Egy jó ideje már gondolkodtam a váltáson, többek között egy kezelhetőbb adminfelület miatt, valamint egy barátságosabb, több oszlopos blognézet miatt, és mivel már egész jól haladok vele, ezután itt fogjátok megtalálni a legfrissebb cikkeket:

https://airyn-konyveskuckoja.blogspot.com/

​

Remélem, nektek is elnyeri majd a tetszéseteket az új design, felület. A jobb felső sarokba egy kereső mező is applikálásra került, valamint a címkefelhőt is megtaláljátok, így sokkal könnyebb lesz a keresés.

Mostanában több értékeléssel is készülök majd, úgy, mint Tom Felton könyve vagy a Layla, illetve klasszikusok, pl. Ne bántsátok a feketerigót. :) Ne maradjatok le!

„Segítek újraformálni az életedet, hogy tudatosan, a célodra koncentrálva és önbizalommal telve tudd meghozni a döntéseidet.”
Jay Shetty napjaink egyik legismertebb, legnépszerűbb motivációs trénere. Sikerének kulcsa, hogy gazdag élettapasztalatát és időtlen bölcsességét, tudását, amelyet hindu szerzetesként sajátított el, olyan friss és gyakorlatias formában tudja átadni, amely révén mindannyiunk számára elérhetővé teszi a letisztult, mélyebb értelemmel teli életet.
Shetty útmutatásai alapján felszabadíthatjuk a bennünk rejlő energiát és erőt, túlléphetünk rossz beidegződéseinken, negatív gondolatainkon, szorongásainkon, és eljuthatunk a lelki békének és tudatosságnak arra a szintjére, ahová valamennyien vágyakozunk.
A Gondolkodj úgy, mint egy szerzetes utazásra hív bennünket önmagunk legbensőbb berkeibe, hogy felgyorsult, ingerekkel túlterhelt, stresszes világunk ellenére képesek legyünk megtalálni a boldogságot és nyugalmat.
„Jay Shetty szuperereje abban rejlik, hogy a bölcsességet és tudást időszerűvé és elérhetővé teszi. Mély, nagy hatású és gyakorlatias a könyve.” Will Smith és Jada Pinkett Smith
„Olvasd el ezt a könyvet, hogy kinyisd az elméd, újraértelmezd a sikert és megértsd a valódi, mélyebb céljaidat.” Arianna Huffington
„Ez a könyv kiszabadít a társadalmi beidegződések bűvköréből és segít, hogy a saját életed építőmérnökévé válhass.” Deepak Chopra

Jay Shetty könyve nem az a gyorsan olvasós könyv, hanem inkább olyan, amivel leülsz, és egy-egy részt többször is elolvasol, esetleg kijegyzeteled a számodra legfontosabb részeket. Shetty bár „világi” életben nőtt fel, tizenéves korában találkozott egy szerzetessel, aki nagy hatást gyakorolt rá, minek után évekig „kettős életet élt”, végül pedig úgy döntött, ő maga is szerzetes lesz. Három évig élt szerzetesként, amikor rájött, hogy talán nem ez az ő útja, és máshogy is tudja szolgálni az emberiséget. Nem tévedett. Könyvei, YouTube és TikTok videói által milliók tanulnak és inspirálódnak, a bevételei nem kevés részét pedig adakozásra fordítja többek között. De mit is tud ő, és mit ad ez a könyve?

Azt hiszem, néha nem árt átértékelni az ember életét. Vajon tényleg a saját értékeink szerint élünk, vagy mások álmai és értékrendjei, esetleg a társadalmi elvárások szerint? Azokkal az emberekkel vesszük körül magunkat, akik olyan értékeket mutatnak, amilyenekkel mi is gazdagodni szeretnénk? Ha halálos ágyunkból visszanézünk, mit fogunk sajnálni?

Mi jó származik abból, ha megtanulunk úgy gondolkodni, mint egy szerzetes? A kutatások és kísérletek, agyvizsgálatok alapján a szerzetesek a világ talán legboldogabb emberei. De miért? Talán mert képesek kikapcsolni a külső zajokat, és a belső hangjukra hallgatni, és értékelni azt, ami igazán fontos az életben. Mert tudják, az elme „rákja” az összehasonlítás, a panaszkodás és a kritizálás. Mert képesek követni a saját útjukat, a dharmat és aszerint élni. Talán nekünk is ideje megtalálnunk azt, amit szenvedéllyel, szakértelemmel végezhetünk, mégis hasznos a közösség, a társadalom, világ számára. Valami, ami nyomot hagy.

"Azok a kutatók, akik a buddhista szerzetes, Matthieu Ricard agyát vizsgálták, a gammahullámok mennyisége alapján - amelyek a figyelem, a memória, a tanulási képesség és a boldogság mértékét tükrözik - rögtön kikiáltották őt "a világ legboldogabb emberének", mivel azelőtt soha senkinél nem mértek ilyen magas értékeket. Ha egy szerzetes lóg ki a sorból ilyen mértékben, arra azt mondhatnánk, hogy lehet véletlen is, csakhogy Ricard nem az egyetlen. A kísérletet huszonegy másik szerzetesen is elvégezték, amikor épp meditáltak, és mindegyik esetben sokkal magasabb gammahullám-értékeket mértek, amelyek tartósabbnak is bizonyultak (még alvás közben is), mint a kontrollcsoport tagjai esetében, akik soha életükben nem meditáltak."

A könyv többek között felhívja a figyelmet arra, hogy amivel körülvesszük magunkat (filmek, social media, tárgyak, képek, zenék, emberek) mind kihatással vannak ránk, esetleg irigységet, ellenségeskedést, panaszkodást, összehasonlítást szülnek, de legalábbis megzavarják a belső nyugalmunk. Beszél arról, hogy ne ítéljük meg a pillanatot: sosem tudhatod, hogy végül egy tragikus jelenbeli tapasztalat milyen jövőbeli jó dolgokat szül és vica versa. S felteszi a kérdést: mikor is ültünk le csak csendben a saját gondolatainkkal? Miért nincs magunkra időnk? Ideje, hogy megpróbálkozzunk a meditálással, hogy megtanuljuk nehéz helyzetben megnyugtatni magunkat, hogy békében legyünk önmagunkkal, megtaláljuk a nekünk szánt utat, felismerjük, hogy a szolgálatban és a jótéteményekben feloldódunk, és megtaláljuk önmagunk értékét, életünk értékét és jelentőségét. Ha az egész világ csak egy kicsit is elsajátítana ebből a gondolatmenetből, máris egy jobb helyen élnénk.

Alan ​Rickman naplói Emma Thompson előszavával

A Harry Potter-filmekből, az Értelem és érzelem moziváltozatából és az Igazából szerelemből jól ismert Alan Rickman világszerte elismert színészként, fáradhatatlan politikai aktivistaként és az utazás szerelmeseként lép elénk a huszonöt éven át saját és mások szórakoztatására vezetett naplója lapjairól, amely bepillantást enged a kulisszák mögé és Rickman magánéletébe is.

Alan Rickman máig az egyik legkedveltebb színész a világon, számos műfajban. Népszerűsége első filmes szerepe, a Drágán add az életed aljas Hans Grubere óta töretlen, tart Perselus Piton bonyolult alakjának megformálásán át és még tovább. Méltóságteljes alakja, sztentori hangja és a valamennyi szerepében megmutatkozó szellemessége belopja magát a nézők szinte minden korosztályának a szívébe.

Tehetsége azonban nem csupán a színészetben mutatkozott meg. A film- és színházrajongók, valamint a memoárok szerelmesei nagy élvezetet lelhetnek abban az „anekdotikus, leleplező, szellemes, bennfentes és kifejezetten kendőzetlen” írásmódban, amellyel Rickman a hétköznapi és a különleges dolgokat elénk tárja. Megosztja bölcs gondolatait színházi előadásokról, filmekről, a színjátszás művészetéről, politikáról, barátságokról, szakmai vállalkozásairól és általában az életről.

Az Őrülten, mélyen egy nagy nyilvánosságnak szánt napló, amelyet úgy olvashatunk, mintha Rickman egy közeli barátjával csevegne a jelenlétünkben.

„Reggel 8 óra – gyönyörű, napos, friss, kék reggel, ami arra emlékeztet, hogy talán jót tenne ennek a könyvnek, ha az életem pozitív részének tekinteném. Több oldalt is hosszú fekete vonalakkal kellene áthúzni.”

Alan Rickman – Őrülten, mélyen: A kedvenc színészem, valaha. Nem csoda, hogy nagy várakozással és némi belső szorongással kezdtem neki a naplónak  - de már azon is hónapokat gondolkodtam, hogy egyáltalán megrendeljem-e, mert néha még a filmjeinek nézése is melankolikus gondolatra késztet. Természetesen végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és szerencsére nem bizonyult rossz döntésnek.

Sokan említették már, hogy ez nem egy tipikus napló, legalábbis az utolsó néhány bejegyzést (ami igazából kronologikus tekintetben inkább első néhány kellett volna, hogy legyen) leszámítva. Inkább feljegyzések egy határidőnaplóba. Amit egyébként nem tartok rossz ötletnek, csak kicsit másképp – talán inkább úgy, ahogy ő is írta 1982-ben, ahogy azt fentebb idézem. Talán egy olyan feljegyzéses naplót kellene mindenkinek írnia, ami a jó dolgokat tartalmazza. Amit később örömmel olvasunk vissza mi, és a szeretteink is.

Ez a könyv azonban nem erről szól. Egy piedesztálra emelt színész, aki halandó emberré vált a lapokon. Ő Alan, akinek a belső feszültségeivel, kétségeivel, néhai negatív gondolataival, önmarcangolásával és bizony kukacoskodó, kötekedő megjegyzéseivel és jellemével kellett megküzdenie egy olyan világban, ahol nem mindig találta meg teljesen a helyét – mi sem.

A könyv különlegessége, hogy megfelelő lassúsággal, elmerüléssel olvasva nagyon elgondolkodtat az élete. Én gyakran fel-felnéztem a könyvből, hogy összevessem a saját életemmel, mik a párhuzamok vagy az eltérések. Annyira nem is különbözött tőlünk. Az biztos, hogy érdekes élmény több napra (hétre)  - amíg olvassuk - az útitársa lenni ebben az élet nevű „kalandban”, ami gyakran tele van szenvedéssel és árnyékkal. Külön furcsa úgy olvasni, hogy általában előre tudjuk a bekövetkező haláleseteket, esetleg néha elgondolkodunk, vajon a mi számunkra mit is tartogat még az élet. Az utolsó oldalakat az ember kicsit azért persze szorongva olvassa. De nagyon jó döntés volt akárki részéről is, hogy nem úgy ér véget, ahogy… Hogy azért még egy-két bejegyzés erejéig visszakaphatjuk a harmincas Alant a maga furcsán barokkos körmondataival, aminek minden jelentését úgy kell kutatni a sorok közt.

De azért… annak ellenére, hogy sokszor csak az utazásról, ételekről, kritikákról szól a könyv, mégis megismerhetjük minden kis gyarlóságával együtt is. Valahol olyan érzés olvasni, mint egy rég elfeledett hosszúra nyúlt levelet. Végül is, mintha mi magunk akadnánk ezekre egy régi, poros asztalfiókban, és próbálnánk a jegyzetekből megfogni valamit ebből az elillanó életből, és azon belül ebből a különleges művészből.

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
a megszeretés, a meggyűlölés;
amikor vendégek várhatók,
a boltban a tanácstalan álldogálás,
hogy házigazdává átalakuljak;
a vendégség után pedig a bútor,
mert vissza kell tolni megint privátba.

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
Boldog vagyok, ha sok a vendég, és ha van
szerelmem, illetve ha nincs.
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

Maradni szeretnék, mindig maradni:
ha ébren vagyok, élesen figyelni,
ha alszom, mélyebb gödörbe leásni;
magányos levesporokat fölönteni,
vagy élettársi szennyest kotorászni.
Átzuhanni: az fáj. A változás
szűk száján átcsúszni, az horzsolás.

Hátam mögött – szívem is hallja,
törik az őszi fű,
Te jössz, tudom. Miről?
A lépted nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ,
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem,
szomorú, keserű.
Ha benne vagy,
a szívem is ragyogó, gyönyörű!

Ködös, őszi táj ez a szív,
de ha Nap besüt,
üveges lombja fölragyog,
tündöklik mindenütt.

A biblioterápia nem más, mint válogatott olvasmányok felhasználása a segítő, fejlesztő munkában és pszichológiai problémák kezelésében, illetve megelőzésében. Általános személyiségfejlesztésre irányuló, a művészetterápiák közé tartozó terápiás módszer. Legjobb eredményeket a depresszió^[1] kezelésében érték el vele, hatása hosszú távú.^[2] A terápiás célú olvasás alapja hagyományosan, a biblioterápia eredeti meghatározása szerint igen sokféle szöveg, olvasmány lehet, mégis a szépirodalmi művek alkalmazása a legelterjedtebb. Ennek köszönhető, hogy gyakran - hazánkban is - szinonimaként kezelik a biblioterápia és az irodalomterápia kifejezést.

Elnevezése a görög biblion (könyv) és therapeia (gyógyítás, szolgálat, kísérés) szavak összekapcsolásával született.

Mióta az emberek történeteket mesélnek egymásnak, azóta befolyásolják a személyiség fejlődését, attitűdjét az irodalmi művek. A magyar népi pszichoterápiás módszerek és ráolvasások pszichoterápiás szempontból is szuggesztív és hipnotikus erejűek voltak.^[5] A hagyományos hindu orvoslásban is alkalmazták a mesék és azok átgondolásának gyógyító erejét.^[6] Az első jegyzett „biblioterapeuta” a római pszichológus, Soranus volt, aki mániás és depressziós betegeit drámákkal kezelte,^[7] bár a módszert egészen a XIX. századig nem alkalmazták biblioterápia néven.

Mivel a nyugati világban a betegeknek sokáig inkább a fizikai panaszait vették figyelembe, pszichológiai gondjaikat pedig hagyományos módszerekkel kezelték, az olvasás gyógyító vagy fejlesztő céllal nem valósulhatott meg. A XIX. században fogadták el, hogy a beteg test és lélek egysége, ez segítette a biblioterápia újrafelfedezését. Benjamin Rush, philadelphiai orvos 1815-ben érvelt az olvasás gyógyító hatása mellett, John Minson Galt pedig 1833-ban betegek kezelésének részeként alkalmazta. Először zárt osztályokon, pszichiátriai intézetekben, majd átmeneti- és gyermek- és idősotthonokban alkalmazzák.^[8]

A szakmai elismerést és egyben a talán legnagyobb előrelépést a biblioterápia történetében az jelentette, hogy 1939-ben az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének kórházi részlegén belül létrehozott biblioterápiás bizottság alakult.^[9]

Gyökerei, kialakulása

Mióta az emberek történeteket mesélnek egymásnak, azóta befolyásolják a személyiség fejlődését, attitűdjét az irodalmi művek. A magyar népi pszichoterápiás módszerek és ráolvasások pszichoterápiás szempontból is szuggesztív és hipnotikus erejűek voltak.^[5] A hagyományos hindu orvoslásban is alkalmazták a mesék és azok átgondolásának gyógyító erejét.^[6] Az első jegyzett „biblioterapeuta” a római pszichológus, Soranus volt, aki mániás és depressziós betegeit drámákkal kezelte,^[7] bár a módszert egészen a XIX. századig nem alkalmazták biblioterápia néven.

Mivel a nyugati világban a betegeknek sokáig inkább a fizikai panaszait vették figyelembe, pszichológiai gondjaikat pedig hagyományos módszerekkel kezelték, az olvasás gyógyító vagy fejlesztő céllal nem valósulhatott meg. A XIX. században fogadták el, hogy a beteg test és lélek egysége, ez segítette a biblioterápia újrafelfedezését. Benjamin Rush, philadelphiai orvos 1815-ben érvelt az olvasás gyógyító hatása mellett, John Minson Galt pedig 1833-ban betegek kezelésének részeként alkalmazta. Először zárt osztályokon, pszichiátriai intézetekben, majd átmeneti- és gyermek- és idősotthonokban alkalmazzák.^[8]

A szakmai elismerést és egyben a talán legnagyobb előrelépést a biblioterápia történetében az jelentette, hogy 1939-ben az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének kórházi részlegén belül létrehozott biblioterápiás bizottság alakult.^[9]

Az első magyar kezdeményezések

Magyarországon a biblioterápiás törekvések nem voltak késésben a nyugati törekvésekhez képest. Már az 1950-es években létesítettek Magyarországon a kórházakban és zárt intézményekben megfelelő könyvtárakat, és elkezdték alkalmazni az egyéni terápiát. Egészséges személyeket a kezelésbe 1960-tól vontak csak be, az első csoportos terápiát pedig Bartos Éva indította. A kísérlet Szekszárdon, a Tolna megyei Kórház-Rendelőintézet Pszichiátriai Rehabilitációs Foglalkoztatójának Alkohológiai Osztályán folyt 1976/77-ben.^[10] 1983-ban a Szombathelyi kórház neurózis osztályán folytatták a csoportos terápia alkalmazását.

Célja és hatásmechanizmusa

A biblioterápia célja annyiféle, ahányan, illetve ahány féle célcsoportnál alkalmazzák azt. Általánosságban ezek a célok a mentális problémák gyógyítása, a személyiségfejlesztés, az önismeret, szociális képességek fejlesztése, a közösségépítés, esetleg rekreáció témakörein belül mozognak. Az alapelgondolás a biblioterápia működési elvéről az, hogy egy olvasmány segítséget nyújthat abban, hogy a résztvevő külső szemszögből láthassa a problémáit, példát vagy épp ellenpéldát ismerjen meg rá, következmények nélkül gondolhasson át megoldásokat. Fekvőbetegek, külső okokból helyhez kötöttek kezelésében terápiás hatású már az is, hogy változatosságot nyújt, reménytelenségéből kimozdítja a pácienst, így hosszas kórházi kezelések kiegészítőjeként, az okozott depresszió ellen alkalmazható.

A szépirodalmi szövegek sokszor hétköznapi, emberi problémákat fogalmaznak meg művészi kifejezésformában. A verbalitás ilyen típusú alkalmazása arra ösztönzi a résztvevőket, hogy igyekezzenek szókincsüket problémáik pontos kifejezésére használni. A szövegről folytatott beszélgetés tükrözi a szöveg verbális színvonalát, s a megszokott panaszkodás vagy tehetetlenség továbblendül a megoldás keresése irányába. A feldolgozott szöveg szereplőivel való azonosulás által lehetőség nyílik először a szereplők konfliktusainak feloldására, később a tanulságokat a saját élethelyzetre vetítve a saját problémák megoldására is.

A már meglévő szövegekről a terápia résztvevőinek általában könnyebb beszélgetni, hiszen így saját véleményüket fejthetik ki. A résztvevőknek mindvégig kontrolljuk van a folyamat felett, mivel lehetőségük van megválasztani a lelki feltárulkozásnak azt a szintjét, ami még biztonságos számukra. Ugyanazon szöveggel kapcsolatban számtalan – akár egymásnak ellentmondó – vélemény is kialakulhat a résztvevők között, így a módszer kiválóan fejleszti az egymás iránti toleranciát, mások véleményének tiszteletét, illetve az ambivalencia elviselését.

Vannak nyitott és zárt biblioterápiás csoportok. A nyitott csoport résztvevői alkalomról alkalomra változhatnak. A zárt csoport tagjai egy meghatározott időre, általában 6-12 alkalomra "szerződnek", elhagyni a csoportot természetesen lehet, de új tagokat nem vesznek fel menet közben.[

Meseterápia

A meseterápia a művészetterápia, s azon belül a biblioterápia egyik ága. Elmondhatjuk, hogy a mese egyidős az emberiséggel, az egyes történelmi korszakok tükröződnek benne. Boldizsár Ildikó vezető magyar folklór tudós, a magyar népmesékkel foglalkozott, és azok motívumait a samanisztikus őshagyományra vezeti vissza, mivel a magyar ősvallás tartalmazott samanisztikus elemeket. A meséket sokáig felnőtteknek szóló irodalomként tartották számon, gyermekműfajnak a felvilágosodás korától^[1] tekinthető.

Mesék használata a gyógyításban

A mesével való gyógyítás már a hagyományos hindu orvoslásban is megjelent, a lelki zavarokat gyógyították vele. Ennek során a betegnek egy olyan mesét adtak, amelyben felfedezhetőek voltak az ő problémái, az övéhez hasonló belső folyamatokról, érzelmekről szólt, s ezáltal megtalálhatta a szenvedése okát, és a megoldást is. Clarissa Pinkola Estes amerikai költő, egyben jungi analitikus, az egyik legismertebb meseterapeuta nemzetközi szinten. Pszichoterápiás gyakorlatában használta a meséket, mivel azok a népi lélekgyógyászat részei voltak, még mielőtt a terápiák intézményesen megjelentek volna.

Nossrat Peseschkian német pszichoterapeuta a keleti történeteket használta fel gyakorlatában. Ezek a történetek a keleti országokban lelki támaszt nyújtanak, és amellett, hogy szórakoztatnak, gyógyító hatásuk is van. Verena Kast svájci pszichoterapeuta is foglalkozott mesékkel. Úgy gondolta, hogy a mesékben megjelenő képek sosem egyértelműek, hanem többféleképp is értelmezhetők. Emiatt az egész mesét is többféle módon értelmezhetjük, az adott lelki szükségletnek megfelelően, hiszen azt látjuk meg benne, amit a lelkünkben hordozunk. Pont ezért olvashatjuk sok helyen a mesemondásnak azt az alapvető szabályát, hogy a meséket nem szabad értelmezni, magyarázni, hiszen ekkor pont a lényeg veszne el. Hagyni kell, hogy kifejtse hatását, és mindenki magának értelmezze azt. A mesék gyógyító hatását már többen, többféleképp is megfogalmazták. Bruno Bettelheim szerint azért van gyógyító ereje a mesének, mert a hallgató a történetet magára vonatkoztatja, ezáltal megtalálja a belső konfliktusaira, problémáira a megoldást. Boldizsár Ildikó szerint minden élethelyzetnek megvan a maga mesebeli párja, ezáltal fejti ki egy-egy történet a gyógyító hatását. Elképzelése hasonló Bettelheiméhez, a problémákra szerinte is a hős által bejárt út segítségével lehet megoldást találni.

A meseterápia alkalmazhatósága

A mesélés és a meseterápia elsősorban mint prevenció, a betegségek és mentális zavarok kialakulásának megelőzésére szolgál, valamint a problémáink megoldásához vezető útmutatóként működik, segít a közösségek építésében és az önmegismerésben is, ahogyan a mesék már évszázadok óta teszik. Gyermekeknél azért alkalmazható ez a terápiás típus, mert gondolkodásuk még éretlen, kevés az ismeretük, az érzelmek vezérlik a gondolataikat, és a tapasztalatok alapján tájékozódnak. Számukra csak az a fontos a világból, amiről tudnak, vagy ami magával ragadja őket. Mesehallgatás során gazdagodik a gyermek fantáziája és szókincse, és ha beleéli magát a hősök szerepébe, akkor még a tudattalan feszültségeit is oldhatja. A megfelelő mese kiválasztásához figyelembe kell venni a gyermek érdeklődését, fejlődési és érési sajátosságait. Sokak szerint a népmese műfaja jól megfelel a célnak, mivel a kollektív tudattalant hordozza, ezért közel áll a gyerekhez. Felnőtteknél is alkalmazható a meseterápia módszere, hiszen minden olyan téma szerepel bennük, amivel az életünk során találkozunk. A mesék megmutatják az utat a konfliktushelyzetek megoldásához, és erőt adnak ahhoz, hogy tudjuk, van kiút, és segítenek feltárni belső kincseinket.

Forrás: Wikipédia

Darren Shan, az egyik kedvenc gyerekkori íróm Magyarországra látogat VIRTUÁLISAN :) (azaz videóhíváson át). Darren Shan írta többek között a Darren Shan regényes története vámpír-krónikákat, amely nem kevesebb, mint 12 rész, az előzményköteteket nem számítva - a Larten Crepsley regényes története, aki egyébként végig a kedvenc szereplőm volt volt -, vagy például a szintén méltán híres Démonvilág sorozatot.

Látogatásának oka a magyarul most megjelenő könyve (könyvsorozata), az Archibald Lox. Ez a sorozat angolul egyébként 9 résszel jelent meg, majd újra kiadták, 3-3-3 részre felosztva - ezt a magyar kiadásban is tudnánk értékelni, ugye? A jó hír az, hogy a moly.hu-n azt látom, ez pontosan így lesz, tehát "csak" 3 egybevont kötetre kell várnunk, amit lehetőleg nem kaszálnak el félúton. Bár személy szerint nem kizárt nem kizárt, hogy inkább angolul olvasom majd el, az eredeti hatás kedvéért. :)

Íme a fülszöveg:

Mikor ​egy ifjú lakatmester véletlenül belebotlik egy fura grimaszokat vágó lányba London közepén, váratlanul feltárul előtte egy párhuzamos univerzum, mely bizarr világok végeláthatatlan sorát egyesíti magában.

Archie úgy dönt, fejest ugrik az ismeretlenbe – a holtak leheletétől kísértett birodalmak, sötét titkokban fuldokló szférák és ördögi lényektől hemzsegő zónák közti utazás során pedig új szövetségesekre is szert tesz. Segítségükkel apránként felfedezheti valódi önmagát, de a kételyekkel és felismerésekkel teli úton még meg kell küzdenie hidegvérű gyilkosok, vérengző pokolkutyák vagy épp gonosz császárnők fenyegetésével is.

Ahogy képességei kibontakoznak, egyre inkább részévé válik barátai veszedelmes küldetésének. Mikor már azt hiszi, végleg végzett az abszurd multiverzummal, Archie újra szövetségese, Inez oldalán találja magát egy minden korábbinál sötétebb kalandban; a birodalmat a zsarnokság erői fojtogatják, és egyedül az ifjú lakatmesteren múlik, hogy a siker vagy a kudarc kulcsát forgatja-e el a megoldás zárjában. A legnagyobb kihívás csak ekkor következik…

Szemezgettem még a kiadó honlapján, és az alábbit írták még a könyvről, ami érdekes lehet:

A sorozat egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy a fantasytól szokatlan módon, de még nem egészen sci-fi-re hajazó mértékben a varázslatot ötvözi a technológiával. Az író mindig is szívesen kísérletezett a különböző témák és műfajok meglepő párosításaival (mint a Város trilógia és az Árnyak asszonya misztikus-krimi regényei), és nincs ez másképp Az elveszett hercegnő-ben sem; a felépített világ sajátos elegye előző évszázadoknak és napjaink technológiájának, könnyedén eltárolva egész univerzumokat modern, felhő alapú rendszerekben – amelyek emberi agyakon futnak!

A történetben egyaránt jelenik meg a Rémségek Cirkuszából ismert puritán vámpíri életmód és a legújabb informatikai vívmányok inspirálta fantasztikum keveréke, mely egy új és izgalmas réteggel bővíti a történetet, egy pillanatra se hagyva lankadni az olvasó figyelm

Darren Shan könyveit egyébként bátran ajánlom az ifjúsági korosztálynak, tizenéveseknek, kortalanul, hiszen pl. a Rémségek cirkusza (a vámpíros történetek első része) mit sem vesztett minsőségéből az elmúlt 23 évben, ma is imádattal olvashatja a fiatal korosztály.

A kiadó ezzel a szöveggel tette közzé Darren magyarországi látogatását:

TALÁLKOZZ MÁJUS 19-ÉN A SHAN-KLÁN TÖBBI TAGJÁVAL!
Gyere el, hogy:
-feltehesd minden kérdésed KÖZVETLENÜL  DARRENNEK
-közvetlenül  a Bookaholic kiadó munkatársaival beszélgethess
-megtudj MINDENT a könyvkiadás rejtelmeiről
-megismerkedhess a többi elkötelezett Shansterrel!
-első kézből tudj meg kulisszatitkokat az Archibald Lox magyarországi, nem épp hétköznapi megjelenéséről, az ötlettől egészen a polcra kerülésig! 
-Benne vagy? Találkozzunk MÁJUS 19-én, 18.00 órakor a @magnetkozossegihaz-ban! 
Az eseményen való részvétel INGYENES, de REGISZTRÁCIÓHOZ kötött!
Regisztrációhoz klikk ide: https://www.bookaholickiado.hu/konyvbemutato-regisztracio/

ui.: A Rémségek cirkuszából anno (2009-ben) egyébként film is készült, sajnos azonban folytatása nem lett.

Az Éhezők viadala spin-off, az 

Énekesmadarak ​és kígyók balladája

előzetese megérkezett:

A könyvről az értékelésemet ITT találhatjátok.

A randi könyvek általában azt mondják meg, hogy mit NE tegyél, de íme egy könyv, amely ehelyett inkább azt mondja, mit TEGYÉL.

A Get the Guy c. könyvében Matthew Hussey párkapcsolati szakértő, coach, a Ready for Love c. valóságshow sztárja felfedi a férfi elméjének titkait, hogy segítsen a nőknek megtalálni az örök szerelmet.

Matthew Hussey több ezer nagy hatalmú vezérigazgatót tanított, és megmutatta nekik, hogyan alakíthatnak ki bizalmat és építhetnek olyan kapcsolatokat, amelyek szakmai sikereket eredményeznek. Matthew férfi ügyfelei közül sokan tanácsot kértek tőle, hogyan alkalmazzák nyerő stratégiáit nem csak egy állás megszerzése érdekében, hanem pl., hogy hogyan szerezzenek meg egy nőt.
Ahogy hírneve nőtt, Hussey-t egyre több nő kereste fel, akik alig várták, hogy hallják, mit tud a szerelemről és a romantikáról férfiszempontjából.

Az első randevútól az érzelmi intimitás megteremtéséig, a játékos flörtöléstől a forró hálószobatippekig – Matthew éleslátása, "tiszteletlensége" teszi a a Get the Guy: Ismerd meg a férfi elme titkait, hogy megtaláld azt a férfit, akit keresel, és a szerelmet amelyet megérdemelsz - egyfajta kapcsolati útmutatóvá és kézikönyvé minden nő számára, aki meg akarja szerezni azt a pasit, akire várt.

Steve Harvey könyvei után (Act Like a Lady, Think Like a Man; Jump valamint a Straight Talk, No Chaser könyveit olvastam angolul) futottam bele ebbe a fantasztiks, karizmatikus pasiba, Matthew-ba, először a TikTok videóin keresztül ismertem meg (aztán YouTube-on), és eléggé érdekes gondolatai vannak. Csak, hogy szemezgessek például szerinte mindegy, hogy valaki mennyire tökéletes, érdekes, lenyűgöző és ezért csodálható és könnyű beleszeretni, ha viszont magát az embert (téged) nem kezeli jól, nem bánik vele méltón, stb. Szóval szerinte ahelyett, hogy önmagában kéne értékelnünk az embereket és "rajongani értük", inkább aszerint ítéljük meg a velük való kapcsolatunkat és aszerint viszonyuljunk hozzájuk, ahogy velünk bánnak. Ezzel végül is kiküszöbölhető lenne a mindenki által ismert rosszfiú-effektus.

A másik érdekes és hasznos gondolata az erőfeszítésről szól. Szerinte ne tegyünk bele több erőfeszítést egy kapcsolatba (vagy alakuló kapcsolatba), mint amennyit a másik. Persze kezdeményezni lehet mozzanatot, aztán viszont érdemes megvárni a válaszreakciót, így vélhetően nem lesz egyirányú a dolog. 

Arra is felhívja a figyelmet, hogy pont akkor, amikor valaki nagyon megfog minket, és érzelmeket kezdünk el iránta táplálni, és legszívesebben minden időnket vele töltenénk, akkor a legfontosabb, hogy dupla hangsúlyt fektessünk életünk egyéb területeire - ez kiváltképp előnyünkre válik, ha nem jön össze a kapcsolat, de akkor is, ha alakul, hiszen ettől az egyéb elfoglaltságainktól (is) leszünk külön érdekesek - és magabiztosak.
Ezen kívül beszél arról, hogy ne üldözzünk egy pasit, önértékelésről, magabiztosságról, tényleg, aki tud angolul, annak egy elolvasásra váró könyv.

Mondanám, hogy magyarul is jó lenne megjelentetni, de Steve Harvey egyik könyvét magyarul is elolvasva - és csalódva - azért ezzel kétségeim is vannak.

Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.

…
Későn találkoztunk. Csak esti holdam
lehetsz, hideg csillámú égi jel,
míg egyedül bíbelődöm a porban
széthullt planéták cserepeivel,
s agyam talaján próbálok ezernyi
tigriscsíkos virágot fölnevelni.

Égek, s nem csillapíthatod le lázam;
szánsz, s nem lehetsz bajomban vigaszom,
és nem takargathatsz be, hogy ne fázzam,
italt nem adhatsz, hogyha szomjazom.
Kérdlek, s te nem felelsz; nem jössz, ha várlak.
Túl messze vagy! Miért nyúlnék utánad?

Ha látlak az éjben, úgy megkívánlak,
mint koldus az otthonát.
Úgy izzítod vérem, szárnyaim fájnak
és ördöggé válok át.

Ha kérdezed, mért nem, most a sötétben
én mindjárt elporladok.
Nem lehet mégsem elveszni a kéjben,
hol vannak a torlaszok?

Csak várj, amíg a véletlen talán
fest egy szebb holnapot - mindig egyedül.
Talán egy másik igazi ránk talál,
be nem vált jóslatok - mindig egyedül.
Ha máglyán is égünk 
ez lesz a miértünk,
izzad az éjszaka.
Ha holnapig élünk,
feladni miértünk
nem hagy majd a kéj szava.

Csak játsszunk, de szépen várj meg a fényben,
a pillanat megmarad.
Nem szeretsz, de én sem, hazudjuk mégsem
csak test ami megragad.

Átkoz ez az önzés, értelme nincsen,
a hullám és láng vagyunk.
Csak három mennydörgés, utána minden
elpusztul és meghalunk.

Csak várj, amíg a véletlen talán
fest egy szebb holnapot - mindig egyedül.
Talán egy másik igazi ránk talál,
be nem vált jóslatok - mindig egyedül.
Ha máglyán is égünk 
ez lesz a miértünk,
izzad az éjszaka.
Ha holnapig élünk,
feladni miértünk
nem hagy majd a kéj szava.

A drót a nyakunkon csapdába csalva
az egyikünk menekül.
A csók az ajkunkon hamvába halva
meg soha nem szentesül.

A bonyolítástól most már hiába
kéred, hogy még óvakodj.
A vágyszorítástól bűnnek hiánya
kevés hogy kijózanodj.

Csak várj, amíg a véletlen talán
fest egy szebb holnapot - mindig egyedül.
Talán egy másik igazi ránk talál,
be nem vált jóslatok - mindig egyedül.
Ha máglyán is égünk 
ez lesz a miértünk,
izzad az éjszaka.
Ha holnapig élünk,
feladni miértünk
nem hagy majd a kéj szava.

Csak a kontroll, ami még áll, ami még él
közöttünk, mint zord fal feszül szét szüntelen.
Vibrál, izzik, éhezik sóváran a kéj,
s a szenvedélyben egyikünk se bűntelen.

Két akarat, két hullám egymásnak feszül
nappal, akár két önzés titkos párbaja.
Kinek a teste és szíve legyen felül,
kérdéseken izzad a néma éjszaka.

Csak a játékod lehetek drága,
és csak egy villámcsapásig.
Ne kockáztass, ne bonyolíts már 
tovább a belémbolondulásig.

Ajkunkon még szárad a szó, hogy nem lehet
szívünk közt semmi, s végül úgyse marad más,
mint két összetört sors közötti lehelet
megfagyva, mint a rettenetes lemondás.

Ha egymás szívének csapdát drótkötélből
állítva ma beletemetkezünk, ajkát
pusztulásba csókolja másikunk a kéjtől,
az egyikünk fel fogja áldozni magát.

Csak a játékom lehetsz te drága,
és csak egy villámcsapásig.
Ne kockáztass, ne bonyolíts már 
tovább a belédbolondulásig.

Nekünk boldogan csak néhány hónap telhet,
aztán szét fog tépni az őrült akarat.
Tiltása miatt édes a csók, de kellhet
több, ha lelkünk a pokolnak bugyrában ragad?

Csak a kontroll maradt a világvégéig.
A lelkiismeret utolsó szava véd.
E szunnyadó szívem nem az örökkéig, 
csak egy villámcsapásig lehet a tiéd.

Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot
..................................
..................................

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábra állni, bennem.

Úgy segített, hogy nem segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

1937. október

Neruda, Pablo: Szonett XVII

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,

csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

Bolyongó

Esik a hó a szívemben a bánat
Nézem a levéltől megözvegyült fákat
Nézem odafent a mesés
Erdő feletti csillagos eget
Ebbe a bús világba
Lehozni nem éri meg.

Csak súgom még, nekem ez nem elég
Az érzés töltse el szívünk közepét
Arcodat láthassam ha nehéz az este
Költözzön béke lelkembe.

Esik a hó a szívemben a bánat
Nézem a vízben a tükörképem fáradt
Nézem a saját tűnő lábnyomom
Isten keze hűsít
A forró homlokon

Esik a hó a szívemben a bánat
Nézem becsukott szememmel bölcs Atyámat
Nézem legbelül talán ő
Küld egy régóta áhított jelet
Ebbe a bús világba
Születni hogy is lehet.

Hát kérlek még nekem ez nem elég
A kétség tépi szét szívem közepét
Hangodat hallhassam ha nehéz az este
Lelkem lelkedet kereste.

Esik a hó a szívemben a bánat
Nézem ha lenéz vajon mit is láthat
Nézem ezt a megfeszült torz világot
Engedi már talán
Kihunyni a lángot.

Esik a hó szívemben a bánat
Nézem szomjas gyertyaláng ó hogy fájhat
Nézem sötét ködön át az
Erdő feletti csillagos eget
Lelkünk majd talán egy kis
Bolyongó bolygó lehet.

Sajnálom hogy nekem ez nem elég
Világítsd nekem az erdő közepét
Hitemet láthassam ha leszáll az este
Szívtől gyötört testembe.

Zenei aláfestés:

William Blake: A mások bánata

Láthatok búsulni mást
S ne érezném bánatát?
Láthatok-e szenvedőt,
Hogy ne vigasztaljam őt?

Látva könnyet más szemén,
Bánatát ne osszam én?
Apa síró kisfiát
Nézze, s bú ne járja át?

Ülhet némán egy anya,
Míg szorong, sír magzata?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ez nem eshet soha meg.

S ki mosolyt hint, merre jár,
Hallva, hogy egy csöpp madár
Bútól, gondtól sujtva zeng,
S egy kisded kínban mint eseng:

Nem ül fészkéhez talán,
S enyhít szíve bánatán?
Vagy a kis bölcső felett
Nem sír gyermek-könnyeket?

S ülve éjt-napot vele,
Könnyeit nem törli le?
Nem, nem, ó, ez nem lehet,
Ilyet soha nem tehet.

Örömét szétosztva mind
Szinte kisded lesz megint,
A bú ismerőjeként
Hordja bánatunk felét.

S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.

Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.

Amikor James Bowen egy sérült, vörhenyes szőrű, kóbor macskát talált egy folyosón, még fogalma sem volt arról, hogy az élete mennyire meg fog változni. James egyik napról a másikra élt London utcáin, és biztosan tudta, hogy amire végképp nincs szüksége, az egy háziállat.
Mégsem tudott ellenállni a meghökkentően intelligens kandúrnak, akit befogadott, és gyorsan el is keresztelt Bobnak. Gondos ápolásának köszönhetően Bob lassan visszanyerte az egészségét, James pedig készült útjára engedni az állatot – úgy hitte, soha többé nem látják viszont egymást. Bobnak azonban más elképzelései voltak.
Ők ketten hamarosan elválaszthatatlanok lettek, s komikus – alkalmanként kockázatos – kalandjaik fokozatosan átalakították az életüket. Így segítettek egymásnak abban, hogy zaklatott múltjuk sebei lassan begyógyulhassanak.

A Bob, az utcamacska megható és felemelő történet, ami megérint mindenkit, aki csak elolvassa.

Akinek van macskája, tudja, hogy a közhiedelemmel ellentétben ugyanolyan hűséges is lehet, mint egy kutya, ugyanolyan szociális, törődő, érzékeny, emberi.

A Bob, az utcamacska c. könyv egészen véletlenül akadt a kezembe, de nyilván macskás gazdiként telibe talált, és egyetlen este alatt elolvastam. Nem azért, mert olyan fordulatos történet lenne, annyi csavart tartalmazna, vagy mert olyan érdekfeszítő. Hanem mert ez a sztori igaz történet, Bobé, és az egykor drogos, hajléktalan gazdájáé, akik egymásra találván úgyszólván megmentették egymás életét.

James Bowen nehezen tud boldogulni utcazenészként, és erős kísértés érez, hogy újra drogozni kezdjen, Bob, a macska pedig váratlanul bukkan fel az életében, és onnantól nem tágít mellőle legnagyobb szerencséjükre. James lassan  megtanulja, milyen felelősségteljesen viselkedni, tudván, hogy van még egy száj, akit etetnie kell, és akiről gondoskodnia kell, ugyanakkor egy megértő társat kap maga mellé, mi több, egyben munkatársat is, Bobot ugyanis imádják a londoni utca emberei, és sokkal szívesebben adományoznak nekik. De van kiút ebből a sötét mókuskerékből? Persze, hogy van.

Ez egy felemelő, nem túl pörgős, de szívet melengető történet, ami tökéletes választás a borús, őszi vagy téli, esős-havas napokra. Ami engem illet, kíváncsi vagyok a folytatására is, így remélem, bent lesz a könyvtárban a Bob szerint a világ.

Egyébként a történetből filmet is készítettek Bob, az utcamacska címmel 2016-ban, ajánlom azt is (persze szigorúan a könyv olvasása után) a macskakedvelők figyelmébe.

Odvas, vén matuzsálem.
Szúette, zord, könyörtelen.
Menthetetlen műszíve
vas-hideg és gyönyörtelen.

Rohad az alma, termés,
rohad a föld, virág, gyökér.
Rohad a rendszer, kevés
diák nyakán nincsen kötél.

Szakad az ideg, feszül
az érzelem könnye most is.
Szakad a szívünk, mindjárt
szakad a jövő könyve is.

Mint alma magházában
tudod, a négerbarna mag,
úgy ül szívünkben némán
a rejtett, bűntelen harag.

Kimondják ránk "Gyerekek,
könyörgöm, akasszuk fel!"
A lelkesedés halott.
A tanítást halasszuk el.

A szorgalmat és szívet
úgy leölik mint a vadat.
A kő-matuzsálemnek
a lelkünk kartoték-adat.

Saját magát irtja ki
Ma minden kőkor-oktató.
Én nem leszek már csak egy
lázadt töltőtoll-koptató.

Zokogó almák könnye
burjánzva elterjedt fekély.
S hogy mindjárt véget ér,
mondom én is: sekély e kéj.

Legyek én tisztességes?
Ó... Kiterítenek úgyis.
Majd újracsomagolják
a megromlott diák-húst is.

Eszméink közt mint majom,
vicsorgunk és ugrándozunk
a rácsok közt le és föl.
Emberséget? Feláldozunk.

Ha pokolba tiporjuk
mind, aki még tanítana,
ki viszi fogában tartva
a tudást a túlsó partra?

Jó szót ki lehel holnap
az újszülött világra?
Létünk, ha végleg lemerült,
ki vigyáz a szivárványra?

Kőfalak közt ki marad
Ember, ki marad itt még?
Bár mondhatnám a fának
hogy most legyen, elég... elég!

Lebbenő szellő szeli
a tüdőm teli,
ó, szmog-avarillattal.

Színek nélkül a világ

(Boldizsár Ildikó: A Fekete Világkerülő Ember meséi, részlet)

Fekete Világkerülő Embernek nem csak a neve volt fekete. Fekete volt a haja, fekete a szeme, fekete a bajusza és fekete a köpenye. Lábán fekete csizmát viselt a fekete zokni fölött, nyakára fekete sálat tekert. Legfeketébb azonban a kalapja volt – ha mélyen a szemébe húzta, olyanná vált, mint a sötét éjszaka.

Fekete Világkerülő Ember nem szerette a színeket. Hiába udvarolt neki a kék, könyörgött a piros, sírdogált a halvány rózsaszín, Világkerülő mindenütt csak a feketét kereste. Még a háza is feketéből volt a sűrű bokrok között, vastag szederindák állták útjukat az arra járóknak. A madarak néha átrepültek az indák között, és körülnéztek az udvaron, de olyan szomorú volt az udvar a fekete kúttal, a fekete vödörrel és a fekete virágoskerttel, hogy egyetlen kismadár sem maradt ott. Elmenekültek a méhek, a bogarak, az őzek és a szarvasok is. Még az egérlyukból sem hallatszott cincogás.

Fekete Világkerülő Ember teljesen magára maradt. Hiába szólongatta az elröppenő madarakat, hiába kérlelte őket, hogy maradjanak vele, azok visszakiáltották neki:

– Mi nem akarunk feketék lenni!

A virágok is hervadásnak indultak Fekete Világkerülő virágoskertjében, de mielőtt lehullajtották volna utolsó szirmaikat, odakiáltották neki:

– Mi sem akarunk feketék lenni!

És nem akart fekete lenni a kút sem, a vödör sem, az udvar sem és a kerítés sem, így hát mindannyian továbbálltak Fekete Világkerülő mellől. Amerre jártak, mindenütt elmesélték, hogy él az erdő közepén egy szomorú ember, Fekete Világkerülő a neve, és ez az ember nem szereti a színeket. Feketévé válnak tőle a fák, a tisztások, de még az ég kékje sem ragyog, és ha esik, az eső is fekete cseppeket hullat.

Élt az erdő bal sarkában egy boszorkány, Amália volt a neve. Ő is szomorkodott olykor, de az ő szomorúsága nem volt fekete. Rosszkedvét sárgából szőtte, sírását pirosból, bánata zöldellt, keserűsége szürkére festette házát. És valahányszor rosszkedve volt, Amáliával sárgállott az összes virág, ha sírt, még a macskák is pirossá váltak. Ha bánatos volt, zöld víz csobogott a patakban, és zöld Nap sütött az égen, zöld madarak kergetőztek a zöld felhők között. Csak a keserűség változtatott mindent szürkévé: egérszürke lett a föld, elefántszürke a nyár, sötétszürke az éjszaka. Így éldegélt, egymásról mit sem tudva, az erdő bal sarkában a szomorú boszorkány, az erdő közepén a szomorú Világkerülő.

Talán soha nem is találkoztak volna, ha egy nap nem történik valami egészen különös.

Amáliának napok óta nem sikerült semmi: hétfőn elszakadt a kútban a lánc, s a vödör a vízbe esett, kedden összetörte kedvenc pöttyös bögréjét, szerdán nem találta tizenhét fodros alsószoknyáját, csütörtökön elbotlott egy gyökérben, pénteken kifutott a tej, szombaton összegubancolódott a haja, vasárnap meg… vasárnap meg azt hitte, hogy megvakult.

Arra ébredt, hogy semmit sem lát. Nem látja ágya alatt a mohaszőnyeget, ablakán a gesztenyefüggönyt, az ablakpárkányon a kivirító muskátlikat. Kibotorkált a kertbe, kitapogatta a kerítésléceket, megsimogatta a virágokat, hogy bizonyos legyen benne, mind megvannak. Meg is voltak hiánytalanul, Amália mégsem látta őket.

Azazhogy látta ő… csak nem tudta, hogy amit lát, az nem más, mint a fekete! Amália sohasem látott még feketét, azt sem tudta, hogy mi fán terem. Ismerte a kékeket, zöldeket, fehéreket, barnákat, pirosakat – de a feketéről mit sem tudott. Ahogy ott álldogált feketévé változott kertjének kellős közepén, és a szeme lassan hozzászokott a sötéthez, észrevett a kertkapu mellett egy fekete csizmás, fekete köpönyeges, fekete kalapos alakot.

– Ki vagy te? – kérdezte a boszorkány.

– Ki vagy te? – kérdezett vissza az alak.

– Az én nevem Amália. Évek óta lakom ebben a házban, de most valami szörnyű dolog történt velem. Nem látom jól a virágaimat, és téged sem látlak rendesen.

– Én Fekete Világkerülő Ember vagyok, és éppen világgá indultam; mennék is, ki tudja, merre, ha nem lenne előttem minden fekete.

– Fekete? Mi az a fekete?

– Én vagyok a fekete.

– Ajaj! – kapott a fejéhez rögtön Amália. – Akkor tőled lett itt minden olyan… ilyen… hm… fekete?

– Attól tartok, igen. Minden szín menekül előlem! Elfutnak az állatok, elrepülnek a madarak, és azt kiabálják vissza: „Mi nem akarunk feketék lenni! Mi nem akarunk feketék lenni!”

– Én sem akarok fekete lenni! – toppantott Amália.

– Látod, senki sem akar olyan lenni, amilyen én vagyok. Senki sem akarja tudni, milyen vagyok.

Amália elszomorodott, aztán sírni kezdett. De most nem jött el hozzá egyetlen zöld, egyetlen piros sem, még a keserűszürke is messzire szaladt.

– Ne sírj! Én már megyek is! – búcsúzott tőle Fekete Világkerülő. De alig tett néhány lépést, kétségbeesve ugrottak szét előtte a színek, és futottak, amerre láttak.

– Ne menj el! Gyere vissza! Majd én kitalálok valamit! – kapta el Amália a fekete köpönyeg szélét, és már húzta is gazdáját a kunyhóba. Leültette a tölgyfa asztal mellé gyékény karszékébe, adott neki egy kis áfonyaszörpöt és vadkörtelekvárt, majd tüzet gyújtott a kemencében, és azt mondta:

– Régóta élek egyedül ebben a kunyhóban, és egyedül is lennék télen, nyáron, ősszel meg tavasszal, ha nem tévedne be hozzám olykor a szél, nem verne be az ablakomon az eső és a hó, nem látogatna meg egy-egy falevél. Lassan megtanultam, hogyan lehet beszélgetni velük, miként szólíthatom meg őket. Ülj ide mellém, és várj! Talán eljön valamelyikük, és segít nekünk.

– Hadd legyek én az első! – duruzsolta a tűz. – Igaz, én még sohasem meséltem neked, te boszorkány, de az a mese, amit én tudok, most válik majd hasznodra igazán.

– Meséld el! – kérte izgatottan Amália. – Világkerülő, ugye te is meghallgatod?

…mert az élet repül velünk,
ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,
andalogva, kézen fogva,
emlékeket felkarolva,
sóhajokba kapaszkodva,
összebújva vagy széthullva,
illatokkal, illanókkal
tele tarisznyánk a jóval,
hamubasült fájdalommal,
friss idővel, vagy a múlttal,
ezerarcú szép titokkal...

Louisa May Alcott családregényének, a Kisasszonyoknak befejező része a felnőtté válás nehézségeiről, csábításokról, tévutakról és tapasztalatokról egyaránt szól.
Hála az öreg Mr. Laurence örökségének, tíz évvel az alapítás után továbbra is fogadja a diákokat és Jo Bhaer kísérleti iskolája főiskolává növi ki magát. A régi növendékek ifjakká, illetve bájos és céltudatos fiatal hölgyekké serdültek, akik a maguk útját járják a nagyvilágban. Ám egy fiatalnak ugyanannyi gondja akad, mint egy gyereknek, az élet komoly akadályokat gördít a fiatalok elé, akik mind ezek ellenére maradnak, akik mindig is voltak, Jo March fiai.

A Jo fiaival végül végére értem a Kisasszonyok szériának, amely biztos, hogy sokáig megmarad az emlékezetemben.
Habár a harmadik és negyedik rész túlnyomóan jóval kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint az első kettő, s ha lehetne, egy nagy választóvonalat húznék a két-két rész közé, azért nyilvánvalóan ha már egyszer megismertük a szerethető szereplőket, szeretnénk tudni, hogyan is alakult az életük.

Az előző részekből megismert, eleinte vadóc, türelmetlen, vehemens Jo a harmadik részben egy nyugodt nővé, anyává cseperedett (akit már akkor is anyónak szólítottak), a negyedikben ezeknél azonban egy merőben különböző oldalát mutatja. Itt ugyanis az általam imádott karakter, akihez sokáig hasonlítottam magam, már szinte egy teljesen új ember – sajnos. Jo emberi értelemben előnyére változott, mégsem tudtam szimpatizálni a „nagy bölccsel”, aki úton-útfélen kéretlen tanácsokat osztogat fiainak és lányainak, és önmaga, mint az élet mindentudója ül amolyan kotlós mama módon a trónján, mintha elfelejtette volna eddigre (ha jól számolom, negyvenes éveiben járhat), milyen fiatalnak lenni. Nem valósította meg az utazási álmait, és már csak a fiatalságban (és írásban) látja az élet értelmét. Olyan érzésem volt, mintha az írónő azt sugallná, hogy ebben a korban az ember már nem is számít – a 21. században ez egészen biztosan nem így van.
Amy, a másik kedvencem továbbra is szinte alig szerepel, talán hallottam megszólalni, de nem vagyok róla meggyőződve, és hiányoltam az első részekből megismert szoros testvéri kapcsolatot, még ha Meg némileg ellensúlyozza is a legkisebb nővér hiányát.

Olvastam a molyos kommentek között, hogy páran nehezményezték, amiért ezekben az utolsó részekben sokkal romantikusabb kapcsolatnak néz ki Laurie és Jo kapcsolata, mint amilyen a saját férjével való köteléke, és való igaz, ámbár igyekeztem úgy tekinteni rájuk, mintha már legalább hatvan évesek lennének, s így hellyel-közel sikerült elfogadnom ezt a felállást.

Egyébiránt a negyedik rész első fele igencsak unalmasra sikeredett, mint egy hosszúra nyúlt szentbeszéd, majdnem félbehagytam és nehezemre esett folytatni, de szerencsére a második fele kárpótolt érte, amikor végre Jo-t kicsit elhagyjuk, és inkább Dan vadnyugati kalandjai, Emil tengerészi élete, Nat ifjúkori botlásai és Demi szerelmi élete kerülnek az előtérbe. Ezek végre valóban érdekfeszítőek voltak, és itt már a történések fényében volt is értelme az erkölcsi szálaknak (nem volt annyira szájbarágós – pedig én kifejezetten tudom értékelni ezeket).

A lányok is kapnak már némi színpadi fényt: Josie (Megék legkisebb lánya), Daisy (Demi ikertestvére), Nan (a regénysorozat új feministája), Bess (a tökéletes hölggyé érő Aranyka, Amy lánya). Ők emlékeztethetik az olvasókat a hajdani négyesre, bár érdekes, hogy azért már érződik a megváltozott kor, az eltelt 25-35 év ahhoz képest, amikor a kisasszonyok voltak fiatalok. Már megtehetik a lányok, hogy nem mennek férjhez, kapunk egy kis bepillantást az akkori politikai helyzetbe, a nők tanuláshoz való és szavazati joga is előtérbe kerül. Megfigyeltem, hogy ezzel egyetemben egyre kevesebb a lányok közt az olyan hölgy, mint Amy vagy Bess, esetleg Daisy, s növekszik a harcias lányok száma (Josey, Nan), míg a Kisasszonyok idején még inkább az előbbiek voltak többségben. Mára pedig, mármint a 21. században kihalófélben vannak a hölgyek – és az úriemberek is.
Talán azért is szeretjük ezeket a regényes klasszikusokat, mert romantikus hajlamaink a jómodor papírra vetett történeteiben szárnyra kelhetnek.

Ami a többi szereplőt illeti, Dan kalandjai kedvemre valók voltak (eddig mindig azt hittem, ha férfiként születnék vehemens természetemmel, sokkal könnyebb lenne, de az ő példájából okulva, hát, lehet, hogy nehezebb), Demit nagyon megkedveltem, a többiekről sajnos nem lehet sokat nyilatkozni.

Még azt hadd írjam meg, hogy ami nem tetszett, hogy annak ellenére, hogy Jo mennyire ajnározza és szereti a fiait (sosem értettem, mikor valaki ennyire különbséget tesz a nemek között és csak a fiúk vagy csak a lányok megszállottja), mégse érzi szinte egyiket sem elég jónak a lányaihoz, ami kifejezetten ellenszenves volt számomra. Nyilván, ha együtt nevelkednek fiúk és lányok, szövődnek szerelmi szálak, és persze, azért bizonyos fokig nem rossz az, ha próbáljuk elvárni, hogy mindenki egekig tökéletesítse magát, de azért az elfogadás is egy fontos dolog. S pedig anno mennyire örült volna Jo is, ha elfogadják őt is olyannak, amilyen. De azért szerettem a párosításokat.

Összességében egy tündéri sorozat ez, és remélem, kicsit megedzett, mert szeretnék áttérni Jane Austenre (Meggyőző érvek és Értelem és érzelem), és azért Austen ennél sokkal cikornyásabban fogalmaz, szóval remélem, a lépcsőzetes „edzés” segít majd átnyergelni az ő világába.

Ajánlom a Kisasszonyokat és folytatását fiatal lányoknak és nőknek, nagymamáknak okulásul, kikapcsolódás gyanánt vagy egyszerűen csak az klasszikusok szeretetéért.

A Plumfield kísérleti fiúiskolájában a kis nebulók lényegében azt csinálhatják, amihez kedvük van, akár a lépcsőkorláton is csúszkálhatnak. Jo Bhaer írónő, akit a Kisasszonyokban még Jo March-ként ismertünk, mindig is erről álmodott: egy olyan házról, amelyben „nyüzsögnek a fiúk…és pezseg az élet”. A Kisasszonyok azzal zárult, hogy Jo megörökölte a Plumfield birtokot a házsártos, de aranyszívű March nénitől, ahol most már férjével, Bhaer professzorral vállvetve, a maguk elvei szerint, és rengeteg szeretettel nevelgetik a gondjaikba vett rakoncátlan csemetéket. Ahogy Jo maga mondja, „nem is tudom, mit szeretek jobban: az írást vagy a kölykeimet”. Nat, a rongyos árva, az elkényeztetett Gömböc, a vadóc Dan és a Plumfield többi feledhetetlen lakója olvasók nemzedékeit bűvölte már el kalandjaival.

A Fiatalurak a Kisasszonyok sorozat 3. része, de inkább egy külön spin-offnak is lehetne tekinteni, itt ugyanis már nem a lányok a főszereplők, hanem Jo, és „fiai”, férjével ugyanis egy fiúiskolát (később koedukáltat) vezetnek.

Legnagyobb sajnálatomra tehát pl. Amy a legeslegvégén tűnik csak fel, és egyszer se szólal meg, nem is értem, mintha a testvérek nem tartanák a kapcsolatot, holott pl. Laurie eléggé sokszor szerepel, s Meg is teljesen el van hanyagolva. Ráadásul a ha jól számolom 30-34 éves körüli Jo-t már mindenki anyónak hívja, s magára is mint öregasszony gondol, holott van még egy karonülő gyermeke is, valahogy az egész ettől rendkívül groteszk. Persze lehet, hogy ez akkoriban harminc felett normális volt, nem tudom, de én igencsak magamra venném, ha valaki leanyózna. :D

Összességében ezeket leszámítva egyébként nem rossz, ha nem ragaszkodunk az eredeti szereplőkhöz, de ez már nem annyira lányregény így, hogy fiúk a főszereplők, s inkább csínyek és kalandok vannak benne. Ugyanakkor azt sem mondhatnám, hogy fiúknak szól, mert ahhoz túl lágy, néhol az előző kötetekkel ellentétben már túl van benne erőltetve az erkölcsösség és a sok tanulság, s az egész történetnek valahogy se eleje se vége, inkább csak amolyan anekdoták, szemelvények az életből, amin most így nem láttam, hogy tartana valahová, de hát az utolsó rész még előttem van.

Talán megnézem majd ebből is a filmet, jobban mondva sorozatot, nem tudom. Minden esetre most már érdekel, hogy mi vár még ránk, és remélem, az utolsó részben legalább visszatér Nat és Demi, Daisy és Aranyka, a kedvenceim.