Mi történik, ha a jól megtervezett életünk egyszer csak kisiklik, s mint a száguldó vonat, maga alá temet minket. Ha tudjuk, hogy hol rontottuk el, hogy mi volt a hiba, fogadjunk, hogy mindannyian szinte bármit megadnánk azért, hogy visszacsinálhassuk. Mert míg az egyik pillanatban még minden tökéletesen rendben volt, a következőben már összeomlani látszik.

Blog Könyvajánló Romantikus Dráma Young adult

Gimnazista végzős voltam, amikor egyszer csak az iskolába belépve láttam, hogy egy fekete-fehér kép van kitéve középen, a lépcsőn elé, virággal. Ismertem a lányt. Hamarosan azt is megtudtam, hogy meghalt. Még csak 19 éves volt, épphogy felvették az egyetemre. Éppen hazafelé tartott a vonaton, amikor baleset történt és meghalt. Még így, 7 évvel később is pontosan emlékszem, hogy milyen érzés volt: nagyon furcsa. Még emlékeztem, hogy láttam táncolni a szalagavatón, hogy néztem, milyen csinos volt és kecses, előtte állt az egész élet. Aztán egyszer csak nem volt többé. Bele se mertem gondolni, mi lett volna, ha mindez velem történik. Azon gondolkodtam, mi értelme volt a 19 évének, hiszen addig csak tanult, tanult, hogy felvegyék az egyetemre, aztán semmi… Ennyi lett volna az egész? Értelem nélkül? Akkor miért vagyunk itt? Kíváncsi vagyok, ha indítanánk egy világméretű szavazást, mi lenne az eredmény: vajon az emberek, ha tudhatnák, szeretnék-e tudni, mikor és hogyan ér majd véget az életük. Azt hiszem, én nem szeretném tudni.

Amikor meghal valakink, úgy érezzük, hogy az életünket nem mi irányítjuk. Hirtelen minden értelmét veszti, amit teszünk. Belegondolunk, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk.

Dani Atkinstól az Összetörve című könyvet tegnap este kezdtem el és fejeztem be. A történet elején érettségi előtt álló fiatalok kávézgatnak. Aztán egyikük meghal, s a főszereplő lány élete valahogy teljesen kisiklik. Már semmi nem úgy történik, ahogy eltervezte, boldogtalan és még mindig gyászol. És aztán? És aztán elesik és másnap úgy ébred fel a kórházban, hogy az az 5 év, amit a tragédia óta átélt, nem is úgy történt. Tulajdonképpen nem is volt tragédia, és nem is halt meg senki. Minden a legnagyobb rendben. De akkor miért emlékszik mindenre olyan pontosan a „másik” életéből, s itt pedig semmire? Miért tudja pontosan, hogy kell bejutni a lakáshoz (ami mégsem az övé, és nem is volt soha), miért tudja, hogy hívják a kollégáit (akik sosem voltak a kollégái). Nem fogom lelőni a poént, mindenkinek teljes szívemből ajánlom a könyvet.

Aki vesztette már el ismerősét, rokonát, egészen biztos, hogy mindannyian elgondolkodtak már, milyen lenne, ha az illető még mindig élne. Még évek múltán is elképzelik, hogy mi lenne, ha… Ha itt lenne, ha beszélhetnének vele. Ezzel én is így vagyok. Ez a könyv lehetőséget ad egy kicsit az ilyesfajta kalandozásra, miközben végig izgalomban tart minket, hogy vajon mi ez a kettősség? Egy másik dimenzió, párhuzamosan? Egy álom? Személy szerint egyszerűen nem bírtam letenni a könyvet, amíg a végére nem értem. Sokan írták, hogy megríkatta őket a történet. Nem tudom, miért, engem nem, de olyan jó volt belemerülni a történetbe, mintha csak azt írta volna le az író, amit én is akarnék. Fordulatos, kalandos, érzelmes, elgondolkodtató, izgalmas és mindez egyszerre. Biztos, hogy bár először, de nem utoljára olvastam.

Blog Könyvajánló Romantikus Dráma Young adult

A másik dolog, ami tetszett a könyvben, hogy Rachelt esendően és tévedhetően ábrázolja, mint amilyenek mi, emberek vagyunk. Néha mi magunk sem tudjuk, hogy mi számunkra a jó. Hogy melyik úton kéne mennünk, elbizonytalanodunk, hogy vajon a megfelelő ember mellett ébredünk-e reggelente. Biztos, hogy jól választottunk? Én gyakran elgondolkodom, hogy vajon azok az emberek, akik megházasodnak, mindig egészen biztosak-e abban, hogy a megfelelő ember mellett vannak. Vagy az egész csak véletlenek sorozata, amibe beletörődünk?

„Az első életem egy esős decemberi estén, 22:37-kor ért véget egy kihalt utcán, a régi templom előtt. 
A második életem nagyjából 10 órával később kezdődött, amikor a vakító kórházi fényben magamhoz tértem. Csúnya fejsebbel ébredtem, egy olyan életben, amire egyáltalán nem emlékeztem. Körülöttem voltak a barátaim, a családom. Azt hinné az ember, hogy ettől jobb lett. De nem, mert egyikük akkor már elég régóta halott volt.”

/Dani Atkins - Összetörve/