Alan ​Rickman naplói Emma Thompson előszavával

A Harry Potter-filmekből, az Értelem és érzelem moziváltozatából és az Igazából szerelemből jól ismert Alan Rickman világszerte elismert színészként, fáradhatatlan politikai aktivistaként és az utazás szerelmeseként lép elénk a huszonöt éven át saját és mások szórakoztatására vezetett naplója lapjairól, amely bepillantást enged a kulisszák mögé és Rickman magánéletébe is.

Alan Rickman máig az egyik legkedveltebb színész a világon, számos műfajban. Népszerűsége első filmes szerepe, a Drágán add az életed aljas Hans Grubere óta töretlen, tart Perselus Piton bonyolult alakjának megformálásán át és még tovább. Méltóságteljes alakja, sztentori hangja és a valamennyi szerepében megmutatkozó szellemessége belopja magát a nézők szinte minden korosztályának a szívébe.

Tehetsége azonban nem csupán a színészetben mutatkozott meg. A film- és színházrajongók, valamint a memoárok szerelmesei nagy élvezetet lelhetnek abban az „anekdotikus, leleplező, szellemes, bennfentes és kifejezetten kendőzetlen” írásmódban, amellyel Rickman a hétköznapi és a különleges dolgokat elénk tárja. Megosztja bölcs gondolatait színházi előadásokról, filmekről, a színjátszás művészetéről, politikáról, barátságokról, szakmai vállalkozásairól és általában az életről.

Az Őrülten, mélyen egy nagy nyilvánosságnak szánt napló, amelyet úgy olvashatunk, mintha Rickman egy közeli barátjával csevegne a jelenlétünkben.

„Reggel 8 óra – gyönyörű, napos, friss, kék reggel, ami arra emlékeztet, hogy talán jót tenne ennek a könyvnek, ha az életem pozitív részének tekinteném. Több oldalt is hosszú fekete vonalakkal kellene áthúzni.”

Alan Rickman – Őrülten, mélyen: A kedvenc színészem, valaha. Nem csoda, hogy nagy várakozással és némi belső szorongással kezdtem neki a naplónak  - de már azon is hónapokat gondolkodtam, hogy egyáltalán megrendeljem-e, mert néha még a filmjeinek nézése is melankolikus gondolatra késztet. Természetesen végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és szerencsére nem bizonyult rossz döntésnek.

Sokan említették már, hogy ez nem egy tipikus napló, legalábbis az utolsó néhány bejegyzést (ami igazából kronologikus tekintetben inkább első néhány kellett volna, hogy legyen) leszámítva. Inkább feljegyzések egy határidőnaplóba. Amit egyébként nem tartok rossz ötletnek, csak kicsit másképp – talán inkább úgy, ahogy ő is írta 1982-ben, ahogy azt fentebb idézem. Talán egy olyan feljegyzéses naplót kellene mindenkinek írnia, ami a jó dolgokat tartalmazza. Amit később örömmel olvasunk vissza mi, és a szeretteink is.

Ez a könyv azonban nem erről szól. Egy piedesztálra emelt színész, aki halandó emberré vált a lapokon. Ő Alan, akinek a belső feszültségeivel, kétségeivel, néhai negatív gondolataival, önmarcangolásával és bizony kukacoskodó, kötekedő megjegyzéseivel és jellemével kellett megküzdenie egy olyan világban, ahol nem mindig találta meg teljesen a helyét – mi sem.

A könyv különlegessége, hogy megfelelő lassúsággal, elmerüléssel olvasva nagyon elgondolkodtat az élete. Én gyakran fel-felnéztem a könyvből, hogy összevessem a saját életemmel, mik a párhuzamok vagy az eltérések. Annyira nem is különbözött tőlünk. Az biztos, hogy érdekes élmény több napra (hétre)  - amíg olvassuk - az útitársa lenni ebben az élet nevű „kalandban”, ami gyakran tele van szenvedéssel és árnyékkal. Külön furcsa úgy olvasni, hogy általában előre tudjuk a bekövetkező haláleseteket, esetleg néha elgondolkodunk, vajon a mi számunkra mit is tartogat még az élet. Az utolsó oldalakat az ember kicsit azért persze szorongva olvassa. De nagyon jó döntés volt akárki részéről is, hogy nem úgy ér véget, ahogy… Hogy azért még egy-két bejegyzés erejéig visszakaphatjuk a harmincas Alant a maga furcsán barokkos körmondataival, aminek minden jelentését úgy kell kutatni a sorok közt.

De azért… annak ellenére, hogy sokszor csak az utazásról, ételekről, kritikákról szól a könyv, mégis megismerhetjük minden kis gyarlóságával együtt is. Valahol olyan érzés olvasni, mint egy rég elfeledett hosszúra nyúlt levelet. Végül is, mintha mi magunk akadnánk ezekre egy régi, poros asztalfiókban, és próbálnánk a jegyzetekből megfogni valamit ebből az elillanó életből, és azon belül ebből a különleges művészből.

Amikor James Bowen egy sérült, vörhenyes szőrű, kóbor macskát talált egy folyosón, még fogalma sem volt arról, hogy az élete mennyire meg fog változni. James egyik napról a másikra élt London utcáin, és biztosan tudta, hogy amire végképp nincs szüksége, az egy háziállat.
Mégsem tudott ellenállni a meghökkentően intelligens kandúrnak, akit befogadott, és gyorsan el is keresztelt Bobnak. Gondos ápolásának köszönhetően Bob lassan visszanyerte az egészségét, James pedig készült útjára engedni az állatot – úgy hitte, soha többé nem látják viszont egymást. Bobnak azonban más elképzelései voltak.
Ők ketten hamarosan elválaszthatatlanok lettek, s komikus – alkalmanként kockázatos – kalandjaik fokozatosan átalakították az életüket. Így segítettek egymásnak abban, hogy zaklatott múltjuk sebei lassan begyógyulhassanak.

A Bob, az utcamacska megható és felemelő történet, ami megérint mindenkit, aki csak elolvassa.

Akinek van macskája, tudja, hogy a közhiedelemmel ellentétben ugyanolyan hűséges is lehet, mint egy kutya, ugyanolyan szociális, törődő, érzékeny, emberi.

A Bob, az utcamacska c. könyv egészen véletlenül akadt a kezembe, de nyilván macskás gazdiként telibe talált, és egyetlen este alatt elolvastam. Nem azért, mert olyan fordulatos történet lenne, annyi csavart tartalmazna, vagy mert olyan érdekfeszítő. Hanem mert ez a sztori igaz történet, Bobé, és az egykor drogos, hajléktalan gazdájáé, akik egymásra találván úgyszólván megmentették egymás életét.

James Bowen nehezen tud boldogulni utcazenészként, és erős kísértés érez, hogy újra drogozni kezdjen, Bob, a macska pedig váratlanul bukkan fel az életében, és onnantól nem tágít mellőle legnagyobb szerencséjükre. James lassan  megtanulja, milyen felelősségteljesen viselkedni, tudván, hogy van még egy száj, akit etetnie kell, és akiről gondoskodnia kell, ugyanakkor egy megértő társat kap maga mellé, mi több, egyben munkatársat is, Bobot ugyanis imádják a londoni utca emberei, és sokkal szívesebben adományoznak nekik. De van kiút ebből a sötét mókuskerékből? Persze, hogy van.

Ez egy felemelő, nem túl pörgős, de szívet melengető történet, ami tökéletes választás a borús, őszi vagy téli, esős-havas napokra. Ami engem illet, kíváncsi vagyok a folytatására is, így remélem, bent lesz a könyvtárban a Bob szerint a világ.

Egyébként a történetből filmet is készítettek Bob, az utcamacska címmel 2016-ban, ajánlom azt is (persze szigorúan a könyv olvasása után) a macskakedvelők figyelmébe.

Nektek volt szerencsétek Billy Milligan történetéhez? Én Daniel Keyestől Az ötödik Sallyt olvastam először (szintén hasonló téma), a Virágot Algernonnak könyvet, s természetese a Szép álmokat, Billy!-t és a Billy Milligan háborúit sem lehet kihagyni, azóta is nagy kedvencem a téma és a könyv is.

Azóta eltelt tízen x év, és lett belőle Netflixes doku sorozat, s Tom Holland főszereplésével (kár, hogy végül Leonak nem adatott meg) antológia sorozat is, melynek első évada dolgozza fel a tudathasadásos Billy történetét, akinek nem kevesebb, mint 24 személyisége volt.

Az első könyv fülszövege:

"Csaló vagy áldozat? Ki volt Billy Milligan? A világ máig sem kapott határozott feleletet. Zseniális színjátékos, aki orránál fogva vezette egész Amerikát, a bíróságokat, a pszichiátereket? Vagy egy megkínzott és szétesett ember, akinek testében csakugyan több tucat, különböző személyiség lakott? Az író két éven át faggatta Billyt és környezetét, hogy földerítse, miért támadott és erőszakolt meg a fiatalember ismeretlen nőket. Hogy ő tette-e egyáltalán, vagy a benne lakozók valamelyike: a szenvtelen Arthur, a lezser Allen, a vad Ragen, esetleg Adalana, a leszbikus nő. Keyes páratlan nyomozása a megsokszorozódott személyiségek rég vitatott rejtélyét helyezi új megvilágításba. Az olvasó végigkövethet egy fantasztikus élettörténetet, s a végén maga is ítélhet: bűnös volt-e Billy Milligan?"

Álmában ​nem, de életében egyszer kinyílik az ajtó az írónő előtt. Szeredás Emerenc ajtaja, amely mások számára örökre zárva marad. A megingathatatlan jellemű, erkölcséhez és hiedelmeihez tántoríthatatlanul ragaszkodó asszony házvezetőnőnek áll az írónőhöz, ám első perctől nyilvánvaló, hogy ő diktál. Gazdája megmérettetik, és nem találtatván könnyűnek, Emerenc nem csupán otthona, hanem lelke ajtaját is megnyitja előtte, ha csak résnyire is. Így sejlik fel Magyarország huszadik századi történelmének kulisszái előtt egy magára maradt nő tragikus, fordulatos sorsa. Vajon mit őrizget az idős asszony a hét lakatra zárt ajtó mögött?
Az ajtó a ki- és bezártság, a születés és a halál ősi jelképe. Állandó kettősség jellemzi a két főhős áhítatosan odaadó, máskor szinte gyűlölködő kapcsolatát is. A szeretet kapujában állnak. Sikerülhet-e végül beljebb vagy elengedni egymást?
Az ajtó Szabó Magda talán legismertebb regénye: Szabó István forgatott belőle filmet, és 2015-ben felkerült a The New York Times sikerlistájára.

Azt hiszem, ez a hatodik könyv, amit Szabó Magdától olvasok, és mégis, ez tetszett a legkevésbé. Ez a könyv valójában egy lehelletnyit öncélú, egy vezeklésregény, ami ugye igaz történet, s Szabó Magda talán így próbálta kiírni magából azt a fájdalmat, amit a történések végett át kellett élnie. Vagy azt a bűntudatot. Esetleg úgy gondolta, jóvátételként megosztja a világgal, hogy talán az idillikus kép róla nem a valóság, vagy hogy nem csak az. Talán írás közben sikerült megszabadulnia az önvádló gondolatoktól.

A könyv háromnegyede egyébként közel sem a krízisről szól, hanem két ember húsz éven át tartó érdekes, kicsit anya-lánya, takarítónő-gazdája kapcsolatról, ami amolyan se veled, se nélküledbe hajlik át. Emerenc, mint egy rossz anyós mindenbe beleszól, belekontárkodik, fölösleges nippeket és használhatatlan „giccseket” hord át Magdáékhoz, sértődékeny, önfejű. Magda nem tudja egyedül ellátni a házat az írás mellett, ezért szüksége van Emerenc segítségére, ugyanakkor rideg őszinteségére is: foglalkozzon inkább többet a férjével, amíg lehet (a férje mint tudjuk, beteges volt), s ne csak az írói világába zárkózzon el.
Emerenc egyébként fölöslegesnek tart minden értelmiségi munkát, az írást is, csak azt tekinti igazi munkának, ami látványos, és a két kezünk közül sarjad ki, tehát fizikai munka.
De valahogy ez a két furcsa, ellentétes, s már-már szerencsétlen ember mégis egymásra talál, és két évtizedet élnek le együtt, mígnem…

A könyvvel a legnagyobb probléma, hogy vontatott, és kevésbé koncentrál a problémára, inkább csak kettejük hétköznapjait írja le. De mi a lényege? Mert az az igazán fontos: hogy kire számíthatunk, ha megöregszünk, ha nincsen családunk, vagy ha van, de távol élnek, vagy ha meghaltak, ha bármi… Hogy az értelmiségi vagy a fizikai munka fontosabb-e. Hogy az emberi kapcsolatok vagy a karrierben való kiteljesedés milyen viszonyban van egymással. Milyen értékrendek szerint éljük az életünket? Van olyan, ami mindenki számára követhető, megfellebbezhetetlen? Mikor helyezzük saját magunkat előtérbe s mikor a másikat? Mivel tartozunk az időseknek? Vannak pillanatok az életben, amikor egy-egy döntésünk kihatással van a másik egész életére. Akkor, ott, vajon érzékeljük ezt, hogy ez most az a perc, amikor eldől minden? Sokszor csak évek múltán emlékszünk vissza egy-egy mozzanatra, ami végül sorsdöntőnek bizonyul. Így történt Szabó Magdával is.

Az emberi lét értelmének kérdései bontakoznak ki a vontatott sorok közül. Ha csak az utolsó száz oldalt kéne pontoznom, maximálisat kapna. Így sajnos, hogy döccenős, túlírt, a mondanivalójának van nagyobb értéke és jelentősége. Annyi biztos, hogy elgondolkodtató, de tudni kell eljutni a végéig.

No, hát tavaly decemberben kezdtem el olvasni a könyvet, ügyes-bajos teendőim miatt "kicsit" megcsúsztam vele. Tény, hogy mikor nyáron lett volna időm is olvasási válsággal küzdöttem, és ez ellen még Margaret Atwood se tehetett, de most, hogy a meseregények visszahozták az életkedvem (várom, hogy tanítsam a kicsiket), végre ezt is befejeztem.

Az ​Egyesült Államok egykori first ladyjének személyes, átütő erejű és inspiráló önéletrajza

Michelle Obama, jelentős ügyekkel fémjelzett és eredményes eddigi élete során korunk egyik ikonikus és lenyűgöző alakjává vált. Az Amerikai Egyesült Államok első afroamerikai first ladyjének nagy szerepe volt abban, hogy a Fehér Házban soha nem látott nyitottság és elfogadó közeg alakuljon ki.

Ráadásul a nők erőteljes támogatójává vált szerte a világon. A családok egészségesebb és aktívabb életének szószólójaként hatalmas változásokat köszönhetünk neki. A férje mellett állt, miközben Barack Obama az ország történetének néhány leggyötrelmesebb pillanatában helytállt elnökként. Közben megtanított nekünk egy-két tánclépést, nagyot alakított a Carpool Karaokéban, és két lányát a könyörtelen rivaldafény ellenére józan szemlélettel nevelte.

Mélyről jövő vallomásokban és magukkal ragadó történetekben bővelkedő önéletrajzi könyvében Michelle Obama bepillantást enged élete kulcsfontosságú pillanataiba – a Chicago déli részén töltött gyerekkorától vezetői pozícióba kerüléséig. Beszámol többek között arról is, hogyan sikerült egyensúlyt teremtenie karrierje és az anyaszerep között, és hogy milyen volt az élete a Fehér Házban. Kíméletlen őszinteséggel és szellemes éleslátással ír az élet minden területén megélt győzelmeiről és kudarcairól, egész történetét elénk tárja – saját szavaival és saját szemszögéből. A Becoming lapjain szeretetteljes, bölcs, de kendőzetlen szókimondásának köszönhetően egy mélyen érző, kiváló teljesítményeivel a várakozásokat folyton felülmúló nő története bontakozik ki előttünk, aki épp ezért másokat is arra ösztönöz majd, hogy azzá váljanak, akivé szeretnének.

Egyébként nem a könyv hibája, mert olvasmányos, érdekes is, még nekem is, aki egyébként ódzkodik a politikától és már a könyökömön jön ki. De érdekfeszítő volt egy feltörekvő, erős nő könyvét olvasni. Talán a leginkább az a rész fogott meg benne, amikor Michelle arról beszél, hogy az erős és ambíciózus nőket úgy a legkönnyebb elhallgattatni, ha rájuk égetik, hogy banya, házisárkány, dühös nő. Pedig egyáltalán nem az, csak ugyanaz a felállás máshogy néz ki egy férfitől mint egy nőtől - egyébként ő erre egy testbeszéd tanácsadóhoz fordult, és úgy oldotta meg, hogy ne legyen túl harcias a kisugárzása. Ügyes!

Szóval egyet tudtam egyébként érezni azzal, amit képvisel, ami mellett kiáll - a nők egyenjogúságáért (vagy az egészséges táplálkozásért), és igazán követendő példát állít bárki elé azzal, hogy megmutatta, mit lehet elérni a kvázi semmiből.

Érdekes volt bepillantást nyerni a Fehér Ház falai mögé, elképzelni, milyen lehet ott nyereket nevelni, labdázni a folyosón, etc. Nagyszerű volt "hallgatni", hogyan vélekedik a férjéről, hogyan látja őt és hogy támogatta őt évtizedeken át, amíg elérte, amit csak el lehet az életben azt hiszem.

Inspiráló olvasmány, ha tehetitek, ne hagjyátok ki. :)

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: Közelebb kerül hozzánk a távolból mind Michelle, mind Barack, és kicsit emberibbnek látjuk őt, hibáikkal, esendőségükkel együtt.
Borító: 10/10 – Nem látok benne hibát, nyilván azt ábrázolja, akiről a könyv szól.
+ pont: Mert bemutat egy igaz, ugyanakkor nagyon inspiráló történetet, és mert kicsit azért személyes is, ami plusz értéket ad neki.
– pont: Mert a közepe kicsit azért vontatott volt, néha túl politikai is.

Robin ​Williams az egyik legkedveltebb és legtöbbször félreértett szórakoztatóművész volt, akit eleinte komikus zseniként ismert meg a világ. Ünnepelt filmjeit a magyar közönség is ismerte és szerette, a mai napig népszerű filmjei közé tartozik a Holt költők társasága, a Jó reggelt, Vietnam!, A halászkirály legendája, az Aladdin vagy a Mrs. Doubtfire. Williams rögtönzőtehetségének köszönhetően számtalan különböző karaktert keltett életre, a Good Will Hunting-béli alakítása az Oscar-díjat is meghozta számára. 
Géppuskatűzként pattogó humorbombáival mindenkit levett a lábáról, ám a vidám bohócszerep mögött ellentmondásos érzelmek és az önbizalomhiány végtelen mélysége feszült. Dave Itzkoff, a New York Times kulturális újságírója leleplező erejű életrajzában arra vállalkozott, hogy a sikerek mellett felfedje a színészóriás rendkívüli küzdelmét, amelyet az alkoholfüggőséggel és a depresszióval folytatott – ezekről a témákról Williams nyíltan beszélt az előadásai és az interjúk alkalmával egyaránt. A lenyűgöző portréban szó esik a férfi utolsó éveit megkeserítő betegségről is, amelynek szomorú következményéről a rajongók nem sejthettek semmit. A családtagokkal, barátokkal és kollégákkal készített száznál is több interjú, illetve az alapos kutatómunka nyomán megszületett Robin újszerű módon jeleníti meg azt az embert, aki munkásságával milliók életére volt nagy hatással.

Értékelés:

Ez a könyv pontosan az, ami, nem ígér sem többet sem kevesebbet: egy aprólékosan kidolgozott, már-már túl részletesnek is mondható életrajz, amely lépésről lépésre mutatja be a komikus színész felemelkedését és végül – sajnos – bukását. Sokan közülünk mindössze csak annyit tudunk Robin Williamsről, hogy komikus is volt, hogy nagyon humoros volt, láttuk a filmjeit, azt hittük, az ő világában mindig minden csupa fény és csillogás, aztán mély megdöbbenéssel fogadtuk, amikor 2014-ben jött a hír, hogy öngyilkos lett. Azt hiszem, ezzel nem spoilerezek, hiszen az egész világ értesült az esetről. Az igazság azonban az, hogy talán nem is annyira önnön döntése volt, hiszen utolsó éveiben Lewy-testes demenciában szenvedett, amit tévesen Parkinson-kórnak diagnosztizáltak esetében, az igen hasonló tünetek miatt. A boncolás után derült ki, hogy talán nem is csak a depresszió miatt lett öngyilkos, hanem egyszerűen már elvesztette józan eszét. Vagy az is lehet, hogy ez volt az utolsó józan döntése, mielőtt teljesen elvesztette volna az irányítást maga felett.

Dave Itzkoff könyve azonban közel sem csak a halálának körülményeit boncolgatja, hanem egészen a kezdetektől, a szülők történetétől vezeti végig Robin történetét, aki egy jómódú család sarjaként nehezen talált rá igazi útjára. Szinte magunk előtt látjuk a folyton költözködő családot, és a padlásszobában ólomkatonáival magányosan játszó kisfiút, aki elmerülve a fantáziavilágban beszélget játékaival, avagy eleveníti meg őket. Valahogy így kezdődött. Aztán hosszú utat kellett bejárnia ahhoz, hogy méltán elismert színész legyen, de az az igazság, a kritikusok szinte mindig elégedetlenek voltak a teljesítményével, és életében jó, ha három-négy filmjét ismerték el igazán. Ezek közé tartozott a Jó reggelt, Vietnám!, az Ébredések, a Holt költők társasága, vagy a Mrs. Doubtfire. Sokat küzdött azért, hogy folyton vicces vagy állandó professzori karaktereiből kibújjon, és minél változatosabb alakítást nyújtson a nézőközönségnek, de eleinte senki nem látott benne többet, mint vicces bohócot. Mégis mindannyiunkat képes volt megnevettetni. De vajon milyen családban nőtt fel? Milyenek voltak a testvérei, feleségei, gyermekei? Milyen volt velük a viszonya? Hogyan bukkant fel életében az alkoholizmus és hogyan teperte maga alá? Hogy készült egy-egy filmjére és hogyan fogadta azok fogadtatását? Milyen volt a személyisége valójában? Tényleg mindig felhőtlenül jókedvű lett volna? Ezekre a kérdésekre is mind választ kaphatunk, megtudhatjuk, hogy valójában ez a nagyszerű ember mennyire vágyott is az elismerésre és elfogadásra, mennyire fontos volt neki, hogy képes legyen másokat megnevettetni, s ha már ez és a színjátszás nem ment, nem látta már az élet értelmét.

 Az biztos, hogy olyan részletességgel olvashatunk minden szerepéről, magánéletéről, ahogy soha eddig, az író sok interjút készített a szeretteivel és rengeteg forrást használt fel, hogy egy kidolgozott képet kaphassunk Robinról. A lelkes rajongók biztos nagyon élvezik, hogy ennyire beleáshatják magukat a témába, azonban az átlagos érdeklődőknek – így nekem is – néha vontatottá vált, így több, mint két és fél hátig rágódtam rajta, részenként adagolva. Nem mondom, hogy unalmas volt, sok érdekességet megtudhatunk belőle, de azért az 550 oldalnyi terjedelem hagy némi kívánnivalót maga után. Elsősorban nyilván tehát a Robin Williams rajongóknak ajánlom, életkori megkötés nélkül, bár a felnőtt korosztálynak inkább kedvére válik majd. Nekem összességében tetszett, sok új dolgot megtudhatunk belőle, de egy kicsit rövidebb terjedelemnek jobban örültem volna.

Pontozás: 
Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: Nem hiszem, hogy ezt ebben az életrajzi könyv esetében lehetne pontozni, de végül is egy elég árnyalt képet kapunk Robinról.
Borító: 10/10 – A külföldi fekete-fehér borítóval ellentétben a magyar közel sem olyan komor, inkább a komikusságra utal, s ezzel a színész/komikus jellemére.
+ pont: Mert a könyv által többet megtudhatunk nem csak Robin Williams munkásságáról, hanem magánéletéről, küzdelmeiről is. Értékelni tudnék egy ilyesmit Alan Rickmanről is.
– pont: Mert már-már túl részletes volt és hosszú, olyan aprólékos, amelynek mondjuk a leghívebb rajongók biztosan örülnek, de egy hétköznapi érdeklődő igen száraznak találhatja.

"Nem tudod megváltoztatni, ami történt, nem tudod megváltoztatni azt, amit tettél, vagy amit tettek veled. De eldöntheted azt, hogyan élsz most."

Edith Eva Egert (a magyar származású, II. világháborús túlélőt, ma klinikai pszichológust) először az On The Spot új évadjának egyik részében láttam, és amikor konstatáltam, hogy a memoárja A döntés címmel kapható már a magyar könyvpiacon is, úgy gondoltam - bár nem kifejezetten szoktam ebben a témakörben olvasni -, ez egy olyan könyv, amely által az olvasója csak több lehet. Szóval így vetettem bele magam az olvasásába.

Kelen Károly által nemrég megjelent az Egy birodalom ébredése című dokumentumregény, amely elsősorban Emich Gusztávról, az Athenaeum vállalatcsoport alapítójáról szól.

Hogy a könyvből s ezáltal a korszak egyik neves lapjából, a Vasárnapi Újságból idézzek:
"…Emich nevével sok jeles irodalmi vállalat van összefűzve, ő volt Petőfi összes költeményeinek kiadója, számos napilap és folyóirat alapítója vagy kiadótulajdonosa. A nyomdászat terén is sok érdeme van; terjedelmes üzlete, kitűnőleg fölszerelt nyomdája valódi haladást jelölnek e téren…"

Elég sokan döntenek manapság a kivándorlás mellett. A Menjek/Maradjak című Erasmus EuroMedia-díjas dokumentumfilm-sorozat, amely ezzel a kérdéssel foglalkozván több, külföldre költözött magyart keresett meg, negyedik része - a korábbi, londoni, New York-i és hollandiai részek után - már hazaköltözött magyarokat állít a középpontba. Ennek a dokumentumfilmnek egyik szereplője Donáth Mirjam is, aki a Mások álma című könyvében is megírta történetét.

A gyermekkori, paradicsomi boldogság, amely azonban egy nem várt tragédiába torkollik. Időutazás a '90-es évekbe, visszaemlékezések, egy hatalmas kirakós darabjai, amelyeket nekünk kell a helyére illeszteni.
Joël Dicker: A Baltimore fiúk regényében olyan problémákat vet fel és boncolgat, mint a gyerekek jogai, árvaság, barátság, féltékenység, társadalombeli különbségek, felelősségvállalás, stb.

Viktória brit királynő 63 évig és 7 hónapig tartó királysága miatt az ükunokája, II. Erzsébet mögött a második leghosszabb ideig uralkodó brit-angol koronás fője volt, és ott szerepel minden idők leghosszabb ideig trónon lévő uralkodói között. Róla nevezték el az angol 19. századot viktoriánus kornak, amelyet az angol történészek az Egyesült Királyság fénykorának tekintenek. Ez volt az ipari, kulturális, politikai, tudományos és katonai változások kora az Egyesült Királyságban, amelyet a Brit Birodalom további terjeszkedése fémjelzett. - írja a Wikipédia.

Az indiai Abdul Karim "pincérként" kezdte szolgálatát Viktória királynő udvarában, de nem sokra rá már a királynő "munshijaként" azaz oktatójaként, tanáraként (avagy titkárként) vált híressé/hírhedté, aki hindu-urdu nyelvre tanította őt. Az öreg királynő, aki férje, Albert herceg halála óta magányba burkolózva élt, és gyerekeivel sem találta meg a közös hangot, hamar szimpatizálni kezdett az akkor mindössze huszonhárom éves Abdullal, mindezt azonban az udvar közel sem nézte jó szemmel. Viktória királynő és Abdul történetét dolgozza fel kissé dokumentarista és tényszerű jelleggel az ugyanezen címet viselő regény Shrabani Basu tollából.

Mi az élet értelme? Miért küld ránk Isten néha szenvedést? Mi értelme a megpróbáltatásoknak? Változtathatunk-e a sorsunkon? Szembeszállhatunk-e büntetlenül Isten akaratával?
Paulo Coelho új kiadásban is hamarosan megjelenő műve, Az Ötödik hegy többek között ezekre a kérdésekre ad választ a bibliai Illés történetén keresztül.

Beck Weathers, aki '96-ban megmászta a Mount Everestet, és akinek történetéről film is készült 2015-ben Everest címmel (Becket Josh Brolin alakította), ezúttal társszerzője, Stephen G. Michaud közreműködésével kiadta a Túléltem az Everestet című könyvet, amelyben saját nézőpontjából vázolja az eseményeket.

Mi történik akkor, ha egyszer csak egy zakatoló vonaton találjuk magunkat, és azt sem tudjuk, merre robogunk? Ha nem emlékszünk a kisváros nevére, ahonnan elindultunk? Mi lesz velünk, ha Kalkuttába keveredünk, és a múltunkról semmiféle információnk nincs? Szárú, az ötéves indiai kisfiú egy szerencsétlen véletlen folytán India egyik legveszélyesebb városába kerül. Volt otthona, most nincs semmije. Mit várhat az emberektől, az érzéketlen tömegtől? Vajon túl lehet élni azokat a megpróbáltatásokat, amelyek elé az élet állítja őt? Hogy juthat el egy kisfiú Indiából Ausztráliába? Képes lesz új életet kezdeni? Találkozhat még valaha az édesanyjával? Megtudhatja egyáltalán, hol élte le élete első öt évét? Vajon ki lehet az igazi oroszlán?
Az Oroszlán Saroo Brierley valós története a kitartásról, az önfeláldozásról és a hitről.

A könyv alapján készült a többszörös díjnyertes film Nicole Kidman, Rooney Mara és Dev Patel főszereplésével.