Alan ​Rickman naplói Emma Thompson előszavával

A Harry Potter-filmekből, az Értelem és érzelem moziváltozatából és az Igazából szerelemből jól ismert Alan Rickman világszerte elismert színészként, fáradhatatlan politikai aktivistaként és az utazás szerelmeseként lép elénk a huszonöt éven át saját és mások szórakoztatására vezetett naplója lapjairól, amely bepillantást enged a kulisszák mögé és Rickman magánéletébe is.

Alan Rickman máig az egyik legkedveltebb színész a világon, számos műfajban. Népszerűsége első filmes szerepe, a Drágán add az életed aljas Hans Grubere óta töretlen, tart Perselus Piton bonyolult alakjának megformálásán át és még tovább. Méltóságteljes alakja, sztentori hangja és a valamennyi szerepében megmutatkozó szellemessége belopja magát a nézők szinte minden korosztályának a szívébe.

Tehetsége azonban nem csupán a színészetben mutatkozott meg. A film- és színházrajongók, valamint a memoárok szerelmesei nagy élvezetet lelhetnek abban az „anekdotikus, leleplező, szellemes, bennfentes és kifejezetten kendőzetlen” írásmódban, amellyel Rickman a hétköznapi és a különleges dolgokat elénk tárja. Megosztja bölcs gondolatait színházi előadásokról, filmekről, a színjátszás művészetéről, politikáról, barátságokról, szakmai vállalkozásairól és általában az életről.

Az Őrülten, mélyen egy nagy nyilvánosságnak szánt napló, amelyet úgy olvashatunk, mintha Rickman egy közeli barátjával csevegne a jelenlétünkben.

„Reggel 8 óra – gyönyörű, napos, friss, kék reggel, ami arra emlékeztet, hogy talán jót tenne ennek a könyvnek, ha az életem pozitív részének tekinteném. Több oldalt is hosszú fekete vonalakkal kellene áthúzni.”

Alan Rickman – Őrülten, mélyen: A kedvenc színészem, valaha. Nem csoda, hogy nagy várakozással és némi belső szorongással kezdtem neki a naplónak  - de már azon is hónapokat gondolkodtam, hogy egyáltalán megrendeljem-e, mert néha még a filmjeinek nézése is melankolikus gondolatra késztet. Természetesen végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és szerencsére nem bizonyult rossz döntésnek.

Sokan említették már, hogy ez nem egy tipikus napló, legalábbis az utolsó néhány bejegyzést (ami igazából kronologikus tekintetben inkább első néhány kellett volna, hogy legyen) leszámítva. Inkább feljegyzések egy határidőnaplóba. Amit egyébként nem tartok rossz ötletnek, csak kicsit másképp – talán inkább úgy, ahogy ő is írta 1982-ben, ahogy azt fentebb idézem. Talán egy olyan feljegyzéses naplót kellene mindenkinek írnia, ami a jó dolgokat tartalmazza. Amit később örömmel olvasunk vissza mi, és a szeretteink is.

Ez a könyv azonban nem erről szól. Egy piedesztálra emelt színész, aki halandó emberré vált a lapokon. Ő Alan, akinek a belső feszültségeivel, kétségeivel, néhai negatív gondolataival, önmarcangolásával és bizony kukacoskodó, kötekedő megjegyzéseivel és jellemével kellett megküzdenie egy olyan világban, ahol nem mindig találta meg teljesen a helyét – mi sem.

A könyv különlegessége, hogy megfelelő lassúsággal, elmerüléssel olvasva nagyon elgondolkodtat az élete. Én gyakran fel-felnéztem a könyvből, hogy összevessem a saját életemmel, mik a párhuzamok vagy az eltérések. Annyira nem is különbözött tőlünk. Az biztos, hogy érdekes élmény több napra (hétre)  - amíg olvassuk - az útitársa lenni ebben az élet nevű „kalandban”, ami gyakran tele van szenvedéssel és árnyékkal. Külön furcsa úgy olvasni, hogy általában előre tudjuk a bekövetkező haláleseteket, esetleg néha elgondolkodunk, vajon a mi számunkra mit is tartogat még az élet. Az utolsó oldalakat az ember kicsit azért persze szorongva olvassa. De nagyon jó döntés volt akárki részéről is, hogy nem úgy ér véget, ahogy… Hogy azért még egy-két bejegyzés erejéig visszakaphatjuk a harmincas Alant a maga furcsán barokkos körmondataival, aminek minden jelentését úgy kell kutatni a sorok közt.

De azért… annak ellenére, hogy sokszor csak az utazásról, ételekről, kritikákról szól a könyv, mégis megismerhetjük minden kis gyarlóságával együtt is. Valahol olyan érzés olvasni, mint egy rég elfeledett hosszúra nyúlt levelet. Végül is, mintha mi magunk akadnánk ezekre egy régi, poros asztalfiókban, és próbálnánk a jegyzetekből megfogni valamit ebből az elillanó életből, és azon belül ebből a különleges művészből.