"Én leszek a kivétel, én leszek az a lány, akit majd úgy fognak emlegetni, hogy „aki kifejezetten jól bírta a kemoterápiát”."
/Zavodni Gréta Virág – A szívem ezerkétszázat ver egy perc alatt/

Blog Könyvajánló Dráma 4

 

Amikor fiatalok vagyunk – sőt, valójában még később is -, egy kicsit azt gondoljuk, hogy sebezhetetlenek vagyunk. Amikor valami rossz dolgot látunk a tévében, a hírekben, a lelkünk mélyén mindig azt gondoljuk, hogy velünk ez nem történhet meg. Valamiért azt képzeljük, hogy egy áttörhetetlen burokban élünk, ahol nem ütheti fel bármikor fejét a halál, ahol biztonságban vagyunk, és nincs mitől félnünk. Amikor valami rossz és rémisztő dolog történik, egy ideig el sem tudjuk hinni, hogy ez tényleg velünk történik. Senki sem tud igazán felkészülni arra a pillanatra, amikor a halál bekopogtat az ajtaján.

„És most felteszem a kérdést, amit mindenki megkérdez magától: annyira rossz ember voltam, hogy ezt kapom büntetésül?”

Rengeteg rákos témával foglalkozó filmet láttam, vagy könyvet olvastam, de lényegében szinte mindegyik kitaláció. Senki sem tudta, valójában mit élhet át egy rákos ember – mostanáig.

Blog Könyvajánló Dráma 4Zavodni Gréta Virágnál nem sokkal az érettségije előtt, 2011 márciusában diagnosztizáltak a leukémia egy súlyos változatát, a T-sejtes Non-Hodgkin limfómát. A fiatal lány három éven keresztül kemoterápiás és sugárkezelések sorozatát kapta, de maradt ereje arra, hogy közben a kezdetektől megörökítsen minden fontos pillanatot. Bejegyzéseit először blogján tette közzé, majd a biztatásoknak hála, úgy döntött, könyvben is megjelenteti küzdelmét a rákkal. A szívem ezerkétszázat ver egy perc alatt című könyvben a benne lejátszódó lelki folyamat és a kezelések, beavatkozások tanulságos, érdekfeszítő, őszinte története bontakozik ki, melynek végállomása – göröngyös út után – a gyógyulás. A kötet Gréta győzelméről és újjászületéséről szól; az ő példája pedig másoknak is erőt adhat, hogy soha ne adják fel a harcot.

„A kezeléseket „meditációnak” fogom fel, de az egész folyamatot a Mount Everest megmászásának… mint ahogy a hegymászók, én is meg fogok pihenni a táborhelyeken, néha rövidebb, néha pedig hosszabb ideig.”

Ha fogtam valaha szókimondó és megrázó könyvet a kezemben, akkor ez az volt. Nincs benne szemfényvesztés, túlerőltetett szerelmi szálak, kizárólag a tömény igazság. Gréta naplóbejegyzésein keresztül betekintést nyerhetünk egy olyan világba, amelytől valljuk be őszintén, félünk. Néha még a rák szót is kerüljük, már a gondolatát is, nehogy egyszer velünk történjen meg. Gréta megmutatta nekem, hogy az embernek nem szabad homokba dugnia a fejét. Hogy „Ha a halál az ajtónkon kopogtat, akkor merjük előtte szélesre tárni. Ne féljük tőle, hiszen ha nem szállunk harcba, az egészen biztosan egyenlő a véggel.”. Csodálom a lelkierejét, az életösztönét, a kitartását és az elhatározását, hogy meg fog gyógyulni. Csodálom a bátorságát, az erejét és a hitét. Mert bár valószínűleg minden rákos fejében megfordul, hogy Isten elhagyta őt, hogy Isten nem szereti, hogy Isten nem létezik, mégis végig teljes erejéből hitte, hogy túl fogja élni.

„Egyetlenegy dolog mégis megmaradt bennem: amikor anya azt kérdezte, hogy miért nem ő lett beteg. Nem hiszem, hogy ezt nekem szánta, ez inkább csak amolyan, a nagyvilágba való fájdalmas „ordítás” lehetett. Tudtam, hogy a választ az élettől sose fogja megkapni, így kötelességemnek éreztem megadni én. Sok hozzáfűznivalóm nem volt, csak annyit mondtam, hogy azért, mert én kibírom."

Azt hiszem, ez a könyv nagyon nagy segítség olyan családoknak, ahol szintén felütötte fejét a rák. Olyan embereknek, akik nem tudják, hogyan harcoljanak a halál ellen, nincs hitük, vagy kételkednek Istenben. Erőt adhat azoknak, akik már feladták, vagy kezdik feladni a harcot. Biztatást ad a családtagoknak, segít megérteni a kezelési folyamatot, és talán valahol, egy másik leukémiás ember társra talál a könyvben, egy olyan társra, ami segít neki a gyógyulásban és segít elviselni a rá váró fájdalmat.

„Ne titkoljuk a betegségünket. Minden ember, aki megküzdött a rákkal, hős. És minden hősnek büszkén kell viselnie azokat a dolgokat, amelyeken keresztülment. Az első időszakban, amikor éppen csak haj nőtt a fejemen, boldogan dobtam el a kendőt és jártam szinte kopaszon. Igen, bámultak az emberek. 40 kilósan, haj nélkül szarul néz ki az ember, én mégis büszkén mutogattam a kopasz fejemet.”