Egy szürrealista, disztópikus világ, ahol a szabályok teljesen mások, mint a mostani világunkban. Ahol a szabályok az egész világot tartják egyben, és akár emberéletek is múlhatnak azon, betartjuk-e őket. Karin Tidbeck svéd írónő egy olyan elrugaszkodott könyvet írt Amatka címmel, ami igencsak megdolgoztatja agytekervényeinket.

Vanját, ​a fiatal tájékoztatási asszisztenst hazájából, Essre városából Amatka zord és fagyos kolóniájába küldik, hogy adatokat gyűjtsön a kormány számára. Vanja azonnal megérzi, hogy valami nincs rendben: Amatka lakói furcsán viselkednek, miközben a hatalom mindenütt a felforgató tevékenység nyomait kutatja. 
Bár a kiküldetése csak rövid időre szól, Vanja beleszeret lakótársába, Ninába, ezért meghosszabbítja látogatását. Eközben akaratlanul is tudomást szerez az egész kolóniát érintő, növekvő fenyegetésről. Minden erejével igyekszik eltitkolni, és önhatalmúlag olyan vizsgálódásba kezd, amivel önmagát is bajba sodorja. 
Karin Tidbeck világában mindenki gyanús, senki nincs biztonságban, és semmi nem egyértelmű – még az írott és beszélt nyelv, vagy éppen a valóság szövete sem. Az Amatka lenyűgöző és végtelenül eredeti mű, óda a szabadságról, a szeretetről és a művészi teremtőerőről.

„Javaslom, hogy ragadj meg egy példányt!” – Ann Leckie 
„Született klasszikus.” – Jeff VanderMeer 
Szürreális bemutatkozó regény Margaret Atwood és Ursula K. Le Guin stílusában, egy olyan idegen világról, ahol a nyelv valóban élő és ható.

Értékelés:

Tisztítószer, tisztálkodószer, felmérés. Amatka. Hangsúlyozom, női főszereplő (ami csak a huszadik oldalon derül ki). Cseppfolyós tárgyak. Fogadjuk be a világot. Rendszeresség, szabályok. Zöld trutyi, gépek, nem-ember emberek, mit-tudom-én hol vagyunk.

Talán aludnom kéne rá még pár napot, mielőtt megfogalmazok bármit is róla, de jobb szeretem még az olvasás után frissen lejegyezni gondolataimat. A történetet és cselekményt nagyjából öt mondatban össze tudnám foglalni, habár biztos, hogy nem sok értelmet látnátok benne. Írta is valaki, akinek nagyon tetszett ez a könyv, hogy itt nem a cselekményen van a hangsúly, hanem azt hiszem, a metaforán és a sorok közötti jelentésen, az áthalláson. Mások meg azt mondták, hogy ez egy nagyon szürreális regény. Az utóbbival biztos, hogy egyet tudok érteni. Nyilván tudtam, hogy nem egy tini disztópiát fogok kapni, de hát azért nem most jöttem le a falvédőről és Orwell 1984 regényét kifejezetten kedveltem, szóval azért valami olyasmire számítottam. De ez a regény nagyon-nagyon más, mint amit valaha is olvastam. Homályosan persze derengenek a mondanivalók és talán némi társadalomkritika is, de attól félek, hogy ez esetleg már kicsit belemagyarázás, mint a posztmodern művészetbe. De igen, azért elmondhatjuk, hogy felbukkan egyfajta kommunista rendszer, túl szigorú szabályok meg direkt tudatlanság, de több összefüggést most így hirtelenjében nem igazán találtam.

Az alapötlet amúgy nagyon tetszett – nyilván azért olvastam el a könyvet. Adott egy világ… igazából nem tudjuk meg, hogy miért ilyen fura ez a világ, hol is vagyunk tulajdonképpen, és miért történnek úgy a dolgok, ahogy, szóval nincs egy konkrét koncepció és világfelépítés… Na, de szóval adott egy világ, ahol az embereknek folyton ismételgetni kell a tárgyak nevét hangosan, különben… nem spoilerezek, de így elég nehéz lesz róla beszélni.

Ha már úgyis szürrealizmus, akkor hadd kezdjem a végén. Az utolsó ötven oldal érdekes volt, de úgy éreztem, le van vágva a vége. Azért ne már, végigolvasom, és semmire semmi magyarázat, vagy csak én álltam előtte értetlenül, csak én nem értettem semmit? Azt hittem, hogy na, végigolvasom, aztán legalább a végén minden kitisztul és olyan brutális módon fog leesni az egész, hogy azt a szomszéd utcában vagy megyében is meghallják, de nem. Minden esetre, ha valaki rájön, mi baja ennek a világnak, és miért olyan, amilyen, legyen kedves, világosítson fel. Szóval még vagy ötven oldal magyarázat ráfért volna.

Az eleje amúgy egész jól indul, de egy idő után irreálisan soknak éreztem a tisztálkodószerekkel való foglalkozást ahelyett, hogy a világfelépítésre koncentráltunk volna. Ugyanis Vanja, a főszereplő tisztálkodási szokásokat mér fel Amatkában, és mi vagyunk olyan szerencsések, hogy mélyebb részletekbe merülő, pedáns, szépen megfogalmazott jelentéseit elolvashassuk. Néha elgondolkodtam, hogy az írónő is ilyen rendmániás-e, és ez ráhatással van-e az írásmódjára is, mert annyira, hogy is mondjam… módszeresen elmerül a részletekben, hogy az igazi lényeg eltörpül. Ráadásul nekem is több bekezdést újra kellett olvasnom, mert elsőre nem sikerült elraktároznom az agyamban.

Hát, nem tudom, lehet, hogy velem van a baj. Az alapötlet jó volt, a tárgyakkal kapcsolatos dolog is érdekes volt, és egy tök értelmes regényt lehetett volna megírni belőle, valami minőségit, de izgalmasat, ez most így első körben szerintem nem teljesen sikerült. Mondjuk, ha lenne folytatása, amiben mindenre magyarázatot kapnék, akkor jócskán felértékelődne bennem a könyv, hiszen látnék reményt, fényt az alagút végén. Nem tudom, hogy lesz-e egyébként, csak felvetettem. Minden esetre sokkal jobban tetszett volna, ha nem részletezi ennyire a lényegtelen dolgokat az írónő, jobban kidolgozza és bővíti az eseményeket, több gondot fordít a világfelépítésre és a magyarázatokra.

Mondjuk, akik szeretik az ilyen elvadult könyveket, például a nagyon extra fantasykat vagy elrugaszkodott sci-fiket, azoknak megéri vele próbálkozni, mert beszéltem olyanokkal is, akiknek nagyon tetszett a könyv, és olvastam ilyen értékeléseket is. Talán idősebbeknek lehet jó, akik elgondolkodnak a mögöttes jelentéseken is, minden esetre ez abszolút nem egy könnyed olvasmány. Leszögezem, hogy bár kétszáznegyven oldal csak, számomra nem volt gyorsan olvasható, mert azért emésztendő, elgondolkodtató, és nem kifejezetten szórakoztató irodalom.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 4. Egész jó, tetszett
Karakterek: 7/10 – Nem éreztem őket túlontúl kidolgozottnak.
Borító: 8/10 – Ez tetszett, nem volt baj vele.
Kinek ajánlom: A kitartóknak, a szürrealista könyvek kedvelőinek, akik nem annyira a cselekményre, hanem a mögöttes tartalmakra szeretnek koncentrálni.
+ pont: Az alapötletért és azért a kevés dologért, amit megtudunk a világról.
- pont: A végéért, és mert néha túlságosan belemerült a részletekbe a lényegtelen dolgokat illetően.