Könyvajánló Magyar 7 Blog

Ezt az interjút én készítettem. Kérlek, amennyiben közzéteszed ezt a posztot, tüntesd fel forrásként a www.konyveskucko.reblog.hu oldalt, köszönöm!

Könyvajánló Magyar 7 Blog

Már EBBEN a posztban részleteztem nektek, mennyire tetszett Makai Rita – Határtalan szerelem Párizsban című könyve, egy kis részlet ebből:

Nem tudom, hányszor adhatok még köszönetet az Athenaeumnak, amiért most is egy ilyen gyönyörűséget tudhatok a magaménak. Igazán érdemes figyelni rájuk, mert az idén kiadott magyar köteteik minőséget képviselnek, és végre összetehetem a két kezemet, hangoztathatom mindenkinek, hogy igen, vannak nagyon tehetséges kortárs magyar írók, és kapásból egy csomó példát fel tudok sorolni. Közéjük sorolom most már Makai Ritát, aki ráadásul ezzel a kötetével a kedvenceim közé került. Egy új favorit könyvet jelenthetek be nektek, amely nem csak a külföldön, nevezetesen Párizsban való boldogulásról szól (részletesen ecseteli a nyelvi problémákat, munkakereséssel kapcsolatos nehézségeket), hanem többek között egy arab férfival, Lotfival való kapcsolatáról is olyan őszintén beszél, hogy úgy éreztem, mintha egy régi barátommal beszélgetnék a könyv olvasásakor.

...
Rita annyira hihetetlenül gördülékenyen ír, hogy már az első mondatoknál jómagam is ott találtam magam mellette, és úgy éreztem a könyv letételekor, mintha egy barátot veszítenék el. Kérlek, Rita, írj még nekünk, mert nagyon kíváncsi vagyok az életed további alakulására! Egyedisége a könyvnek ugyanis abban rejlik, hogy Rita a saját életének pár évét öntötte regénybe a kiadó felkérésére, elmesélve nekünk, hogyan és miért költözött ki Párizsba, milyen érzés volt neki otthagyni a családját, aztán hogyan küzdött a nyelvi nehézségekkel, a nyelvtörő francia nyelv tanulásával. Milyen volt, amikor hosszú ideig semmilyen állást nem talált a nyelvtudása miatt, ha meg mégis, akkor egyik sem volt igazán testhez álló számára. Mélyen csodálom azt a pozitív energiát, hozzáállást, kitartást, keménységet, amellyel szembeszállt a problémákkal és a lehetetlennel, és „csak azért sem” hagyta, hogy eltántorítsák a terveitől.

 

  1. Rita, nagyon szépen köszönöm, hogy adsz nekem interjút, őszintén szólva amikor elkezdtem összeírni a kérdéseket, hirtelen azt sem tudtam, hol kezdjem, annyira magával ragadott a könyved, hogy csak ugrabugrálni szerettem volna, mint egy kisgyerek, és ölelgetni a könyvet, hogy „szupi, ez az enyém, ha-ha”. :) Nagyszerű író vagy, és egy külön cikkben foglalkoztam a könyvvel, remélem, elolvasod majd, mi tetszett benne annyira.

De jó ezt hallani :). Tudod, amikor először olvastam az értékelésedet a könyvről, annyira letaglózott, hogy hosszú ideig csak ültem és meredtem magam elé a munkahelyemen, majdnem elsírtam magam utána... Nagyon megérintett, amit írtál, és az is, hogy időt és energiát szántál arra, hogy értékeld a könyvemet. Mikor ízlelgettem a soraidat, úgy éreztem, hogy átment az üzenet, amit szerettem volna átadni a könyv által, és ennél nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna az élettől... Ezúton is köszönöm szépen. Másodjára olvasva a cikkedet pedig lefordítottam Lotfinak, mondatról mondatra, mert szerettem volna,hogy ha ő nem is tudja elolvasni magát a könyvet a nyelvi korlátok miatt, azért azt érezze, hogy mások hogyan látják és élik meg a történetünket.

  1. Rögtön a legfontosabb kérdést szeretném feltenni neked, némi sugallással: UGYE írsz majd még könyvet nekünk? :) Ha igen, az is az életedről szól majd, vagy megpróbálkozol mással is?

Nagyon jólesik, hogy szeretnél még olvasni tőlem :). Ez attól is függ, hogy mekkora (lesz) az érdeklődés a könyvre, mert az elsősorban a kiadómon múlik, hogy szeretnének-e még regényt tőlem, és ha igen, milyen témában.

Azt, hogy hova sodor az élet, sosem tudom, nem terveztem a Lotfival való találkozást sem, sem azt, hogy Párizsba költözöm, sem pedig, hogy szakmát váltok. Sőt, a legszebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a Facebook-bejegyzéseknek köszönhetően majd felkérnek egy könyv megírására, mert aktualitása lesz annak a témának, ami számomra most már a mindennapokat jelenti: Párizsban lakni, magyarként, eleinte nyelvtudás és állás nélkül, és egy muszlim férfival megosztani az életemet, szembesülni a kulturális különbségekkel, és sokszor saját magammal is, az értékrendemmel, a vágyaimmal, azzal, hogy ki is vagyok én valójában.

Az biztos, hogy folyton olyan lehetőségeket hoz számomra az élet, amelyek következtében új területeken próbálhatom ki magam. Így lettem önkéntes egy hajón, így tartottam előadást franciául informatikából, és így kértek fel arra, hogy otthoni közönség előtt beszéljek a tapasztalataimról (pedig én nagyon reszketek, ha mások előtt kell előadnom)...

Folyamatos fejlődésben vagyunk mindannyian. Meglátjuk, mit hoz a sors a továbbiakban, ez ma még talány :).  De én mindenképpen nyitott szemmel fogok járni...

  1. Elmesélnéd, hogy is történt a köteted kiadása? Úgy rémlik, a posztjaid alapján keresett meg téged a kiadó, ezt a Facebook-oldaladon olvastam. 

Igen, pontosan ez történt. Körülbelül 7-8 évvel ezelőtt egy könyvkiadóban dolgoztam pénzügyi kontrollerként, és így kerültem kapcsolatba Orsival is, aki később a Facebookon olvasta a posztjaimat, és szólt az Athenaeumnak, hogy itt van ez a lány, aki külföldi magyar, ráadásul egy muszlim férfival él együtt, és elég ízesen és kalandosan ír, talán lenne benne fantázia...

A tanulság ebből is az, hogy sosem lehet tudni, hogy mi miért történik, miért találkozol bizonyos emberekkel, a nagy egész mindig csak a későbbiekben áll össze, és akkor érted meg, hogy az életben a véletlenek nem is igazán véletlenek :).

És a kiadó úgy találta, hogy igen, van bennem fantázia, az életem alakulása nagyon aktuális kérdéseket érint, és lenne rá érdeklődés. Megkerestek, és mikor otthon voltam, leültünk egy fél órára beszélgetni. Már akkor is hihetetlennek tűnt, hogy mibe csöppentem, de csak később, mikor visszautaztam Párizsba, tudatosult bennem, hogy valóban számítanak rám, és itt egy könyv fog születni, nem csupán álmodtam az egészet. Ezt követően elkezdődött az igazi munka, megalkotni a történet fő nyomvonalát, a vázát, a szinopszist a fejezetcímekkel, a tartalom leírását, a borító megtervezését, és végül írni, írni, írni, folyamatosan.

Évivel, a szerkesztővel szinte minden héten beszéltünk, szinte már közeli ismerősömnek mondhattam a történet befejezésekor, csaknem többet értekeztem vele, mint a szüleimmel. Blankának, a marketingért felelős hölgynek pedig mindig voltak jó ötletei a címmel és később a borító struktúrájával kapcsolatban. Mindannyian biztattak és nonstop rendelkezésre álltak, bármilyen kérdésem is volt, és ezúton is köszönöm nekik a sok segítséget, Tibornak is a kiadó vezetőjének, hogy ismeretlenül is bizalmat szavazott nekem és a regényemnek.

  1. Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy megjelenhet a történeted? Gondolkodtál rajta vagy egyből tudtad, hogy igent mondasz? Voltak kételyid azzal kapcsolatban, hogy „kiadd” az életed?

Őszintén szólva nem gondolkodtam rajta, egyből igent mondtam. Maximum pár másodpercig hezitáltam, mert nem hittem el, hogy ez tényleg velem történik, nem tűnt valóságosnak.

Voltak ellenérzéseim, persze, de elsősorban nem magam miatt, mert én nagyon nyitott ember vagyok, teljesen közvetlenül tudok mesélni szinte bármilyen engem érintő dologról, és ezért is szeretnek annyira a többiek, pillanatok alatt rá tudok hangolódni arra az emberre, akivel beszélgetek, akár egy régi jóbarát, nincsenek köztünk falak. A végletekig tudok lelkesedni dolgokért, és ha fáj valami, azt sem rejtem véka alá, még ha ez olykor sebezhetővé is tesz. De ezért vagyok olyan emberközeli, pont olyan vagyok, mint bárki más.

Gyakran kérnek tőlem segítséget, és ha tudok, szívesen adok tanácsot. Képes vagyok kapcsolódni, mert érdekelnek az emberek, az életük, az érzéseik, a gondolataik.

A kérdésedre válaszolva: ha voltak aggályaim, azok inkább a könyvben szereplő emberekkel kapcsolatban merültek fel: vajon nem bántok-e meg senkit, azzal, amit leírok, vajon milyen hatással lesz ez az ő életére, ha elolvassa/olvasnak róla, és vajon képes leszek-e hitelesen átadni azt, ahogy én megéltem bizonyos történéseket, túlzott elfogultság nélkül, megfelelő érzelmi intelligenciával, nem vádolva vagy vagdalkozva. De ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy én szeretem a könyvben szereplő embereket, és a szeretet nem árthat, ha tudatossággal párosul.

  1. Hogyan raktad össze a könyvet, mennyi volt meg belőle, mikor felkerestek? Csak pár részlet, pár poszt, aztán kibővítetted az egészet egy történetté?

Egy-két fejezet volt meg csupán, és rengeteg rövidebb-hosszabb Facebook-bejegyzés 2-3 évre visszamenőleg, illetőleg naplófeljegyzések, mikor éppen elutaztunk valahova, arról, hogy mit csináltunk.

Mikor kiköltöztem Párizsba, az elején folyamatosan vezettem, mikor hova mentünk, aztán az idő múlásával el-elmaradoztak az írások, kicsit bedaráltak a mindennapok és a kihívások, gyakran nem volt energiám vagy kedvem írni. Ekkor már főleg akkor osztottam meg valamit, ha az nagyon mély benyomást gyakorolt rám, vagy ha valami nyomán nagy felismerések születtek (ilyen volt például az önkénteskedés, illetve bizonyos filmek, amiket láttunk, helyek, ahol jártunk, vagy éppen a Fitec tanfolyam, az állásexpo). Ezek a történések kerültek be egyébként a könyvbe is, csak kerek egésszé kiegészítve, hogy legyen íve a sztorinak és élvezhetőbb legyen az olvasó számára.

  1. Ezelőtt miket írtál, milyen szinten foglalkoztál az írással? Álmodtál arról, hogy kiadj egy könyvet?

Nagyon szeretek írni, gyerekkorom óta írok verseket (az órákon ezzel szórakoztam, illetve születésnapokra is folyton költöttem valamit, vagy szerelmem jeléül a kedvesemnek). A középiskolában az iskolaújság főszerkesztője voltam (még egy újságíró tanfolyamot is elvégeztem), majd kampányszöveget írtam a volt osztályfőnököm politikai karrierjének beindításához. Ezután volt egy nagyobb szünet.

Majd elvégeztem egy önismeretfejlesztő programot (ezt a könyvben is említettem), amelynek célja a tudatosság fejlesztése volt. Ennek köszönhetően egyre mélyebb felismeréseket éltem meg az életemben, és ez ismét arra sarkallt, hogy írni kezdjek, mert megint volt miről beszélnem, értékes, talán mások számára is hasznos gondolatokat oszthattam meg. A Facebookon folyamatosan betekintést engedtem az életembe, a legnagyobb sikereimbe és legmélyebb fájdalmaimba is (mert hiszek abban, hogy fontos, hogy ne csak a pozitív dolgokat mutassuk meg, a nehézségeket sem szabad szégyellni, egyrészt ez tesz minket emberivé, másrészt a kihívásokból tudunk tanulni és esetleg erőt adni másoknak, hogy felálljanak, ha ők is padlóra kerültek).

Mindig is álmodoztam arról, hogy lesz egyszer majd egy könyvem, vásároltam is egy üres lapokkal teli, aranyozott naplót, hogy majd egyszer abban írom meg életem történetét. Aztán beraktam a polcra és el is feledkeztem róla. De úgy tűnik, az élet másképpen akarta .

Könyvajánló Magyar 7 Blog

  1. Milyen írói tanácsokat tudnál adni az elsőkötetes próbálkozóknak?

Hű... Én még sosem írtam ezelőtt könyvet, nem igazán volt koncepcióm. Szerettem egy olyan könyvet írni, amely bemutatja egy ember lelki fejlődését a tartalmas és küzdelmes pillanatok közepette, ugyanakkor elmesélni egy különleges szerelem történetét annak minden szép aspektusával és árnyoldalával, a sok utazási élménnyel, a csodás történésekkel és találkozásokkal, amelyeket Párizsban, ebben a csodás városban éltem meg.

Ha tanácsot adnék, az az lenne, hogy őszintén, minden felszínesség nélkül írjunk, a szívünk mélyéről, mert az az, ami igazán megérinti az embereket és hitelessé tesz egy írót. Nem kell megjátszani, hogy mi minden helyzetben erősek és tökéletesek vagyunk, hogy minden pillanatban úgy áll a hajunk, mint a Taft reklámban, mert a sebezhetőség nem gyengeség, mindannyian esendőek vagyunk, ez tesz minket emberivé, és ezáltal megmutathatjuk, hogy bármit le tudunk győzni, ha igazán hiszünk benne, pozitívan, és fel tudunk kelni a padlóról, bármit is hozzon az élet. Nyitottnak kell lenni az életre, és akkor érkezni fognak a lehetőségek, bevonzzuk őket. A nyitottság talán kockázatos, de megéri kockáztatni, mert csodálatos dolgok történhetnek.

A másik tanács pedig, hogy higgyünk az álmainkban, a jóban, és abban, hogy megérdemeljük.

  1. Lotfi nem bánta, hogy megírtad nekünk ezt a történetet? Lefordítottad neki, elolvashatta ő is?
    Könyvajánló Magyar 7 Blog
    Rita és párja, Lotfi.

A válasz kettős. Egyrészt állatira büszke rám és a sikereimre, ő volt az első, aki rendelt a könyvből (még ha nyilvánvalóan nem is érti).

Ugyanakkor a kultúrájából adódóan ő eléggé zárkózott, számára a magánélet tabu és már az is intim dolognak számít, ha a barátaimmal magánéleti dolgokról beszélek, vagy ha fotókon kicsit testhez simulós ruhában mutatkozom. Elég szigorú ilyen tekintetben. Náluk ez nem megszokott, nem szoktak csajozós dolgokról beszélgetni a férfi barátaival sem.

A könyvet nem fordítottam le neki, talán majd egyszer, ha kiadják más nyelven is. De az biztos, hogy látva az emberek véleményét a regényemről, teljesen be van sózva, hogy ő is elolvashassa. Az utószóban köszönetet mondtam neki, és megkértem, ha lesz ideje, fordítsa le fordítóprogrammal, mert ez csak neki szól.

  1. Úgy tudom, még mindig Párizsban élsz. Szoktál gondolkodni azon, hogy hazajössz, vagy úgy érzed, most már Franciaországhoz kötődsz?

    Könyvajánló Magyar 7 Blog

Remek kérdés. Nagyon sokat gondolkodom, hogy hogyan tovább. Az eredője annak, hogy én itt vagyok, az Lotfi. Ha köztünk egyszer véget érne ez a történet, talán megfontolnám, hogy hazamegyek. Viszont ez egy komplex kérdés, összetett döntés.

Két éve és 8 hónapja lakom itt, és egy éve kezdett el igazán beindulni az életem a tanfolyamot követően. Végre van állásom, elismernek, egy csodaszép helyre költöztünk, ahol végre tényleg otthon érzem magam, lovagolni járok, félre tudtam tenni pénzt az utazásokra, és kompenzáltam az anyagi veszteségeimet, amelyek annak voltak köszönhetőek, hogy egy évig nem dolgoztam, csak folyton ingáztam Budapest és Párizs között.

Ugyanakkor nagyon hiányzik a családom, a régi barátaim, az otthoni hobbik, az, hogy valaki megöleljen a nehéz pillanatokban, és azt mondja, nem lesz semmi baj, egy barátnő, akit felhívhatok akár éjjel is, hogy beszélgessünk vagy összefussunk munka után. Párizs csodaszép város, és tele van lehetőségekkel, viszont barátok nélkül még egy ilyen lenyűgöző város is üres lehet.

  1. Mi az, ami legjobban hiányzik Magyarországról?

A család és a barátok, a találkozók, az ölelések. És persze Budapest, a hidak, a terek, a magyar beszéd, a tévé, a rádió. Ezen kívül a túró rudi, a sport szelet, a Balaton szelet és az Apenta málna :). És még talán a baromi egészségtelen virsli és párizsi is...

Apropó, gondolkoztál már azon, miért hívják a párizsit párizsinak? Egyes magyar kutatók, akik amúgy is hajlamosak a világ minden jelensége magyar eredetének kimutására, úgy vélik, hogy a termék nevét egy Pécsett élt bunyevác hentes találta ki 1897-ben annak érdekében, hogy valamilyen formában el tudja adni az absniclit is. A Párizs szóra azért esett a választása, mert a pécsi szelet név összetévesztető lett volna a bécsi szelettel...

  1. Külön szeretném megköszönni, hogy leírtad, mit szeretnél egy kapcsolattól, mit jelent számodra az egyenlőség, mit vársz el egy férfitól. Sajnos itthon is tévképzetben él sok férfi, és nehéz néha megértetnünk velük, hogy márpedig kell, hogy besegítsenek a házimunkába, hiszen nekünk is dolgozni (és gyereket nevelni) kell. Mit tudsz tanácsolni a hasonló cipőben járó nőknek, hogyan beszéljék ezt meg a párjukkal, egyáltalán lehetséges-e a férfiak felfogásán változtatni?

Ez igen meredek téma a párkapcsolatokban. Azt leszögezném, hogy én nem vagyok feminista vagy a gender-elmélet követője. Bár úgy gondolom, hogy az, hogy a nőknek a férfiakkal egyenlő joguk legyen az ambícióik megvalósításához, a karrierjük építéséhez, a spirituális kiteljesedéshez, nem tekinthető feminizmusnak, számomra ez egy alapvető emberi jog.

A mai világban különösen fontos több lábon állni, főleg a nőknek, mivel ha véget ér esetleg a biztos bázist jelentő párkapcsolat, nagyon nehéz helyzetben találhatják magukat, pláne egy vagy több gyerekkel. 

Amit a legfontosabbnak gondolok mai szemmel, az főként az, hogy ismernünk kell önmagunkat, és felvállalni azt, hogy mit várunk el egy párkapcsolattól szégyenérzet nélkül, és már az elejétől fogva kiállni emellett. Ha nem tudjuk, mit várunk el az élettől, ha nem nézünk a lelkünk mélyére, hogy kik is vagyunk valójában, akkor olyanok leszünk, mint a cél nélküli ladik, amely csak hánykolódik a tengeren, és mindenféle kósza szél vagy hullám más irányba téríti.

És ilyen esetben a társunktól sem várhatjuk el, hogy boldoggá tegyen bennünket, mert mi magunknak sincs halvány fogalmunk sem arról, hogy mi tenne minket boldoggá.

Én a párkapcsolatban a munkamegosztásban hiszek, és abban, hogy manapság már nincsenek tisztán női vagy férfi feladatok, elmosódtak a határok. Ha a nő főz, a férfi mosogat, ha a férfi csempét rak, a nő fugáz.

Ugyanez vonatkozik a problémák, az öröm és a fájdalom megosztására is az én olvasatomban. Jóban-rosszban, mindent megosztva.

Én részint ebben nőttem fel, és ebben hiszek. Ha ezt már az elején tisztázza az ember a kapcsolatában, nem érhetik meglepetések. Sajnos ezzel én is eléggé elkéstem az elején, mert amikor kiköltöztem, eléggé megrogyott az önbizalmam, így nem tudtam kellőképpen képviselni azt az álláspontot, amiben hiszek. Lotfi pedig muszlim, és ebben az esetben különösen fontos, hogy már a kapcsolat indulásakor kijelöljük a határokat, ameddig a társunk beleszólhat az életünkbe és irányíthat, különben kicsúsznak a kezünkből a dolgok és egy nap ott találjuk magunkat egy életben, amelyben nem érezzük már, hogy önmagunk vagyunk. Utólag már nagyon nehéz finomítani ezen.

Az arab kultúra és tradíció igen zárt ebben a tekintetben, elég nagy kihívás volt, hogy megértessem vele a feladatok megosztásának fontosságát. Az érzelmek megosztásáról már nem is szólva, ő otthonról azt a szemléletet hozta, hogy a problémákról vagy a lelki fájdalomról nem beszélünk, magunkban tartjuk, és inkább csendben vagy szájat összeszorítva őrlődünk a végletekig, majd megoldódik. Ez teljesen szemben állt az én nyitott, problémamegoldó magatartásommal.

A legnagyobb tanulság az, hogy az emberek csiszolódhatnak ugyan, de gyökeresen nem fognak megváltozni, legyen bármilyen hatalmas is a szerelem, a családi hátterünk nagyon fontos, azt, hogy milyen példát láttunk magunk előtt gyerekkorunkban, ugyanis ezt hozzuk magunkkal útravalóul. A víz is alakítja, formálja a kavicsokat, de a kavics az kavics marad, nem fog fű nőni belőle, ha belepusztulunk is. 

  1. Mit üzennél azoknak a magyar férfiaknak, akik bár mondják, de mégsem tekintik egyenlőnek a nőket?

Azt, hogy az egyenlőség nem azt jelenti, hogy mindenképpen meg fogok tenni valamit, hanem azt, hogy lehetőségem lenne megtenni. És ez nagy különbség.

Például, hogy szülhetnék 5 gyereket, de lehetnék akár helyette/mellette vállalatvezető, író, világutazó, bármi. Nem biztos, hogy az leszek, de van lehetőségem választani.

Az már más kérdés, ha egy kapcsolatban nem azonosak a két fél értékei és céljai, az hosszú távon szakításhoz vezet. Ezért fontos tudni azt, hogy mit várunk az élettől. Én például egyelőre nem érzem magam késznek a gyerekvállalásra, pedig imádom a gyerekeket és ők is imádnak engem, emellett pedig a társadalom értékítélete alapján már igencsak benne vagyok a korban. De mindez engem nem érdekel. Tudom, hogy momentán nem ez tenne boldoggá, talán 2-3 év múlva. Egyelőre szeretnék lovagolni, utazni, dolgozni, táncolni, rendszeresebben látni a barátaimat, kicsit sikkesebben öltözködni, mint azelőtt, jelenleg ezek okoznak örömet.

Lotfi mondta az elején, hogy a nők egyenlőek, de máshogy, orwellesen. Szerintem az egyenlőnek ilyen értelemben nincsenek árnyalatai.

Tunéziában szembesültem ezzel a kitekert gondolkodással, ami pedig egy elég liberális ország. A nő bemehet ugyan a férfiaktól hemzsegő kávézóba, nem tilos. Viszont jobban teszi, ha nem megy be, mert a férfiak ízléstelen dolgokat mondanak neki, és emiatt kellemetlenül éreznék magukat, és ez ugye senkinek sem jó, ezért jobb elkerülni az ilyen kellemetlen helyzeteket. Így már értem, miért nem mennek a nők oda, elkerülni a zaklatást. Érdekes liberalizmus. Erre azért megkérdeztem tőle, hogy ha valaki valami csúnyát mondana nekem, az kinek a hibája lenne, az enyém, aki nem csinált semmit, csak teljesen kulturáltan gyakorolta alapvető emberi jogait és bement egy kávézóba, vagy azé, aki nem tanult meg kulturáltan viselkedni és lakatot tenni a szájára.

Megjegyezném egyébként, hogy nem tartom túl nagy liberalizmusnak, ha egy nő ugyan bemehet valahova, de a kényelmetlen helyzet miatt inkább elkerüli, és nem jár el hazulról. Számomra a liberalizmus azt jelenti, hogy megtehetek valamit és nem ér miatta retorzió.

Én ebben hiszek, és abban, hogy ha egy arab férfi órákat ülhet naponta a kávézóban, míg a nő mos, főz, takarít és gyereket nevel, akkor a nőnek is joga van ugyanehhez, és nem kell elfogadni azt alaptézisként, hogy azért teszi mindezeket automatikusan, szinte rabszolga módjára, mert úgyis megszokta. Meg tudna szokni ő mást, jobbat is, de a társadalom ítélete, a tradíciók, a szégyenérzet és a megszokásból való kilépés nehézsége, valamint a család megítélése nem könnyítik ezt meg neki, sőt, szinte ellehetetlenítik.

Hál’istennek a világ változik, és egyre több joguk van az ottani nőknek is, már nem elég, hogy valaki házasságot kínál nekik, utazni szeretnének, dolgozni. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy a hátránya ennek a felfogásnak az arab társadalom szempontjából az, hogy mivel a nők önmegvalósítanak, egyre kevesebb gyerek születik, több a válás is. Valószínűleg van összefüggés a két dolog között, nem tisztem eldönteni.

Nem tudom, melyik nő boldogabb hosszú távon, én csak lehetőséget szeretnék, nőként, hogy választhassak.

  1. Mit tudnál mondani, szerinted miben mások a magyar, az arab és a francia férfiak? Miben különböznek és miben hasonlítanak?

    Könyvajánló Magyar 7 Blog

A francia férfiak nagyon adnak magunkra, de néha már túlzottan is (sok esetben jobb a manikűrjük és testhez tapadóbb a nadrágjuk, mint a nőknek), elég piperkőcök, nőiesek, a testtartásuk, a mozdulataik, a hanghordozásuk... A viselkedésük ugyanakkor eléggé hideg és távolságtartó, gondolom a neveltetésükből adódóan. Számomra inkább metroszexuálisak, kevés igazán férfias francia férfit láttam, ők is félig arabok voltak.

Az arab férfiak ezzel ellentétben szenvedélyesek, van kisugárzásuk, ugyanakkor kevés olyan van köztük, aki az én európai ízlésemmel felkeltené az érdeklődésemet. Például a szakáll, a női ruhára emlékeztető ruházat nálam már alapvetően kizáró ok, nem találok semmi vonzót benne. 

A kisugárzásuk erős, van bennük valami vad és szenvedélyes, felpezsdül az ember vére, egzotikusak, és jó szeretők (bár a mintavételem halmazát jelenleg 1 fő adja :).

A magyarokban az a vonzó, hogy úgy gondolkodnak, ahogyan én, megértjük egymást: „Egy vérből valók vagyunk Te meg én” :). Van humoruk és céltudatosak. Ugyanakkor vonzerő tekintetében kevernék hozzájuk egy kis arab vért, és megspékelném a franciák eleganciájával és jómodorával, mert ezek bizony sok esetben hiánycikkek nálunk.

  1. Mit tudsz tanácsolni a külföldre költöző, szerencsét próbáló magyaroknak? Vagy azoknak, akik nem mernek belevágni az ismeretlenbe?

Engedd meg, hogy ennél a kérdésnél a könyvből idézzek, mert nem tudnám jobban megfogalmazni:

„Ha valaki idegenben próbál szerencsét, nagyon fel kell vérteznie magát. Muszáj türelmesnek és szorgalmasnak lennie, és kitartania, akkor is, amikor már üvölteni tudna, mert senki nem értékeli. Mindig látni kell a célt, ismerni a saját értékeinket, büszkén felszegni a fejünket és menni tovább.

Ha az ember külföldre költözik, utána már sosem lesz ugyanaz. Idegen vagy külföldön is (migráns), egy különleges, messziről jött lény, és a lelked mélyén idegenné válsz otthon is, mert más szemmel nézed már a dolgokat, mert kinyílt a világ előtted. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy sok esetben mi magunk építjük fel a szögesdróttal védett határokat, saját magunkban, legbelül. És ha a lelkedben elszigetelt vagy, akkor sehol a világon nem lelsz majd otthonra. Nyitottnak kell lenni és elfogadónak, és akkor idővel megtérül a befektetett energia.

Minden külföldre költözött magyar máshogy éli meg a beilleszkedés szépségeit és nehézségeit, és persze vannak átfedések. Én nagyon sokat veszítettem, és annál többet kaptam annak köszönhetően, hogy belevágtam ebbe a nagy kalandba.

Harminchárom év alatt sok mindent elértem. És az utolsó két év során talán még többet. Mert megtanultam egy nyelvet, egy új szakmát, jó munkám lett, ingyen autóm, és olyan helyen élünk, ahol mindig is szerettem volna. És olyan életet élek, amilyet mindig is szerettem volna.

Ahogy a belső világunkban sorra omlottak le a határok, párhuzamosan a kintiben megszűntek a távolságok. Mert semmi nem volt lehetetlen. Folyton utaztunk, bejártuk az országot.

Franciaország jó hely. Itt még van remény az emberekben a változásra, nyitottak és elhiszik, hogy bármit megtehetnek, kemény munkával bármit elérhetnek. (Én fél év alatt három fizetésemelést kaptam…) Ha szorgalmas vagy és kitartasz, akkor előbbre jutsz. Minden lehetséges, csak el kell felejteni a „nem lehet megcsinálni” mentalitást. Nem kell félni a holnaptól, a számláktól. A lét elviselhetetlen könnyűsége. Mégis könnyen elviselhető.”

  1. Végezetül sok sikert kívánok neked a továbbiakban, és esetleg örülnék, ha a blogodon megosztanál pár képet az utazásaidról, a tunéziai tájakról, szívesen nézegetnénk őket, hogy ráhangolódjuk az olvasásra. :)

Mondd csak, a fejembe látsz? :) Úgy látszik, tényleg megismertél kicsit a könyv által, mert pontosan ezt terveztem, épp a fotóimat rendezgetem, hogy felrakjak belőlük az oldalra...Telepátia :).

Könyvajánló Magyar 7 Blog
Rita tunéziai népviseletben, és párja, Lotfi