézett rám.
  • Hagyj békén, most nincs kedvem beszélgetni! Elegem van. Mindenből – vágtam rá, majd megálltam, összegörnyedve kapkodtam levegő után.
  • Nem. Veled maradok – mondta nyugodtan. – Miből van eleged?
  • Nem… Én nem… Nekem ez nem kell. Ez az élet, a kalandok, nekem ebből sok, már… Normális életet akarok, és nincs szükségem bébiszitterre, sem bunkó férfiakra – kiabáltam.
  • Befejezted? – emelte fel a hangját.

Mérgesen néztem fel rá. Nem voltam hozzászokva, hogy így beszéljenek velem, kiváltképp, amikor majd’ felrobbanok.

  • Hogyne! – vágtam rá, majd sarkon fordultam, de hirtelen elkapta a karomat és visszafordított.
  • Most tényleg úgy viselkedsz, mint egy hisztis nő, és ezt nem szeretem! Most itt maradsz, megnyugszol, és mire visszamegyünk, profi ügynökként fogsz viselkedni.
  • Nem vagy a főnököm – néztem rá.
  • Az lehet, de én vagyok a rangidős, és Aaron távollétében igenis én vagyok a főnök.

Szúrós tekintettel nézett rám. Álltam a pillantását. Azokban a percekben pontosan átéreztem, mit élhetnek át az „áldozataim”, mert én sem tudtam ellenállni az akaratának.

  • Jó – mondtam végül, majd kiszabadítottam magam a szorításából és leültem egy kő tetejére.

Negyed óra néma ücsörgés után, amíg ő csöndben állt mellettem, igazán hülyének éreztem magam, és magam sem értettem, min húztam fel magam. Vagy legalábbis magamnak sem akartam bevallani. Kezdett elegem lenni abból, hogy fogalmam sem volt Nick érzéseiről, és túl gyáva voltam, hogy bármit is kérdezzek tőle.

Némán lépkedve egymás mellett tértünk vissza a faluba. Cissy önelégülten vigyorgott a fogadó ajtajában.

  • Talán mégsem kéne holnapután fellépned. Még a végén bajod esik – nézett rám kihívóan.
  • Ha nem jártatnád annyit a plasztikailag feltöltött szádat és mutatnád meg az agyad helyén tátongó űrt, talán még oda is figyelnék a mondanivalódra – vágtam rá, azzal faképnél hagytam.

Nick csak hümmögött a jelenetre. Szerettem volna egyedül vacsorázni, de osztoznom kellett Nick társaságával, hogy megvédhessen. Feszélyezetten ettem meg a felszolgált húst és krumplit, nem tudtam, miről beszélgessünk. A munkánkon, munkáinkon kívül nem nagyon beszéltünk sosem másról.

  • Mi lesz, hogyha vége az ügynek? – kérdezett végül ő tőlem.
  • Nem tudom. Egyelőre csak egy dologra tudok koncentrálni – vontam meg a vállam.
  • Tényleg jobban szereted az irodai, unalmas munkát?
  • Nem feltétlenül… Csak…

Szívesen elmondtam volna neki, hogy vágyom egy közös, átlagos életre vele, de képtelen voltam megfogalmazni, így végül félbehagytam a mondatot, ő pedig nem kérdezett tovább.

Ami Cissyt illeti, erősen hinni akartam, hogy ő a gyilkos, akit keresünk. Talán a Danielre való féltékenysége miatt gyilkolt.

Este zuhany után töprengve forgolódtam az ágyban. A forgolódásom hajnali háromkor már Nicket is felébresztette.

  • Ha nem akarsz, nem kell fellépned – mondta végül felülvén az ágyban.
  • Tudom.
  • Az a baj, hogy még ha rá is jövünk, ki a tettes, a különleges képességekkel elkövetett gyilkosságokra elég nehéz bizonyítékokat találni.
  • Igen… Ettől tartok én is – sóhajtottam. – Meg a holnaputáni naptól. Mi lesz, ha lemerülök, ha nem lesz elég energiám? Félek a tömegtől. Egyáltalán az emberektől – mutattam meg gyengeségemet.
  • Gyere! – fogta meg a kezemet, magához húzott és átölelt. Éreztem, ahogy a teste az enyémhez simul. Éreztem, ahogy az energia sosem tapasztalt módon áramlik belém.

Friss öblítő illata volt. Valahányszor a közelemben volt, megnyugtatott az illata. Jól esően engedtem el magam a karjaiban.

  • Nem lesz baj.

0 Tovább

Különleges erőkkel 4.


Bár az Angyalok iskolája című fantasztikus témájú regényemet sikerült megjelentetnem, azonban a Különleges erőkkel fantasy-krimi könyvet nem adták ki, úgyhogy most aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, online elolvashatja. :) 

A kötetet több részre bontva rakom fel.

 

Ahogy visszatértünk a többiekhez, furcsa érzés kerített hatalmába. Ugyanakkor magamnak sem tudtam meghatározni az okát, ezért inkább szóba sem hoztam. Úgy éreztem, a nővel való beszélgetésem során teljesen lemerültem.

  • Menjetek előre ebédelni! Én majd később csatlakozom hozzátok – néztem az órámra.

Úgy gondoltam, szükségem van pár percre, hogy magamhoz térjek és újragondoljam az aznap hallottakat. Ahogy leültem az egyik fa alá, láttam, hogy Aaron és Nick lemaradnak Jason és Rem között, beszélgetnek, rám néznek, majd Nick visszaindult felém. Sóhajtottam.

  • Aaron azt mondja, lemerültél – állt meg felettem, amitől kicsinek és védtelennek éreztem magam.
  • Nagyszerű, hogy semmit nem tarthatok meg magamnak – húztam el a számat. – Amúgy jól vagyok.
  • Az a dolgom, hogy feltöltselek – nyújtotta felém a kezét.

Habozva néztem felé, mire felvonta a szemöldökét. Aztán persze megfogtam a kezét, felálltam. Éreztem, ahogy az energia végigárad az ereimben, mint amikor valamilyen hideg italt iszik az ember, és érzi, ahogy leáramlik a gyomrába. És természetesen nem csak ezt éreztem. Próbáltam kemények látszani, hogy ne lássa a zavarom.

  • Te annyira más vagy.
  • Más? – néztem rá.
  • Mint a többi nő.
  • Persze, bármire rá tudom venni az embereket és különleges erőm van. Ügynök vagyok.
  • Nem erre gondoltam – húzta mosolyra a száját.
  • Tudom.
  • Nem csinálsz nőies dolgokat – ráncolta a szemöldökét.
  • Nem. A legtöbb férfi kiakad azon, hogy nem szeretek főzni. Inkább fogok csavarhúzót kezembe vagy kötöm be egyedül a mosógépet. Nem lakkozom a körmömet és nem hisztizek és nem érdekel, hogy a ruhám színe illik –e a bőrömhöz – vontam meg a vállam. – Erre gondolsz?
  • Igen, pontosan erre.
  • Szeretem a kényelmes ruhákat.
  • De ha akarsz, tudsz nőies lenni. Láttalak már úgy is.

Megvontam a vállam.

  • Kizárólag az érdekel, hogy önmagam legyek. És ne mást majmoljak. A kényelmes öltözet pedig segít gondolkodni – tettem hozzá.

Éreztem, mennyire meleg a keze az enyémhez képest. Jól esett, ahogy a nagy és erős tenyere biztonságosan tartja az én kis kezemet. Elpirultam.

  • Te nem fáradsz, amikor leszívom az erődet? – kérdezem meg elfordítva a tekintetemet.
  • Nem szívod le. Én a természetből töltekezem, és az, hogy adok, nem meríti, inkább tölti.
  • Nem hat rád az erőm. Nem tudlak rávenni dolgokra – jelentettem ki.
  • Még jó!
  • Tudod, hogy értem – néztem rá a szememet forgatva.
  • Talán minden erőnek van egy ellenhatása.
  • És az enyém pont te lennél.

Úgy negyed óráig töltekeztem. Utána úgy éreztem, hatalmas erőm van, s még többre is képes lennék, mint amire addig bármikor. Természetesen sosem használtam rosszra a képességemet. Kettesben ebédeltünk Nickkel. Ebéd közben nem sok mindenről beszélgettünk. Neki talán nem volt mondanivalója, én viszont nem akartam sem kérdezni sem mondani semmit, pedig lett volna mit bőven. Utána a fogadóstól érdeklődtünk, hol tudnánk edzeni. Aaron úgy gondolta, gyakorolnunk kellene a fizikai harcot, ha arra kerülne a sor, hiszen én már rég nem edzettem a többiekkel.

A helyi iskolában bőven akadt üres terem. Mint megtudtuk, a cirkusz tagjai is az iskola udvarán állították fel a sátrukat, és amikor nem a fogadó kertjében gyakoroltak, akkor ott, az eszközeik segítségével. Elhatároztam, hogy később benézek hozzájuk.

A gyakorláshoz megkaptuk az egyik kis tornatermet. Aaron felmérte a fizikai állapotomat. Feleannyi fekvőtámaszt és felülést tudtam megcsinálni, mint egy évvel azelőtt. Gyengének éreztem magam, de tudtam, hogy kevés edzéssel újra formába hozhatom magam. A fiúk viszont nagyszerű állapotban voltak. Először láttam Nicket edzeni. Ötven fekvőtámaszt megcsinált egy huzamra. A trikóban láttam csak meg igazán, tényleg mennyire izmosak a karjai. Aaron komolyan vette az edzést. Párokban edzettünk, de mivel páratlanul voltunk, váltogattuk a párokat. Rem mindig élvezte a verekedést. Gyors volt, ugyanakkor én is. Ha sokáig húztam az agyát, annyira felidegesítette magát, lévén, hogy kamasz mivolta miatt forrófejű volt, hogy le tudtam győzni, mert figyelmetlenné vált. Természetesen nem erősen ütöttük meg egymást, hiszen ez csak edzés volt. Jasonnel szemben nem volt sok esélyem. Néha úgy éreztem, talán látja előre, hogy mire készülök. Ezt azonban soha nem erősítette meg. Senki nem tudta igazán, még ő maga sem, hogy hogyan is működött pontosan az ereje.

  • Gyengéket ütsz.
  • De erősebben rúgok.

Nickkel nem akartam verekedni, mert úgy éreztem, vele szemben kocsonyává válnak a tagjaim, de nem volt sok választásom. Éreztem, hogy porcelánbabaként bánik velem. Gyakorlatilag hagyta, hogy üssem, ahol érem, meg sem kottyant neki, vérbeli katona lévén. Mindketten tudtuk, hogy nincs esélyem ellene, és úgy festett, nem is igazán akar megizzasztani. De aki igazán megizzasztott az Aaron volt, mert ő nem ismert kegyelmet. Egyre idegesebb lettem a vele való edzés során.

  • Ne légy feszült, mert úgy jársz, mint Rem! – mondta. – Használd a bal kezedet is! Nem védekezel rendesen. Lányosan ütsz!
  • Nem igaz!
  • De. Lányos.

Negyed óra keserves küzdelem és jó pár bekapott ütés után kezdtem igazán dühbe gurulni. Miközben egy percre sem eresztettem el a tekintetét, egyszerre kirobbant belőlem a szó:

  • Veszítesz! – azzal egy gyomorszájra mért ütéssel a földre terítettem. Mintha nem is tehetett volna ellene semmit.

Felálltam, és kihívóan néztem végig a többieken.

  • Az erődet használtad – jelentette ki Jason, míg felsegítette Aaront.
  • Igen – helyeseltem. – Ez van.

A tekintetem összetalálkozott Nickével. Kajánul vigyorgott. Persze, vele szemben az esélyem a nullával lett volna egyenlő, lévén, hogy még az ilyen kis trükkjeim is hatástalanok voltak ellene.

Nick és Aaron küzdelmét öröm volt nézni. Nem igazán bírtak egymással, mindketten egy súlycsoport voltak, és mindketten kiváló képzést kaptak. Gyakorlatilag úgy festett, mégis Nick győz, amikor Aaron mondott neki valamit, amit nem hallottam, s amitől Nick egy pillanatra elvesztette az irányítást. Aaronnak annyi pont elég volt.

Edzés után hiába kérdeztem Aaront, hogy mit mondott Nicknek.

  • Titok.

Csak ennyit felelt.

 

Később, zuhany után Aaron szimatára hallgatva ellátogattunk a helyi patikushoz. Aaron próbált racionálisan gondolkodni, és nem támaszkodott mindig az erejére. Vérbeli nyomozó volt. A patikus öreg volt, s szívélyesen fogadott minket.

  • Szörnyű, hogy ilyenek történnek. Ez mindig is egy barátságos hely volt, és évtizedek óta nem történt itt egy gyilkosság sem.
  • Az orvosszakértő azt mondta, nem ismer semmilyen vegyületet, amely ilyen kövülést okozott volna – ismételte Aaron a szavait.
  • Igen, ez igaz, én sem tudok ilyesmiről – helyeselt az öreg.
  • Arra gondoltam, esetleg ha mégis valami új, összekevert anyag volt, az alapanyagokat itt vehette meg a gyilkos. Kész gyógyszereken kívül vásárolt itt valaki mostanában valamit? – faggatta tovább Aaron.

Elismerően hümmögtem a kérdésre. Ez nekem eszembe sem jutott volna.

Az öreg elővette a kis füzetét, ahová a vásárlókat jegyezte fel.

  • Nem, az elmúlt egy-két hétben kizárólag fájdalomcsillapítókat és nátha elleni gyógyszereket vittek, orrcseppeket, ilyesmiket. Semmi mást.
  • Talán a hétköznapi boltokban kapható dolgokkal is el lehet ilyesmit érni – vonta meg Rem a vállát.
  • Néha úgy érzem, a sötétben tapogatózunk – jegyezte meg Nick, kilépve a patika ajtaján.
  • Talán tényleg a természetfelettivel van dolgunk. Varázslással, mit tudom én.

Minden szem rám szegeződött.

  • Most mi van? Pont ti ellenkeztek az elmélet ellen? – vontam fel a szemöldököm.
  • Látogassuk meg még egyszer a boszorkányt – mondta végül Aaron pár perc csönd után.

A boszorkány a falu végében, egy már-már összeomlani készülő házban lakott. Az udvara tele volt kerti törpékkel és szélharangok lógtak szerte a faágakon. A gaz teljesen ellepte már a házat, az ablakon eluralkodott a mocsok és a természet, nem is lehetett belátni rajta. A tornácon egy magányos szék komoran meredt felénk.

  • Nem komplett – csóválta a fejét Rem, s magamban én is csak helyeselni tudtam.

A boszorkány csak a sokadik kopogásra nyitott ajtót. Végignézett a társaságunkon.

  • Már vártam magukat. Tudtam, hogy még egyszer eljönnek hozzám – tárta szélesre az ajtót.

Fél szemmel Jasonra sandítottam, aki megvonta a vállát.

A háza belülről sem volt normálisabb, mint kívülről. Kitömött állatok, szélcsengők, sok por és áporodott bűz fogadott minket. Részemről leülni sem voltam hajlandó, inkább megálltam az egyik sarokban, és ezúttal a többiekre hagytam a kérdezősködést. A boszorkány első látásra értelmesebbnek tűnt, mint előző nap.

  • Mit gondol, természetfeletti erők lehetnek a gyilkosságok mögött? – tette fel a kérdést Jason.
  • Ááá, szóval maguk hisznek a természetfelettiben? – mosolygott foghíjasan a boszorkány.

Összenéztünk, majd vissza a boszorkányra.

  • Jól van, nem kell válaszolniuk. Sötét napok következnek. Újabb gyilkosságok, én tudom. A gyilkos nem nyugszik, amíg el nem kapják. Természetfeletti? Mégis mi más okozhatná a megkövülést?
  • Az orvosszakértő szerint nincs jelenleg olyan ismert vegyület, ami erre képes lenne.
  • Igen, és hát egy vírus sem festi bohóccá az áldozatait – jegyezte meg Rem.
  • Maga képes lenne ilyesmire? Mármint különleges… varázslattal mondjuk kővé változtatni az embereket? – kérdezte Aaron puhatolózva.
  • Nem – jelentette ki határozottan a boszorkány, s úgy tűnt, mintha egy pillanatra teljesen normális lenne, ugyanakkor jót mulatott a kérdésen. - Csak egy egyszerű falusi vénasszony vagyok. Csak mert szeretem kitömni az állatokat, és szeretem a szélcsengőket, mindenki bolondnak tart. Néha megmondom, milyen lesz az időjárás, de a mi öregeink még bármikor képesek voltak megmondani ezt. De rossz előérzetem van.
  • Talán furcsa lehet a kérdés, de ez előtt a hét előtt nem tapasztaltak a falubéliek, vagy esetleg Ön semmilyen szokatlan eseményeket? – kérdezte Aaron.
  • Nem. Pontosan mire gondol? – nézett rá természetellenesen kigúvadó szemekkel az öregasszony.

Részemről egész beszélgetés alatt szinte másra sem tudtam koncentrálni, mint a bűzre és a boszorkány szemölcsére. Hamar hányingerem lett.

  • Voltak a környéken megkövült állatok? Paranormális jelenségek, nem is tudom… - folytatta Aaron.

A kérdésre hosszú ideig némán meredt maga elé az öregasszony. Már éppen azt hittem volna, hogy egyáltalán nem is válaszol a kérdésre, vagy talán süket is kicsit, és nem hallotta a kérdést, amikor mégis megszólalt.

  • Megpróbáltam visszaidézni bármi ilyesmit, de nem rémlik. Ezt az ügyet maguknak kell megoldaniuk – nézett ránk sokat sejtetően, mintha legalábbis tudta volna, hogy mi is ilyen különleges képességekkel felvértezett csapat vagyunk.

 

Alig vártam, hogy kiszabadulhassak a büdös házból. Már majdnem elhánytam magam az udvaron, amikor végre kiléptem az ajtón.

  • Jól vagy? – lépett mellém Nick.
  • Jól… csak nem bírom a szagokat.
  • Igen, rémes volt – bólogatott, majd beértük a többieket a kapunál.

Egy ideig némán lépkedtünk a poros utcán, ki-ki magában emésztve a hallottakat. Majd Aaron az utca végénél megállt, és felénk fordult. Idegesnek tűnt.

  • Mi az? – néztem rá kérdőn.
  • Valóban figyelmen kívül hagytunk egy fontos részletet.
  • Mit? – kérdeztük egyszerre.
  • Lehet, hogy nem varázslat… De a gyilkosságokat elkövethette egy olyan ember is… mint amilyen mi vagyunk.

Síri csend követte a kijelentését.

  • Egy számunkra regisztrálatlan ember, itt a világ végén, különleges képességekkel? – kérdezte suttogva Rem.
  • Nem tudunk mindenkit regisztrálni a rendszerben, sok gyereket megfigyelünk, akiben megnyilvánul a képesség, de nekünk sincs tejhatalmunk, mi sem látunk mindent – mondta Aaron. - Utána kell néznünk, beszéltek –e ilyesmiről a falusiak, tapasztaltak –e valamit, láttak –e bármi furcsát… Ha valaki ilyenről van szó, nem hiszem, hogy most először mutatkoztak volna meg a képességei. Ha igen, akkor kamaszról lehet szó. Van, hogy ez néha kamaszkorban jelentkezik – magyarázta Aaron.
  • Ha pedig nem, akkor egy felnőttről beszélünk. Viszont, ha nem mutatkoztak ilyen jelek itt, ha nem volt előtte különleges történés, hasonló precedens, akkor olyan emberről lehet szó, aki nem falubéli – fejtette ki Aaron helyett Jason a lényeget.
  • Mint a cirkusz tagjai – bólogattam, ahogy kezdett világossá válni az ügy.
  • Elővigyázatosnak kell lennünk. Ha egy közénk való a tettes, mi is célponttá válhatunk, és ez nem egy olyan dolog, amely elől könnyen ki lehet térni – mondta Aaron.
  • Az én erőm hasznos lehet. Akár egész napra felhúzhatom a blokkoló erőt, így nem leszünk veszélyben, legalábbis az nem, aki velem van – szólalt meg Nick.

Akaratlanul is közelebb léptem hozzá.

  • Két részre oszlunk – adta ki a parancsot Aaron némi hezitálás után. – Rem leutánozza Nick erejét, így szintén képes lesz arra, amire ő, ha csak ideig-óráig is. Így Rem, Jason és én körbekérdezzük a falusiakat és a szomszédos falukba is elmegyünk, hogy megtudjuk, történtek –e furcsa esetek. Nem tudom, esetleg megkövült állatok, pár éve egy gyerek, furcsa képességgel, megmagyarázhatatlan dolgok. Te, Airyn és Nick pedig beépültök a cirkuszhoz. Nem tudom, hogyan, de rátok bízom. Figyeljétek őket szinte éjjel-nappal, és tudjátok meg, ha esetleg ott valaki különleges erővel rendelkezik.

A feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Most először esett meg, hogy felvetődött, hogy esetleg egy különleges képességekkel rendelkező ellenséggel állhatunk szemben. Ugyanakkor rémisztő volt mindannyiunk számára a gondolat, hogy míg egyikünk leblokkolja a teret, mi, többiek nem tudjuk majd használni az erőnket. A saját józan eszünkre kell támaszkodnunk a képességeink nélkül.

  • Nem válhattok szét. Egyetlen percre sem, ha nem akartok az áldozatok sorsára jutni. Mi sem válunk szét. Telefonon tartjuk a kapcsolatot – sorolta Aaron.
  • Ha megérzek valamit, egyből szólok nektek – tette hozzá Jason. – Így már könnyebb lesz érzékelni az elkövetkező eseményeket, hogy nagyjából vázoltuk a helyzetet. Esténként majd lehúzza Rem a védőfalat és megvizsgálom a jövőt ilyen szemszögből.
  • Nincs vesztegetni való időnk. Úgy gondolom, nem kell sok idő az újabb gyilkosságokhoz – jelentette ki Aaron.

Mindannyian összenéztünk. Jobban kellett bíznunk egymásban, mint valaha.

  • A távollétemben Nick a főnök – tette még hozzá Aaron.

Felmordultam.

  • Forrófejű vagy – állapította meg Aaron rám nézve. – És ő az idősebb és a rangidős.

Ezen nem volt mit tagadnom. Gondolatainkba merülve sétáltunk vissza a falu központjába. Nick csendben lépkedett mellettem és egy szót sem szólt.

Ahogy visszaértünk a fogadóhoz, Rem és Nick még negyed órát beszélgettek négyszemközt. Nick azt mutatta meg Remnek, hogyan használja az erejét, s Rem jó diáknak bizonyult. Aztán Rem, Jason és Aaron hamar el is váltak tőlünk. Reméltem, hogy sikerrel járnak a falubéliek kihallgatása során, esetleg találnak valami nyomravezető, rég elfeledett történetet, ami segíthet nekünk megoldani az ügyet, vagy előrébb visz minket.

  • Mégis hogyan épüljünk be a cirkuszba? – tette fel Nick a költői kérdést a fogadó ajtajában.
  • Majd holnap. Már sötétedik. Éjszaka kitalálok valamit – sóhajtottam. – Most vár a vacsora – néztem áhítattal a megterített asztalokra.

Helyet foglaltunk a sarokban, távol a többi vendégtől.

  • Jól van. De nem válunk szét. Egy szobában alszunk – nézett rám Nick hirtelen.

Nagyot nyeltem.

  • És kint őrködöm, amíg zuhanyozol.
  • Ahaaaa… Hát, jó, végül is profik vagyunk, nem hiszem, hogy ez nehézséget okozhatna.

Legalábbis mondani ezt mondtam. Ha addig sosem viselkedtem is idióta nőként, aznap este pedig pontosan úgy éreztem magam. Szinte kizárólag csak rá tudtam koncentrálni. Mivel természetesen leblokkolta a környezetet, az erőmet sem tudtam már senkin használni. Ez is idegesített némileg, de tudtam, hogy legalább biztonságban vagyunk. A vacsorát csendben költöttük el. Felérve az emeletre megvártam, amíg áthurcolkodja a holmiját a szobámba. Aztán azon gondolkodtam, mit is kell magamhoz vinnem a zuhanyzóhoz, de annyira sok volt még csak felsorolni is magamban, hogy inkább az egész gurulós táskát magammal húztam a tágas fürdőszobába.

  • Most komolyan? Egy utazótáskával? – nézett rám visszafojtott nevetéssel.
  • Mert minden kell. Levenni ezt a ruhát, felvenni a másikat, a tusfürdő, a hajkefe, hajszárító, fogkefe, fogkrém, a neszeszer, soroljam még? – néztem rá bosszúsan, mert kifejezetten idegesített.
  • Ne! Jobb, ha nem tudom. Kint őrködöm – ismételte önmagát.
  • Betömöm a kulcslyukat.
  • Olyannak nézel te engem? – vonta fel a szemöldökét.
  • Sosem lehet tudni – néztem rá huncut mosollyal, azzal bevágtam magam mögött az ajtót.

Legalább fél óráig álltam a zuhany alatt, de annyira jól esett. Utána negyed óráig azon variáltam, mit vegyek fel alváshoz. Mint mondtam, sosem voltam annyira tipikus nő, mint azon az estén. A felhőcskés pizsamát nem tartottam megfelelő választásnak, így végül sima melegítőnadrágot és bő pólót választottam. Még ha vittem volna is bármi szexit magammal – de persze nem vittem -, akkor is túl direkt lett volna felvenni bármi olyasmit.

Ez van. Így kell szeretni, vagy sehogy – gondoltam.

Mire kiléptem a fürdőből, Nick a földön ült, vagy inkább terült, és gyilkos tekintettel nézett rám.

  • Azon gondolkodtam, hogy berontsak –e rád, hogy életben vagy –e még – morogta.
  • Életben – mondtam, azzal a szó nélkül a szobába mentem.

Neki nagyjából tíz percébe telt a zuhany. Utána, ahogy megjelent a szobám ajtajában, kis híján félrenyeltem a narancslevet. Aztán úgy tettem, mint akit nem érdekel. Minden esetre, amikor hátat fordított, zavartalanul megfigyeltem félmeztelen felsőtestét, míg magára nem kapott egy pólót.

  • Majd alszom a földön – mondta lefekvéshez készülődve.
  • Tudom, hogy fáj a derekad – mondtam, mert tudtam, hogy bár nagyszerű harcos, a háború és a bevetések nem kímélték a hátát, és gyakran panaszkodott miatta.
  • De nem alhatsz te a földön. Te vagy a nő.
  • Jó. Ne értsd félre. Felnőtt emberek vagyunk. Itt ez a két személyes ágy… Semmi nem fog történni, ha egy ágyban alszunk. Nekem nem gond, ha neked sem – mondtam végül ki nagy hezitálás után.

Mivel soha nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán tetszem –e neki, kíváncsian vártam a reakcióját.

  • És nem leszel zavarban? – nézett rám vigyorogva.
  • Nem vagyok zavarban – néztem vissza rá határozottan, ami jó nagy hazugság volt részemről.

 

0 Tovább

Különleges erőkkel 3.

Bár az Angyalok iskolája című fantasztikus témájú regényemet sikerült megjelentetnem, azonban a Különleges erőkkel fantasy-krimi könyvet nem adták ki, úgyhogy most aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, online elolvashatja. :) 

A kötetet több részre bontva rakom fel.

Az én szobám a két fiúszoba között nyílt, meglehetősen tágas volt, s a közepén egy kétszemélyes ágy terült el. Hatalmas ablaka a bejárat fölött nyílt. Egyedül virágmintás tapétája nem nyerte el kifejezetten a tetszésemet. A nagymamám házára emlékeztetett gyerekkoromból, bár meglehet, az ő házában negyed ekkora szobák voltak. Talán csak a falusi jellege miatt emlékeztetett rá. Jólesően terültem el a sokpárnás, baldachinos ágyon.

Ami a fürdőt illeti, a fiúk legalább voltak olyan úriemberek, hogy elsőbbséget élveztem, ámbár folyton azon aggódtam, hogy valaki esetleg mégis rám nyit. Általában magabiztos és nagyszájú vagyok, néha mégis szemérmes és szégyellős tudok lenni. Akkor sem volt ez másként.

Lemosván magamról a nap fáradalmait, örömmel engedtem magamra a forró zuhanyvizet. Több gyanúsítottunk volt, mint valaha. De tudtam, hogy meg fogjuk oldani az ügyet. Zuhany után egy óráig a szobámban élveztem a magányt. Több órányi, négy férfival összezárt utazás után igazán jól esett a saját magam társasága.

Amikor már képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a gyomrom korgását, farkaséhesen vacsorázni indultam. Már a lépcsőn lefelé menet hallottam, hogy odakint zene szól. A lépcsőtől balra a tágas, földtől plafonig érő ablakai miatt világos ebédlő fogadott, mellette az egybenyitott, kisebb társalgóval. A társalgót egy régi, kővel kirakott kandalló tette otthonossá, a tűz ropogása pedig kellemes emlékeket idézett bennem. A zöld falak nyugtató hatást sugároztak magukból. Kinézve az ebédlő egyik ablakán láttam, hogy a falusiak egy része összegyűlt. A népes társaság egy nagy tűzrakás körül sürgött-forgott, sütögettek, beszélgettek.

  • Milyen jól érzik magukat a gyilkosságok ellenére – jegyeztem meg.

Megéreztem, hogy a közelemben van, meglehet, nesztelen járását egy ragadozó is megirigyelhette volna. Az öblítő illata minden esetre elárulta.

  • Igen. Nem olyan nép, akik búslakodnak, ők élvezik a jelent. A tavaszt ünneplik. Nem olyanok, mint mi. Egyszerű emberek – monda Nick a hátam mögül.
  • Gyertek! Menjünk ki, hátha megismerünk egy-két embert és információkat nyerünk – hallottam Aaron hangját a folyosóról, aki ezúttal is képtelen volt maga mögött tudni a hivatalos öltözetet, s ingjében most is makulátlanul festett.
  • Vagy csak jól érezzük magunkat – tette hozzá Rem rám kacsintva.
  • Az erőnkről viszont nem beszélünk, ezt ne felejtsétek el!
  • Tudom, sosem beszélünk róla – vontam meg a vállam Aaron szemébe nézve.

Nem beszéltünk róla. A nyomozásaink alkalmával mi csak egy különleges egység voltunk, akik sok ügyet megoldottak. De mi tényleg különlegesek voltunk.

A tűzrakásnál leülve a kezünkbe vettünk egy-egy szalonnát és kenyeret. Nick mellé ültem le. Nem tudtam volna nem mellé leülni. Kicsit külön ültünk a többiektől, így nem hallhatták, miről beszélünk.

  • Meséld el, hogy veled hogy volt! Mármint, mióta vagy ügynök? Hogyan lettél az? – kértem.
  • Előbb te.
  • Te sosem beszélsz magadról.
  • Csak előbb te – sóhajtott.
  • Jó… Mit akarsz tudni? – adtam be a derekam. - Biztosan olvastad az aktámat. Gyerekkorom óta a titkosszolgálatnak dolgozom. Az erőm már akkor kibontakozott és ez nem maradt észrevétlen előttük – kezdtem bele a történetembe, bár igyekeztem minél rövidebbre és személytelenebbre venni. - Természetesen eleinte nem vetettek be, csak kiképeztek. A másik verzió a velem való kísérletezés valahogy nem vonzott. – jegyeztem meg ironikusan. - Ez nem egy választható életforma volt számomra. Kamaszként már ügyeket oldottam meg. A gyilkosságok a szakterületem.

Részletesebben nem volt kedvem kifejteni.

  • Rendben. Hét évvel idősebb vagyok nálad. És elég korán bevetettek a hadseregben. Az erőblokkolás és töltés ott elég hasznos képesség. A hadsereg gyakran vet be különleges képességű embereket. Nekem sem volt fenékig tejfel, úgyhogy én is az egyszerű életet választottam. De azt nem lehet csak úgy. Nem léphetsz csak úgy ki. Kötelességed szolgálni, amíg tudsz. Szóval azt a szolgálatot választottam, hogy rád vigyázok és téged figyellek. Kellemesebb volt, mint a hadsereg.

Érdeklődve hallgattam. Talán egyszer, ha ennyire nyíltan beszéltünk valamiről. Jó volt hallani a dallamos hangját. Végignéztem rajta. Az erős, férfias, mégis finom kézfején, a meglehetősen izmos karján, széles vállán, amely háromszor akkora volt, mint az enyém. A divatos, alul meghagyott szakállán és majdnem kopasz fején. Végül aranyszínű szemén állapodott meg a pillantásom.

  • Táncolnak – mutattam végül a falusiakra, hogy leplezzem zavaromat.

Az nem egy olyan pillanat volt, hogy szívesen beszélgettem volna a gyerekkoromról.

A falusiak dudaszóra, dobszóra, ütemre táncoltak, olyan fesztelenül, ahogy én sosem voltam képes. A cipőik kopogása messzire visszhangzott a hegyek között, a por csak úgy szállt, a tűz ropogása itt-ott beleszólt a dallamba, a fénye meghitten hullott a táncolókra.

Fáradtan Nick vállára hajtottam a fejem. Nem ellenkezett. Éreztem a tűz melegét a bőrömön, a friss, tavaszi, esti levegőt. Jól esett kicsit elengedni magam és csak csendben ülni. Aztán megláttam, hogy az egyik farakásnál egy ősz hajú, túlságosan hosszú körmű asszony állt, furcsa mozdulatokat téve kezével, mint aki varázsol, vagy legalábbis olyasmi. Felé intettem a kezemmel, jelezve Nicknek, hogy oda nézzen.

  • Valószínűleg a boszorkány – állapította meg.

Aztán amikor megláttam a szomszédos házból kijönni embereket, egyből rendesen felültem.

  • A cirkusz tagjai.
  • Idejönnek – bólintott Nick.

Hihetetlenen voltak. Minden vágyuk volt, hogy felhívják magukra a figyelmet, ezt mi sem bizonyította jobban, mint a belépőjük.

A szaltók, levegőben pördülések meg sem kottyantak nekik. Az egyik nő még a tűzzel is páratlan mutatványokat mutatott be, már-már azon csodálkoztam, hogy nem esett baja. Egy fáklyával a kezében mutatványozott, úgy tett, mintha lenyelné a lángokat, aztán a másik kezébe is fáklyát ragadott, s követhetetlen karmozdulatai mintákat rajzoltak a sötétben. A közönség vevő volt a produkcióra.

  • Amelyik a labdákat dobálja és zsonglőrködik, az a bohóc, a cipőjéből ítélve – jegyezte meg Nick.

A zsonglőrön, avagy bohócon ugyanis egy hatalmas, tengerkék bohóccipő volt sárga fűzőkkel. Egyébként fiatal volt, magas, jóvágású és látszott rajta, hogy nem helybéli.

A tüzes nő orrát fennhordva járt-kelt az emberek között, mint aki elvárja, hogy kiszolgálják. Tekintetemmel nyomon követtem, ahogy a Natalie nevű szobalány kenyeret és szalonnát vitt neki, amit amaz undorodva elutasított, s egy laza mozdulattal kiverte a szobalány kezéből a tálat. A tüzes nő kísérője, egy szemtelenül jóképű, szőke férfi illetlenül nevetett. Mogorva tekintetű férfi volt, aki az incidens után „bemutatóként” úgy ugrált szaltókat kedvére, mintha törhetetlen csontjai lennének és tudna repülni. A falusi lányok, nők áhítozva figyelték. A férfi, miután abbahagyta az ugrálást, be is vetette magát a társaságukba. Aztán egy ikerpár, szintén a cirkusz tagjai léptek a színre. Mintha az egész már egy kész produkció lett volna, pedig csak produkálták magukat. Termetes, izmos alakok voltak, a fákon csüngtek-lógtak, egymást emelgették, mintha nem is embernek, hanem majomnak születtek volna.

  • Felvágósak – jegyeztem meg.

De a falu népének, aki szerette az ilyesmit, azoknak tetszett.

Aztán Nick és én is elvegyültünk a tömegben. Fél szemmel Nicket figyeltem, merre jár, közben a falusiakat kérdezgettem, be-bevetve az erőmet, megkérdezvén, ki mit tud a gyilkosságokról. Egyikük sem volt az a szószátyár típus, minden választ csak foghegyről mondtak, és csak tőmondatokban beszéltek. Talán azért, mert idegenek voltunk számukra, de egyébként más tekintetben barátságosan viselkedtek.

  • Nem volt rosszakarójuk – ismételgették.
  • Nem volt udvarlójuk.
  • Az a fickó minden esetre olyan szemtelen tudott lenni. Na de ilyenek ezek a mai legények.

Ilyen, és ehhez hasonló jelentéktelen információkat gyűjtöttem csak össze.

Aaron a boszorkánnyal beszélgetett, amikor csatlakoztam hozzájuk.

  • Gonosz idők járnak – nézett fel a holdra elrévedő tekintettel a nő.

Arcát majdnem teljesen eltakarta a csuklyája, ráncos kezein a köröm tíz centi is lehetett. Talán a sors fintora, hogy egy szemölcs is éktelenkedett a szája szélén.

  • Mit ért ez alatt pontosan? – kérdezte Aaron.
  • Lesznek még gyilkosságok. Addig úgy sem nyugodhat.
  • Kicsoda?
  • Hát a gyilkos. A gyilkos!
  • Tudja, hogy ki tette? – néztem rá, bár ez a nő sem tűnt kevésbé bolondnak, mint Phil.
  • Itt van most is. De nem tudom, ki az. Bár tudnám! Gonosz idők járnak!

Többet nem tudtunk kiszedni belőle.

  • Szerinted hibbant? – vetettem fel a kérdést Aaronnak, mikor hallótávolságon kívülre kerültünk.
  • Nem tudom. Airyn… én igazán… örülök, hogy segítesz nekünk.
  • Szerintem erről ne beszéljünk többet – morogtam.

Még mindig túl mérges voltam a hazugságok miatt.

Nem maradtam sokáig a mulatságon. Amikor már előkerült az alkohol, már nem az én világom volt. Sosem szerettem inni, a legtöbb ember pedig akaratosan szerette tömni belém a piát. Faluhelyen pedig ez még inkább így volt. Tudtam, hogy Aaron vigyáz Remre is, akit kamasz lévén talán még magával ragadhatott az ilyesmi. Úgyhogy hamar elvonultam, elköszönve a társaimtól.

Az éjszaka viszonylag nyugodtan tudtam aludni. Rég éreztem már az ennyire friss levegőt beáramlani az ablakon. A nagyvárosi élet nem volt nekem való, de szokatlanok lettek a falusi hangok; a kutyák ugatása, a tücskök ciripelése, az ismeretlen neszek, a cserebogarak koppanása az ablakon. Kicsit féltem, hogy egy cserebogár bejut a szobába. Ironikus, de ügynök létem ellenére rettenetesen félek a bogaraktól, kiváltképp a pókoktól, csótányoktól és a cserebogaraktól.

Reggel minden esetre kipihenten ébredtem, és elégedetten öltözködtem a reggelihez. A túrabakancs, bő kabát és a meleg nadrág aznapra is jó választásnak bizonyult. A hegyekben sokkal hidegebb volt a levegő, mint a nagyváros aszfaltdzsungelében. Az ebédlőhöz érve azonban már mindenkit ébren találtam, mi több, túlságosan ébernek.

  • Airyn! – szólt meglátván Jason, és intett nekem. Gyorsan odasiettem hozzá. A fogadó ajtajában állt Aaronnal Nickkel és Remmel.
  • Mi történt?
  • Megint történt egy gyilkosság, az éjszaka – magyarázta Jason.
  • Hogyan? Ó, ne már! – korgó gyomromra gondolva és arra, hogy mennyire fogy az időnk, korán reggel kezdtem ideges lenni.
  • Itt a hátsó kijáratnál van a holttest, még megnézheted – azzal odavezetett.

Nem lepett meg, amikor egy megkövült, bohócra festett embert találtam a hátsó kertben.

  • Miért nincs a temetőben? – vetettem fel a kérdést. – Vagy a vízparton, ahogy a többi áldozat?
  • Talán egy jelnek szánják – merült a gondolataiba Jason. – Mármint nekünk, hogy figyelmeztessenek. Vagy nem volt rá ideje a gyilkosnak, hogy elvigye innen.
  • Ki az áldozat? – hajoltam le a halotthoz, ámbár alig tettem fel a kérdést, már tudtam a választ.

Megtapogattam a bőrét. Szoborszerű volt, még csak nem is volt bőrszerű a tapintása. A szeme élettelen volt, az arca nem meglepő módon bohócnak festve.

  • Natalie, a szobalány. Kedves teremtés, mindenki szerette. Szép lány volt, hamar férjhez ment volna – jegyezte meg a fogadósné, Mrs. Dammel, aki egy koszos zsebkendővel törölgette a szeme sarkát.
  • Voltak egyébként ellenségei?
  • Nem tudok róla, mindenki szerette őt.
  • Mikor látták utoljára életben? – tettem fel a kérdést.
  • Éjszaka, amikor vigadtunk. Segített elpakolni az edényeket.
  • Kivel látták utoljára? – néztem rá.
  • Nem tudom, jaj, igazán.

Sóhajtottam.

  • Beszélni akarok a kirendelt orvosszakértővel – jelentettem ki. – De csak reggeli után. Addig csak arra tudok gondolni.
  • Addig mi kikérdezzük a többieket, láttak –e valamit – bólogatott Aaron.

Szerettem Aaronban, hogy hagyott a saját fejem után menni. Csak így voltam képes dolgozni, és ezt ő is tudta. Ami az irodát illeti, Nick is tudta. A fontosabb kikérdezéseket egyébként mindig rám hagyták, Aaron azonban általában – ámbár nem mindig - megérezte, ha valaki hazudik, vagy titkolnivalója van. Megérezte, ha valaki ideges, gyűlölködik, vagy jó kedve van. Így azért ő is elég jó volt a kihallgatásokban. Azt azonban tudni kell, és mi is tudtuk egymásról, hogy az erőink nem mindig működtek megbízhatóan. Ez nem azt jelenti, hogy hazudtak volna nekünk, de volt, hogy nem működtek rendeltetésszerűen. Jasonnek nem mindig voltak látomásai, és mi magunk sem tudtuk, hogy ez vajon mitől függ. Furcsa képesség az enyém is, mivel mindenre nem tudom rávenni vele az embereket, kizárólag némileg jelentéktelen dolgokra; hogy elmondjanak nekem olyan dolgokat, amelyeket egyébként eltitkolhatnának. De olyasvalamire, ami megváltoztathatná a sorsukat, például, hogy ne adj Isten, legyenek öngyilkosok, arra nem. Még olyasmire is nehezen, hogy térjenek le egy adott útvonaltól, vagy álljanak el az elhatározásuktól. A határozott jelleműeket pedig szinte lehetetlen volt az akaratom alá kényszeríteni. Nehéz volt megállapítani, hogy mi az a pillanat, amikor az erőm tényleg hat. Ezt kizárólag gyakorlással tudtam az évek alatt fejleszteni. Többnyire állatokon gyakoroltam, bár megjegyzem, kizárólag az emlősöket és a madarakat tudom valamelyest irányítani a gondolataimmal – magam sem tudom, miért -, a hüllőkre és a kisebb testű emlősökre az erőm hatástalan.

  • Nem láttam előre – jegyezte meg magában Jason. – Ez némileg aggaszt…
  • Senkit nem blokkoltam – tette fel a kezét védekezésképpen Nick.
  • Azt nem is mondtam.

Nick velem tartott. A legjobban úgy vehettük hasznát, ha végig velem volt, és töltötte az erőmet, miközben azt használtam a kérdezgetések során, és folyamatosan apadni akart. Így mintha végtelen forrás állt volna a rendelkezésemre, ugyanakkor emlékeztem arra, mit mondott Aaron a függőségről.

Mire elfogyasztottam a fogadósné által felkínált helyi ételeket, amelyek persze mennyeiek voltak, főleg a házi sajt és házi kolbász, addigra a fél falu megjelent, ki reggeliért (a cirkusz tagjai), ki bámészkodni, ki gyászolni. Mire már a tejes-jegeskávémat iszogattam, egy elegáns, szemüveges férfi lépett oda elém. Egyből tudtam, hogy az orvosszakértő.

  • Jó napot! A főnöke mondta, hogy beszélni szeretne velem. Phineas Fligger, szolgálatára.
  • Airyn Grant. Foglaljon helyet! – intettem neki.
  • Nickolas Wood – biccentett Nick, majd kezet fogtak.

A doki végignézett rajtam, majd leült az egyik székre. Tudtam, nem túl nőies viselkedésem és öltözködésem néha megdöbbenti az embereket, kiváltképp a férfiakat. A túrabakancsban, drapp, sokzsebes nadrágomban és fekete pólómban most sem tűnhettem kifinomult kisasszonynak, de titkosszolgálatos lévén soha nem is voltam az, és nem is akartam az lenni. Az a típus voltam, aki kemény kiképzést kapott, és aki meg tudja védeni magát.

  • Mit gondol erről a megkövülésről? – néztem a szemébe és már szuggeráltam is.
  • Soha nem láttam még effélét. Talán valami vegyület okozza, de biztos nem legális. Körbekérdeztem más szakérőknél is, de ilyen vegyületet még nem regisztráltak sehol. Nem tudunk semmilyen olyan létező vagy előállított anyagról, amelynek ilyen hatása lenne az emberi szervezetre – igazította meg a szemüvegét, miközben intett az egyik felszolgálónak egy csésze kávéért.
  • Talált valamilyen sérelmi nyomokat a halottakon? Amelyek például védekezésre utalnak? – vetette fel Nick.
  • Nem, semmilyet.
  • Mit tudunk a festékről? – tereltem tovább a szót.
  • Sima arcfestékek, amilyet a nők is használnak.
  • És a színészek és a cirkusz tagjai – tettem hozzá.
  • Igen, meglehet, de általános összetételűek, még, ha találnék is olyan arcfestéket, ami ugyanezt tartalmazza, az sem lenne bizonyíték, hiszen általános, tucatszám gyártják – vakarta meg a fején gondterhelten a doki.
  • Van bármilyen nyom is, amin elindulhatunk? Esetleg egy más ember hajszála a testeken? – ütöttem a vasat, amíg meleg.
  • Nem, az sem. Semmi. Mintha a közelben sem lett volna a gyilkos, vagy nagyon elővigyázatos volt. Nem értem.
  • Persze most meg túl sok lábnyom van a környéken az éjszakai vigadás miatt – sóhajtottam. – Jól van, doki. Ha bármi eszébe jut, értesítsen minket.

Azzal magára hagytuk a csésze kávéjával. Miután Aaronnak beszámoltam a hallottakról, ő is beszámolt nekünk.

  • Natalie-t sok mindenkivel látták beszélgetni az este, tényleg népszerű lány volt, és segédkezett a konyhán is. Beszélt sok falusival és a cirkusz tagjaival is – mondta, amit én is megerősítettem, és elmeséltem, mit láttam előző este a tüzes nő és Natalie kapcsán.
  • Beszéltél a cirkusz tagjaival? – kérdeztem.
  • Megvártalak vele – nézett rám Aaron.
  • Jó. Menjünk most azonnal! – lelkesültem be, mivel a kávé kezdett életet önteni a testembe és az agyamba egyaránt.

Azzal mindannyian átvonultunk a szomszédos épületbe, jobban mondva az udvarára, ahol a tagok éppen gyakoroltak az előadásra.

  • Airyn és én együtt hallgatjuk ki őket, de külön beszélünk mindegyikükkel. Ti addig várjatok itt! – adta ki a parancsot Aaron a többieknek.

Nick rágyújtott egy cigarettára, Rem és Jason pedig megvitatták a lehetséges gyanúsítottakat.

Az első, akivel beszéltünk természetesen a bohóc volt.

  • Gondoltam, hogy egyből engem kezdenek gyanúsítani – jegyezte meg, miközben lemosta a sminkjét egy lavór víz segítségével.
  • Hát, minden esetre a listán szerepel – jegyeztem meg.
  • Nem gondolják, hogy ha én öltem volna meg őket, akkor nem vonnám magamra a figyelmet azzal, hogy bohóccá sminkelem őket? Ennyire senki nem lehet balfék.
  • Vagy éppen ezért tette – köszörülte meg a torkát Aaron, aki napszemüvege védelmében gyanítottam, elhomályosult tekintettel vizsgálta a bohóc érzelmeit.
  • Mikor érkeztek a faluba? – kérdezte Aaron, én pedig előkaptam a jegyzetfüzetemet.
  • Egy hete – vonta meg a vállát a bohóc.
  • Amikor a gyilkosságok is kezdődtek – tettem hozzá.
  • Kicsit feszültnek tűnik – jegyezte meg Aaron, végignézve a férfin.
  • Meglehet, de ennek nem sok köze van a gyilkosságokhoz.

Az ikrek nem voltak valami beszédesek. Gyakorlatilag semmi fontosat nem tudtunk meg tőlük. Viszont Aaronnak feltűnt, hogy a tüzes nő és a negyedik férfi között nincs minden rendben. Ez mondjuk, nekem is feltűnt, amikor heves szóváltásba kezdtek. Először a férfit hallgattuk ki. Danielnek hívták. Pontosan az a típus volt, akiért odavoltak a nők, és ezt ő is tudta. Meg sem lepődtem, amikor elővette a csajozós stílusát, meglehet, nem gondoltam, hogy az esete lennék.

  • Persze, egy hete kezdődtek a gyilkosságok. Nincs közünk hozzá. A maguk fajtájának érthetetlen a mi életmódunk, a folyamatos utazásunk – nézett végig rajtam, hogy szinte levetkőztetett a szemével.

A szemem sarkából láttam, ahogy a tüzes nő féltékenyen mér végig. Alig láthatóan Aaronra sandítottam, vajon látja –e az érzelmeiket.

  • És a maguk fajtája – idézte Aaron a szavait – könnyen dühbe gurul, annyira, hogy megöljön valakit? Maga mit gondol, Daniel? – Aaron elővette a veszélyes hangját.

Nem volt neki szimpatikus a férfi. Ami azt illeti, nekem sem. A kérdésre önelégült mosolyra húzta a száját.

  • Mi… érzelmesebbek vagyunk, jobban megéljük a világ dolgait. De a művészek már csak ilyenek. De gyilkolni... Nem, nem hiszem. Az a maguk szokása. De, ha megbocsátanak, gyakorolnom kellene. Magácskát, ha esetleg érdekli, itt maradhat megnézni a kulisszatitkokat, hogy úgy mondjam – vigyorgott rám szemérmetlenül.
  • A nővel még beszélünk – zárta le a beszélgetést Aaron.
  • Cissyvel. Tüzes teremtés.

Cissy, a szó szerint „tüzes teremtés” feszes, fekete ruhában volt. Tökéletesen összeillettek a nagyképű Daniellel, ő is az a fajta nő volt, aki egyből magára vonta figyelmet tökéletes alakjával, dús, fekete hajával és telt ajkaival. Hozzá képest vékony testalkatommal és barna hajammal jelentéktelennek tűntem a színen.

  • Maguk nem egyszerű rendőrök. Különleges egység – jegyezte meg, mikor hozzánk lépett.
  • Kitűnő a megfigyelőképessége – néztem végig rajta.

Úgy éreztem, itt az idő, hogy a különleges képességemmel éljek. Sötétbarna szememet az ő kék szemébe fúrva tettem fel a kérdéseimet, belül koncentrálva, hogy az erőm hasson is.

  • Van valami elképzelése róla, hogy ki lehetett a gyilkos?
  • Nincs – vonta meg Cissy a vállát.

Nem voltam benne biztos, hogy használ az erőm. Ha valaki, ez a nő elég magabiztos volt, hogy ellenálljon nekem.

  • Láttam előző este az utolsó áldozattal, Natalie-val. Mesélje el, mi történt pontosan! – kértem.
  • Mi történt volna? Kértem, hogy hozzon valami ételt. Erre odahozott szalonnát, mintha nem lett volna tisztában vele, hogy vegetáriánus vagyok. Idegesítő kis fruska volt.

Affektálós stílusa erős unszimpátiát ébresztett bennem, de próbáltam tárgyilagos maradni.

  • Annyira, hogy meg is gyilkolja? – vetettem fel.
  • Csak nem engem gyanúsítanak? Ennyiért? Fogadjunk, semmilyen bizonyítékuk nincsen.
  • Mindenkit kihallgatunk – szólalt meg Aaron. - Ha megkérdezhetem, milyen viszony van maga és Daniel között?

Nem csak engem, a nőt is meglepte a kérdésével. Biztos voltam benne, hogy ha az én erőm hatástalan is a nővel szemben, Aaron látta a közöttük húzódó érzelmi szálakat. Azonban a nő mondanom sem kell, nem volt egy elveszett lélek. Megfordulván a férfire nézett, majd vissza ránk.

  • Mi lenne? Nincs olyan férfi, aki engem ne akarna – jelentette ki határozottan. – Mi jó csapat vagyunk.
  • Lefeküdtek egymással? – kérdezte meg Aaron.
  • Van ennek bármi köze is a gyilkosságokhoz? – vetette fel a kérdést Cissy, csábítóan megnyalva a szája szélét.

Nem tudta, hogy Aaron pontosan az a férfi, akire hatástalan az ilyesmi. Ahhoz túl profi volt.

  • Válaszoljon! – néztem rá igézve.
  • Meglehet. Egy kis szex senkinek sem árt.
  • Én úgy látom, elég féltékeny típus. Esetleg emiatt gyilkolhatta meg az áldozatokat? – kérdeztem.
  • A férfit is? Érdekes feltételezés. De ismétlem, hogy gondolom, semmilyen bizonyítékuk nincsen.

0 Tovább

Különleges erőkkel 2.

Bár az Angyalok iskolája című fantasztikus témájú regényemet sikerült megjelentetnem, azonban a Különleges erőkkel fantasy-krimi könyvet nem adták ki, úgyhogy most aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, online elolvashatja. :) 

A kötetet több részre bontva rakom fel.

A több órás út meglehetősen fárasztó volt. Bár többször álltunk meg kinyújtóztatni a tagjainkat, hol a semmi közepén, hol egy-egy benzinkútnál, mégis meglehetősen kényelmetlen volt. Csak a csodálatos kilátás nyújtott némi vigaszt, mert bár a kanyargós utak a gyomrunknak sem tettek jót, az égig meredő hegyek, a lágyan csordogáló hegyi csermelyek és a fenyőerdők kárpótoltak minket a kellemetlenségekért. Az utazás alatt furcsán éreztem magam. Nehezen tudtam egyeztetni magamban az eddig Nickről alkotott képet a mostanival. Nem tudtam elhinni, hogy ő is ügynök. Azt gondoltam, egy átlagos ember, hogy végre valaki normális, aki iránt szimpátiát érzek. Persze, tévedtem. Néhány órát azért aludni is tudtam. Inkább Rem vállára hajtottam a fejem, mintsem Nickére, de jól esett a pár órányi szusszanás.

Ahogy jó néhány órával később a hideg, nyirkos hegyi levegő - kiszállván a kocsiból - megcsapta az orromat, egy ideig millió tűszúrásként csípett szinte mindenhol. Meglehetősen más érzés volt a szmogos nagyvárosi levegőhöz képest. Ugyanakkor sosem szerettem a nagyvárosokat, tehát kifejezetten jól esett egy kis levegőváltozás. Gyorsan magamra kaptam a kabátomat.

Először a helyi rendőrségre mentünk, ahol megismertük a rendőrbiztost. A nagy épületekhez szokott szemem számára kicsinek és kopottnak tűnő „viskó” nem rítt ki a körülötte lévők sorából. Csupán a kapura és a falra erősített két tábla jelezte, hogy jó helyen járunk. Az út még csak aszfaltozva sem volt, a kövekkel kirakott utcán lépdelve többszörösen is áldottam magam, amiért az edzőcipő és a bakancs a kedvenc lábbelim. A rendőrbiztos egy magas, tagbaszakadt ember volt, öblös hanggal, kiejtésében némi falusi akcentussal. Ápolatlan szakálla volt, és első ránézésre nem tűnt túlságosan profinak, de úgy gondoltam, egy falusi rendőrtől nem is igen várhatok el többet. Igaz, volt bennem némi előítélet, mi tagadás. A Donald West név sem keltett bennem kifejezetten szimpátiát. Az egész ember inkább egy vadnyugati hősre emlékeztetett. Ezen a tényen megpróbáltam nem mosolyogni, a helyzet morbiditását figyelembe véve.

  • Örülök, hogy eljöttek! – nyújtott kezet egyenként a fiúknak.

Mivel úgy illett, hogy nő létemre én nyújtsak kezet, ezért némi hezitálás után én is kezet nyújtottam és bemutatkoztunk egymásnak. Nő létemre erős – na, azért nem férfias – kézfogásom úgy tűnt, meg is lepte egy kicsit.

  • Ami azt illeti, ez már tényleg nem az én hatásköröm. Itt sosem történt még ehhez fogható. Mi egy barátságos falu vagyunk és mindig is az voltunk, barátságos lakosokkal.
  • Nincs senki, akit gyanúsíthatna? – vette kézbe Aaron az irányítást.
  • Kihallgattam, akiket lehetett, de semmire nem jutottam velük.
  • Örülnék, ha mielőtt besötétedik, megmutatná a gyilkossági helyszíneket. Minél hamarabb szeretnénk pontot tenni az ügy végére – mondta Aaron.

Így hát egyből a legutóbbi gyilkosság helyszínére mentünk. Aaron úgy döntött, a fogadóba még ráérünk bejelentkezni sötétedésig, mondván, úgyis várnak minket. Mindannyian autóba ültünk, s türelmetlenül poroszkáltunk a rendőr lestrapált tragacsa után. A környéki házakban már égtek a lámpák, a nap kezdett lenyugodni. A rendőrbiztos faluvégi temetőbe irányított minket. Ahogy kiszálltam a kocsiból, a lábam hangosan cuppant a sáros talajon.

Végigpásztáztam tekintetemmel a helyet. A bejáratnál lévő, cirádás, nagy vaskapu, szélén kőoszlopokkal évszázadok óta állhatott ott. Ahogy beléptünk rajta, hangosan és vészjóslóan nyikorgott. Tekintetemmel végigpásztáztam néhány sírkövet. Némelyik sírfeliraton már az évszám sem látszott, az idő elkoptatta a véseteket. Több száz éve halott emberek feküdtek mélyen eltemetve a föld alatt. Ijesztő volt, annyi szent. Ámbár morbid módon általában szerettem a temetők meghitt „idilljét”, így, hogy tudtam, ott gyilkosságok történtek, már nem tűnt olyan barátságosnak a hely. Egyébként átlagos, falusi temető volt. Rem ugyanakkor aggódva pillantott körbe. Aaron zsebre tett kézzel járkált, Nick pedig mögöttem állt, és egy pillanatra sem tévesztett szem elől. Jason kifejezéstelen arccal pásztázta a helyet.

  • Itt találták meg a holttestet – mutatott a rendőr egy régi sírra. A másik nőt egy kicsivel arrébb, a férfit pedig vízparton párszáz méterre innen.
  • Itt ölte meg őket, vagy csak elhozta őket ide? – kérdezte Nick, aki hosszú idő óta most szólalt meg először.
  • Hát, mivel nincs vér, ezt elég nehéz megállapítani, ráadásul a halál beálltát is a megkövülés miatt – vakarta a szakállát a rendőr.
  • Ha itt ölte meg őket, akkor idecsábította őket valamivel, mert csak úgy nem sétálgat az ember egy temetőben… Ha pedig nem itt ölte meg, akkor valahogy ide kellett juttatnia őket, s megemelni egy holttestet. Talán egy erős férfivel lehet dolgunk – fejtegettem. – Persze, nem következtethetünk elhamarkodottan, ezek csak feltételezések. Még az is lehet, hogy több gyilkos van.

Körbejártuk a helyszínt, de nem lettünk sokkal okosabbak. A lábnyomokat rég elmosta az eső.

  • A holttest megtalálásakor sem találtuk már lábnyomokat. Itt gyakran esik az eső – állapította meg a rendőr.
  • Megmutatná pontosan, a férfit hol találták meg? – kérdezte Aaron.

A temető mellett pár méterre egy természetes tó terült el. A cuppogó sárban bokáig elmerülve tapicskoltunk a tetthelyre. Magamban megjegyeztem, hogy Aaron hivatalos öltözéke ezúttal nem bizonyult a legjobb választásnak, talán inkább gumicsizmát kellett volna hoznia.

  • Ha jól értelmeztem az aktában írtakat, akkor a férfi holttestet a vízből húzták ki – vette elő az aktát oldaltáskájából Aaron.
  • Igen, így van – helyeselt a rendőr.
  • És az az áldozat is kőkemény volt?
  • Igen, akár a többi. Pedig a víznek inkább csak megpuhítania kellett volna a holttestet. Nem is kezdtek el bomlani. Egyik sem. Mintha csak egyszerű szobrok lettek volna, s nem is valaha élő emberek. Persze, leszámítva, hogy márpedig tényleg azok voltak.
  • Lábnyomok? – kérdezte Jason, végigpásztázva szemével a tó környékét.
  • Az eső miatt itt sem.
  • Szemét, bármilyen nyom, amit találtak a gyilkosság után? – kérdezte Aaron.
  • Semmi. Mi itt nem igazán szoktunk szemetelni, de persze tudom, maguknál nagyvárosiaknál ez nem így megy.
  • Temetőőr vagy ilyesmi van itt? – kérdezte meg hirtelen Rem, s a rendőr meg is illetődött egy pillanatra, hogy a szinte még pattanásos kölyök kérdezgeti őt.
  • Igen, de elhihetik, hogy őt is kikérdeztem, ám nem látott semmit.
  • Beszélni akarunk vele – mondta végül Aaron és jelentőségteljesen rám nézett.

Az én dolgom volt kiszedni az emberekből, amit tudtak. Észrevétlenül.

Átsétáltunk a temető túlsó felére. Az őr helye egy lepukkant kőépület volt a temető szélén, s annyira kicsi volt, hogy nem fértünk volna be mindannyian, ezért csak Nick és én mentünk be.

A temetőőr valóban öreg volt már, ahogy meg tudtam saccolni, nagyjából hetven felé járhatott. Egyáltalán nem néztem ki belőle a hullavonszolást, mivelhogy feltételeztem, hogy nem ott ölték meg az áldozatokat. Ráadásul a látása sem volt tökéletes.

  • Ó, a nyomozók! Fáradjanak beljebb! – intett öreg remegő kezével, és felrakott főni egy kávét a rezsóra. – Kérnek esetleg egy csészével?
  • Nem, köszönjük – hárította el Nick a felajánlást, én pedig egyből a tárgyra tértem.
  • Látott vagy hallott valami különöset azokon az éjszakákon, amikor a gyilkosságok történtek? – néztem rá, s megpróbáltam lenyugtatni a légzésemet és a férfire koncentrálni. Mélyen a szemébe néztem.
  • Nem. Néma volt minden. Igaz, hogy el is bóbiskoltam egy kicsit.
  • Nem látott fényeket? Elemlámpa fényét, ilyesmit?
  • Nem, de mondom, hogy aludtam egy kicsit – vonta meg az öreg a vállát.
  • Semmilyen hangot?
  • Nem.

Tekintetem elidőzött az öregen, majd körbejártattam tekintetemet a helyiségen. Összeszedvén a gondolataimat ismét ránéztem.

  • Van ötlete, hogy ki jöhetett ide éjnek idején? – tudtam, hogy hat az erőm, éreztem, hogy gyenge akarata megtörik az enyém alatt.
  • Nem, nincsen. Itt mind jólelkű emberek laknak és mindet ismerem, ez egy kis falu.

Nem hittem benne, hogy bármi köze is lenne az esethez. Minden kérdésemre jelentéktelen és semmitmondó választ adott. Amikor visszasétáltunk a kocsihoz, Aaronék már ott voltak.

  • Nos? – nézett rám Aaron kérdőn.
  • Szerintem nincs hozzá köze – vontam meg a vállam.
  • Hm… Biztos úr! Mit tud egyébként az áldozatokról? – kérdezte Aaron a férfit, miközben továbbra is az aktákat lapozgatta – A jelentése nem valami részletes ezt illetően.
  • Igen, nem sokat kellett az évek során bajlódnom a papírmunkával, és hát tudják, hogy van ez…

Nem, nem tudtuk, de ezt természetesen nem mondta egyikünk sem. Türelmesen vártuk, hogy folytassa.

  • A két nő bűbájos teremtés volt. Az egyik még igen fiatal lány. A másik is kedves, jólelkű nő volt, szakácsnő.
  • És a férfi? – kérdeztem.
  • Hát, egyszerű falusi parasztember. A lányok nem nagyon kedvelték, kissé talán modortalan tudott lenni.
  • Volt valamelyiküknek rosszakarója? – nézett a férfire Aaron.
  • Nem, nem tudok róla. Ki akarna megölni egy egyszerű szakácsnőt, egy fiatal lányt és egy parasztlegényt, akik senkinek sem ártottak?
  • Volt a hölgyeknek udvarlója?
  • Arról tudnánk, itt egy kis faluban – vonta meg a vállát a rendőrbiztos. – De amennyire én tudom, nem volt.
  • Gondolom, az áldozatok ismerték egymást – tette fel a költői kérdést Aaron.
  • Egy kis faluban hogyne ismerték volna.
  • Ki találta meg a holttesteket? – fordult Jason kérdőn a rendőr felé.
  • Ó, a falu bolondja. Mindenki így hívja. Nem komplett a fiú, de jó lelkű.
  • Beszéljünk vele, mielőtt lemegy a nap! Aztán szálljunk meg a fogadóban! – mondta Aaron.
  • Valahol a környékén lesz. Onnan kap ingyen ételt. Úgyhogy el is indulhatunk arra!

A fogadó fából épült, igazi falusi épület volt, az ablakaiból pislákoló fények barátságosan hívogattak. A teraszán rengeteg szék és pad sorakozott, a hatalmas, fákkal benőtt udvarán pedig tűzrakó hely volt kialakítva. A szokásosnál többen szálltak meg ott. Legalábbis az volt a benyomásom, hogy egy kis faluban alapvetően nem sok forgalma lehet, most mégis több embert láttam a szomszédos épület ablakain át is.

  • Kik vannak még itt rajtunk kívül?
  • A szomszédos épületben, ami szintén a fogadó része, tudják, egy pajtából lett kialakítva, na, szóval ott szálltak meg a cirkusz emberei – magyarázta a rendőr.
  • Cirkusz? Erről nem szólt a jelentés – figyelt fel Aaron.
  • Öhm, igen. Elnézést. Szóval, cirkusz. A környéket járják és itt is lesz egy előadásuk. Itt a faluban nem sok érdekes dolog történik, úgyhogy a falubéliek már nagyon várják.

Ahogy az ajtóhoz értünk, egy szőrmébe öltözött, alacsony, első látásra gyereknek tűnő ember ült az egyik padon. Már messziről büdös fokhagymaillatot árasztott. Amikor közelebbről is megszemléltem, azonban feltűnt, hogy egy törpével van dolgunk.

  • Phil. Ő a falu bo… Szóval ő találta meg a holttesteket. Mindegyiket. Éjszaka szeret a temetőben bolyongani. Furcsa, nem? – mondta a rendőr, majd a lehalkította a hangját, hogy csak én halljam. - De, hát bolond már gyerekkorától kezdve. Nem elég, hogy ilyen kicsire nőtt, de a szelleme sem épp. Na, sok szerencsét, ha beszélni kívánnak vele – emelte fel ismét a hangját. - Én részemről nyugovóra térek, de ha kívánják, megtalálnak majd a rendőrőrsön. Én már minden lehetséges gyanúsítottat kihallgattam, az ügyet pedig kénytelen vagyok átadni az uraknak… és hölgyeknek – nézett rám, majd megemelte a kalapját.
  • És kik a gyanúsítottjai? – kérdezte tőle gyorsan Nick.
  • Hát, kihallgattam a temetőőrt, a bolondot, a nyanyát.
  • Miféle nyanyát? – vetettem fel a kérdést.
  • Él a faluban egy amolyan boszorkány, vagyis mindenki azt hiszi róla, hogy az. A kövülés miatt, esetleg úgy gondoltam, ő tehette. Tudom, balgaság.
  • Meglehet, minden esetre majd a végére járunk – bólogattam.
  • És nem utolsósorban a cirkusz tagjai is gyanúsak nekem – vetette oda foghegyről Jason, ahogy átnézett a szomszédos épület felé.
  • Van közöttük bohóc? – csillant fel a szemem.
  • Van. Kihallgathatják azt is, de én vele se jutottam semmire.
  • Nem hiszem, hogy hamar megoldjuk ezt az ügyet – jelentettem ki csalódottan mintegy magamnak.

Amikor a rendőrbiztos magunkra hagyott, egy emberként fordultunk a falu bolondja felé. Nem tudtam, miként is viszonyuljak hozzá, de kedves hangot próbáltam megütni.

  • Szóval Phil. Miért járkál éjszaka a temetőben? – kérdeztem.
  • Hogy hol? – nézett rám kancsal tekintettel.
  • A temetőben, amikor megtalálta a halottakat.
  • Ja, Phil szereti nézni a szellemeket.
  • Szellemeket? – néztem rá kétkedőn.
  • Igen, hátha egyszer Phil lát.
  • Nem látott aznap semmi furcsát előtte? – kérdezte Aaron.
  • Phil nem. Phil csak akkor érkezett. És bohóc volt ott a kövön. Phil nem mosolygott rajta. A bohóc nem viccelt. Phil megnézte, de a bohóc halott volt. És kemény, mint a kő.

Pár perc faggatózás után mindannyian elkönyvelhettük magunkban, hogy Philtől semmi lényeges dolgot nem fogunk megtudni, és elég valószínűtlen volt, hogy bármi köze is lenne a gyilkosságokhoz. Belépvén az épületbe jó néhány szem ránk szegeződött. Egy csinos szobalány - aki a mellkasán a Natalie nevet viselte -, hátrament szólni a fogadósnénak. Ez utóbbi egy termetes, ötvenes, ugyanakkor jó kedélyű asszonyság volt. Ételfoltos kötényében sűrűn kapkodta a duci lábait. Széles mosollyal fogadott minket.

  • Á, a nyomozók! Hát végre megérkeztek! Persze, reméljük, nem maradnak itt sokáig, ha értik, hogy értem, és mihamarabb megoldják az ügyet – hadarta. - Én Mrs. Dammel vagyok, szolgálatukra. Azonban… nem nagyon van szabad szobánk… - nézett végig rajtunk. – Esetleg…
  • Ketten-ketten férfiak kétágyas szobákon osztozunk. A hölgynek jut külön szoba talán – fojtotta belé Aaron a szóáradatot.

A fogadósné rávillantotta széles mosolyát.

  • Persze, kedveském. Tudja, nincs sok szobánk, elég kevés vendégünk szokott általában lenni.
  • Megértjük – bólogattam.
  • A fürdőszobán viszont osztozniuk kell – mondta, miközben felkísért minket az emeletre.

0 Tovább

Különleges erőkkel 1.

Bár az Angyalok iskolája című fantasztikus témájú regényemet sikerült megjelentetnem, azonban a Különleges erőkkel fantasy-krimi könyvet nem adták ki, úgyhogy most aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, online elolvashatja. :) 

A kötetet több részre bontva rakom fel.

Meleg, esős április végi nap volt a kavargó, szmogos és zsúfolt nagyvárosban. A levegő fülledtsége szinte elviselhetetlennek tűnt, ami miatt napok óta tompa fejfájás gyötörte a lakosságot, köztük engem is. A világ mégis olyan békésnek és gondtalannak látszott körülöttem azokban a percekben. Az emberek a szürke unalomba belesüppedve, maguk elé meredve zötykölődtek az ósdi, kopott, kárpitszagú buszon, s ki-ki a reggeli fáradtságtól bágyadtan ásítozott. Az én fülemben üvöltözött csak a rock zene, és csak én tudtam igazán, hogy milyen veszélyes is tud lenni valójában minden. Talán tizenévesnek, ha nézhettek a piros hátizsákommal, törékeny alkatommal, miközben pedig huszonhárom éves fejemmel az irodába igyekeztem. Már legalább egy éve egy teljesen átlagos életét éltem – legnagyobb boldogságomra és megelégedettségemre. Hiszen mindig is ezt akartam.

Kinézve a zuhogó esőre tudtam, hogy bár ma sem lesz könnyű napom, mégis reményekkel teli vágtam neki annak a napnak is. Néha bevallom, némi megvetéssel néztem végig a busz utasain. A tini, rózsaszín-szőke hajú lány a rózsaszín cicanadrágjával, rózsaszín masnijával és csillogó táskájával nevetséges látványt nyújtott. A hátsó ülésen kétszáz kilós harmincas férfi terpeszkedett, akinek pattanásos, zsíros arca borzalmasan nézett ki. A sarokban vigyorgó, túlöltözött, rosszarcú férfi figyelt a szeme sarkából. Tüntetően villantottam rá a szemem, hogy mégis mit bámul, majd mikor elkapta a tekintetét, nyugodtan merültem vissza a gondolataimba.

Ámbár néha megláttam ezekben az egyszerű emberekben is a csodálnivalót, többnyire idegenkedtem tőlük, még a normális kinézetűektől is. Sosem tartoztam közéjük, mégis egy ideje megpróbáltam úgy tenni. Hétköznapi emberek, akik egyáltalán nem becsülték, ami nekik megadatott. A tudatlanság biztonságát.

Azon gondolkodtam, aznap milyen napom lesz. Sok ügyfél téved –e be, mennyi lesz a papírmunka, mit főzzek vacsorára, vajon Neki milyen kedve lesz. Csupa átlagos dolgon. Boldog voltam, azt hiszem.

Amikor a zuhogó esőben leszálltam a buszról, észrevettem, hogy a vigyorgó ember is leszáll mögöttem. Megszaporáztam a lépteimet. Talán csak paranoia – gondoltam. Ám amikor befordultam a sarkon, befordult, talán még meg is szólított, azt hiszem, de nem értettem, mit mondott. Nem is voltam rá kíváncsi. Miközben kezeim görcsösen szorultak az esernyő nyelére, és sietve kapkodtam a lábaim, hogy a pocsolyák sáros nyomot hagytak a nadrágomon, mormolni kezdtem magamban: „Megállsz. Nem tudod, miért követtél, de nem is fogsz követni. Nem követsz engem!” Ezt ismételgettem magamban egészen addig, amíg a férfi végül lemaradt mögöttem, és bárgyún nézett maga elé a zebra közepén. Csak az autók dudálása ébresztette rá, hogy már piros a lámpa. Visszaindult arra, amerről jött. Hát ez vagyok én…

Ahogy az iroda hátsóbejáratához értem, Nick már ott volt. A kora reggeli rituáléja közé tartozott, hogy munka előtt megivott egy kávét és elszívta a cigarettáját, én pedig előszeretettel csatlakoztam hozzá. Egészen furcsa jelenség volt számomra. Már ahogy a sarokhoz értem éreztem, hogy ő is ott van. Egyszerűen éreztem, mint a mágnesek érzik egymást. Félvállról köszöntem rá, miközben belül vadul dübörgött a szívem a látványára. Egész hétvégén nélkülöznöm kellett, és éreztem, hogy merülni kezd az erőm. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy az „akkumulátorom” hirtelen töltődni kezd a közelében. Azelőtt sosem éreztem ilyesmit, és nem is tudtam mire vélni, mármint azon kívül, hogy erősen vonzódtam hozzá.

  • Szia! Hogy telt a hétvégéd? – kérdeztem kerülve a pillantását.
  • Jó reggelt! Csak a szokásos – vonta meg a vállát. – Ma Mike szabadságon van, elég sok munkánk lesz. Az irodán is ki kell segítened, felgyűltek a papírok. Ráadásul van egy táblázatom, amit a főnök kért. Sehogy sem boldogulok vele, azokkal a függvényekkel.
  • Szóval segítsek – vigyorogtam rá.
  • Hát, neked gyorsabban menne – jegyezte meg félmosollyal az arcán.

Tehát egy egészen átlagos napnak indult. Már ami az én életemet figyelembe véve átlagosnak mondható. Azt hiszem, be kell, hogy valljam legalább magamnak az igazat, hogy kizárólag – na, jó, nem kizárólag, de nagyrészt – azért szerettem ott dolgozni, mert ő ott volt. Pedig ez nem egy szerelmes történet. Úgy éreztem, ha távol vagyok tőle, semmire nem vagyok képes, a közelében pedig hegyeket mozdíthatnék meg… Ugyanakkor mégsem. És mégis, már egy éve ismertük egymást, mégsem történt köztünk soha semmi. Úgy éreztem, hiú reményeket táplálok. Éreztem, hogy van benne is valami különleges, amikor először megláttam. Jobban mondva, amikor először összeért véletlenül a kezünk. A kisujjunk… Mintha villám csapott volna belém, minden érzékszervem kiélesedett, mintha azelőtt csak víz alatt tapasztaltam volna meg a világot, s akkor bukkantam volna a felszínre. Csodálatos hatással volt rám. Az energiámat csordultig töltötte, amely rá mégis teljes mértékben hatástalan volt.

Tehát egy éve volt egy átlagos életem. Albérlettel, munkával, barátokkal, munkatársakkal. Úgy tűnt, életemben először én is normális voltam. De azon a napon minden megváltozott, ahogy a régi emlékek és a régi életem alattomosan előbukkant a homályból. Pedig olyan mélyen eltemettem őket, s mégsem tudtam megszűnni lenni önmagam.

Tényleg elég fárasztó napunk volt. Kevés volt az ember és rengeteg a munka, sok az ügyfél, és rettenetesen fárasztóak voltak az emberek. Egyébként sosem szerettem emberekkel dolgozni. Kifejezetten az idegeimre mentek a bárgyú kérdéseikkel, a néhai tapintatlanságukkal és gorombaságukkal. Sokkal jobban éreztem magam a háttérben. Szerettem hátul ülni Mellette, és a papírokkal bíbelődni, végigfutni a táblázatokon, bár viszonylag kevés időt tölthettünk együtt, ő egész nap ide-oda futott, mikor hol volt szükség rá. Aznap egy ügyfél meglehetősen felidegesített. Csúnyán beszélt velem, és emiatt rögtön fel is kaptam a vizet. Miután elment, rendesen ki is bukott belőlem a panasz.

  • Elegem van ezekből az emberekből! Mindegyik bunkó – fogalmazta meg hangosan a gondolataimat.

Nick hátul ült, és hallotta, amit mondok.

  • Nyugodj meg! – szólt hangosan, anélkül, hogy előjött volna, hogy lássam.
  • Nem tudok megnyugodni, kevés az ember, és belefulladunk a munkába – morogtam szokásomhoz híven, és a kelleténél kicsit erősebben nyomogattam a számítógép billentyűzetét.
  • Akkor most felállsz, és kimész levegőzni. Most! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Mivel némileg a felettesem volt, nem igazán mertem neki ellentmondani, de azért megpróbáltam.
  • Mindegy, elvagyok.
  • Azt mondtam, most! – ismételte meg, és kijött, hogy lássa, elmegyek –e.

Mérgesen néztem rá, majd elmentem a mosdóba. Mire visszamentem, némiképpen megnyugodtam, legalábbis már csak magamban füstölögtem. Addigra ő már nem volt ott. Pár órával később az ebédidőmet egy étkezdében töltöttem. Jól esett kicsit távol lenni a munkahelytől. Utána – mielőtt visszamentem volna dolgozni - a hátsó kijárathoz mentem, hogy kiszellőztethessem a fejem. Nick kávéval a kezében az ajtónak támaszkodva állt.

  • Na, megnyugodtál már? – nézett rám kérdőn.
  • Meg – jelentettem ki szűkszavúan.

Úgy nézett rám, mint aki nem hisz nekem.

  • Meg-meg – bizonygattam, majd a bolondos arckifejezésére elnevettem magam.
  • Na, azért.
  • Jól van, te is szoktál ideges lenni.
  • Az én vagyok – vonta meg a vállát.

A délután nyugodtan telt. Amikor elküldték valahová intézkedni, ideges lettem a távollététől, de amikor visszajött, kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Azt hiszem, hónapok óta tőle függött a hangulatom, s ez viszont egyáltalán nem tetszett.

Este kitakarítottuk a helyiséget, aztán lassan mindenki rohant a buszhoz, villamoshoz, ki mihez. Nick szokása szerint tovább ott maradt, hogy befejezze a munkáját, s ezúttal én is.

  • Na, mutasd azt a táblázatot! – noszogattam, majd leültem a gurulós székemre, és odagurultam mellé.
  • Jó. Tessék – fordította felém a monitort, és engem nézett.

Zavarban voltam a közelségétől. Egy ideig koncentrálnom kellett, hogy a táblázatra figyeljek és ne rá. Megpróbáltam értelmezni a sorokat és a mellékelt magyarázatot. A sok ezer sorból csak a nekünk szükséges adatokat kellett kinyerni. Keresztülnyúltam rajta, és mutogatni kezdtem, hogy mit hogy csináljon. Közben véletlenül hozzámért a karja, én pedig nem tettem ellene semmit.

  • Tehát, ezt a függvényt kell, hogy ide beszúrd, és akkor megcsinálja magától azt, ami neked amúgy a függvény nélkül fél óra lenne. Ide pedig ezt – magyaráztam türelmesen a munkahelyünket illetően az egyetlen dolgot, amihez jobban értettem, mint ő.

Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy éreztem a leheletét az arcomon. Ezt még akkor sem tudtam kezelni. A közelségét. Eleinte még számolni is elfelejtettem a közelében, s igen nehezemre esett normálisan viselkedni, amikor ő is ott volt. Amikor végeztünk, szokásunkhoz híven bömböltettük a zenét a nagy hangfalat csodálva. Nick játékosan ingatta a fejét a zenére, amitől persze egyből nevethetnékem támadt. Jól éreztem magam a közelében, én mégsem tudtam teljesen felszabadultam viselkedni előtte.

Így telt minden napom. A megszokott rendszerességben. Eltérés csak akkor volt, amikor Nick szabadságon volt, vagy elküldték valahova, s olyankor egyhangúnak éreztem ezt az életet az előzőhöz képest. Ez azonban más nap volt, mint a többi. Itt minden megváltozott.

A buszomat persze lekéstem, de hát úgysem várt senki otthon, és később jött csak a következő. Nick éppen SMS-ezgetett, én pedig hátradőlve a székemen a plafont bámultam. A zene miatt nem hallottuk, hogy bejöttek…

Csak a Nick arcán tükröződő furcsa kifejezés hívta fel a figyelmemet a váratlan vendégekre. Ahogy hátrafordultam a székemen, egyből az arcomra fagyott a mosoly. Rég nem látott kollégáim néztek vissza rám.

  • A segítségedre van szükségünk.
  • Aaron – fagyott torkomra a szó, ahogy végignéztem a társaságon.

Aaron, kezében a jelvényével nézett vissza rám. Magas, izmos termete és sötét haja volt, ijesztő látványt nyújtott az oldalára erősített fegyverrel. Sötét, morcona tekintete mégis ismeretlen megbízhatóságot sugárzott. Mindig kifogástalan öltözékével megnyerő külsőt kölcsönzött magának, s ezúttal sem hazudtolva meg önmagát, öltönyben állt előttem. Őelőtte nyitott könyv volt mindenki… Bárkiben tudott olvasni, s ha akarta, bárkinek az érzelmeit ismerte.

Mögötte Jason, a félig kék-, félig zöldszemű mulatt (fekete-fehér házasságból született), negyvenes éveiben járó férfi hosszú, szőkésbarna, göndör hajával és szálkás termetével igazi feltűnő jelenség volt. Hónalja alatt mindkét oldalon egy-egy pisztoly várt bevetésre, s gyanítom, terepnadrágja alatt is megbújt még legalább egy, a késekről nem is beszélve. Jason különleges adottságának segítségével képes volt előre látni a történéseket, de csak amelyekhez köze is volt, és csak néha. Az erejét még ő maga sem tudta igazán kiismerni az évek során.

És ott volt Rem, az alig tizenhét éves kölyök, a féloldalasan betűrt ingjével, helyes kis mosolyával, loboncos hajával. Remnek nem a fizikai ereje volt a leghasznosabb tulajdonsága, ugyanakkor a látszat ellenére ő is hozzánk hasonlósan képzett ügynök volt, s bármelyikünk különleges erejét képes volt ideig-óráig magáénak tudnia.

És itt voltam én. Az egyetlen lány a csapatban a vékony, törékeny termetemmel. Én, aki bárkire rá tudom erőltetni az akaratomat, bizonyos mértékben legalábbis és bizonyos helyzetekben.

  • A segítségemre? Mégis… hogy kerültök ide? – álltam fel a helyemről, s fél szemmel figyeltem csak Nick reakcióját. Mégis, el kell ismerni, nem mindennap jelennek meg a titkosszolgálat ügynökei az ember munkahelyén.
  • Igen. Azt akarjuk, hogy újra az államnak dolgozz – kapott a szón Rem.
  • Mert gyilkosság történt, és csak te segíthetsz – vette át a szót Jason.
  • Csak, ha teljes a csapat – bólogatott Rem.
  • Emberek! – szólalt meg erőteljes hangján Aaron. – Elég legyen! Egyszerre egy beszéljen, az pedig én leszek. Menjetek, addig várjatok kint! – adta ki a parancsot.

Rem szomorúan integetve adta meg magát a parancsnak, Jason zokszó nélkül követte. Éreztem, ahogy a feszültség szétárad a testemben, és ideges leszek. Felálltam, s bár így is egy fejjel alacsonyabb voltam nála, mégis kérdőre vonó tekintettel néztem Aaronra.

  • Mégis hogyan találtatok meg? – kérdeztem, s legnagyobb meglepetésemre és bosszúságomra Aaron tekintete Nickre esett.
  • Nem értem – néztem Nickre, aki karba tett kézzel és lehunyt szemmel, nyugodtan ült a bőrszékében. Baljós gondolatok kúsztak az agyamba.
  • Tudtuk, hogy normális életet szeretnél élni. De nem akartuk, hogy bajod essen – kezdte Aaron nyugtató hangon. – Ezért rajtad tartottuk a szemünket. Nick megfigyelt téged és vigyázott rád.
  • Elintéztük, hogy itt elhelyezkedhessek, és aztán felvegyenek téged is ehhez a céghez. Így rajtad tudtam tartani a szemem. Hogy ne essen bajod – vette át a szót Nick, bennem pedig pillanatok alatt már teljesen felment a pumpa.

Vészjósló tekintettel fordultam Nickhez, és nagy erőfeszítéseket tettem, hogy a hangom nyugodtnak tűnjön, vagy legalábbis nyugodtabbnak, mint ahogy valójában éreztem magam. Legszívesebben kiabáltam volna, ehelyett sikerült emberi hangnemet megütnöm – jóllehet, ehhez nagymértékben hozzájárultak Nick iránt táplált érzelmeim.

  • Igen. Normális életet! Nem hazugságot! Amúgy fel sem vettek volna ide? Még sincs normális életem? – emeltem magasra a hangom.
  • Nézd, amúgy jól dolgozol, és szeretsz itt lenni – nézett a szemembe Nick.
  • Egyáltalán ki vagy te igazából? – néztem rá hitetlenkedve.
  • Te sem igazán mondtad el a képességedet nekem. Csak, mert tudtam róla, azért tudtam…
  • Ki vagy te? – ismételtem meg a kérdést, nyugalmat erőltetve magamra.
  • Nick egy régi ügynök. Ő is félrevonult, ahogy te, de ilyen módon hajlandó volt segíteni.
  • Mégis mért lenne szükségem védelemre? – néztem kihívóan Aaronra.
  •  Bármelyik régi ellenségünk a nyomodba eredhetne, börtönből már kiszabadult rabok, vagy más kormány… Ilyesmi nem először fordul elő. A képességed sokat ér, és sokakat érdekel. Még az alvilág embereit is. Mindegy. Egyébként Nick képes újratölteni az erődet – próbált témát váltani meglehetősen profán módon.
  • Az erőmet…

Aaron szeme elhomályosult, és tudtam, hogy mi következik. Rémülten hőköltem hátra. Egyáltalán nem hiányzott, hogy lássa az érzelmeimet, hogy lássa az erőm állapotát, hogy megsejtsen bármit is abból, amit Nick iránt érzek.

  • Ezt most abbahagyod! Semmi közöd az érzelmeimhez – rivalltam rá.
  • Rendben van, abbahagyom. Nick képes leblokkolni az erőinket és feltölteni téged ezzel egyidejűleg. Utána viszont sokkal energia áll majd a rendelkezésedre. Az egyetlen hátránya, hogy a függőjévé is válhatsz.
  • Ezt meg hogy érted? – néztem rá vészjóslóan.
  • Ha túl sokszor töltöd fel magad vele, a függőjévé válhatsz, és csak vele együtt tudod majd használni az erődet. Ha nem töltöd fel magad, egyszerű ember leszel, de nem hiszem, hogy ez neked problémát jelent, tekintve, hogy ki akarsz szállni ebből az egészből. De nem ezért jöttem. Gyilkosságok…
  • Gyilkosságok – ismételtem meg a szót, amit már többször hallottam, mint más a fagylalt vagy a hamburger szavakat.

Visszarogytam a székemre, miközben távolabb gurultam Nicktől, rá sem hederítve. Bevallom, mérges voltam rá, de tudtam, hogy ez úgysem tud nálam sokáig tartani. Mégis… Talán sehogy sem érzett irántam, én pedig azt hittem… Miközben csak védeni akart… Pár percig csak csendben ültem, hogy mindent más megvilágításba helyezhessek. Nem zavartak meg benne.

  • Szóval. Sorozatgyilkos. El kell utaznunk a helyszínre és megfejteni az ügyet.
  • És ehhez én miért kellek? – néztem Aaronra.
  • A kihallgatásokon sok hasznát vennénk a képességednek – majd lepakolta a régi jelvényemet és fegyveremet az asztalra. – A részleteket a kocsiban mondanám el.
  • Hagyj magunkra egy kicsit! – köszörültem meg a torkom ellentmondást nem tűrően.
  • Rendben. Az épület előtt leszünk – azzal a többiek után ment.

Egy ideig némán meredtem magam elé, és úgy festett, Nick nem igazán szeretne semmit sem mondani. Nagy nehezen rászántam magam, hogy ránézzek. Kérdőn meredtem rá, ő pedig némán tűrte a pillantásomat. Egyikünk sem volt a szavak embere.

  • Veled megyek. Utána visszajöhetünk ide. Ha megoldottuk az ügyet, és azt szeretnéd – mondta végül.
  • Az már nem lesz ugyanolyan, azt hiszem. Miért nem mondtad el?

Nick sóhajtott, és végigsimított a tarkóján.

  • Nézd, veled egyetemben, talán másnak is jólesik, ha normális emberként kezelik.
  • Úgy érted, neked? Ennyi? Ezért nem mondtad el? – faggattam tovább.
  • Meg úgy gondoltam, azaz, hogy tudtam, hogyha elmondom, nem akarsz majd itt dolgozni, nekem pedig az a feladatom, hogy vigyázzak rád. Veszélyeztettem volna a küldetést. Veszélyeztettelek volna téged.

Sok mindent akartam volna még kérdezni tőle. De ezen felül semmit nem tudtam megkérdezni. Így pár perc hallgatás után felálltam, és kisétáltam, ő pedig utánam.

Így történt, hogy pár perc múlva ismét a fekete terepjáróban találtam magam tele aggodalmakkal, mint annakidején. Mégis némi „honvággyal” köszöntöttem újra a szívembe költöző kalandvágyat.

Első utunk Nick lakásához vezetett, aztán az enyémhez, hogy egyheti ruhát magunkkal vihessük. Mivel már egyikünk sem volt ügynök – vagy legalábbis én nem egészen -, nem voltunk teljesen készenlétben az ilyen helyzeteket illetően. Régebben ez nem fordulhatott volna elő.

Nick egy, a város szélén lévő panelházban lakott. Nem jártam még a környéken sem addig soha, s akkor sem sokáig nézelődhettem a kocsiból kiszállván, kinyújtóztatva tagjaimat, mert alig tíz perc elég volt neki az összepakoláshoz. Az én kertvárosi kis lakásom alig pár méterre a nagyváros végétől terült el egy barátságos, csöndes kis utcában, két sarokra a főúttól. A többiek kint vártak meg, amíg összepakoltam a ruháimat. Nekem sem tartott tizenöt percnél tovább. Ha évekig gyakorlod a villámpakolást és a villámkészültséget, ez a pakolási rutin már örökké az életed részét képezi.

Bevágtam a csomagtartóba az utazótáskát a többieké mellé, s visszaültem a hátsó ülések egyikére.

  • Örülök, hogy megint itt vagy. Hiányoztál amúgy – vigyorgott rám Rem. – Meg az erőd is. Azért nem semmi jó érzés tud lenni.
  • Rem! Nem használhatod badarságokra az erőinket! – figyelmeztette Jason.
  • Mit látsz a jövővel kapcsolatban? – vettem át a szót.

Jason egy ideig némán meredt maga elé.

  • Egyelőre semmi értelmezhetőt. Egy hegyvidéki faluba megyünk, ahol egyelőre három áldozat van, ámbár ezt az aktákból tudom – adta át a sárgásbarna mappácskákat.

Ahogy kinyitottuk a mappákat, Nickkel véletlenül összeért a kezünk. Próbáltam úgy tenni, mint aki észre sem veszi, mégis éreztem Aaron pillantását a visszapillantó tükörben. Azon gondolkodtam, vajon milyen, számomra nem látható energia és érzelemszálakat lát a levegőben? Elképzeltem, milyen jó lenne, ha én is használhatnám mások erejét. Mit nem adtam volna érte, ha megfejthettem volna egy pillanat alatt Nick irántam táplált érzelmei mivoltát!

Hümmögve vetettem bele magam az anyag átnézésébe.

  • Bohócok? – hökkentem meg már az első bekezdésnél.
  • Igen, az áldozatok mind bohócokká kövültek. Szó szerint – magyarázta Aaron.
  • Mármint…
  • Kövek… Merevek. Megkövültek, és ez nem az a bizonyos hullamerevség. Ezen kívül bohócnak festette ki őket a gyilkos.
  • Más összefüggés? – kérdeztem szakavatottan.
  • Hát lássuk csak összegezve: Ugyanabban a faluban gyilkolták meg őket. Mellesleg gyilkosságok egy hete kezdődtek. Mindegyik bohócnak van kifestve és megkövültek, ami kémiailag megmagyarázhatatlannak tűnik még az orvosszakértő számára is. Egyébként két nő és egy férfi az áldozat. Más összefüggés nincs, legalábbis első látásra, mert amint látod, a jelentés elég hiányos. Nem szakavatott kezek írták – fejtegette Aaron.
  • A gyilkos tehát egy falubéli valószínűleg – vontam le a következtetést.
  • Vagy turista – tette hozzá Rem.
  • Megszállunk a faluban. A szokásos eljárás – mondta Aaron. – Az erőnkről nem beszélünk, különleges ügynökök vagyunk, ennyi. Megpróbáljuk elkapni a gyilkost. Kihallgatjuk a gyanúsítottakat, megvizsgáljuk az esetleges bűnnyomokat, a helyszíneket, ahol a halottakat megtalálták…

0 Tovább
MOST OLVASOM
VÁRHATÓ RÉSZLETES KÖNYVISMERTETŐK

Nem feltétlenül ebben a sorrendben:

Blake Crouch - Sötét anyag
Bíró Szabolcs - Liliom és vér Bíró Szabolcs - Lángmarta dél Bíró Szabolcs - Az utolsó tartományúrig Mai Jia - Kódfejtő
Rain Arlender - Y ​I-II.
Dennis Lehane - Az ​éjszaka törvénye
Saroo Brierley - Oroszlán
Gerencsér János - Kalászkirály
Jodi Picoult - Magányos ​farkas
Kresley Cole - Árnyak Hercege

KÖNYVEK KATEGÓRIÁK SZERINT
KIKET SZOKTAM OLVASNI
KEDVENCEIM
A folyamatosan frissülő olvasmánylistámat a következő link alatt tekinthetitek meg: OLVASMÁNYLISTA
NAPI IDÉZET

NYOMJ EGY LÁJKOT, HA TETSZIK AZ OLDAL
"Egy könyv, amit már kiolvastál, sosem lesz ugyanaz a könyv, mint amit kézbe vettél."

/David Mitchell/

Én nem veszek könyveket. Én örökbe fogadom őket. :)
A jó könyvvel az a probléma, hogy a végére akarsz érni, de soha nem akarod befejezni.