Joanne Harris, aki leginkább a Csokoládé című könyvével vált népszerűvé (amelyből, mint tudjuk, film is készült Johnny Depp és Juliette Binoche főszereplésével), a 2005-ös Urak és játékosok könyvében (és ha jól tudom, akkor a „kékszeműfiúban” is) már megismertetett bennünket a St. Oswald Fiúgimnáziummal és rejtélyeivel. Most a frissen megjelent A St. Oswald fiúiskola című pszicho-thriller regényében ismét sötét titkokat tárhatunk fel a már-már nyugdíjazás előtt álló latintanár nyomába eredve.

Sötét, ​felkavaró pszichothriller a lenyűgözően sokoldalú Joanne Harristől.

Roy Stratley latint tanít az észak-angliai St. Oswald fiúiskolában, ebben a hagyományaihoz ragaszkodó, rejtett feszültségektől terhes, zárt világban. Az itt töltött harminc év alatt Stratley sokféle diákkal találkozott, hiszen minden osztálynak megvannak a maga bohócai és hangadói, vannak visszahúzódók és nyitott gondolkodású lázadók. S mindig van legalább egy olyan fiú is, aki kilóg a sorból, aki nem tud beilleszkedni. Valaki, akit baljós árnyak vesznek körül. Egy fiú, aki szörnyű dolgokra képes… 
A kérdés csak az, meg tudjuk-e ítélni, kivel van dolgunk, s el tudjuk-e dönteni, melyik fiú küzd átlagos tinédzserkori nehézségekkel, és ki az, akinek komoly segítségre lenne szüksége. Stratley helyzetét megnehezíti, hogy új igazgató érkezik az iskola élére: egy hajdani tanítvány, aki húsz éve kísérti Stratley-t az álmaiban…

A Kékszemű fiú és az Urak és játékosok után ezúttal is a nagy hagyományokkal rendelkező észak-angliai fiúiskola a helyszíne Harris hihetetlenül szellemesen megírt, feszültségteli regényének, amellyel a szerző megerősíti helyét a thriller műfajának legjobbjai között.

Értékelés:

Ha valaki nyomon követi az olvasásaimat, az két dolgot mindenképpen tud: Először is, hogy általában kitalálom a krimik végét, másodszor pedig, hogy nem rég pont egy túlságosan részletezős könyvet olvastam. Előre megjegyzem, hogy ez a könyv egyébként nagyon tetszett, de hadd kezdjek egy kis negatívummal, hogy aztán a végén mégis pozitív hangulatban hagyhassalak titeket magatokra.

Ami tehát nem tetszett a könyvben, az az első fele. Így visszaolvasva mások értékeléseit az írónő többi könyvénél, úgy látom, nem túl meglepő, hogy a kétszázhuszadik oldalig kb. semmi lényeges nem történik a könyvben, hanem csak lassan evezünk előre, és próbáljuk megjegyezni a fel-felbukkanó rengeteg szereplő nevét. Engem ez a lassú kibontakozás eléggé idegesített, ami miatt az elejével nem is haladtam a megfelelő tempóban, viszont a második fele kárpótolt mindenért. Igazából akkor lenne tökéletes a könyv, ha az első kétszázhúsz oldalt összesűrítenénk, mondjuk 40-70 oldalba, aztán jöhet a száguldás. Amint beindulnak ugyanis az események, már lehetetlen letenni a könyvet, csak úgy kapkodja a fejét az olvasó és olyan nem várt dolgok derülnek ki egyre-másra, hogy csak ámulunk-bámulunk.

A történet igazából két idősíkon játszódik, egyrészt 2005-ben, másrészt pedig 1981-ben, egyrészről a latintanár, Roy Stratley, másrészt egy régi iskolai diák szemszögéből, aki egy bizonyos „Egérkének” írja leveleit/naplóbejegyzéseit. A könyv első fele igazából csak egy amolyan életérzést ad át, megismerhetjük a karaktereket és előéletüket (nagyjából), viszont mindenre csak a második felében kapunk választ, akkor nyílik csak ugyanis lehetőségünk rá, hogy megpróbáljuk összerakni a kirakós darabjait – garantáltan sikertelenül. Ez szerencsémre nem az a krimi/thriller, amikor előre rájöhetünk, hogy mi történt, és ki és mit is tett, ugyanis az olvasó is csak Stratley-vel együtt jöhet rá a miértekre. Viszont ami zavaró volt eközben, hogy többször is visszautalt a könyv az Urak és játékosok könyvben történtekre, s mivel nem sorozatként van feltüntetve a két kötet, így nekem ahhoz nem volt szerencsém, úgyhogy kifejezetten értetlenül álltam azokhoz a részekhez, s örültem volna, ha legalább egy összefoglalót kaphattam volna az ott és akkor történtekről, nem csak utalásokat.

Szerencsére azonban nem igazán láttam összefüggést az abban a kötetben és ebben játszódó események között, de persze lévén, hogy az Urak és játékosokat nem olvastam, így ezt nem jelenthetem ki biztosan.

Az abszolút elismerésre méltó a könyvben az a végén fellelhető 2 nagyobb csavar, s nyilván nem fogok most spoilerezni, de annyit elárulhatok: Stratley-n kívül senki sem az, akinek látszik.

És itt a végszóban még megemlíteném, hogy nagyon sok tanulságot suvasztott bele a könyvbe az írónő, és a nem is olyan burkoltan megjelenő társadalomkritika igencsak éleslátásról tesz tanúbizonyságot. Utóbbi egyébként hihető volt a ’80-as években, viszont a 2005-ös hozzáállást illetően nem vagyok meggyőződve róla, hogy teljesen reális volt, bár ki tudja. Joanne Harris kitér ugyanis nem csak arra, hogy hogyan lehet megkeseríteni egy tanár életét, illetve milyen felelősséggel tartozik egy pedagógus a gyermekek iránt, mennyire nincs egyszerű dolga, ha egyszerre akar megfelelni a két oldalnak (a diákságnak és vezetésnek egyaránt), hanem burkoltan szót emel a gyerekek szexuális felvilágosítása és az elfogadás mellett is. Hiszen egy jó könyv nem csak szórakoztat, hanem gazdagítja is az olvasóit.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: 10/10 – Stratley néha kicsit Lőrinc L. László hősére emlékeztetett, igaz, csak nagyvonalakban. Egyébként nekem személy szerint Allen-Jones, egy kisfiú volt a kedvencem a könyvben, aki ugyan csak mellékszereplő, de nagyon kedvelhető. Ami miatt max. pontot kap a karakterábrázolás, az az egyes személyes árnyoldala és az ezzel kapcsolatos elgondolkodtatás.
Borító: 10/10 – Nagyon szép munka, és illik is a történethez.
Kinek ajánlom: A pszicho-thrillerek kedvelőinek, akik azonban képesek legalább a feléig elolvasni, türelmesek, és nem várnak egyből akciót, hanem szeretik előbb megismerni a környezetet.
+ pont: A két csavarért a végén, a társadalomkritikáért és a karakterábrázolásért.
- pont: A kötet első, kicsit vontatottabb feléért.