Facebook Twitter Addthis

Különleges erőkkel 4.


Bár az Angyalok iskolája című fantasztikus témájú regényemet sikerült megjelentetnem, azonban a Különleges erőkkel fantasy-krimi könyvet nem adták ki, úgyhogy most aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, online elolvashatja. :) 

A kötetet több részre bontva rakom fel.

 

Ahogy visszatértünk a többiekhez, furcsa érzés kerített hatalmába. Ugyanakkor magamnak sem tudtam meghatározni az okát, ezért inkább szóba sem hoztam. Úgy éreztem, a nővel való beszélgetésem során teljesen lemerültem.

  • Menjetek előre ebédelni! Én majd később csatlakozom hozzátok – néztem az órámra.

Úgy gondoltam, szükségem van pár percre, hogy magamhoz térjek és újragondoljam az aznap hallottakat. Ahogy leültem az egyik fa alá, láttam, hogy Aaron és Nick lemaradnak Jason és Rem között, beszélgetnek, rám néznek, majd Nick visszaindult felém. Sóhajtottam.

  • Aaron azt mondja, lemerültél – állt meg felettem, amitől kicsinek és védtelennek éreztem magam.
  • Nagyszerű, hogy semmit nem tarthatok meg magamnak – húztam el a számat. – Amúgy jól vagyok.
  • Az a dolgom, hogy feltöltselek – nyújtotta felém a kezét.

Habozva néztem felé, mire felvonta a szemöldökét. Aztán persze megfogtam a kezét, felálltam. Éreztem, ahogy az energia végigárad az ereimben, mint amikor valamilyen hideg italt iszik az ember, és érzi, ahogy leáramlik a gyomrába. És természetesen nem csak ezt éreztem. Próbáltam kemények látszani, hogy ne lássa a zavarom.

  • Te annyira más vagy.
  • Más? – néztem rá.
  • Mint a többi nő.
  • Persze, bármire rá tudom venni az embereket és különleges erőm van. Ügynök vagyok.
  • Nem erre gondoltam – húzta mosolyra a száját.
  • Tudom.
  • Nem csinálsz nőies dolgokat – ráncolta a szemöldökét.
  • Nem. A legtöbb férfi kiakad azon, hogy nem szeretek főzni. Inkább fogok csavarhúzót kezembe vagy kötöm be egyedül a mosógépet. Nem lakkozom a körmömet és nem hisztizek és nem érdekel, hogy a ruhám színe illik –e a bőrömhöz – vontam meg a vállam. – Erre gondolsz?
  • Igen, pontosan erre.
  • Szeretem a kényelmes ruhákat.
  • De ha akarsz, tudsz nőies lenni. Láttalak már úgy is.

Megvontam a vállam.

  • Kizárólag az érdekel, hogy önmagam legyek. És ne mást majmoljak. A kényelmes öltözet pedig segít gondolkodni – tettem hozzá.

Éreztem, mennyire meleg a keze az enyémhez képest. Jól esett, ahogy a nagy és erős tenyere biztonságosan tartja az én kis kezemet. Elpirultam.

  • Te nem fáradsz, amikor leszívom az erődet? – kérdezem meg elfordítva a tekintetemet.
  • Nem szívod le. Én a természetből töltekezem, és az, hogy adok, nem meríti, inkább tölti.
  • Nem hat rád az erőm. Nem tudlak rávenni dolgokra – jelentettem ki.
  • Még jó!
  • Tudod, hogy értem – néztem rá a szememet forgatva.
  • Talán minden erőnek van egy ellenhatása.
  • És az enyém pont te lennél.

Úgy negyed óráig töltekeztem. Utána úgy éreztem, hatalmas erőm van, s még többre is képes lennék, mint amire addig bármikor. Természetesen sosem használtam rosszra a képességemet. Kettesben ebédeltünk Nickkel. Ebéd közben nem sok mindenről beszélgettünk. Neki talán nem volt mondanivalója, én viszont nem akartam sem kérdezni sem mondani semmit, pedig lett volna mit bőven. Utána a fogadóstól érdeklődtünk, hol tudnánk edzeni. Aaron úgy gondolta, gyakorolnunk kellene a fizikai harcot, ha arra kerülne a sor, hiszen én már rég nem edzettem a többiekkel.

A helyi iskolában bőven akadt üres terem. Mint megtudtuk, a cirkusz tagjai is az iskola udvarán állították fel a sátrukat, és amikor nem a fogadó kertjében gyakoroltak, akkor ott, az eszközeik segítségével. Elhatároztam, hogy később benézek hozzájuk.

A gyakorláshoz megkaptuk az egyik kis tornatermet. Aaron felmérte a fizikai állapotomat. Feleannyi fekvőtámaszt és felülést tudtam megcsinálni, mint egy évvel azelőtt. Gyengének éreztem magam, de tudtam, hogy kevés edzéssel újra formába hozhatom magam. A fiúk viszont nagyszerű állapotban voltak. Először láttam Nicket edzeni. Ötven fekvőtámaszt megcsinált egy huzamra. A trikóban láttam csak meg igazán, tényleg mennyire izmosak a karjai. Aaron komolyan vette az edzést. Párokban edzettünk, de mivel páratlanul voltunk, váltogattuk a párokat. Rem mindig élvezte a verekedést. Gyors volt, ugyanakkor én is. Ha sokáig húztam az agyát, annyira felidegesítette magát, lévén, hogy kamasz mivolta miatt forrófejű volt, hogy le tudtam győzni, mert figyelmetlenné vált. Természetesen nem erősen ütöttük meg egymást, hiszen ez csak edzés volt. Jasonnel szemben nem volt sok esélyem. Néha úgy éreztem, talán látja előre, hogy mire készülök. Ezt azonban soha nem erősítette meg. Senki nem tudta igazán, még ő maga sem, hogy hogyan is működött pontosan az ereje.

  • Gyengéket ütsz.
  • De erősebben rúgok.

Nickkel nem akartam verekedni, mert úgy éreztem, vele szemben kocsonyává válnak a tagjaim, de nem volt sok választásom. Éreztem, hogy porcelánbabaként bánik velem. Gyakorlatilag hagyta, hogy üssem, ahol érem, meg sem kottyant neki, vérbeli katona lévén. Mindketten tudtuk, hogy nincs esélyem ellene, és úgy festett, nem is igazán akar megizzasztani. De aki igazán megizzasztott az Aaron volt, mert ő nem ismert kegyelmet. Egyre idegesebb lettem a vele való edzés során.

  • Ne légy feszült, mert úgy jársz, mint Rem! – mondta. – Használd a bal kezedet is! Nem védekezel rendesen. Lányosan ütsz!
  • Nem igaz!
  • De. Lányos.

Negyed óra keserves küzdelem és jó pár bekapott ütés után kezdtem igazán dühbe gurulni. Miközben egy percre sem eresztettem el a tekintetét, egyszerre kirobbant belőlem a szó:

  • Veszítesz! – azzal egy gyomorszájra mért ütéssel a földre terítettem. Mintha nem is tehetett volna ellene semmit.

Felálltam, és kihívóan néztem végig a többieken.

  • Az erődet használtad – jelentette ki Jason, míg felsegítette Aaront.
  • Igen – helyeseltem. – Ez van.

A tekintetem összetalálkozott Nickével. Kajánul vigyorgott. Persze, vele szemben az esélyem a nullával lett volna egyenlő, lévén, hogy még az ilyen kis trükkjeim is hatástalanok voltak ellene.

Nick és Aaron küzdelmét öröm volt nézni. Nem igazán bírtak egymással, mindketten egy súlycsoport voltak, és mindketten kiváló képzést kaptak. Gyakorlatilag úgy festett, mégis Nick győz, amikor Aaron mondott neki valamit, amit nem hallottam, s amitől Nick egy pillanatra elvesztette az irányítást. Aaronnak annyi pont elég volt.

Edzés után hiába kérdeztem Aaront, hogy mit mondott Nicknek.

  • Titok.

Csak ennyit felelt.

 

Később, zuhany után Aaron szimatára hallgatva ellátogattunk a helyi patikushoz. Aaron próbált racionálisan gondolkodni, és nem támaszkodott mindig az erejére. Vérbeli nyomozó volt. A patikus öreg volt, s szívélyesen fogadott minket.

  • Szörnyű, hogy ilyenek történnek. Ez mindig is egy barátságos hely volt, és évtizedek óta nem történt itt egy gyilkosság sem.
  • Az orvosszakértő azt mondta, nem ismer semmilyen vegyületet, amely ilyen kövülést okozott volna – ismételte Aaron a szavait.
  • Igen, ez igaz, én sem tudok ilyesmiről – helyeselt az öreg.
  • Arra gondoltam, esetleg ha mégis valami új, összekevert anyag volt, az alapanyagokat itt vehette meg a gyilkos. Kész gyógyszereken kívül vásárolt itt valaki mostanában valamit? – faggatta tovább Aaron.

Elismerően hümmögtem a kérdésre. Ez nekem eszembe sem jutott volna.

Az öreg elővette a kis füzetét, ahová a vásárlókat jegyezte fel.

  • Nem, az elmúlt egy-két hétben kizárólag fájdalomcsillapítókat és nátha elleni gyógyszereket vittek, orrcseppeket, ilyesmiket. Semmi mást.
  • Talán a hétköznapi boltokban kapható dolgokkal is el lehet ilyesmit érni – vonta meg Rem a vállát.
  • Néha úgy érzem, a sötétben tapogatózunk – jegyezte meg Nick, kilépve a patika ajtaján.
  • Talán tényleg a természetfelettivel van dolgunk. Varázslással, mit tudom én.

Minden szem rám szegeződött.

  • Most mi van? Pont ti ellenkeztek az elmélet ellen? – vontam fel a szemöldököm.
  • Látogassuk meg még egyszer a boszorkányt – mondta végül Aaron pár perc csönd után.

A boszorkány a falu végében, egy már-már összeomlani készülő házban lakott. Az udvara tele volt kerti törpékkel és szélharangok lógtak szerte a faágakon. A gaz teljesen ellepte már a házat, az ablakon eluralkodott a mocsok és a természet, nem is lehetett belátni rajta. A tornácon egy magányos szék komoran meredt felénk.

  • Nem komplett – csóválta a fejét Rem, s magamban én is csak helyeselni tudtam.

A boszorkány csak a sokadik kopogásra nyitott ajtót. Végignézett a társaságunkon.

  • Már vártam magukat. Tudtam, hogy még egyszer eljönnek hozzám – tárta szélesre az ajtót.

Fél szemmel Jasonra sandítottam, aki megvonta a vállát.

A háza belülről sem volt normálisabb, mint kívülről. Kitömött állatok, szélcsengők, sok por és áporodott bűz fogadott minket. Részemről leülni sem voltam hajlandó, inkább megálltam az egyik sarokban, és ezúttal a többiekre hagytam a kérdezősködést. A boszorkány első látásra értelmesebbnek tűnt, mint előző nap.

  • Mit gondol, természetfeletti erők lehetnek a gyilkosságok mögött? – tette fel a kérdést Jason.
  • Ááá, szóval maguk hisznek a természetfelettiben? – mosolygott foghíjasan a boszorkány.

Összenéztünk, majd vissza a boszorkányra.

  • Jól van, nem kell válaszolniuk. Sötét napok következnek. Újabb gyilkosságok, én tudom. A gyilkos nem nyugszik, amíg el nem kapják. Természetfeletti? Mégis mi más okozhatná a megkövülést?
  • Az orvosszakértő szerint nincs jelenleg olyan ismert vegyület, ami erre képes lenne.
  • Igen, és hát egy vírus sem festi bohóccá az áldozatait – jegyezte meg Rem.
  • Maga képes lenne ilyesmire? Mármint különleges… varázslattal mondjuk kővé változtatni az embereket? – kérdezte Aaron puhatolózva.
  • Nem – jelentette ki határozottan a boszorkány, s úgy tűnt, mintha egy pillanatra teljesen normális lenne, ugyanakkor jót mulatott a kérdésen. - Csak egy egyszerű falusi vénasszony vagyok. Csak mert szeretem kitömni az állatokat, és szeretem a szélcsengőket, mindenki bolondnak tart. Néha megmondom, milyen lesz az időjárás, de a mi öregeink még bármikor képesek voltak megmondani ezt. De rossz előérzetem van.
  • Talán furcsa lehet a kérdés, de ez előtt a hét előtt nem tapasztaltak a falubéliek, vagy esetleg Ön semmilyen szokatlan eseményeket? – kérdezte Aaron.
  • Nem. Pontosan mire gondol? – nézett rá természetellenesen kigúvadó szemekkel az öregasszony.

Részemről egész beszélgetés alatt szinte másra sem tudtam koncentrálni, mint a bűzre és a boszorkány szemölcsére. Hamar hányingerem lett.

  • Voltak a környéken megkövült állatok? Paranormális jelenségek, nem is tudom… - folytatta Aaron.

A kérdésre hosszú ideig némán meredt maga elé az öregasszony. Már éppen azt hittem volna, hogy egyáltalán nem is válaszol a kérdésre, vagy talán süket is kicsit, és nem hallotta a kérdést, amikor mégis megszólalt.

  • Megpróbáltam visszaidézni bármi ilyesmit, de nem rémlik. Ezt az ügyet maguknak kell megoldaniuk – nézett ránk sokat sejtetően, mintha legalábbis tudta volna, hogy mi is ilyen különleges képességekkel felvértezett csapat vagyunk.

 

Alig vártam, hogy kiszabadulhassak a büdös házból. Már majdnem elhánytam magam az udvaron, amikor végre kiléptem az ajtón.

  • Jól vagy? – lépett mellém Nick.
  • Jól… csak nem bírom a szagokat.
  • Igen, rémes volt – bólogatott, majd beértük a többieket a kapunál.

Egy ideig némán lépkedtünk a poros utcán, ki-ki magában emésztve a hallottakat. Majd Aaron az utca végénél megállt, és felénk fordult. Idegesnek tűnt.

  • Mi az? – néztem rá kérdőn.
  • Valóban figyelmen kívül hagytunk egy fontos részletet.
  • Mit? – kérdeztük egyszerre.
  • Lehet, hogy nem varázslat… De a gyilkosságokat elkövethette egy olyan ember is… mint amilyen mi vagyunk.

Síri csend követte a kijelentését.

  • Egy számunkra regisztrálatlan ember, itt a világ végén, különleges képességekkel? – kérdezte suttogva Rem.
  • Nem tudunk mindenkit regisztrálni a rendszerben, sok gyereket megfigyelünk, akiben megnyilvánul a képesség, de nekünk sincs tejhatalmunk, mi sem látunk mindent – mondta Aaron. - Utána kell néznünk, beszéltek –e ilyesmiről a falusiak, tapasztaltak –e valamit, láttak –e bármi furcsát… Ha valaki ilyenről van szó, nem hiszem, hogy most először mutatkoztak volna meg a képességei. Ha igen, akkor kamaszról lehet szó. Van, hogy ez néha kamaszkorban jelentkezik – magyarázta Aaron.
  • Ha pedig nem, akkor egy felnőttről beszélünk. Viszont, ha nem mutatkoztak ilyen jelek itt, ha nem volt előtte különleges történés, hasonló precedens, akkor olyan emberről lehet szó, aki nem falubéli – fejtette ki Aaron helyett Jason a lényeget.
  • Mint a cirkusz tagjai – bólogattam, ahogy kezdett világossá válni az ügy.
  • Elővigyázatosnak kell lennünk. Ha egy közénk való a tettes, mi is célponttá válhatunk, és ez nem egy olyan dolog, amely elől könnyen ki lehet térni – mondta Aaron.
  • Az én erőm hasznos lehet. Akár egész napra felhúzhatom a blokkoló erőt, így nem leszünk veszélyben, legalábbis az nem, aki velem van – szólalt meg Nick.

Akaratlanul is közelebb léptem hozzá.

  • Két részre oszlunk – adta ki a parancsot Aaron némi hezitálás után. – Rem leutánozza Nick erejét, így szintén képes lesz arra, amire ő, ha csak ideig-óráig is. Így Rem, Jason és én körbekérdezzük a falusiakat és a szomszédos falukba is elmegyünk, hogy megtudjuk, történtek –e furcsa esetek. Nem tudom, esetleg megkövült állatok, pár éve egy gyerek, furcsa képességgel, megmagyarázhatatlan dolgok. Te, Airyn és Nick pedig beépültök a cirkuszhoz. Nem tudom, hogyan, de rátok bízom. Figyeljétek őket szinte éjjel-nappal, és tudjátok meg, ha esetleg ott valaki különleges erővel rendelkezik.

A feszültséget tapintani lehetett a levegőben. Most először esett meg, hogy felvetődött, hogy esetleg egy különleges képességekkel rendelkező ellenséggel állhatunk szemben. Ugyanakkor rémisztő volt mindannyiunk számára a gondolat, hogy míg egyikünk leblokkolja a teret, mi, többiek nem tudjuk majd használni az erőnket. A saját józan eszünkre kell támaszkodnunk a képességeink nélkül.

  • Nem válhattok szét. Egyetlen percre sem, ha nem akartok az áldozatok sorsára jutni. Mi sem válunk szét. Telefonon tartjuk a kapcsolatot – sorolta Aaron.
  • Ha megérzek valamit, egyből szólok nektek – tette hozzá Jason. – Így már könnyebb lesz érzékelni az elkövetkező eseményeket, hogy nagyjából vázoltuk a helyzetet. Esténként majd lehúzza Rem a védőfalat és megvizsgálom a jövőt ilyen szemszögből.
  • Nincs vesztegetni való időnk. Úgy gondolom, nem kell sok idő az újabb gyilkosságokhoz – jelentette ki Aaron.

Mindannyian összenéztünk. Jobban kellett bíznunk egymásban, mint valaha.

  • A távollétemben Nick a főnök – tette még hozzá Aaron.

Felmordultam.

  • Forrófejű vagy – állapította meg Aaron rám nézve. – És ő az idősebb és a rangidős.

Ezen nem volt mit tagadnom. Gondolatainkba merülve sétáltunk vissza a falu központjába. Nick csendben lépkedett mellettem és egy szót sem szólt.

Ahogy visszaértünk a fogadóhoz, Rem és Nick még negyed órát beszélgettek négyszemközt. Nick azt mutatta meg Remnek, hogyan használja az erejét, s Rem jó diáknak bizonyult. Aztán Rem, Jason és Aaron hamar el is váltak tőlünk. Reméltem, hogy sikerrel járnak a falubéliek kihallgatása során, esetleg találnak valami nyomravezető, rég elfeledett történetet, ami segíthet nekünk megoldani az ügyet, vagy előrébb visz minket.

  • Mégis hogyan épüljünk be a cirkuszba? – tette fel Nick a költői kérdést a fogadó ajtajában.
  • Majd holnap. Már sötétedik. Éjszaka kitalálok valamit – sóhajtottam. – Most vár a vacsora – néztem áhítattal a megterített asztalokra.

Helyet foglaltunk a sarokban, távol a többi vendégtől.

  • Jól van. De nem válunk szét. Egy szobában alszunk – nézett rám Nick hirtelen.

Nagyot nyeltem.

  • És kint őrködöm, amíg zuhanyozol.
  • Ahaaaa… Hát, jó, végül is profik vagyunk, nem hiszem, hogy ez nehézséget okozhatna.

Legalábbis mondani ezt mondtam. Ha addig sosem viselkedtem is idióta nőként, aznap este pedig pontosan úgy éreztem magam. Szinte kizárólag csak rá tudtam koncentrálni. Mivel természetesen leblokkolta a környezetet, az erőmet sem tudtam már senkin használni. Ez is idegesített némileg, de tudtam, hogy legalább biztonságban vagyunk. A vacsorát csendben költöttük el. Felérve az emeletre megvártam, amíg áthurcolkodja a holmiját a szobámba. Aztán azon gondolkodtam, mit is kell magamhoz vinnem a zuhanyzóhoz, de annyira sok volt még csak felsorolni is magamban, hogy inkább az egész gurulós táskát magammal húztam a tágas fürdőszobába.

  • Most komolyan? Egy utazótáskával? – nézett rám visszafojtott nevetéssel.
  • Mert minden kell. Levenni ezt a ruhát, felvenni a másikat, a tusfürdő, a hajkefe, hajszárító, fogkefe, fogkrém, a neszeszer, soroljam még? – néztem rá bosszúsan, mert kifejezetten idegesített.
  • Ne! Jobb, ha nem tudom. Kint őrködöm – ismételte önmagát.
  • Betömöm a kulcslyukat.
  • Olyannak nézel te engem? – vonta fel a szemöldökét.
  • Sosem lehet tudni – néztem rá huncut mosollyal, azzal bevágtam magam mögött az ajtót.

Legalább fél óráig álltam a zuhany alatt, de annyira jól esett. Utána negyed óráig azon variáltam, mit vegyek fel alváshoz. Mint mondtam, sosem voltam annyira tipikus nő, mint azon az estén. A felhőcskés pizsamát nem tartottam megfelelő választásnak, így végül sima melegítőnadrágot és bő pólót választottam. Még ha vittem volna is bármi szexit magammal – de persze nem vittem -, akkor is túl direkt lett volna felvenni bármi olyasmit.

Ez van. Így kell szeretni, vagy sehogy – gondoltam.

Mire kiléptem a fürdőből, Nick a földön ült, vagy inkább terült, és gyilkos tekintettel nézett rám.

  • Azon gondolkodtam, hogy berontsak –e rád, hogy életben vagy –e még – morogta.
  • Életben – mondtam, azzal a szó nélkül a szobába mentem.

Neki nagyjából tíz percébe telt a zuhany. Utána, ahogy megjelent a szobám ajtajában, kis híján félrenyeltem a narancslevet. Aztán úgy tettem, mint akit nem érdekel. Minden esetre, amikor hátat fordított, zavartalanul megfigyeltem félmeztelen felsőtestét, míg magára nem kapott egy pólót.

  • Majd alszom a földön – mondta lefekvéshez készülődve.
  • Tudom, hogy fáj a derekad – mondtam, mert tudtam, hogy bár nagyszerű harcos, a háború és a bevetések nem kímélték a hátát, és gyakran panaszkodott miatta.
  • De nem alhatsz te a földön. Te vagy a nő.
  • Jó. Ne értsd félre. Felnőtt emberek vagyunk. Itt ez a két személyes ágy… Semmi nem fog történni, ha egy ágyban alszunk. Nekem nem gond, ha neked sem – mondtam végül ki nagy hezitálás után.

Mivel soha nem voltam biztos benne, hogy egyáltalán tetszem –e neki, kíváncsian vártam a reakcióját.

  • És nem leszel zavarban? – nézett rám vigyorogva.
  • Nem vagyok zavarban – néztem vissza rá határozottan, ami jó nagy hazugság volt részemről.

 

0 Tovább

Különleges erőkkel 3.

Bár az Angyalok iskolája című fantasztikus témájú regényemet sikerült megjelentetnem, azonban a Különleges erőkkel fantasy-krimi könyvet nem adták ki, úgyhogy most aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, online elolvashatja. :) 

A kötetet több részre bontva rakom fel.

Az én szobám a két fiúszoba között nyílt, meglehetősen tágas volt, s a közepén egy kétszemélyes ágy terült el. Hatalmas ablaka a bejárat fölött nyílt. Egyedül virágmintás tapétája nem nyerte el kifejezetten a tetszésemet. A nagymamám házára emlékeztetett gyerekkoromból, bár meglehet, az ő házában negyed ekkora szobák voltak. Talán csak a falusi jellege miatt emlékeztetett rá. Jólesően terültem el a sokpárnás, baldachinos ágyon.

Ami a fürdőt illeti, a fiúk legalább voltak olyan úriemberek, hogy elsőbbséget élveztem, ámbár folyton azon aggódtam, hogy valaki esetleg mégis rám nyit. Általában magabiztos és nagyszájú vagyok, néha mégis szemérmes és szégyellős tudok lenni. Akkor sem volt ez másként.

Lemosván magamról a nap fáradalmait, örömmel engedtem magamra a forró zuhanyvizet. Több gyanúsítottunk volt, mint valaha. De tudtam, hogy meg fogjuk oldani az ügyet. Zuhany után egy óráig a szobámban élveztem a magányt. Több órányi, négy férfival összezárt utazás után igazán jól esett a saját magam társasága.

Amikor már képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a gyomrom korgását, farkaséhesen vacsorázni indultam. Már a lépcsőn lefelé menet hallottam, hogy odakint zene szól. A lépcsőtől balra a tágas, földtől plafonig érő ablakai miatt világos ebédlő fogadott, mellette az egybenyitott, kisebb társalgóval. A társalgót egy régi, kővel kirakott kandalló tette otthonossá, a tűz ropogása pedig kellemes emlékeket idézett bennem. A zöld falak nyugtató hatást sugároztak magukból. Kinézve az ebédlő egyik ablakán láttam, hogy a falusiak egy része összegyűlt. A népes társaság egy nagy tűzrakás körül sürgött-forgott, sütögettek, beszélgettek.

  • Milyen jól érzik magukat a gyilkosságok ellenére – jegyeztem meg.

Megéreztem, hogy a közelemben van, meglehet, nesztelen járását egy ragadozó is megirigyelhette volna. Az öblítő illata minden esetre elárulta.

  • Igen. Nem olyan nép, akik búslakodnak, ők élvezik a jelent. A tavaszt ünneplik. Nem olyanok, mint mi. Egyszerű emberek – monda Nick a hátam mögül.
  • Gyertek! Menjünk ki, hátha megismerünk egy-két embert és információkat nyerünk – hallottam Aaron hangját a folyosóról, aki ezúttal is képtelen volt maga mögött tudni a hivatalos öltözetet, s ingjében most is makulátlanul festett.
  • Vagy csak jól érezzük magunkat – tette hozzá Rem rám kacsintva.
  • Az erőnkről viszont nem beszélünk, ezt ne felejtsétek el!
  • Tudom, sosem beszélünk róla – vontam meg a vállam Aaron szemébe nézve.

Nem beszéltünk róla. A nyomozásaink alkalmával mi csak egy különleges egység voltunk, akik sok ügyet megoldottak. De mi tényleg különlegesek voltunk.

A tűzrakásnál leülve a kezünkbe vettünk egy-egy szalonnát és kenyeret. Nick mellé ültem le. Nem tudtam volna nem mellé leülni. Kicsit külön ültünk a többiektől, így nem hallhatták, miről beszélünk.

  • Meséld el, hogy veled hogy volt! Mármint, mióta vagy ügynök? Hogyan lettél az? – kértem.
  • Előbb te.
  • Te sosem beszélsz magadról.
  • Csak előbb te – sóhajtott.
  • Jó… Mit akarsz tudni? – adtam be a derekam. - Biztosan olvastad az aktámat. Gyerekkorom óta a titkosszolgálatnak dolgozom. Az erőm már akkor kibontakozott és ez nem maradt észrevétlen előttük – kezdtem bele a történetembe, bár igyekeztem minél rövidebbre és személytelenebbre venni. - Természetesen eleinte nem vetettek be, csak kiképeztek. A másik verzió a velem való kísérletezés valahogy nem vonzott. – jegyeztem meg ironikusan. - Ez nem egy választható életforma volt számomra. Kamaszként már ügyeket oldottam meg. A gyilkosságok a szakterületem.

Részletesebben nem volt kedvem kifejteni.

  • Rendben. Hét évvel idősebb vagyok nálad. És elég korán bevetettek a hadseregben. Az erőblokkolás és töltés ott elég hasznos képesség. A hadsereg gyakran vet be különleges képességű embereket. Nekem sem volt fenékig tejfel, úgyhogy én is az egyszerű életet választottam. De azt nem lehet csak úgy. Nem léphetsz csak úgy ki. Kötelességed szolgálni, amíg tudsz. Szóval azt a szolgálatot választottam, hogy rád vigyázok és téged figyellek. Kellemesebb volt, mint a hadsereg.

Érdeklődve hallgattam. Talán egyszer, ha ennyire nyíltan beszéltünk valamiről. Jó volt hallani a dallamos hangját. Végignéztem rajta. Az erős, férfias, mégis finom kézfején, a meglehetősen izmos karján, széles vállán, amely háromszor akkora volt, mint az enyém. A divatos, alul meghagyott szakállán és majdnem kopasz fején. Végül aranyszínű szemén állapodott meg a pillantásom.

  • Táncolnak – mutattam végül a falusiakra, hogy leplezzem zavaromat.

Az nem egy olyan pillanat volt, hogy szívesen beszélgettem volna a gyerekkoromról.

A falusiak dudaszóra, dobszóra, ütemre táncoltak, olyan fesztelenül, ahogy én sosem voltam képes. A cipőik kopogása messzire visszhangzott a hegyek között, a por csak úgy szállt, a tűz ropogása itt-ott beleszólt a dallamba, a fénye meghitten hullott a táncolókra.

Fáradtan Nick vállára hajtottam a fejem. Nem ellenkezett. Éreztem a tűz melegét a bőrömön, a friss, tavaszi, esti levegőt. Jól esett kicsit elengedni magam és csak csendben ülni. Aztán megláttam, hogy az egyik farakásnál egy ősz hajú, túlságosan hosszú körmű asszony állt, furcsa mozdulatokat téve kezével, mint aki varázsol, vagy legalábbis olyasmi. Felé intettem a kezemmel, jelezve Nicknek, hogy oda nézzen.

  • Valószínűleg a boszorkány – állapította meg.

Aztán amikor megláttam a szomszédos házból kijönni embereket, egyből rendesen felültem.

  • A cirkusz tagjai.
  • Idejönnek – bólintott Nick.

Hihetetlenen voltak. Minden vágyuk volt, hogy felhívják magukra a figyelmet, ezt mi sem bizonyította jobban, mint a belépőjük.

A szaltók, levegőben pördülések meg sem kottyantak nekik. Az egyik nő még a tűzzel is páratlan mutatványokat mutatott be, már-már azon csodálkoztam, hogy nem esett baja. Egy fáklyával a kezében mutatványozott, úgy tett, mintha lenyelné a lángokat, aztán a másik kezébe is fáklyát ragadott, s követhetetlen karmozdulatai mintákat rajzoltak a sötétben. A közönség vevő volt a produkcióra.

  • Amelyik a labdákat dobálja és zsonglőrködik, az a bohóc, a cipőjéből ítélve – jegyezte meg Nick.

A zsonglőrön, avagy bohócon ugyanis egy hatalmas, tengerkék bohóccipő volt sárga fűzőkkel. Egyébként fiatal volt, magas, jóvágású és látszott rajta, hogy nem helybéli.

A tüzes nő orrát fennhordva járt-kelt az emberek között, mint aki elvárja, hogy kiszolgálják. Tekintetemmel nyomon követtem, ahogy a Natalie nevű szobalány kenyeret és szalonnát vitt neki, amit amaz undorodva elutasított, s egy laza mozdulattal kiverte a szobalány kezéből a tálat. A tüzes nő kísérője, egy szemtelenül jóképű, szőke férfi illetlenül nevetett. Mogorva tekintetű férfi volt, aki az incidens után „bemutatóként” úgy ugrált szaltókat kedvére, mintha törhetetlen csontjai lennének és tudna repülni. A falusi lányok, nők áhítozva figyelték. A férfi, miután abbahagyta az ugrálást, be is vetette magát a társaságukba. Aztán egy ikerpár, szintén a cirkusz tagjai léptek a színre. Mintha az egész már egy kész produkció lett volna, pedig csak produkálták magukat. Termetes, izmos alakok voltak, a fákon csüngtek-lógtak, egymást emelgették, mintha nem is embernek, hanem majomnak születtek volna.

  • Felvágósak – jegyeztem meg.

De a falu népének, aki szerette az ilyesmit, azoknak tetszett.

Aztán Nick és én is elvegyültünk a tömegben. Fél szemmel Nicket figyeltem, merre jár, közben a falusiakat kérdezgettem, be-bevetve az erőmet, megkérdezvén, ki mit tud a gyilkosságokról. Egyikük sem volt az a szószátyár típus, minden választ csak foghegyről mondtak, és csak tőmondatokban beszéltek. Talán azért, mert idegenek voltunk számukra, de egyébként más tekintetben barátságosan viselkedtek.

  • Nem volt rosszakarójuk – ismételgették.
  • Nem volt udvarlójuk.
  • Az a fickó minden esetre olyan szemtelen tudott lenni. Na de ilyenek ezek a mai legények.

Ilyen, és ehhez hasonló jelentéktelen információkat gyűjtöttem csak össze.

Aaron a boszorkánnyal beszélgetett, amikor csatlakoztam hozzájuk.

  • Gonosz idők járnak – nézett fel a holdra elrévedő tekintettel a nő.

Arcát majdnem teljesen eltakarta a csuklyája, ráncos kezein a köröm tíz centi is lehetett. Talán a sors fintora, hogy egy szemölcs is éktelenkedett a szája szélén.

  • Mit ért ez alatt pontosan? – kérdezte Aaron.
  • Lesznek még gyilkosságok. Addig úgy sem nyugodhat.
  • Kicsoda?
  • Hát a gyilkos. A gyilkos!
  • Tudja, hogy ki tette? – néztem rá, bár ez a nő sem tűnt kevésbé bolondnak, mint Phil.
  • Itt van most is. De nem tudom, ki az. Bár tudnám! Gonosz idők járnak!

Többet nem tudtunk kiszedni belőle.

  • Szerinted hibbant? – vetettem fel a kérdést Aaronnak, mikor hallótávolságon kívülre kerültünk.
  • Nem tudom. Airyn… én igazán… örülök, hogy segítesz nekünk.
  • Szerintem erről ne beszéljünk többet – morogtam.

Még mindig túl mérges voltam a hazugságok miatt.

Nem maradtam sokáig a mulatságon. Amikor már előkerült az alkohol, már nem az én világom volt. Sosem szerettem inni, a legtöbb ember pedig akaratosan szerette tömni belém a piát. Faluhelyen pedig ez még inkább így volt. Tudtam, hogy Aaron vigyáz Remre is, akit kamasz lévén talán még magával ragadhatott az ilyesmi. Úgyhogy hamar elvonultam, elköszönve a társaimtól.

Az éjszaka viszonylag nyugodtan tudtam aludni. Rég éreztem már az ennyire friss levegőt beáramlani az ablakon. A nagyvárosi élet nem volt nekem való, de szokatlanok lettek a falusi hangok; a kutyák ugatása, a tücskök ciripelése, az ismeretlen neszek, a cserebogarak koppanása az ablakon. Kicsit féltem, hogy egy cserebogár bejut a szobába. Ironikus, de ügynök létem ellenére rettenetesen félek a bogaraktól, kiváltképp a pókoktól, csótányoktól és a cserebogaraktól.

Reggel minden esetre kipihenten ébredtem, és elégedetten öltözködtem a reggelihez. A túrabakancs, bő kabát és a meleg nadrág aznapra is jó választásnak bizonyult. A hegyekben sokkal hidegebb volt a levegő, mint a nagyváros aszfaltdzsungelében. Az ebédlőhöz érve azonban már mindenkit ébren találtam, mi több, túlságosan ébernek.

  • Airyn! – szólt meglátván Jason, és intett nekem. Gyorsan odasiettem hozzá. A fogadó ajtajában állt Aaronnal Nickkel és Remmel.
  • Mi történt?
  • Megint történt egy gyilkosság, az éjszaka – magyarázta Jason.
  • Hogyan? Ó, ne már! – korgó gyomromra gondolva és arra, hogy mennyire fogy az időnk, korán reggel kezdtem ideges lenni.
  • Itt a hátsó kijáratnál van a holttest, még megnézheted – azzal odavezetett.

Nem lepett meg, amikor egy megkövült, bohócra festett embert találtam a hátsó kertben.

  • Miért nincs a temetőben? – vetettem fel a kérdést. – Vagy a vízparton, ahogy a többi áldozat?
  • Talán egy jelnek szánják – merült a gondolataiba Jason. – Mármint nekünk, hogy figyelmeztessenek. Vagy nem volt rá ideje a gyilkosnak, hogy elvigye innen.
  • Ki az áldozat? – hajoltam le a halotthoz, ámbár alig tettem fel a kérdést, már tudtam a választ.

Megtapogattam a bőrét. Szoborszerű volt, még csak nem is volt bőrszerű a tapintása. A szeme élettelen volt, az arca nem meglepő módon bohócnak festve.

  • Natalie, a szobalány. Kedves teremtés, mindenki szerette. Szép lány volt, hamar férjhez ment volna – jegyezte meg a fogadósné, Mrs. Dammel, aki egy koszos zsebkendővel törölgette a szeme sarkát.
  • Voltak egyébként ellenségei?
  • Nem tudok róla, mindenki szerette őt.
  • Mikor látták utoljára életben? – tettem fel a kérdést.
  • Éjszaka, amikor vigadtunk. Segített elpakolni az edényeket.
  • Kivel látták utoljára? – néztem rá.
  • Nem tudom, jaj, igazán.

Sóhajtottam.

  • Beszélni akarok a kirendelt orvosszakértővel – jelentettem ki. – De csak reggeli után. Addig csak arra tudok gondolni.
  • Addig mi kikérdezzük a többieket, láttak –e valamit – bólogatott Aaron.

Szerettem Aaronban, hogy hagyott a saját fejem után menni. Csak így voltam képes dolgozni, és ezt ő is tudta. Ami az irodát illeti, Nick is tudta. A fontosabb kikérdezéseket egyébként mindig rám hagyták, Aaron azonban általában – ámbár nem mindig - megérezte, ha valaki hazudik, vagy titkolnivalója van. Megérezte, ha valaki ideges, gyűlölködik, vagy jó kedve van. Így azért ő is elég jó volt a kihallgatásokban. Azt azonban tudni kell, és mi is tudtuk egymásról, hogy az erőink nem mindig működtek megbízhatóan. Ez nem azt jelenti, hogy hazudtak volna nekünk, de volt, hogy nem működtek rendeltetésszerűen. Jasonnek nem mindig voltak látomásai, és mi magunk sem tudtuk, hogy ez vajon mitől függ. Furcsa képesség az enyém is, mivel mindenre nem tudom rávenni vele az embereket, kizárólag némileg jelentéktelen dolgokra; hogy elmondjanak nekem olyan dolgokat, amelyeket egyébként eltitkolhatnának. De olyasvalamire, ami megváltoztathatná a sorsukat, például, hogy ne adj Isten, legyenek öngyilkosok, arra nem. Még olyasmire is nehezen, hogy térjenek le egy adott útvonaltól, vagy álljanak el az elhatározásuktól. A határozott jelleműeket pedig szinte lehetetlen volt az akaratom alá kényszeríteni. Nehéz volt megállapítani, hogy mi az a pillanat, amikor az erőm tényleg hat. Ezt kizárólag gyakorlással tudtam az évek alatt fejleszteni. Többnyire állatokon gyakoroltam, bár megjegyzem, kizárólag az emlősöket és a madarakat tudom valamelyest irányítani a gondolataimmal – magam sem tudom, miért -, a hüllőkre és a kisebb testű emlősökre az erőm hatástalan.

  • Nem láttam előre – jegyezte meg magában Jason. – Ez némileg aggaszt…
  • Senkit nem blokkoltam – tette fel a kezét védekezésképpen Nick.
  • Azt nem is mondtam.

Nick velem tartott. A legjobban úgy vehettük hasznát, ha végig velem volt, és töltötte az erőmet, miközben azt használtam a kérdezgetések során, és folyamatosan apadni akart. Így mintha végtelen forrás állt volna a rendelkezésemre, ugyanakkor emlékeztem arra, mit mondott Aaron a függőségről.

Mire elfogyasztottam a fogadósné által felkínált helyi ételeket, amelyek persze mennyeiek voltak, főleg a házi sajt és házi kolbász, addigra a fél falu megjelent, ki reggeliért (a cirkusz tagjai), ki bámészkodni, ki gyászolni. Mire már a tejes-jegeskávémat iszogattam, egy elegáns, szemüveges férfi lépett oda elém. Egyből tudtam, hogy az orvosszakértő.

  • Jó napot! A főnöke mondta, hogy beszélni szeretne velem. Phineas Fligger, szolgálatára.
  • Airyn Grant. Foglaljon helyet! – intettem neki.
  • Nickolas Wood – biccentett Nick, majd kezet fogtak.

A doki végignézett rajtam, majd leült az egyik székre. Tudtam, nem túl nőies viselkedésem és öltözködésem néha megdöbbenti az embereket, kiváltképp a férfiakat. A túrabakancsban, drapp, sokzsebes nadrágomban és fekete pólómban most sem tűnhettem kifinomult kisasszonynak, de titkosszolgálatos lévén soha nem is voltam az, és nem is akartam az lenni. Az a típus voltam, aki kemény kiképzést kapott, és aki meg tudja védeni magát.

  • Mit gondol erről a megkövülésről? – néztem a szemébe és már szuggeráltam is.
  • Soha nem láttam még effélét. Talán valami vegyület okozza, de biztos nem legális. Körbekérdeztem más szakérőknél is, de ilyen vegyületet még nem regisztráltak sehol. Nem tudunk semmilyen olyan létező vagy előállított anyagról, amelynek ilyen hatása lenne az emberi szervezetre – igazította meg a szemüvegét, miközben intett az egyik felszolgálónak egy csésze kávéért.
  • Talált valamilyen sérelmi nyomokat a halottakon? Amelyek például védekezésre utalnak? – vetette fel Nick.
  • Nem, semmilyet.
  • Mit tudunk a festékről? – tereltem tovább a szót.
  • Sima arcfestékek, amilyet a nők is használnak.
  • És a színészek és a cirkusz tagjai – tettem hozzá.
  • Igen, meglehet, de általános összetételűek, még, ha találnék is olyan arcfestéket, ami ugyanezt tartalmazza, az sem lenne bizonyíték, hiszen általános, tucatszám gyártják – vakarta meg a fején gondterhelten a doki.
  • Van bármilyen nyom is, amin elindulhatunk? Esetleg egy más ember hajszála a testeken? – ütöttem a vasat, amíg meleg.
  • Nem, az sem. Semmi. Mintha a közelben sem lett volna a gyilkos, vagy nagyon elővigyázatos volt. Nem értem.
  • Persze most meg túl sok lábnyom van a környéken az éjszakai vigadás miatt – sóhajtottam. – Jól van, doki. Ha bármi eszébe jut, értesítsen minket.

Azzal magára hagytuk a csésze kávéjával. Miután Aaronnak beszámoltam a hallottakról, ő is beszámolt nekünk.

  • Natalie-t sok mindenkivel látták beszélgetni az este, tényleg népszerű lány volt, és segédkezett a konyhán is. Beszélt sok falusival és a cirkusz tagjaival is – mondta, amit én is megerősítettem, és elmeséltem, mit láttam előző este a tüzes nő és Natalie kapcsán.
  • Beszéltél a cirkusz tagjaival? – kérdeztem.
  • Megvártalak vele – nézett rám Aaron.
  • Jó. Menjünk most azonnal! – lelkesültem be, mivel a kávé kezdett életet önteni a testembe és az agyamba egyaránt.

Azzal mindannyian átvonultunk a szomszédos épületbe, jobban mondva az udvarára, ahol a tagok éppen gyakoroltak az előadásra.

  • Airyn és én együtt hallgatjuk ki őket, de külön beszélünk mindegyikükkel. Ti addig várjatok itt! – adta ki a parancsot Aaron a többieknek.

Nick rágyújtott egy cigarettára, Rem és Jason pedig megvitatták a lehetséges gyanúsítottakat.

Az első, akivel beszéltünk természetesen a bohóc volt.

  • Gondoltam, hogy egyből engem kezdenek gyanúsítani – jegyezte meg, miközben lemosta a sminkjét egy lavór víz segítségével.
  • Hát, minden esetre a listán szerepel – jegyeztem meg.
  • Nem gondolják, hogy ha én öltem volna meg őket, akkor nem vonnám magamra a figyelmet azzal, hogy bohóccá sminkelem őket? Ennyire senki nem lehet balfék.
  • Vagy éppen ezért tette – köszörülte meg a torkát Aaron, aki napszemüvege védelmében gyanítottam, elhomályosult tekintettel vizsgálta a bohóc érzelmeit.
  • Mikor érkeztek a faluba? – kérdezte Aaron, én pedig előkaptam a jegyzetfüzetemet.
  • Egy hete – vonta meg a vállát a bohóc.
  • Amikor a gyilkosságok is kezdődtek – tettem hozzá.
  • Kicsit feszültnek tűnik – jegyezte meg Aaron, végignézve a férfin.
  • Meglehet, de ennek nem sok köze van a gyilkosságokhoz.

Az ikrek nem voltak valami beszédesek. Gyakorlatilag semmi fontosat nem tudtunk meg tőlük. Viszont Aaronnak feltűnt, hogy a tüzes nő és a negyedik férfi között nincs minden rendben. Ez mondjuk, nekem is feltűnt, amikor heves szóváltásba kezdtek. Először a férfit hallgattuk ki. Danielnek hívták. Pontosan az a típus volt, akiért odavoltak a nők, és ezt ő is tudta. Meg sem lepődtem, amikor elővette a csajozós stílusát, meglehet, nem gondoltam, hogy az esete lennék.

  • Persze, egy hete kezdődtek a gyilkosságok. Nincs közünk hozzá. A maguk fajtájának érthetetlen a mi életmódunk, a folyamatos utazásunk – nézett végig rajtam, hogy szinte levetkőztetett a szemével.

A szemem sarkából láttam, ahogy a tüzes nő féltékenyen mér végig. Alig láthatóan Aaronra sandítottam, vajon látja –e az érzelmeiket.

  • És a maguk fajtája – idézte Aaron a szavait – könnyen dühbe gurul, annyira, hogy megöljön valakit? Maga mit gondol, Daniel? – Aaron elővette a veszélyes hangját.

Nem volt neki szimpatikus a férfi. Ami azt illeti, nekem sem. A kérdésre önelégült mosolyra húzta a száját.

  • Mi… érzelmesebbek vagyunk, jobban megéljük a világ dolgait. De a művészek már csak ilyenek. De gyilkolni... Nem, nem hiszem. Az a maguk szokása. De, ha megbocsátanak, gyakorolnom kellene. Magácskát, ha esetleg érdekli, itt maradhat megnézni a kulisszatitkokat, hogy úgy mondjam – vigyorgott rám szemérmetlenül.
  • A nővel még beszélünk – zárta le a beszélgetést Aaron.
  • Cissyvel. Tüzes teremtés.

Cissy, a szó szerint „tüzes teremtés” feszes, fekete ruhában volt. Tökéletesen összeillettek a nagyképű Daniellel, ő is az a fajta nő volt, aki egyből magára vonta figyelmet tökéletes alakjával, dús, fekete hajával és telt ajkaival. Hozzá képest vékony testalkatommal és barna hajammal jelentéktelennek tűntem a színen.

  • Maguk nem egyszerű rendőrök. Különleges egység – jegyezte meg, mikor hozzánk lépett.
  • Kitűnő a megfigyelőképessége – néztem végig rajta.

Úgy éreztem, itt az idő, hogy a különleges képességemmel éljek. Sötétbarna szememet az ő kék szemébe fúrva tettem fel a kérdéseimet, belül koncentrálva, hogy az erőm hasson is.

  • Van valami elképzelése róla, hogy ki lehetett a gyilkos?
  • Nincs – vonta meg Cissy a vállát.

Nem voltam benne biztos, hogy használ az erőm. Ha valaki, ez a nő elég magabiztos volt, hogy ellenálljon nekem.

  • Láttam előző este az utolsó áldozattal, Natalie-val. Mesélje el, mi történt pontosan! – kértem.
  • Mi történt volna? Kértem, hogy hozzon valami ételt. Erre odahozott szalonnát, mintha nem lett volna tisztában vele, hogy vegetáriánus vagyok. Idegesítő kis fruska volt.

Affektálós stílusa erős unszimpátiát ébresztett bennem, de próbáltam tárgyilagos maradni.

  • Annyira, hogy meg is gyilkolja? – vetettem fel.
  • Csak nem engem gyanúsítanak? Ennyiért? Fogadjunk, semmilyen bizonyítékuk nincsen.
  • Mindenkit kihallgatunk – szólalt meg Aaron. - Ha megkérdezhetem, milyen viszony van maga és Daniel között?

Nem csak engem, a nőt is meglepte a kérdésével. Biztos voltam benne, hogy ha az én erőm hatástalan is a nővel szemben, Aaron látta a közöttük húzódó érzelmi szálakat. Azonban a nő mondanom sem kell, nem volt egy elveszett lélek. Megfordulván a férfire nézett, majd vissza ránk.

  • Mi lenne? Nincs olyan férfi, aki engem ne akarna – jelentette ki határozottan. – Mi jó csapat vagyunk.
  • Lefeküdtek egymással? – kérdezte meg Aaron.
  • Van ennek bármi köze is a gyilkosságokhoz? – vetette fel a kérdést Cissy, csábítóan megnyalva a szája szélét.

Nem tudta, hogy Aaron pontosan az a férfi, akire hatástalan az ilyesmi. Ahhoz túl profi volt.

  • Válaszoljon! – néztem rá igézve.
  • Meglehet. Egy kis szex senkinek sem árt.
  • Én úgy látom, elég féltékeny típus. Esetleg emiatt gyilkolhatta meg az áldozatokat? – kérdeztem.
  • A férfit is? Érdekes feltételezés. De ismétlem, hogy gondolom, semmilyen bizonyítékuk nincsen.

0 Tovább

Különleges erőkkel 2.

Bár az Angyalok iskolája című fantasztikus témájú regényemet sikerült megjelentetnem, azonban a Különleges erőkkel fantasy-krimi könyvet nem adták ki, úgyhogy most aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, online elolvashatja. :) 

A kötetet több részre bontva rakom fel.

A több órás út meglehetősen fárasztó volt. Bár többször álltunk meg kinyújtóztatni a tagjainkat, hol a semmi közepén, hol egy-egy benzinkútnál, mégis meglehetősen kényelmetlen volt. Csak a csodálatos kilátás nyújtott némi vigaszt, mert bár a kanyargós utak a gyomrunknak sem tettek jót, az égig meredő hegyek, a lágyan csordogáló hegyi csermelyek és a fenyőerdők kárpótoltak minket a kellemetlenségekért. Az utazás alatt furcsán éreztem magam. Nehezen tudtam egyeztetni magamban az eddig Nickről alkotott képet a mostanival. Nem tudtam elhinni, hogy ő is ügynök. Azt gondoltam, egy átlagos ember, hogy végre valaki normális, aki iránt szimpátiát érzek. Persze, tévedtem. Néhány órát azért aludni is tudtam. Inkább Rem vállára hajtottam a fejem, mintsem Nickére, de jól esett a pár órányi szusszanás.

Ahogy jó néhány órával később a hideg, nyirkos hegyi levegő - kiszállván a kocsiból - megcsapta az orromat, egy ideig millió tűszúrásként csípett szinte mindenhol. Meglehetősen más érzés volt a szmogos nagyvárosi levegőhöz képest. Ugyanakkor sosem szerettem a nagyvárosokat, tehát kifejezetten jól esett egy kis levegőváltozás. Gyorsan magamra kaptam a kabátomat.

Először a helyi rendőrségre mentünk, ahol megismertük a rendőrbiztost. A nagy épületekhez szokott szemem számára kicsinek és kopottnak tűnő „viskó” nem rítt ki a körülötte lévők sorából. Csupán a kapura és a falra erősített két tábla jelezte, hogy jó helyen járunk. Az út még csak aszfaltozva sem volt, a kövekkel kirakott utcán lépdelve többszörösen is áldottam magam, amiért az edzőcipő és a bakancs a kedvenc lábbelim. A rendőrbiztos egy magas, tagbaszakadt ember volt, öblös hanggal, kiejtésében némi falusi akcentussal. Ápolatlan szakálla volt, és első ránézésre nem tűnt túlságosan profinak, de úgy gondoltam, egy falusi rendőrtől nem is igen várhatok el többet. Igaz, volt bennem némi előítélet, mi tagadás. A Donald West név sem keltett bennem kifejezetten szimpátiát. Az egész ember inkább egy vadnyugati hősre emlékeztetett. Ezen a tényen megpróbáltam nem mosolyogni, a helyzet morbiditását figyelembe véve.

  • Örülök, hogy eljöttek! – nyújtott kezet egyenként a fiúknak.

Mivel úgy illett, hogy nő létemre én nyújtsak kezet, ezért némi hezitálás után én is kezet nyújtottam és bemutatkoztunk egymásnak. Nő létemre erős – na, azért nem férfias – kézfogásom úgy tűnt, meg is lepte egy kicsit.

  • Ami azt illeti, ez már tényleg nem az én hatásköröm. Itt sosem történt még ehhez fogható. Mi egy barátságos falu vagyunk és mindig is az voltunk, barátságos lakosokkal.
  • Nincs senki, akit gyanúsíthatna? – vette kézbe Aaron az irányítást.
  • Kihallgattam, akiket lehetett, de semmire nem jutottam velük.
  • Örülnék, ha mielőtt besötétedik, megmutatná a gyilkossági helyszíneket. Minél hamarabb szeretnénk pontot tenni az ügy végére – mondta Aaron.

Így hát egyből a legutóbbi gyilkosság helyszínére mentünk. Aaron úgy döntött, a fogadóba még ráérünk bejelentkezni sötétedésig, mondván, úgyis várnak minket. Mindannyian autóba ültünk, s türelmetlenül poroszkáltunk a rendőr lestrapált tragacsa után. A környéki házakban már égtek a lámpák, a nap kezdett lenyugodni. A rendőrbiztos faluvégi temetőbe irányított minket. Ahogy kiszálltam a kocsiból, a lábam hangosan cuppant a sáros talajon.

Végigpásztáztam tekintetemmel a helyet. A bejáratnál lévő, cirádás, nagy vaskapu, szélén kőoszlopokkal évszázadok óta állhatott ott. Ahogy beléptünk rajta, hangosan és vészjóslóan nyikorgott. Tekintetemmel végigpásztáztam néhány sírkövet. Némelyik sírfeliraton már az évszám sem látszott, az idő elkoptatta a véseteket. Több száz éve halott emberek feküdtek mélyen eltemetve a föld alatt. Ijesztő volt, annyi szent. Ámbár morbid módon általában szerettem a temetők meghitt „idilljét”, így, hogy tudtam, ott gyilkosságok történtek, már nem tűnt olyan barátságosnak a hely. Egyébként átlagos, falusi temető volt. Rem ugyanakkor aggódva pillantott körbe. Aaron zsebre tett kézzel járkált, Nick pedig mögöttem állt, és egy pillanatra sem tévesztett szem elől. Jason kifejezéstelen arccal pásztázta a helyet.

  • Itt találták meg a holttestet – mutatott a rendőr egy régi sírra. A másik nőt egy kicsivel arrébb, a férfit pedig vízparton párszáz méterre innen.
  • Itt ölte meg őket, vagy csak elhozta őket ide? – kérdezte Nick, aki hosszú idő óta most szólalt meg először.
  • Hát, mivel nincs vér, ezt elég nehéz megállapítani, ráadásul a halál beálltát is a megkövülés miatt – vakarta a szakállát a rendőr.
  • Ha itt ölte meg őket, akkor idecsábította őket valamivel, mert csak úgy nem sétálgat az ember egy temetőben… Ha pedig nem itt ölte meg, akkor valahogy ide kellett juttatnia őket, s megemelni egy holttestet. Talán egy erős férfivel lehet dolgunk – fejtegettem. – Persze, nem következtethetünk elhamarkodottan, ezek csak feltételezések. Még az is lehet, hogy több gyilkos van.

Körbejártuk a helyszínt, de nem lettünk sokkal okosabbak. A lábnyomokat rég elmosta az eső.

  • A holttest megtalálásakor sem találtuk már lábnyomokat. Itt gyakran esik az eső – állapította meg a rendőr.
  • Megmutatná pontosan, a férfit hol találták meg? – kérdezte Aaron.

A temető mellett pár méterre egy természetes tó terült el. A cuppogó sárban bokáig elmerülve tapicskoltunk a tetthelyre. Magamban megjegyeztem, hogy Aaron hivatalos öltözéke ezúttal nem bizonyult a legjobb választásnak, talán inkább gumicsizmát kellett volna hoznia.

  • Ha jól értelmeztem az aktában írtakat, akkor a férfi holttestet a vízből húzták ki – vette elő az aktát oldaltáskájából Aaron.
  • Igen, így van – helyeselt a rendőr.
  • És az az áldozat is kőkemény volt?
  • Igen, akár a többi. Pedig a víznek inkább csak megpuhítania kellett volna a holttestet. Nem is kezdtek el bomlani. Egyik sem. Mintha csak egyszerű szobrok lettek volna, s nem is valaha élő emberek. Persze, leszámítva, hogy márpedig tényleg azok voltak.
  • Lábnyomok? – kérdezte Jason, végigpásztázva szemével a tó környékét.
  • Az eső miatt itt sem.
  • Szemét, bármilyen nyom, amit találtak a gyilkosság után? – kérdezte Aaron.
  • Semmi. Mi itt nem igazán szoktunk szemetelni, de persze tudom, maguknál nagyvárosiaknál ez nem így megy.
  • Temetőőr vagy ilyesmi van itt? – kérdezte meg hirtelen Rem, s a rendőr meg is illetődött egy pillanatra, hogy a szinte még pattanásos kölyök kérdezgeti őt.
  • Igen, de elhihetik, hogy őt is kikérdeztem, ám nem látott semmit.
  • Beszélni akarunk vele – mondta végül Aaron és jelentőségteljesen rám nézett.

Az én dolgom volt kiszedni az emberekből, amit tudtak. Észrevétlenül.

Átsétáltunk a temető túlsó felére. Az őr helye egy lepukkant kőépület volt a temető szélén, s annyira kicsi volt, hogy nem fértünk volna be mindannyian, ezért csak Nick és én mentünk be.

A temetőőr valóban öreg volt már, ahogy meg tudtam saccolni, nagyjából hetven felé járhatott. Egyáltalán nem néztem ki belőle a hullavonszolást, mivelhogy feltételeztem, hogy nem ott ölték meg az áldozatokat. Ráadásul a látása sem volt tökéletes.

  • Ó, a nyomozók! Fáradjanak beljebb! – intett öreg remegő kezével, és felrakott főni egy kávét a rezsóra. – Kérnek esetleg egy csészével?
  • Nem, köszönjük – hárította el Nick a felajánlást, én pedig egyből a tárgyra tértem.
  • Látott vagy hallott valami különöset azokon az éjszakákon, amikor a gyilkosságok történtek? – néztem rá, s megpróbáltam lenyugtatni a légzésemet és a férfire koncentrálni. Mélyen a szemébe néztem.
  • Nem. Néma volt minden. Igaz, hogy el is bóbiskoltam egy kicsit.
  • Nem látott fényeket? Elemlámpa fényét, ilyesmit?
  • Nem, de mondom, hogy aludtam egy kicsit – vonta meg az öreg a vállát.
  • Semmilyen hangot?
  • Nem.

Tekintetem elidőzött az öregen, majd körbejártattam tekintetemet a helyiségen. Összeszedvén a gondolataimat ismét ránéztem.

  • Van ötlete, hogy ki jöhetett ide éjnek idején? – tudtam, hogy hat az erőm, éreztem, hogy gyenge akarata megtörik az enyém alatt.
  • Nem, nincsen. Itt mind jólelkű emberek laknak és mindet ismerem, ez egy kis falu.

Nem hittem benne, hogy bármi köze is lenne az esethez. Minden kérdésemre jelentéktelen és semmitmondó választ adott. Amikor visszasétáltunk a kocsihoz, Aaronék már ott voltak.

  • Nos? – nézett rám Aaron kérdőn.
  • Szerintem nincs hozzá köze – vontam meg a vállam.
  • Hm… Biztos úr! Mit tud egyébként az áldozatokról? – kérdezte Aaron a férfit, miközben továbbra is az aktákat lapozgatta – A jelentése nem valami részletes ezt illetően.
  • Igen, nem sokat kellett az évek során bajlódnom a papírmunkával, és hát tudják, hogy van ez…

Nem, nem tudtuk, de ezt természetesen nem mondta egyikünk sem. Türelmesen vártuk, hogy folytassa.

  • A két nő bűbájos teremtés volt. Az egyik még igen fiatal lány. A másik is kedves, jólelkű nő volt, szakácsnő.
  • És a férfi? – kérdeztem.
  • Hát, egyszerű falusi parasztember. A lányok nem nagyon kedvelték, kissé talán modortalan tudott lenni.
  • Volt valamelyiküknek rosszakarója? – nézett a férfire Aaron.
  • Nem, nem tudok róla. Ki akarna megölni egy egyszerű szakácsnőt, egy fiatal lányt és egy parasztlegényt, akik senkinek sem ártottak?
  • Volt a hölgyeknek udvarlója?
  • Arról tudnánk, itt egy kis faluban – vonta meg a vállát a rendőrbiztos. – De amennyire én tudom, nem volt.
  • Gondolom, az áldozatok ismerték egymást – tette fel a költői kérdést Aaron.
  • Egy kis faluban hogyne ismerték volna.
  • Ki találta meg a holttesteket? – fordult Jason kérdőn a rendőr felé.
  • Ó, a falu bolondja. Mindenki így hívja. Nem komplett a fiú, de jó lelkű.
  • Beszéljünk vele, mielőtt lemegy a nap! Aztán szálljunk meg a fogadóban! – mondta Aaron.
  • Valahol a környékén lesz. Onnan kap ingyen ételt. Úgyhogy el is indulhatunk arra!

A fogadó fából épült, igazi falusi épület volt, az ablakaiból pislákoló fények barátságosan hívogattak. A teraszán rengeteg szék és pad sorakozott, a hatalmas, fákkal benőtt udvarán pedig tűzrakó hely volt kialakítva. A szokásosnál többen szálltak meg ott. Legalábbis az volt a benyomásom, hogy egy kis faluban alapvetően nem sok forgalma lehet, most mégis több embert láttam a szomszédos épület ablakain át is.

  • Kik vannak még itt rajtunk kívül?
  • A szomszédos épületben, ami szintén a fogadó része, tudják, egy pajtából lett kialakítva, na, szóval ott szálltak meg a cirkusz emberei – magyarázta a rendőr.
  • Cirkusz? Erről nem szólt a jelentés – figyelt fel Aaron.
  • Öhm, igen. Elnézést. Szóval, cirkusz. A környéket járják és itt is lesz egy előadásuk. Itt a faluban nem sok érdekes dolog történik, úgyhogy a falubéliek már nagyon várják.

Ahogy az ajtóhoz értünk, egy szőrmébe öltözött, alacsony, első látásra gyereknek tűnő ember ült az egyik padon. Már messziről büdös fokhagymaillatot árasztott. Amikor közelebbről is megszemléltem, azonban feltűnt, hogy egy törpével van dolgunk.

  • Phil. Ő a falu bo… Szóval ő találta meg a holttesteket. Mindegyiket. Éjszaka szeret a temetőben bolyongani. Furcsa, nem? – mondta a rendőr, majd a lehalkította a hangját, hogy csak én halljam. - De, hát bolond már gyerekkorától kezdve. Nem elég, hogy ilyen kicsire nőtt, de a szelleme sem épp. Na, sok szerencsét, ha beszélni kívánnak vele – emelte fel ismét a hangját. - Én részemről nyugovóra térek, de ha kívánják, megtalálnak majd a rendőrőrsön. Én már minden lehetséges gyanúsítottat kihallgattam, az ügyet pedig kénytelen vagyok átadni az uraknak… és hölgyeknek – nézett rám, majd megemelte a kalapját.
  • És kik a gyanúsítottjai? – kérdezte tőle gyorsan Nick.
  • Hát, kihallgattam a temetőőrt, a bolondot, a nyanyát.
  • Miféle nyanyát? – vetettem fel a kérdést.
  • Él a faluban egy amolyan boszorkány, vagyis mindenki azt hiszi róla, hogy az. A kövülés miatt, esetleg úgy gondoltam, ő tehette. Tudom, balgaság.
  • Meglehet, minden esetre majd a végére járunk – bólogattam.
  • És nem utolsósorban a cirkusz tagjai is gyanúsak nekem – vetette oda foghegyről Jason, ahogy átnézett a szomszédos épület felé.
  • Van közöttük bohóc? – csillant fel a szemem.
  • Van. Kihallgathatják azt is, de én vele se jutottam semmire.
  • Nem hiszem, hogy hamar megoldjuk ezt az ügyet – jelentettem ki csalódottan mintegy magamnak.

Amikor a rendőrbiztos magunkra hagyott, egy emberként fordultunk a falu bolondja felé. Nem tudtam, miként is viszonyuljak hozzá, de kedves hangot próbáltam megütni.

  • Szóval Phil. Miért járkál éjszaka a temetőben? – kérdeztem.
  • Hogy hol? – nézett rám kancsal tekintettel.
  • A temetőben, amikor megtalálta a halottakat.
  • Ja, Phil szereti nézni a szellemeket.
  • Szellemeket? – néztem rá kétkedőn.
  • Igen, hátha egyszer Phil lát.
  • Nem látott aznap semmi furcsát előtte? – kérdezte Aaron.
  • Phil nem. Phil csak akkor érkezett. És bohóc volt ott a kövön. Phil nem mosolygott rajta. A bohóc nem viccelt. Phil megnézte, de a bohóc halott volt. És kemény, mint a kő.

Pár perc faggatózás után mindannyian elkönyvelhettük magunkban, hogy Philtől semmi lényeges dolgot nem fogunk megtudni, és elég valószínűtlen volt, hogy bármi köze is lenne a gyilkosságokhoz. Belépvén az épületbe jó néhány szem ránk szegeződött. Egy csinos szobalány - aki a mellkasán a Natalie nevet viselte -, hátrament szólni a fogadósnénak. Ez utóbbi egy termetes, ötvenes, ugyanakkor jó kedélyű asszonyság volt. Ételfoltos kötényében sűrűn kapkodta a duci lábait. Széles mosollyal fogadott minket.

  • Á, a nyomozók! Hát végre megérkeztek! Persze, reméljük, nem maradnak itt sokáig, ha értik, hogy értem, és mihamarabb megoldják az ügyet – hadarta. - Én Mrs. Dammel vagyok, szolgálatukra. Azonban… nem nagyon van szabad szobánk… - nézett végig rajtunk. – Esetleg…
  • Ketten-ketten férfiak kétágyas szobákon osztozunk. A hölgynek jut külön szoba talán – fojtotta belé Aaron a szóáradatot.

A fogadósné rávillantotta széles mosolyát.

  • Persze, kedveském. Tudja, nincs sok szobánk, elég kevés vendégünk szokott általában lenni.
  • Megértjük – bólogattam.
  • A fürdőszobán viszont osztozniuk kell – mondta, miközben felkísért minket az emeletre.

0 Tovább

Különleges erőkkel 1.

Bár az Angyalok iskolája című fantasztikus témájú regényemet sikerült megjelentetnem, azonban a Különleges erőkkel fantasy-krimi könyvet nem adták ki, úgyhogy most aki egy kis kikapcsolódásra vágyik, online elolvashatja. :) 

A kötetet több részre bontva rakom fel.

Meleg, esős április végi nap volt a kavargó, szmogos és zsúfolt nagyvárosban. A levegő fülledtsége szinte elviselhetetlennek tűnt, ami miatt napok óta tompa fejfájás gyötörte a lakosságot, köztük engem is. A világ mégis olyan békésnek és gondtalannak látszott körülöttem azokban a percekben. Az emberek a szürke unalomba belesüppedve, maguk elé meredve zötykölődtek az ósdi, kopott, kárpitszagú buszon, s ki-ki a reggeli fáradtságtól bágyadtan ásítozott. Az én fülemben üvöltözött csak a rock zene, és csak én tudtam igazán, hogy milyen veszélyes is tud lenni valójában minden. Talán tizenévesnek, ha nézhettek a piros hátizsákommal, törékeny alkatommal, miközben pedig huszonhárom éves fejemmel az irodába igyekeztem. Már legalább egy éve egy teljesen átlagos életét éltem – legnagyobb boldogságomra és megelégedettségemre. Hiszen mindig is ezt akartam.

Kinézve a zuhogó esőre tudtam, hogy bár ma sem lesz könnyű napom, mégis reményekkel teli vágtam neki annak a napnak is. Néha bevallom, némi megvetéssel néztem végig a busz utasain. A tini, rózsaszín-szőke hajú lány a rózsaszín cicanadrágjával, rózsaszín masnijával és csillogó táskájával nevetséges látványt nyújtott. A hátsó ülésen kétszáz kilós harmincas férfi terpeszkedett, akinek pattanásos, zsíros arca borzalmasan nézett ki. A sarokban vigyorgó, túlöltözött, rosszarcú férfi figyelt a szeme sarkából. Tüntetően villantottam rá a szemem, hogy mégis mit bámul, majd mikor elkapta a tekintetét, nyugodtan merültem vissza a gondolataimba.

Ámbár néha megláttam ezekben az egyszerű emberekben is a csodálnivalót, többnyire idegenkedtem tőlük, még a normális kinézetűektől is. Sosem tartoztam közéjük, mégis egy ideje megpróbáltam úgy tenni. Hétköznapi emberek, akik egyáltalán nem becsülték, ami nekik megadatott. A tudatlanság biztonságát.

Azon gondolkodtam, aznap milyen napom lesz. Sok ügyfél téved –e be, mennyi lesz a papírmunka, mit főzzek vacsorára, vajon Neki milyen kedve lesz. Csupa átlagos dolgon. Boldog voltam, azt hiszem.

Amikor a zuhogó esőben leszálltam a buszról, észrevettem, hogy a vigyorgó ember is leszáll mögöttem. Megszaporáztam a lépteimet. Talán csak paranoia – gondoltam. Ám amikor befordultam a sarkon, befordult, talán még meg is szólított, azt hiszem, de nem értettem, mit mondott. Nem is voltam rá kíváncsi. Miközben kezeim görcsösen szorultak az esernyő nyelére, és sietve kapkodtam a lábaim, hogy a pocsolyák sáros nyomot hagytak a nadrágomon, mormolni kezdtem magamban: „Megállsz. Nem tudod, miért követtél, de nem is fogsz követni. Nem követsz engem!” Ezt ismételgettem magamban egészen addig, amíg a férfi végül lemaradt mögöttem, és bárgyún nézett maga elé a zebra közepén. Csak az autók dudálása ébresztette rá, hogy már piros a lámpa. Visszaindult arra, amerről jött. Hát ez vagyok én…

Ahogy az iroda hátsóbejáratához értem, Nick már ott volt. A kora reggeli rituáléja közé tartozott, hogy munka előtt megivott egy kávét és elszívta a cigarettáját, én pedig előszeretettel csatlakoztam hozzá. Egészen furcsa jelenség volt számomra. Már ahogy a sarokhoz értem éreztem, hogy ő is ott van. Egyszerűen éreztem, mint a mágnesek érzik egymást. Félvállról köszöntem rá, miközben belül vadul dübörgött a szívem a látványára. Egész hétvégén nélkülöznöm kellett, és éreztem, hogy merülni kezd az erőm. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy az „akkumulátorom” hirtelen töltődni kezd a közelében. Azelőtt sosem éreztem ilyesmit, és nem is tudtam mire vélni, mármint azon kívül, hogy erősen vonzódtam hozzá.

  • Szia! Hogy telt a hétvégéd? – kérdeztem kerülve a pillantását.
  • Jó reggelt! Csak a szokásos – vonta meg a vállát. – Ma Mike szabadságon van, elég sok munkánk lesz. Az irodán is ki kell segítened, felgyűltek a papírok. Ráadásul van egy táblázatom, amit a főnök kért. Sehogy sem boldogulok vele, azokkal a függvényekkel.
  • Szóval segítsek – vigyorogtam rá.
  • Hát, neked gyorsabban menne – jegyezte meg félmosollyal az arcán.

Tehát egy egészen átlagos napnak indult. Már ami az én életemet figyelembe véve átlagosnak mondható. Azt hiszem, be kell, hogy valljam legalább magamnak az igazat, hogy kizárólag – na, jó, nem kizárólag, de nagyrészt – azért szerettem ott dolgozni, mert ő ott volt. Pedig ez nem egy szerelmes történet. Úgy éreztem, ha távol vagyok tőle, semmire nem vagyok képes, a közelében pedig hegyeket mozdíthatnék meg… Ugyanakkor mégsem. És mégis, már egy éve ismertük egymást, mégsem történt köztünk soha semmi. Úgy éreztem, hiú reményeket táplálok. Éreztem, hogy van benne is valami különleges, amikor először megláttam. Jobban mondva, amikor először összeért véletlenül a kezünk. A kisujjunk… Mintha villám csapott volna belém, minden érzékszervem kiélesedett, mintha azelőtt csak víz alatt tapasztaltam volna meg a világot, s akkor bukkantam volna a felszínre. Csodálatos hatással volt rám. Az energiámat csordultig töltötte, amely rá mégis teljes mértékben hatástalan volt.

Tehát egy éve volt egy átlagos életem. Albérlettel, munkával, barátokkal, munkatársakkal. Úgy tűnt, életemben először én is normális voltam. De azon a napon minden megváltozott, ahogy a régi emlékek és a régi életem alattomosan előbukkant a homályból. Pedig olyan mélyen eltemettem őket, s mégsem tudtam megszűnni lenni önmagam.

Tényleg elég fárasztó napunk volt. Kevés volt az ember és rengeteg a munka, sok az ügyfél, és rettenetesen fárasztóak voltak az emberek. Egyébként sosem szerettem emberekkel dolgozni. Kifejezetten az idegeimre mentek a bárgyú kérdéseikkel, a néhai tapintatlanságukkal és gorombaságukkal. Sokkal jobban éreztem magam a háttérben. Szerettem hátul ülni Mellette, és a papírokkal bíbelődni, végigfutni a táblázatokon, bár viszonylag kevés időt tölthettünk együtt, ő egész nap ide-oda futott, mikor hol volt szükség rá. Aznap egy ügyfél meglehetősen felidegesített. Csúnyán beszélt velem, és emiatt rögtön fel is kaptam a vizet. Miután elment, rendesen ki is bukott belőlem a panasz.

  • Elegem van ezekből az emberekből! Mindegyik bunkó – fogalmazta meg hangosan a gondolataimat.

Nick hátul ült, és hallotta, amit mondok.

  • Nyugodj meg! – szólt hangosan, anélkül, hogy előjött volna, hogy lássam.
  • Nem tudok megnyugodni, kevés az ember, és belefulladunk a munkába – morogtam szokásomhoz híven, és a kelleténél kicsit erősebben nyomogattam a számítógép billentyűzetét.
  • Akkor most felállsz, és kimész levegőzni. Most! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Mivel némileg a felettesem volt, nem igazán mertem neki ellentmondani, de azért megpróbáltam.
  • Mindegy, elvagyok.
  • Azt mondtam, most! – ismételte meg, és kijött, hogy lássa, elmegyek –e.

Mérgesen néztem rá, majd elmentem a mosdóba. Mire visszamentem, némiképpen megnyugodtam, legalábbis már csak magamban füstölögtem. Addigra ő már nem volt ott. Pár órával később az ebédidőmet egy étkezdében töltöttem. Jól esett kicsit távol lenni a munkahelytől. Utána – mielőtt visszamentem volna dolgozni - a hátsó kijárathoz mentem, hogy kiszellőztethessem a fejem. Nick kávéval a kezében az ajtónak támaszkodva állt.

  • Na, megnyugodtál már? – nézett rám kérdőn.
  • Meg – jelentettem ki szűkszavúan.

Úgy nézett rám, mint aki nem hisz nekem.

  • Meg-meg – bizonygattam, majd a bolondos arckifejezésére elnevettem magam.
  • Na, azért.
  • Jól van, te is szoktál ideges lenni.
  • Az én vagyok – vonta meg a vállát.

A délután nyugodtan telt. Amikor elküldték valahová intézkedni, ideges lettem a távollététől, de amikor visszajött, kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Azt hiszem, hónapok óta tőle függött a hangulatom, s ez viszont egyáltalán nem tetszett.

Este kitakarítottuk a helyiséget, aztán lassan mindenki rohant a buszhoz, villamoshoz, ki mihez. Nick szokása szerint tovább ott maradt, hogy befejezze a munkáját, s ezúttal én is.

  • Na, mutasd azt a táblázatot! – noszogattam, majd leültem a gurulós székemre, és odagurultam mellé.
  • Jó. Tessék – fordította felém a monitort, és engem nézett.

Zavarban voltam a közelségétől. Egy ideig koncentrálnom kellett, hogy a táblázatra figyeljek és ne rá. Megpróbáltam értelmezni a sorokat és a mellékelt magyarázatot. A sok ezer sorból csak a nekünk szükséges adatokat kellett kinyerni. Keresztülnyúltam rajta, és mutogatni kezdtem, hogy mit hogy csináljon. Közben véletlenül hozzámért a karja, én pedig nem tettem ellene semmit.

  • Tehát, ezt a függvényt kell, hogy ide beszúrd, és akkor megcsinálja magától azt, ami neked amúgy a függvény nélkül fél óra lenne. Ide pedig ezt – magyaráztam türelmesen a munkahelyünket illetően az egyetlen dolgot, amihez jobban értettem, mint ő.

Olyan közel ültünk egymáshoz, hogy éreztem a leheletét az arcomon. Ezt még akkor sem tudtam kezelni. A közelségét. Eleinte még számolni is elfelejtettem a közelében, s igen nehezemre esett normálisan viselkedni, amikor ő is ott volt. Amikor végeztünk, szokásunkhoz híven bömböltettük a zenét a nagy hangfalat csodálva. Nick játékosan ingatta a fejét a zenére, amitől persze egyből nevethetnékem támadt. Jól éreztem magam a közelében, én mégsem tudtam teljesen felszabadultam viselkedni előtte.

Így telt minden napom. A megszokott rendszerességben. Eltérés csak akkor volt, amikor Nick szabadságon volt, vagy elküldték valahova, s olyankor egyhangúnak éreztem ezt az életet az előzőhöz képest. Ez azonban más nap volt, mint a többi. Itt minden megváltozott.

A buszomat persze lekéstem, de hát úgysem várt senki otthon, és később jött csak a következő. Nick éppen SMS-ezgetett, én pedig hátradőlve a székemen a plafont bámultam. A zene miatt nem hallottuk, hogy bejöttek…

Csak a Nick arcán tükröződő furcsa kifejezés hívta fel a figyelmemet a váratlan vendégekre. Ahogy hátrafordultam a székemen, egyből az arcomra fagyott a mosoly. Rég nem látott kollégáim néztek vissza rám.

  • A segítségedre van szükségünk.
  • Aaron – fagyott torkomra a szó, ahogy végignéztem a társaságon.

Aaron, kezében a jelvényével nézett vissza rám. Magas, izmos termete és sötét haja volt, ijesztő látványt nyújtott az oldalára erősített fegyverrel. Sötét, morcona tekintete mégis ismeretlen megbízhatóságot sugárzott. Mindig kifogástalan öltözékével megnyerő külsőt kölcsönzött magának, s ezúttal sem hazudtolva meg önmagát, öltönyben állt előttem. Őelőtte nyitott könyv volt mindenki… Bárkiben tudott olvasni, s ha akarta, bárkinek az érzelmeit ismerte.

Mögötte Jason, a félig kék-, félig zöldszemű mulatt (fekete-fehér házasságból született), negyvenes éveiben járó férfi hosszú, szőkésbarna, göndör hajával és szálkás termetével igazi feltűnő jelenség volt. Hónalja alatt mindkét oldalon egy-egy pisztoly várt bevetésre, s gyanítom, terepnadrágja alatt is megbújt még legalább egy, a késekről nem is beszélve. Jason különleges adottságának segítségével képes volt előre látni a történéseket, de csak amelyekhez köze is volt, és csak néha. Az erejét még ő maga sem tudta igazán kiismerni az évek során.

És ott volt Rem, az alig tizenhét éves kölyök, a féloldalasan betűrt ingjével, helyes kis mosolyával, loboncos hajával. Remnek nem a fizikai ereje volt a leghasznosabb tulajdonsága, ugyanakkor a látszat ellenére ő is hozzánk hasonlósan képzett ügynök volt, s bármelyikünk különleges erejét képes volt ideig-óráig magáénak tudnia.

És itt voltam én. Az egyetlen lány a csapatban a vékony, törékeny termetemmel. Én, aki bárkire rá tudom erőltetni az akaratomat, bizonyos mértékben legalábbis és bizonyos helyzetekben.

  • A segítségemre? Mégis… hogy kerültök ide? – álltam fel a helyemről, s fél szemmel figyeltem csak Nick reakcióját. Mégis, el kell ismerni, nem mindennap jelennek meg a titkosszolgálat ügynökei az ember munkahelyén.
  • Igen. Azt akarjuk, hogy újra az államnak dolgozz – kapott a szón Rem.
  • Mert gyilkosság történt, és csak te segíthetsz – vette át a szót Jason.
  • Csak, ha teljes a csapat – bólogatott Rem.
  • Emberek! – szólalt meg erőteljes hangján Aaron. – Elég legyen! Egyszerre egy beszéljen, az pedig én leszek. Menjetek, addig várjatok kint! – adta ki a parancsot.

Rem szomorúan integetve adta meg magát a parancsnak, Jason zokszó nélkül követte. Éreztem, ahogy a feszültség szétárad a testemben, és ideges leszek. Felálltam, s bár így is egy fejjel alacsonyabb voltam nála, mégis kérdőre vonó tekintettel néztem Aaronra.

  • Mégis hogyan találtatok meg? – kérdeztem, s legnagyobb meglepetésemre és bosszúságomra Aaron tekintete Nickre esett.
  • Nem értem – néztem Nickre, aki karba tett kézzel és lehunyt szemmel, nyugodtan ült a bőrszékében. Baljós gondolatok kúsztak az agyamba.
  • Tudtuk, hogy normális életet szeretnél élni. De nem akartuk, hogy bajod essen – kezdte Aaron nyugtató hangon. – Ezért rajtad tartottuk a szemünket. Nick megfigyelt téged és vigyázott rád.
  • Elintéztük, hogy itt elhelyezkedhessek, és aztán felvegyenek téged is ehhez a céghez. Így rajtad tudtam tartani a szemem. Hogy ne essen bajod – vette át a szót Nick, bennem pedig pillanatok alatt már teljesen felment a pumpa.

Vészjósló tekintettel fordultam Nickhez, és nagy erőfeszítéseket tettem, hogy a hangom nyugodtnak tűnjön, vagy legalábbis nyugodtabbnak, mint ahogy valójában éreztem magam. Legszívesebben kiabáltam volna, ehelyett sikerült emberi hangnemet megütnöm – jóllehet, ehhez nagymértékben hozzájárultak Nick iránt táplált érzelmeim.

  • Igen. Normális életet! Nem hazugságot! Amúgy fel sem vettek volna ide? Még sincs normális életem? – emeltem magasra a hangom.
  • Nézd, amúgy jól dolgozol, és szeretsz itt lenni – nézett a szemembe Nick.
  • Egyáltalán ki vagy te igazából? – néztem rá hitetlenkedve.
  • Te sem igazán mondtad el a képességedet nekem. Csak, mert tudtam róla, azért tudtam…
  • Ki vagy te? – ismételtem meg a kérdést, nyugalmat erőltetve magamra.
  • Nick egy régi ügynök. Ő is félrevonult, ahogy te, de ilyen módon hajlandó volt segíteni.
  • Mégis mért lenne szükségem védelemre? – néztem kihívóan Aaronra.
  •  Bármelyik régi ellenségünk a nyomodba eredhetne, börtönből már kiszabadult rabok, vagy más kormány… Ilyesmi nem először fordul elő. A képességed sokat ér, és sokakat érdekel. Még az alvilág embereit is. Mindegy. Egyébként Nick képes újratölteni az erődet – próbált témát váltani meglehetősen profán módon.
  • Az erőmet…

Aaron szeme elhomályosult, és tudtam, hogy mi következik. Rémülten hőköltem hátra. Egyáltalán nem hiányzott, hogy lássa az érzelmeimet, hogy lássa az erőm állapotát, hogy megsejtsen bármit is abból, amit Nick iránt érzek.

  • Ezt most abbahagyod! Semmi közöd az érzelmeimhez – rivalltam rá.
  • Rendben van, abbahagyom. Nick képes leblokkolni az erőinket és feltölteni téged ezzel egyidejűleg. Utána viszont sokkal energia áll majd a rendelkezésedre. Az egyetlen hátránya, hogy a függőjévé is válhatsz.
  • Ezt meg hogy érted? – néztem rá vészjóslóan.
  • Ha túl sokszor töltöd fel magad vele, a függőjévé válhatsz, és csak vele együtt tudod majd használni az erődet. Ha nem töltöd fel magad, egyszerű ember leszel, de nem hiszem, hogy ez neked problémát jelent, tekintve, hogy ki akarsz szállni ebből az egészből. De nem ezért jöttem. Gyilkosságok…
  • Gyilkosságok – ismételtem meg a szót, amit már többször hallottam, mint más a fagylalt vagy a hamburger szavakat.

Visszarogytam a székemre, miközben távolabb gurultam Nicktől, rá sem hederítve. Bevallom, mérges voltam rá, de tudtam, hogy ez úgysem tud nálam sokáig tartani. Mégis… Talán sehogy sem érzett irántam, én pedig azt hittem… Miközben csak védeni akart… Pár percig csak csendben ültem, hogy mindent más megvilágításba helyezhessek. Nem zavartak meg benne.

  • Szóval. Sorozatgyilkos. El kell utaznunk a helyszínre és megfejteni az ügyet.
  • És ehhez én miért kellek? – néztem Aaronra.
  • A kihallgatásokon sok hasznát vennénk a képességednek – majd lepakolta a régi jelvényemet és fegyveremet az asztalra. – A részleteket a kocsiban mondanám el.
  • Hagyj magunkra egy kicsit! – köszörültem meg a torkom ellentmondást nem tűrően.
  • Rendben. Az épület előtt leszünk – azzal a többiek után ment.

Egy ideig némán meredtem magam elé, és úgy festett, Nick nem igazán szeretne semmit sem mondani. Nagy nehezen rászántam magam, hogy ránézzek. Kérdőn meredtem rá, ő pedig némán tűrte a pillantásomat. Egyikünk sem volt a szavak embere.

  • Veled megyek. Utána visszajöhetünk ide. Ha megoldottuk az ügyet, és azt szeretnéd – mondta végül.
  • Az már nem lesz ugyanolyan, azt hiszem. Miért nem mondtad el?

Nick sóhajtott, és végigsimított a tarkóján.

  • Nézd, veled egyetemben, talán másnak is jólesik, ha normális emberként kezelik.
  • Úgy érted, neked? Ennyi? Ezért nem mondtad el? – faggattam tovább.
  • Meg úgy gondoltam, azaz, hogy tudtam, hogyha elmondom, nem akarsz majd itt dolgozni, nekem pedig az a feladatom, hogy vigyázzak rád. Veszélyeztettem volna a küldetést. Veszélyeztettelek volna téged.

Sok mindent akartam volna még kérdezni tőle. De ezen felül semmit nem tudtam megkérdezni. Így pár perc hallgatás után felálltam, és kisétáltam, ő pedig utánam.

Így történt, hogy pár perc múlva ismét a fekete terepjáróban találtam magam tele aggodalmakkal, mint annakidején. Mégis némi „honvággyal” köszöntöttem újra a szívembe költöző kalandvágyat.

Első utunk Nick lakásához vezetett, aztán az enyémhez, hogy egyheti ruhát magunkkal vihessük. Mivel már egyikünk sem volt ügynök – vagy legalábbis én nem egészen -, nem voltunk teljesen készenlétben az ilyen helyzeteket illetően. Régebben ez nem fordulhatott volna elő.

Nick egy, a város szélén lévő panelházban lakott. Nem jártam még a környéken sem addig soha, s akkor sem sokáig nézelődhettem a kocsiból kiszállván, kinyújtóztatva tagjaimat, mert alig tíz perc elég volt neki az összepakoláshoz. Az én kertvárosi kis lakásom alig pár méterre a nagyváros végétől terült el egy barátságos, csöndes kis utcában, két sarokra a főúttól. A többiek kint vártak meg, amíg összepakoltam a ruháimat. Nekem sem tartott tizenöt percnél tovább. Ha évekig gyakorlod a villámpakolást és a villámkészültséget, ez a pakolási rutin már örökké az életed részét képezi.

Bevágtam a csomagtartóba az utazótáskát a többieké mellé, s visszaültem a hátsó ülések egyikére.

  • Örülök, hogy megint itt vagy. Hiányoztál amúgy – vigyorgott rám Rem. – Meg az erőd is. Azért nem semmi jó érzés tud lenni.
  • Rem! Nem használhatod badarságokra az erőinket! – figyelmeztette Jason.
  • Mit látsz a jövővel kapcsolatban? – vettem át a szót.

Jason egy ideig némán meredt maga elé.

  • Egyelőre semmi értelmezhetőt. Egy hegyvidéki faluba megyünk, ahol egyelőre három áldozat van, ámbár ezt az aktákból tudom – adta át a sárgásbarna mappácskákat.

Ahogy kinyitottuk a mappákat, Nickkel véletlenül összeért a kezünk. Próbáltam úgy tenni, mint aki észre sem veszi, mégis éreztem Aaron pillantását a visszapillantó tükörben. Azon gondolkodtam, vajon milyen, számomra nem látható energia és érzelemszálakat lát a levegőben? Elképzeltem, milyen jó lenne, ha én is használhatnám mások erejét. Mit nem adtam volna érte, ha megfejthettem volna egy pillanat alatt Nick irántam táplált érzelmei mivoltát!

Hümmögve vetettem bele magam az anyag átnézésébe.

  • Bohócok? – hökkentem meg már az első bekezdésnél.
  • Igen, az áldozatok mind bohócokká kövültek. Szó szerint – magyarázta Aaron.
  • Mármint…
  • Kövek… Merevek. Megkövültek, és ez nem az a bizonyos hullamerevség. Ezen kívül bohócnak festette ki őket a gyilkos.
  • Más összefüggés? – kérdeztem szakavatottan.
  • Hát lássuk csak összegezve: Ugyanabban a faluban gyilkolták meg őket. Mellesleg gyilkosságok egy hete kezdődtek. Mindegyik bohócnak van kifestve és megkövültek, ami kémiailag megmagyarázhatatlannak tűnik még az orvosszakértő számára is. Egyébként két nő és egy férfi az áldozat. Más összefüggés nincs, legalábbis első látásra, mert amint látod, a jelentés elég hiányos. Nem szakavatott kezek írták – fejtegette Aaron.
  • A gyilkos tehát egy falubéli valószínűleg – vontam le a következtetést.
  • Vagy turista – tette hozzá Rem.
  • Megszállunk a faluban. A szokásos eljárás – mondta Aaron. – Az erőnkről nem beszélünk, különleges ügynökök vagyunk, ennyi. Megpróbáljuk elkapni a gyilkost. Kihallgatjuk a gyanúsítottakat, megvizsgáljuk az esetleges bűnnyomokat, a helyszíneket, ahol a halottakat megtalálták…

0 Tovább

Karácsonyi könyvjelzők

Lesz majd még. :).

0 Tovább

Egy könyves vlog

Manapság igen elterjedtek a vlogok, azaz másnéven a videó naplók. Normális magyar vlog mondjuk, nem sok van, azonban nemrég beleakadtam egy könyves vlogba, és némelyik bejegyzés annyira tetszett, hogy gondoltam, megosztom veletek. Hiszen én is nagyon jól tudom, milyen érzés toporzékolni a könyvtárban, és nem tudni, hogy a millió könyv közül most mihez lenne kedvünk, mit is kéne olvasni.

Íme:

Attila the bookaholic csatornája ide kattintva megtekinthető

Egyik videóját be is ágyazom, hogy felkeltsem az érdeklődéseteket:

Egy másik Youtubertől pedig egy kis bookshelf tour, hogy meghozzam a kedveteket az olvasáshoz. :)

0 Tovább

Gunnar Intercept monitorszemüveg

Ezt a szépséget még a múlt héten rendeltem. Tudni kell, hogy napi minimum 8 órát kell gép előtt ülnöm a munkám miatt, így a nap végére, már viszket, fáj és majd' leragad a szemem, a piros kis erekről már nem is beszélve. Egyik kollégám még úgy egy évvel ezelőtt próbálta ki és vette meg a SteelSeries Desmo Onyx szemüvegét.

Hogy én miért nem őmelette döntöttem? Elsősorban, mert cirka 10.000 Ft-tal drágább. Másodsorban, bár a kialakítása nekem személy szerint sokkal jobban tetszik, és mivel azt is felpróbáltam, tudom, hogy ott legalább nem látom a keretet, ugyanakkor aggasztott az orr része, hogy esetleg, ha leesik az a pöcök, akkor szereltethetem, vagy szétesik. De persze a legnyomósabb ok az ára volt.

Természetesen a Gunnar Interceptre sem mondhatom, hogy nagyon olcsó, ugyanis a kék pl. 15.000 Ft-ba kerül mostanság, (a fekete 20.000), de így utólag azt mondom, hogy végül is megérte. Egyrészt, mert leszűri a káros sugarat, nem fárad úgy a szem, másrészt mert nagyít is kicsit (pont annyira, amennyire nekem kell), harmadrészt pedig a sárgás fény gyengíti kicsit a monitor kontrasztját. Lehet már kapni átlátszó lencsével is, de nekem ez külön tetszik is benne, hogy nem szúrja ki a szemem az a sok fehér. Persze, tudom, hogy a monitoron is lehet állítani, de nem hiszem, hogy a családban másvalaki annak kifejezetten örülne.

Tegnap tizenpár órán át volt rajtam a szemüveg, és teljesen jól elvolt a szemem, tényleg nem fárad annyira, nem dörzsölgetem annyit. Ami azt illeti, még néha olvasáshoz is felveszem a nagyítása miatt, sőt, TV-zéshez is (mert az is elég messze van tőlem, és mert szemre káros sugárzása annak is van.)

Láttam egyébként mindenféle tesztvideót, van, amelyikben azt mondták, hogy jó, másikban pedig, hogy neki pl. kifejezetten jobban fájt a feje szemüvegben. Én elég fejfájós vagyok, de szerintem szemüveg nélkül jobban fájna. Tény, hogy az első napon elég szokatlan volt a viselete, főleg annak, aki sose volt szemüveges, de a végére egészen megszokja. Szóval azt hiszem, jó vásárt csináltam, és bár a kinézetem valahol a hipszter és egy nagymama között van ebben a szemüvegben, szerencsére csak itthon viselem. Érdekes, hogy a férfiaknak bezzeg ez is jól áll. :)

0 Tovább

Letölthető könyvjelző

Ha tetszik valamelyik könyvjelző, csak mentsd le a gépedre, és nyomtasd ki egy keményebb A/4-es lapra. :) (Vidd az egeret az adott könyvjelzőre, jobb klikk - mentés másként.)

0 Tovább

Vizet az elefántnak

Könyvajánló Romantikus 5Bár nem szívesen beszél emlékeiről, ezek makacsul megülik a kilencvenegynéhány éves Jacob Jankowski elméjét. Emlékek saját fiatalkoráról, amikor a sors egy roskatag vonatra vetette, melyen a Benzini testvérek világhíres cirkusza bolyongott Amerikában. Emlékek egy olyan világról, amelyet szörnyszülöttek és bohócok népesítettek be, amely tele volt csodákkal, dühvel, szenvedéssel és szenvedéllyel; egy világról, amelynek megvannak a maga logikátlan szabályai, sajátos életformája, s ahol a halál is a maga módján kopogtat. A cirkusz világa ez, amely Jacob Jankowski számára egyszerre jelentett megváltást és pokoljárást. Jacob azért került be ebbe a világba, mert elhagyta a szerencséje. Árván és egyetlen garas nélkül nem tudta, mihez kezdjen, mígnem rá nem talált erre a gőzerővel hajtott „bolondok hajójára” a nagy gazdasági világválság idején.

Bizonyára sokan ismerik a filmet, amely Robert Pattinson főszereplésével készült. Tulajdonképpen szerintem ez egy nagyszerű film, Robert bebizonyította, hogy az Alkonyaton kívül is képes alkotni, egy teljesen másik karaktert. 

Könyvajánló Romantikus 5Azonban most a könyvre hívnám fel a figyelmeteket. Tulajdonképpen még nem olvastam még, csak a könyv felét (hamarosan azért a végére járok), de máris annyira magával ragadott, hogy mindenképpen meg szerettem volna osztani.  

Biztos, hogy elolvasásával valamivel gazdagabb lesz az ember - lelkileg.

0 Tovább

Miranda nagy tévedése

KönyvajánlóIsmertető:

"Miranda egészen odavan, amikor megismerkedik Greggel. A pasi jóképű, lelkes, és kitűnő a humora. Minden nő arra vágyik, hogy ilyen férfi vigyen színt az életébe. Jóságos ég, ez a fickó gyakorlatilag tökéletes! Vagy mégsem? Miranda legnagyobb szerencséjére a férfiak olyanok, akár a buszok: az ember néha már beleőszül a várakozásba, aztán egyszerre mindjárt három is befut. Csak aztán nehogy rossz irányba induljunk…

Jill Mansell szellemes, fordulatos női regényeit lehetetlen letenni. Tökéletes kikapcsolódás, és olvasás közben végig azt érezzük, mintha a legjobb barátnőnkkel beszélgetnénk. Ő is, mi is pontosan tudjuk, manapság milyen nehéz nőnek lenni, de mégsem megoldhatatlan feladat.

Jill Mansell Bristolban él gyermekeivel és férjével, és minden idejét az írásnak szenteli. Habár, saját bevallása szerint ez nem egészen igaz, hiszen „sokat tévézik, gumicukrot eszik, imádja a házuk melletti sportpályán edző rögbijátékosokat bámulni, és órákat lóg a neten azon csodálkozva, hogy mennyi írónak van ma már blogja. Csakis akkor lát hozzá a munkához, amikor az összes lehetséges pótcselekvésből kifogyott.” Népszerű regényeit eddig több mint 3 millió példányban adták el, és számos nyelvre lefordították szerte a világon."

Szintén a könyvtárból kölcsönöztem ki ezt a könyvet. Bevallom, ez az első Jill Mansell könyvem, de talán jobban is jártam így - figyelembe véve a többi kötetére vonatkozó kommenteket a moly.hu-n. Azt kell hogy mondjam, először nem igazán kötött le, mint olvasmány, de amikor felfedeztem a szereplők közti összefüggést, végül kíváncsi voltam a folytatásra, és mégsem hagytam félbe. Tulajdonképpen nem egy letehetetlen könyv, de húszas-harmincas nőknek talán szórakoztató olvasmány lehet. Minden esetre, kíváncsian várom a történet végét.

0 Tovább

E-book vagy könyv?

Blog

Tavaly karácsonyra sok-sok vágyakozás után végre megleptem magamat egy e-book olvasóval. Emlékszem, hihetetlenül örültem neki, mert akkoriban annyit dolgoztam, hogy könyvtárba időm nem volt beiratkozni, eljárni pedig végképp esélytelennek látszott. Azóta rengeteg könyvet elolvastam már rajta. Tulajdonképpen nagyon tetszik, mert az igazat megvallva a pénztárcámat figyelembe véve nem igazán engedhetem meg magamnak, hogy megvegyem az összes könyvet, amit olvasok. Pedig egyszer összeírtam, és nagyjából 60-120 könyvet tudnék egyhuzamban megvenni - túlzás nélkül. És ezek csak a legkedvesebb könyvek számomra.


Azonban azóta történt egy kis változás az életemben, így beiratkoztam a megyei könyvtárba. Főként azért, mert nagyon sok könyvet nem lehet beszerezni (még) e-bookban, például a friss megjelenéseket. Na már most, őszintén mondhatom, hogy mióta kivettem jó pár könyvet a könyvtárból, megállapítható, hogy könyvfüggő vagyok. Ráadásul súlyos stádium. Ez onnan is észrevehető, hogy mikor az első pár könyvet kihoztam - s már hónapok óta nem fogtam könyvet csak elektronikus formátumban - nagyjából minden ötödik oldal olvsása után kényszeresen szagolgatni kezdtem a könyvet. És még most is. Szagolgatom... Tudom, kínos, de talán az olyan könyvmolyok, mint én, megérhetik, mennyire hiányzott a nyomtatott könyv illata. Egyszerűen azt hiszem, hogy az illat valami régi emlékeket ébreszthet fel bennem, mikor, mondjuk, még gimis voltam, és minden gondtalan volt, és egyszerű. 


Persze, megvan az előnye azért az e-book olvasónak is. Például sok könyv még magyarul nem is jelent meg, de én már nagyon szerettem volna elolvasni. Ilyen volt például számomra Kirsty Moseley - A fiú, aki bemászott az ablakomon című könyve. Rajongói fordításban olvastam, de ez akkor számomra egyáltalán nem tűnt fel, teljesen magával ragadott a történet.


Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy olyan e-book olvasót választottam, ami élvezhető! E-ink kijelzős, tehát nem roncsolja a szemet, nincs saját fénye, és pontosan olyan hatás kelt, mintha az ember egy igazi könyvet olvasna. Én személy szerint a Wayteq Xbook360-at vettem meg. S bár eleinte vaciláltam az Amazon Kindle s eközött, emlékszem, akkoriban sok-sok fórumot olvastam, hogy melyik mellett is döntsek. Végül, mivel a Kindle nagyjából kétszer annyiba kerül, a Wayteq mellett döntöttem, és nem bántam meg. Ez a kis készülék a szívem csücske lett. Amit szeretek benne, hogy a vaskos könyvekkel ellentétben sokkal könnyebb, és ha valamit hirtelen el akarok olvasni, rögtön kéznél van, könnyebben elfér a táskában, és szívesebben olvasom ezt egy tömegközlekedési eszközön, mint például egy vaskos könyvet, ami összegyűrődhet  a táskában. Ráadásul, nem szeretem, ha mások látják, hogy mit olvasok éppen.

0 Tovább

Fréderique Deghelt - Valaki másnak az élete

Könyvajánló Krimi 6

Könyvajánló Krimi 6Ismertető:

1988. május 12. Marie huszonöt éves, barátaival új állását ünnepli egy étteremben, itt találkozik a jóképű, félig orosz, félig argentin Pablóval. Amikor másnap reggel egy átszerelmeskedett éjszaka után felébred, a naptár 2000. május 12-t mutat, Pablo a férje és három gyermekük van. Marie-nak az elmúlt tizenkét évről egyetlen emléke sincs, minden kitörlődött a tudatából, ami a Pablóval töltött első éjszaka óta történt vele. A fejében ő még mindig az a 25 éves, független gondolkodású lány, aki tegnap tizenkét évvel ezelőtt? volt. Úgy dönt, amnéziájáról nem árul el semmit a férjének és a környezetének, hanem titokban nyomozni kezd saját maga és az elveszett idő után. De hogyan rakhatja össze a kirakós darabkáit úgy, hogy közben senki ne gyanítson semmit, senki ne tartsa őrültnek? Hogyan álljon helyt a mindennapokban, amikor úgy érzi, valaki másnak az életét éli? Ahhoz, hogy újra birtokba vegye a múltat és kiderítse az emlékezetkiesés okát, alaposan meg kell ismernie valakit: önmagát.

... Nos, ezt a könyvet tegnap délután kölcsönöztem ki a könyvtárból. Mivel már most említést teszek nektek róla, ezért gondolom, nyilvánvaló, hogy mennyire tetszett, és, hogy rögvest kiolvastam egy ültő helyemben az egészet. Végig magával ragadott, teljesen beszippantott, és koromnál fogva (is) közel éreztem magamhoz. Tudom ajánlani minden 25-40 körüli nőnek, mert egyszerre tudhatja magának a fiatalok szertelenségét, szenvedélyességét, és a már középkorú nő problémáit, a gyermeknevelést, mindeközben rácsodálkozunk a világ - 12 év alatt bekövetkezett - változásaira. Néha én is szoktam ilyesmiken gondolkodni, amit a könyv pedzeget, néha én is elképzelem, mi lesz 12 év múlva, vagy például egy éve még el sem tudtam volna képzelni, hogy ma itt és így legyek, ahogy most. smile hangulatjel Kedvenc könyveim egyikévé lépett elő.

Könyvajánló Krimi 6

Tegnap este pedig ezen felbuzdulva gyorsan megnéztem még a a filmet, ami ebből készült. Tulajdonképpen a filmen legalább lehetett nevetni, de sok mindent megváltoztattak benne, a főszereplők foglalkozását, vagy pl. a gyerekek számát. Minden esetre élvezhető film lett, de persze szokás szerint a könyv most is ezerszer érdekesebbre és fordulatosabbra sikeredett. Már csak azért is, mert a film egy évtizeddel későbbre helyezi a történéseket, így pont kihagyva annak az érzékeltetését, hogy '88-2000 óta mennyit változott a világ technikailag.

Ha nektek is tetszett a könyv/film, várom a véleményeteket. :)

0 Tovább

Száz évig élni

(2011.06.27)

Összeszedem a dobozokat

Messzire gurultak a földön

A néni görbe háttal fáradtan

Próbál lemenni a lépcsőkön

Elsírja életét nekem én meg

Némán hallgatom

Elhiszem hogy az élet nehéz

Jobbnak hiába akarom

Nem is jó száz évig élni

Elveszteni mindenkit

Egyedül nem bírni élni

Csak félni

Félni

Jöjjön segítek én néni

Hová tegyem a szétgurult

Gyógyszeres dobozokat?

Ne tessék sírni nem baj

Támaszkodjon énrám

Én sem leszek örökké fiatal

De mért is nem

Mért nem lehetek örökké

Lennék örökké gyerek

Hogy a szüleim is örökké

Fiatalok maradjanak

fiatal?

0 Tovább

Álmatlan éjszakákon

(2011.04.15)

Álmatlan éjszakákon

ül egy picinke madár az ágon,

a szívem ágán reszket hangtalan,

csipogna néha, de úgyis hasztalan...

Álmatlan éjszakákon

némán fekszem a hatalmas ágyon,

bárcsak tudnám, hogy lesz még jobb,

s nem lesz szenvedésem nagyobb...

Bárcsak tudnám, hogy segítsek magamon,

Nem akar csitulni a panasz ajkamon.

Álmatlan éjszakákon

a pokol fölött csüngök egy cérnaszálon.

S nem magam miatt fáj inkább az élet,

másnak még fájóbb az isteni ítélet...

Álmatlan éjszakákon...

egyszer nem találom a kis cinkét a fákon.

Azért -e, mert jobb lett az élet, nem tudom.

Vagy mert azt csak magamnak hazudom...

0 Tovább

Vakarom

(2011.02.08)

Vakarom,

Egyre csak vakarom

puszta körmömmel

a fehér falat.

Soha nem lesz vége.

Akarom,

Egyre csak akarom

puszta körmömmel

tépni a halat,

s nem éhezni végre.

Találni

Szeretnék találni

Pénzt. Ételt. Nyugtot.

Az életemből

egy régi falatot.

Szeretnék egy új életet…

Egy szebbet annál,

mint amelyik most nekem adatott.

0 Tovább
MOST OLVASOM
VÁRHATÓ KÖNYVAJÁNLÓK

(Nem feltétlenül ebben a sorrendben):

Mur Lafferty - Hat ​ébredés
Jodi Picoult - A tizedik kör
Andrew Mayne - A ​naturalista
Lucinda Riley - Árnyéknővér (A hét nővér 3.)
Lucinda Riley - Gyöngynővér (A hét nővér 4.)
Kerry Drewery - 7. ​nap (Cell 7 2.)
Bíró Szabolcs - Ötvenezer ​lándzsa (Anjouk 5.)
J.D. Barker: A negyedik majom
Walter Tevis: Sokszavú poszáta
KÖNYVEK KATEGÓRIÁK SZERINT
KEDVENCEIM
A folyamatosan frissülő olvasmánylistámat a következő link alatt tekinthetitek meg: OLVASMÁNYLISTA
NAPI IDÉZET

NYOMJ EGY LÁJKOT, HA TETSZIK AZ OLDAL
"Egy könyv, amit már kiolvastál, sosem lesz ugyanaz a könyv, mint amit kézbe vettél."

/David Mitchell/

Én nem veszek könyveket. Én örökbe fogadom őket. :)
A jó könyvvel az a probléma, hogy a végére akarsz érni, de soha nem akarod befejezni.