Chris Carter - aki a michigani államügyészség kriminálpszichológiai csoportjának tagjaként dolgozott évekig – legújabb könyve, a Robert Hunter sorozat 3. része a Vadász címet viseli, és nemrég került a könyvesboltok polcaira.

Ha ​azt hiszed, biztonságban vagy… nem árt, ha újragondolod

Los Angeles egyik használaton kívüli hentesboltjában ismeretlen nő holttestére bukkannak. A helyszínen nem tudják megállapítani a halál okát. Nincs sem vérfolt, sem lövedék vagy kés okozta seb, a fején és a felsőtestén sem éktelenkedik dudor vagy horzsolás, sem fojtogatásra utaló vérömleny a nyakán. A testén egyetlen sérülés sem látszik, a száját leszámítva: azt ugyanis a gyilkos összevarrta. Pontosabban szólva: nem csak azt varrta össze… Amikor a testet a Los Angeles Megyei Halottkémi Hivatalba szállítják, hogy elvégezzék rajta a boncolást, az ügyeletes patológus elszörnyedve szembesül a borzalommal. 
A felfedezés és az azt követő tragédia olyannyira sokkolja a rendőrséget, hogy a különösen kegyetlen esetekre specializálódott Robert Hunter nyomozóra bízzák az ügyet. Kisvártatva kiderül, hogy nem egyszeri gyilkossággal van dolguk – úgy tűnik, valaki sorra szedi az áldozatait a harmincas éveik elején járó, hosszú, fekete hajú, fehér bőrű nők köréből. Megfigyeli őket, megvárja a kínálkozó alkalmat, majd kegyetlenül lecsap rájuk. Hunter a társával, Carlos Garciával karöltve kíméletlen hajszát indít a megszállott gyilkos ellen, és csak remélhetik, hogy sikerül becserkészniük a fenevadat, mielőtt ő venné célba őket…

Értékelés:

Brutális, morbid krimit kaparinthat meg az a könyvmoly, aki Chris Carter könyveit választja. Mivel én most találkoztam vele először, szerencsém volt, hogy a sorozat részei nem függnek szorosan össze, ugyanis anélkül kezdtem neki a harmadik kötetének, a Vadásznak, hogy bármi fogalmam lett volna az elődjeiről. Jó pont, hogy így is tökéletesen sikerült képben maradnom, azonban biztos jobb és közelibb képet kaptam volna a szereplőkről, ha már A keresztes gyilkosnál vagy a Kivégzésnél csatlakozom a történethez.

Chris Carterről már írták páran, hogy nem szívesen lennének vele összezárva egy szobában, és tekintettel az ezt a kötetet átható, figyelemreméltóan hányingerkeltő, véres brutalitásra, amellyel az elkövető az áldozatait megöli, ezt a véleményt csak osztani tudom. Kétség sem férhet hozzá, hogy kell gyomor a könyv olvasásához, és annak ellenére, hogy sok fölöslegesen kifejtős részre magunktól is rájöhetünk, azt mindenképp javára lehet írni, hogy nincs az az eszes könyvmoly, aki valaha is rájönne, hogy kicsoda a gyilkos.

Több nézőpontból kísérhetjük figyelemmel az eseményeket, és bár nem mindig különülnek el egymástól élesen a karakterek, piros pont jár például a kriminálpszichológiai következtetésekért vagy a történet összetettségéért.

Az egyetlen negatívum, ami mellett nem lehet elsiklani viszont az a rengeteg szóismétlés, vagy inkább szófordulat ismétlés. A teljesség igénye nélkül próbáltam megszámolni ezeket, és, csak, hogy két példát említsek, a „Mi az isten/ki az isten” kifejezés (striguláim szerint) minimum tizenötször, a „basszus” pedig tizenkilencszer hangzik el, ráadásul mindig más-más szereplők szájából. Ez egyrészt azért idegesítő, mert az olvasó egy idő után immunissá válik a hatásvadász kifejezésekre, másrészt pedig a szereplők egyedi személyisége ezzel teljesen eltűnik, és inkább egymásba mosódnak. A könyv első felénél a fejezetek „váratlan”, mégis szinte szóról-szóra hasonló lezárásaival sem voltam megbarátkozva, de szerencsére a történet előrehaladtával ezen a rossz szokásán sikerült felülkerekednie az írónak.

Ennek ellenére tudom ajánlani a könyvet a krimik, thrillerek kedvelőinek, azoknak is, akik az első két részt nem olvasták, viszont a brutalitása miatt csak 18 éven felülieknek.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 4. Egész jó, tetszett
Karakterek: Nekem túl hasonlóak voltak, főleg az ugyanolyan szóhasználataik miatt.
Borító: 8/10 – Tetszik, illik a történethez.
Kinek ajánlom: A krimik kedvelőinek, 18 éves kor felett.
+ pont: Mert lehetetlenség volt rájönni, hogy ki a tettes.
- pont: Mert 15-ször szerepelt a „mi az isten/ki az isten” és 19-szer a „Basszus” kifejezés…