A disztópikus regények atyjának bár Orwellt tartjuk, aki 1984 c. regényével még ’48-ban megalapozta ezt a műfajt, a női hősök, vagy legalábbis a női szerepek erőre kapását kétség kívül Robert Merléhez köthetjük, aki eredeti nyelven ’74-ben adatta ki a Védett férfiak című regényét. Ez a feministának bélyegezhető könyv a nemi szerepek társadalmi helyzetére helyezi a hangsúlyt, illetve azzal a gondolattal játszik el amolyan sci-fis módra, mi lenne, ha a szerepek megcserélődnének. Személyes véleményem szerint ez a mű mondjuk, rendesen túl van hype-olva, azazhogy túlértékelik, mert bár az alapötlet nagyon érdekfeszítő – egy vírus leöli a férfiak nagy részét, s a nők kerülnek hatalomra – a kivitelezés már kevésbé vonzó, a szereplők hasonszőrűsége pedig rendkívül idegesítő. Kövezzetek meg, de férfi Robertünk tollából ez nem hangzott valami hitelesen, ráadásul Dr. Martinelli, a főhősünk egy megtestesült olasz félisten, akiért minden nő a bugyiját dobálja a földre… És nagyjából eköré épül fel a sztori – persze, engedtessék meg nekem egy kis irónia. Ezzel szemben elég nagy fény vetül most a Naomi Alderman: A hatalom c. könyvére – lévén, hogy Emma Watson, aki a női egyenjogúságot erősen támogatja, a kedvencei között jelölte meg -, ami hasonló témát boncolgat. A Times egyébként az év tíz legjobb könyve közé választotta, és Barack Obama is ajánlotta, mint az év egyik legfontosabb könyvét.

A ​nők a világ minden táján felfedezik, hogy különös erővel rendelkeznek.

Ujjuk egyetlen érintésével képesek szörnyű fájdalmat okozni, sőt: gyilkolni is.

A férfiak pedig rájönnek, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás…

Elérkezett a Lányok Napja, de vajon hogyan fog véget érni?

A hatalom az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereinek egyike, megjelenése óta megtalálható a legfontosabb sikerlistákon, 15 héten át szerepelt a New York Times mérvadó listáján. Már több, mit két tucat nyelvre lefordították, rendkívüli aktualitásával, melyben egy új, nők irányította jövőt vizionál, jelentős visszhangot váltott ki az irodalmi életben, a közéletben, a sajtóban és a politikában. Sorra kapja a fontos elismeréseket, a New York Times az év tíz legjobb könyve közé választotta, ahogyan Barack Obama is ajánlotta, mint az év egyik legfontosabb könyvét.

„Provokatív, korszak-meghatározó thriller.” (Guardian)

„Az éhezők viadala és A szolgálólány meséje – vegyítve.” (Cosmopolitan)

„Tökéletes. Okos, ijesztő, mulatságos.” (Daily Telegraph)

„Magával ragadó. Minden nőnek el kellene olvasni.” (The Times)

„Dermesztő. Egy irodalmi bomba.” (Financial Times)

„Sokkoló.” (Observer)

Ez végre egy olyan olvasmány, amely nyelvezetében is könnyed, és együtt tudunk gondolkodni vele. Olyan, aminek elolvasása után csak órákig merengünk, s még közben is félre-félrerakjuk, hogy a könyvben leírtakat a jelenlegi társadalmi helyzetre vonatkoztassuk. Ebben a történetben ugyanis a nők különleges erőre tesznek szert. Mégpedig arra, hogy kezükkel képesek áramkibocsátásra, s így fizikailag jócskán erősebbek lesznek a férfiaknál – nyilván ebben a sztoriban is ők kerülnek hatalomra, de talán nem vadulnak el annyira, mint a Merle könyvben – vagy nem is tudom. Itt nincs idegesítő főszereplő, hanem több szemszögből tudhatjuk meg, hogyan alakulnak mintegy tíz éven át az események. És persze milyen államok jönnek létre a hamuból mindezek után: milyen a világ, ha a nők irányítják? Tényleg annyira más lenne, vagy minden ugyanolyan, csak fordított? Esetleg sokkal rosszabb? Ez a két könyv erre keresi a választ, s míg Merle esetében az egész inkább bicska nyitogatóan idegesítő és közel sem hiszem, hogy hiteles elképzelés, addig Emma Watson kedvenc könyvében nagyon is elhisszük, hogy ez simán megtörténhet így – adott esetben. Egy világ, amelyben a bizonyos országokban elnyomott nők háborút szítanak, hatalomra törnek, míg máshol viszonylag gond nélkül megy az átállás. Ahol a végén nem a nők félnek éjszaka az utcára menni, hanem a férfiak. Ahol nem a nőknek kell félnie az erőszaktól vagy a nemi erőszaktól. Vagy lehetséges, hogy mi empatikusabban és nyilván nem a tesztoszterontól fűtve irányítanánk?

Naomi Alderman könyvében nincs híja a pörgős cselekménynek, s a karakterek is komplex, kidolgozott személyiséggel és háttértörténettel rendelkeznek, könnyű megkülönböztetnünk őket, és ki-ki eldöntheti, kihez húz igazán a szíve. Szerethetőek, bár bírálhatóak, esendőek vagy épp isteni tehetséggel megáldottak.

És akkor felmerül a kérdés, hogy vajon mostantól ez lesz az új zsánerkönyv, most majd eköré épülnek vajon az új disztópiák? Az amazonos női főszereplők már átvették a hatalmat, és hát azt tudjuk, hogy a női olvasók vannak többségben, szóval, ki tudja…

Bátran ajánlom egyébként A hatalom című könyvet férfiaknak és nőknek egyaránt, azoknak pláne, akiknek Merle nem tetszett (de azoknak is, akiknek igen), hiszen ez egy kissé más, modernebb, érdekesebb, enyhén fantasy beütéssel bíró könyv, amelyből cseppet sem tartom kizártnak, hogy majd film is készül. A szolgálólány meséje könyv írója, Margaret Atwood úgy nyilatkozik róla: „Felvillanyoz, sokkol, bámulatba ejt! És mélyen elgondolkodtat.” (– Ha már itt tartunk, szerintem azt a könyvet és egyben filmsorozatot is vétek kihagynotok!)

De vajon mikor olvashatunk olyan könyvet, amelyben totális egyenlőség van, és egyik oldalra sem billen a mérleg?