Az Athenaeum kiadó "kivándorló" sorozatának első könyve, a Let's kifli azután kötött ki a polcomon, miután Makai Rita - Határtalan szerelem Párizsban könyve annyira az élre került az értékelési listámon. Bevallom, ennek fényében kicsit többet vártam ettől a könyvtől.

Egyre több az olyan házasság, amely válással ér véget. Talán az általános pénztelenség, a gondok, vagy a megszokottság idővel felőrlik a kapcsolatot, és még ha egy ideig úgy is gondolja egy pár, hogy a gyerekek miatt együtt maradnak, biztos, hogy ez sem tarthat sokáig. Az a házasság, amit már csak a gyerekek kötnek össze, nem valódi.

Sokan attól való félelmükben, hogy mi lesz a gyerekkel, nem mernek elválni, inkább belecsöppennek egy olyan színjátékba, amely nem hoz boldogágot. Akik pedig mégis elválnak, attól félnek, milyen hatással lesz ez a gyerekre/gyerekekre. Ingázni a két szülő között, vagy csupán az egyiknél élni, és csupán az ünnepeket tölteni a másik szülővel? Miközben minden osztálytársnak normálisnak tűnik az élete, ezé a gyereké hirtelen felborul. Azért is nehéz az elvált szülők gyerekeinek, mert a gyerekkor még olyan ártatlan burokban játszódik, amikor minden gyerek azt hiszi, hogy a szülei tökéletesek, sérthetetlenek, erősek és minden úgy jó, ahogy tőlük látja. De ha a szülők veszekednek, vagy elválnak, akkor még sincs minden úgy jól, ahogy? Túl hamar kell felnőniük a gyerekeknek és rádöbbenni: a felnőttek sem tudnak mindent. Sajnos, az élet nem abból áll, hogy gyerekként még bizonytalanok vagyunk, később aztán már nem hibázunk, és határtalan tudás birtokában mindig tudni fogjuk, melyik a helyes út. Sőt, talán inkább csak egyre bizonytalanabbá válunk, mert ahogy felnövünk, már nincs, aki utat mutasson.

„Talán ezt jelenti a felnőttség: megszűnünk szereplők lenni, akik arra mennek, amerre a cselekmény viszi őket. A felnőtt tudja, hogy a szereplő helyett lehet alkotó.”

/Ava Dellaira – Kedves halottak!/

A legnagyobb probléma, amikor a szülők elválnak, hogy általában mindkettő annyira el van foglalva a saját problémáival, saját lelki bajaival, hogy a gyerekre akaratlanul is kevesebb idő jut és ezzel együtt kevesebb figyelem. Nem is kérdés, hogy pedig ilyenkor áll fenn legjobban a veszély, hogy rossz útja tévedjen, ne adj Isten, rossz társaságba keveredjen. Ha ezt nem vesszük észre időben, akkor már lehet, hogy valamiről máris lekéstünk. A szülői felelősség nem olyan, hogy hébe-hóba lepasszolhatjuk, „szabadságra” megyünk, aztán visszatérünk, mintha mi sem történt volna. Ez egy életre szóló feladat, ahonnan sem az anyának sem az apának nem lehet (nem lenne szabad) „szabadságra” mennie, sem átvitt értelemben sem szó szerint. Tehát, amikor a szülők elválnak, és mindkettő belesüpped a kis saját depressziójába, vagy megpróbálja újra felépíteni a saját életét, újra ismerkedni, nem szabad megfeledkeznie, hogy az előző életétől nem szabadulhat meg gyökeresen, mert ott van egy vagy több kicsi szempár, aki tőle várja az eligazítást.

„Mások nem menthetnek meg… magadtól nem. Elalszol a hegyek lábánál és a hegyekből lejön a farkas. Te pedig azt reméled, hogy valaki majd fölver. Vagy elzavarja a farkast. Vagy lelövi. De amikor rájössz, hogy a farkas benned van, akkor tudni fogod, hogy nem menekülhetsz előle. Senki, akit szeretsz, nem ölheti meg a farkast, mert az is te vagy. Látni fogják, hogy a te arcodat viseli, és nem adják le a lövést.”

Ava Dellaira – Kedves halottak! című könyvét olvastam, amelyben egy fiatal lány elvesztette nővérét, szülei elváltak, úgy érzi magára maradt. Halott hírességekhez írott levelei segítségével próbálja meg feldolgozni, ami történt. Mert bár nem tud beszélni róla, mégis, talán írásban könnyebb kommunikálnunk egymással, mint szóban.

Néha azok a legjobb levelek, amelyekre nincs is válasz. 

Egy angol házi feladattal kezdődik: írj levelet egy halottnak, mindegy, kinek. Laurel Kurt Cobaint választja, mert Kurt fiatalon halt meg, csakúgy, mint May, Laurel nővére, így talán megért egy kicsit abból, hogy Laurel min megy keresztül. Laurel nemsokára egyre több halottnak ír levelet – Janis Joplinnak, Heath Ledgernek, River Phoenixnek, Amelia Earhartnek, szinte abba sem bírja hagyni. Megírja nekik, mi történik az új középiskolában, és hogyan hullott szét May halála után a családja. 

De akármennyit segítenek is neki a levelek, nem tarthatja örökre távol magától az igazi életet. Múltjának kísértetei nem férnek bele az írott sorokba, és Laurelnek szembe kell néznie a gyermekkor lezárulásával, az imádott testvér elvesztésének fájdalmával és a felismeréssel, hogy egyedül mi formálhatjuk a sorsunkat.