"Az emberben van egy hatalmas vágy, hogy tartozni valakihez. Nem magányosnak lenni. Beépülni egy másik ember életébe. S a másik ember épüljön be az én életembe. A közös, a "mi". Nem a Te meg Én, hanem a Mi iránt vágyódik az ember. És elindul általában efelé. De amikor nagyon közel jön hozzá ez a "mi", akkor jön a rémület, hogy "mi lesz velem?". Énvelem, az ÉN-emmel mi lesz? S akkor elkezd távolodni. S akkor mindig megfigyelhető, hogy egy ember egy ilyen nagy közeledés, egy ilyen nagy beolvadási hívás vagy kísérlet vagy próbálkozás után elkezd hidegülni. Elkezd távolodni, s megy a másik fenyegető végpont felé, ami a magány, az "egyedül maradok", a "senkim se lesz." És annak a hidegsége egyszercsak megcsapja. És ha megcsapja ennek a hidegsége, akkor megy visszafelé és keres megint, hová tartozzon: "kihez tartozhatok?". És azt gondolom, hogy az egész élet ebben az ingajáratban megy, hogy a nagyon forró, ha már nagyon forró, akkor kihúzodom egy hidegebb szférába. És ha a hideg szféra már nagyon hideg, akkor visszamegyek, és keresek valami meleget, vagy valami illúziót, hogy "én mégis tarzozom valahova és valakikhez". És ezzel megy el az ember élete.
Amikor a Thomas Mann sátánja azt mondja, hogy nem lesz a Pokol olyan nagy meglepetés kigyelmed számára, mert a Pokol semmi más, mint két lehetőség az elviselhetetlen forróság és az elviselhetetlen hidegség közötti kétségbeesett menekülés egyikből a másikba és a másikból az egyikbe. Ez a Pokol. És valaki már a földi életében ezt éli kisebb intenzitással. De már a Pokolban él. Ebben az értelemben."
/Popper Péter/
