Valamikor, régen még az volt a szokás, hogy a gyerekek, szülők, nagyszülők egy fedél alatt éltek, nem váltak szét ennyire élesen egymástól a generációk életmódjai, szokásai. A fiatalok nem költöztek el túl korán otthonról, hanem a szülői házban nevelték csecsemőjüket, ellesték az anyaság minden csínját-bínját, és közben pénzt gyűjtöttek, hogy saját lábra álljanak. Ma már az a divat, ha minél hamarabb elköltözik valaki (persze albérletbe), s úgy próbálnak meg a fiatalok boldogulni, akár a farkasok a zord vadonban. Öregeinkről nincs időnk gondoskodni, a nők is állást vállalnak, mindenki látástól vakulásig csak dolgozik, az időseket pedig „öregek otthonába” zárjuk. Vajon melyik társadalmi hozzáállás az emberibb vagy a helyesebb?

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak, miközben Milo, a kilencéves látássérült kisgyerek történetét olvastam, aki nem akarja elfogadni, hogy Nagyinak tényleg jó hely az idősek otthona, mert ő szívesen és szeretettel gondoskodott róla. Milo, aki összebarátkozik a Szíriából menekült Tripivel, Milo, aki a „kis kulcslyukon” (a szeme ép részén) át úgy látja a világot, amely feleannyira sem tökéletes, mint kéne. Milo, az én kis ezermesterem, aki megpróbálja megjavítani az embereket és a világunkat.

Könyvajánló Ifjúsági Felnőtt Young Adult 7 KalandA kilencéves Milo Moonnak retinitis pigmentosája van: a szeme egyre romlik, idővel meg is fog vakulni. Egyelőre még egy kulcslyuknyi résen át elég jól látja a világot, olyannyira, hogy sokkal több mindent vesz észre, mint mások. Amikor Milo imádott Nagyiját idősek otthonába kell adni, a kisfiú hamar rájön, hogy sötét dolgok történnek a Nefelejcs nevű intézményben. A felnőttek eleinte nem hisznek neki – az illegálisan Angliába menekült, fiatal szír szakács, Tripi kivételével. Másik lelki támasza Hamlet, a házimalac. Milo belevág, hogy leleplezze az otthont igazgató Thornhill nővért… 

A kiskamasz Milo önként vállalt küldetése éppen egy nehéz időszakra esik: apja új családot alapít, kilép Milo életéből; anyja depressziós lesz; az iskolában kudarcok és megaláztatások érik, így a gondok fojtogatóvá válnak. Lassacskán azonban – ahogy Milo kezdi elveszteni a szeme világát – feldereng a fény az alagút mélyén…

Értékelés:

Amikor ezt a könyvet választottam, úgy éreztem, ez egy olyan könyv, ami szeretettel tölt majd el, emlékeztet az én nagymamámra; egy könyv, ami majd vélhetőleg a kedvenceim közé kerül. Szerencsére nem kellett tévednem. Ez egy olyan szívmelengető történet, ami egyben félig-meddig társadalomkritika, ráadásul egy kilencévestől. Nagyon tetszett benne, hogy nemcsak Milot zártam a szívembe, de olvashattam Nagyi (Lou), Anya (Sandy) és a szír menekült, Tripi részeit is, aki elvesztette a kishúgát. Ha valóban olyan ember gondoskodna a világunkról, öregeinkről, mint Milo, akkor egy utópisztikus és csodás jelenben találnánk magunkat. A kisfiú eszembe juttatta, mennyire ugyanígy gondolkodtam én is gyerekkoromban, hogy amíg az ember gyerek, mennyire őszinte és szeretetteli, szomjazik az igazságra és elkeseríti annak hiánya. Kár, hogy a felnőttekből néha kivész ez az érzés és az érzéketlenség veszi át a helyét.

A közömbösség a lélek legsúlyosabb betegsége.
/Francois Fénelon/

Ritkán van rá példa, hogy egy főszereplőt annyira a szívembe zárjak, mint Milot. Azt kívánom, egyszer nekem is egy ilyen kedves és gondoskodó kisfiam legyen! Együtt izgultam és nyomoztam vele, szurkoltam, hogy Nagyi mihamarabb hazamehessen, és közben becsültem Milo bátorságát és rendíthetetlenségét, amiért ilyen méltón viseli az élet nehézségeit. Képes megbirkózni az öregedéssel, másról való gondoskodással, a látása lassankénti elvesztésével, anyja depressziójával, azzal, hogy nincs pénzük, hogy édesapja elhagyta őket, és mindeközben sem veszíti el a hitét. Eleinte bízik benne, hogy a világban minden annak rendje és módja szerint megy, aztán ahogy lassan rájön, hogy az öregek otthonában valami nincs rendben, hogy a rendőrség közömbös, hogy Tripin kívül senki nem hallgat meg egy kilencévest, vagy nem hisznek neki, úgy dönt, a saját kezébe veszi a dolgokat.

Nem véletlen, hogy a molyon 91%-ot kapott a könyv, tőlem sem kap kevesebbet, és tudom ajánlani mindenkinek az olvasását, aki még emlékszik, milyen volt gyereknek lenni, aki csak szeretne rá emlékezni, akinek hiányzik a nagymamája, vagy annak, aki egy kedves történetre vágyik és szeretné kicsit jobbá tenni a világot.

"Milo „életlátása” fájdalmas emlékeztető mindnyájunknak, hogy a rohanó világban minden apró részlet felett elsiklunk, és bizony néha egy kisfiúnak kell a sarkára állnia, és azt mondania, hogy elég. Milo küzdelmét hol sírva, hol nevetve, de a végletekig meghatva követtem végig."

"Milo szerint a világ úgy lenne jó, ahogy van, ha apa nem hagyta volna el anyát holmi Macáért, ha Hamlet malacka nem lenne kitiltva a házból, ha Nagyinak, aki igazából dédi, nem kéne a Nefelejcsben laknia, ahol pedig csak felejteni lehet, ha Tripi nem vesztette volna el húgát, Ajsát egy háborúból menekülés közben, és ha Thornhill nővér nem bánna olyan tüskésen az öregekkel, ahogy bánik. Végül is,majdnem minden rendben van a világgal…"

"Milo nem csak, hogy okos és érzékeny, de rettenetesen lehet szeretni és nagyon különleges kisfiú. Igen, retinitis pigmentosája van, de neki éppen ez a szuper ereje! Van ám segédje is, méghozzá Hamlet, a házimalac. Eléggé cuki páros, nem?"

(Forrás: moly.hu)

Pontozás:
Egyedi besorolásom:  7. Number One
Történet: 10/10
Karakterek: 10/10
Moly.hu-n elért százalék: 91%
Borító: 9/10 – Illik a történethez, Milo állatkájára, a kismalac Hamletre utal. A kötés szép, a könyv meglepően könnyű, mindazonáltal terjedelmes.
Kinek ajánlom: Azoknak, akik szeretnék kicsit jobbá tenni a világot, vagy emlékeznének elvesztett nagyszüleikre, gyerekkorukra.
+ pont: A felemelő történetért.
 - pont: A végéért, amikor…….. (pszt!)