A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Amikor James Bowen egy sérült, vörhenyes szőrű, kóbor macskát talált egy folyosón, még fogalma sem volt arról, hogy az élete mennyire meg fog változni. James egyik napról a másikra élt London utcáin, és biztosan tudta, hogy amire végképp nincs szüksége, az egy háziállat.
Mégsem tudott ellenállni a meghökkentően intelligens kandúrnak, akit befogadott, és gyorsan el is keresztelt Bobnak. Gondos ápolásának köszönhetően Bob lassan visszanyerte az egészségét, James pedig készült útjára engedni az állatot – úgy hitte, soha többé nem látják viszont egymást. Bobnak azonban más elképzelései voltak.
Ők ketten hamarosan elválaszthatatlanok lettek, s komikus – alkalmanként kockázatos – kalandjaik fokozatosan átalakították az életüket. Így segítettek egymásnak abban, hogy zaklatott múltjuk sebei lassan begyógyulhassanak.
A Bob, az utcamacska megható és felemelő történet, ami megérint mindenkit, aki csak elolvassa.
Akinek van macskája, tudja, hogy a közhiedelemmel ellentétben ugyanolyan hűséges is lehet, mint egy kutya, ugyanolyan szociális, törődő, érzékeny, emberi.
A Bob, az utcamacska c. könyv egészen véletlenül akadt a kezembe, de nyilván macskás gazdiként telibe talált, és egyetlen este alatt elolvastam. Nem azért, mert olyan fordulatos történet lenne, annyi csavart tartalmazna, vagy mert olyan érdekfeszítő. Hanem mert ez a sztori igaz történet, Bobé, és az egykor drogos, hajléktalan gazdájáé, akik egymásra találván úgyszólván megmentették egymás életét.
James Bowen nehezen tud boldogulni utcazenészként, és erős kísértés érez, hogy újra drogozni kezdjen, Bob, a macska pedig váratlanul bukkan fel az életében, és onnantól nem tágít mellőle legnagyobb szerencséjükre. James lassan megtanulja, milyen felelősségteljesen viselkedni, tudván, hogy van még egy száj, akit etetnie kell, és akiről gondoskodnia kell, ugyanakkor egy megértő társat kap maga mellé, mi több, egyben munkatársat is, Bobot ugyanis imádják a londoni utca emberei, és sokkal szívesebben adományoznak nekik. De van kiút ebből a sötét mókuskerékből? Persze, hogy van.
Ez egy felemelő, nem túl pörgős, de szívet melengető történet, ami tökéletes választás a borús, őszi vagy téli, esős-havas napokra. Ami engem illet, kíváncsi vagyok a folytatására is, így remélem, bent lesz a könyvtárban a Bob szerint a világ.
Egyébként a történetből filmet is készítettek Bob, az utcamacska címmel 2016-ban, ajánlom azt is (persze szigorúan a könyv olvasása után) a macskakedvelők figyelmébe.
Louisa May Alcott családregényének, a Kisasszonyoknak befejező része a felnőtté válás nehézségeiről, csábításokról, tévutakról és tapasztalatokról egyaránt szól.
Hála az öreg Mr. Laurence örökségének, tíz évvel az alapítás után továbbra is fogadja a diákokat és Jo Bhaer kísérleti iskolája főiskolává növi ki magát. A régi növendékek ifjakká, illetve bájos és céltudatos fiatal hölgyekké serdültek, akik a maguk útját járják a nagyvilágban. Ám egy fiatalnak ugyanannyi gondja akad, mint egy gyereknek, az élet komoly akadályokat gördít a fiatalok elé, akik mind ezek ellenére maradnak, akik mindig is voltak, Jo March fiai.
A Jo fiaival végül végére értem a Kisasszonyok szériának, amely biztos, hogy sokáig megmarad az emlékezetemben.
Habár a harmadik és negyedik rész túlnyomóan jóval kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint az első kettő, s ha lehetne, egy nagy választóvonalat húznék a két-két rész közé, azért nyilvánvalóan ha már egyszer megismertük a szerethető szereplőket, szeretnénk tudni, hogyan is alakult az életük.
Az előző részekből megismert, eleinte vadóc, türelmetlen, vehemens Jo a harmadik részben egy nyugodt nővé, anyává cseperedett (akit már akkor is anyónak szólítottak), a negyedikben ezeknél azonban egy merőben különböző oldalát mutatja. Itt ugyanis az általam imádott karakter, akihez sokáig hasonlítottam magam, már szinte egy teljesen új ember – sajnos. Jo emberi értelemben előnyére változott, mégsem tudtam szimpatizálni a „nagy bölccsel”, aki úton-útfélen kéretlen tanácsokat osztogat fiainak és lányainak, és önmaga, mint az élet mindentudója ül amolyan kotlós mama módon a trónján, mintha elfelejtette volna eddigre (ha jól számolom, negyvenes éveiben járhat), milyen fiatalnak lenni. Nem valósította meg az utazási álmait, és már csak a fiatalságban (és írásban) látja az élet értelmét. Olyan érzésem volt, mintha az írónő azt sugallná, hogy ebben a korban az ember már nem is számít – a 21. században ez egészen biztosan nem így van. Amy, a másik kedvencem továbbra is szinte alig szerepel, talán hallottam megszólalni, de nem vagyok róla meggyőződve, és hiányoltam az első részekből megismert szoros testvéri kapcsolatot, még ha Meg némileg ellensúlyozza is a legkisebb nővér hiányát.
Olvastam a molyos kommentek között, hogy páran nehezményezték, amiért ezekben az utolsó részekben sokkal romantikusabb kapcsolatnak néz ki Laurie és Jo kapcsolata, mint amilyen a saját férjével való köteléke, és való igaz, ámbár igyekeztem úgy tekinteni rájuk, mintha már legalább hatvan évesek lennének, s így hellyel-közel sikerült elfogadnom ezt a felállást.
Egyébiránt a negyedik rész első fele igencsak unalmasra sikeredett, mint egy hosszúra nyúlt szentbeszéd, majdnem félbehagytam és nehezemre esett folytatni, de szerencsére a második fele kárpótolt érte, amikor végre Jo-t kicsit elhagyjuk, és inkább Dan vadnyugati kalandjai, Emil tengerészi élete, Nat ifjúkori botlásai és Demi szerelmi élete kerülnek az előtérbe. Ezek végre valóban érdekfeszítőek voltak, és itt már a történések fényében volt is értelme az erkölcsi szálaknak (nem volt annyira szájbarágós – pedig én kifejezetten tudom értékelni ezeket).
A lányok is kapnak már némi színpadi fényt: Josie (Megék legkisebb lánya), Daisy (Demi ikertestvére), Nan (a regénysorozat új feministája), Bess (a tökéletes hölggyé érő Aranyka, Amy lánya). Ők emlékeztethetik az olvasókat a hajdani négyesre, bár érdekes, hogy azért már érződik a megváltozott kor, az eltelt 25-35 év ahhoz képest, amikor a kisasszonyok voltak fiatalok. Már megtehetik a lányok, hogy nem mennek férjhez, kapunk egy kis bepillantást az akkori politikai helyzetbe, a nők tanuláshoz való és szavazati joga is előtérbe kerül. Megfigyeltem, hogy ezzel egyetemben egyre kevesebb a lányok közt az olyan hölgy, mint Amy vagy Bess, esetleg Daisy, s növekszik a harcias lányok száma (Josey, Nan), míg a Kisasszonyok idején még inkább az előbbiek voltak többségben. Mára pedig, mármint a 21. században kihalófélben vannak a hölgyek – és az úriemberek is.
Talán azért is szeretjük ezeket a regényes klasszikusokat, mert romantikus hajlamaink a jómodor papírra vetett történeteiben szárnyra kelhetnek.
Ami a többi szereplőt illeti, Dan kalandjai kedvemre valók voltak (eddig mindig azt hittem, ha férfiként születnék vehemens természetemmel, sokkal könnyebb lenne, de az ő példájából okulva, hát, lehet, hogy nehezebb), Demit nagyon megkedveltem, a többiekről sajnos nem lehet sokat nyilatkozni.
Még azt hadd írjam meg, hogy ami nem tetszett, hogy annak ellenére, hogy Jo mennyire ajnározza és szereti a fiait (sosem értettem, mikor valaki ennyire különbséget tesz a nemek között és csak a fiúk vagy csak a lányok megszállottja), mégse érzi szinte egyiket sem elég jónak a lányaihoz, ami kifejezetten ellenszenves volt számomra. Nyilván, ha együtt nevelkednek fiúk és lányok, szövődnek szerelmi szálak, és persze, azért bizonyos fokig nem rossz az, ha próbáljuk elvárni, hogy mindenki egekig tökéletesítse magát, de azért az elfogadás is egy fontos dolog. S pedig anno mennyire örült volna Jo is, ha elfogadják őt is olyannak, amilyen. De azért szerettem a párosításokat.
Összességében egy tündéri sorozat ez, és remélem, kicsit megedzett, mert szeretnék áttérni Jane Austenre (Meggyőző érvek és Értelem és érzelem), és azért Austen ennél sokkal cikornyásabban fogalmaz, szóval remélem, a lépcsőzetes „edzés” segít majd átnyergelni az ő világába.
Ajánlom a Kisasszonyokat és folytatását fiatal lányoknak és nőknek, nagymamáknak okulásul, kikapcsolódás gyanánt vagy egyszerűen csak az klasszikusok szeretetéért.
A Plumfield kísérleti fiúiskolájában a kis nebulók lényegében azt csinálhatják, amihez kedvük van, akár a lépcsőkorláton is csúszkálhatnak. Jo Bhaer írónő, akit a Kisasszonyokban még Jo March-ként ismertünk, mindig is erről álmodott: egy olyan házról, amelyben „nyüzsögnek a fiúk…és pezseg az élet”. A Kisasszonyok azzal zárult, hogy Jo megörökölte a Plumfield birtokot a házsártos, de aranyszívű March nénitől, ahol most már férjével, Bhaer professzorral vállvetve, a maguk elvei szerint, és rengeteg szeretettel nevelgetik a gondjaikba vett rakoncátlan csemetéket. Ahogy Jo maga mondja, „nem is tudom, mit szeretek jobban: az írást vagy a kölykeimet”. Nat, a rongyos árva, az elkényeztetett Gömböc, a vadóc Dan és a Plumfield többi feledhetetlen lakója olvasók nemzedékeit bűvölte már el kalandjaival.
A Fiatalurak a Kisasszonyok sorozat 3. része, de inkább egy külön spin-offnak is lehetne tekinteni, itt ugyanis már nem a lányok a főszereplők, hanem Jo, és „fiai”, férjével ugyanis egy fiúiskolát (később koedukáltat) vezetnek.
Legnagyobb sajnálatomra tehát pl. Amy a legeslegvégén tűnik csak fel, és egyszer se szólal meg, nem is értem, mintha a testvérek nem tartanák a kapcsolatot, holott pl. Laurie eléggé sokszor szerepel, s Meg is teljesen el van hanyagolva. Ráadásul a ha jól számolom 30-34 éves körüli Jo-t már mindenki anyónak hívja, s magára is mint öregasszony gondol, holott van még egy karonülő gyermeke is, valahogy az egész ettől rendkívül groteszk. Persze lehet, hogy ez akkoriban harminc felett normális volt, nem tudom, de én igencsak magamra venném, ha valaki leanyózna. :D
Összességében ezeket leszámítva egyébként nem rossz, ha nem ragaszkodunk az eredeti szereplőkhöz, de ez már nem annyira lányregény így, hogy fiúk a főszereplők, s inkább csínyek és kalandok vannak benne. Ugyanakkor azt sem mondhatnám, hogy fiúknak szól, mert ahhoz túl lágy, néhol az előző kötetekkel ellentétben már túl van benne erőltetve az erkölcsösség és a sok tanulság, s az egész történetnek valahogy se eleje se vége, inkább csak amolyan anekdoták, szemelvények az életből, amin most így nem láttam, hogy tartana valahová, de hát az utolsó rész még előttem van.
Talán megnézem majd ebből is a filmet, jobban mondva sorozatot, nem tudom. Minden esetre most már érdekel, hogy mi vár még ránk, és remélem, az utolsó részben legalább visszatér Nat és Demi, Daisy és Aranyka, a kedvenceim.
Az őz gyilkosok és áldozatok regénye. Gyilkolt Józsi, a Három Huszár kocsmárosa, és gyilkolt Encsy Eszter, a történet hőse, a színésznő: ki-ki a maga eszközeivel. De a két gyilkos mögött ott lapul a harmadik is, a legveszedelmesebb: a kor, amelyben a színésznő született, amely iszonyatba fullasztotta gyermekéveit, aknamezőre küldte Emilt, korai sírba a munkára képtelen, virágait babusgató édesapát, s örökre kipusztított Encsy Eszterből minden hitet, bizalmat, örülni tudást. Mindaz, amit az élettől kap, későn érkezik: sem siker, sem elismerés, sem pénz, még szerelem se váltja meg többé iszonyú önmagától. És Encsy Eszter, ahogy attól a társadalomtól tanulta, amelyben él, amely fölnevelte, öl: megöli az egyetlen embert, aki valaha szerette, és tettével halálra ítéli önmagát is. Az őz megjelenése idején 1959-ben úgy robbant, mint a bomba. Hermann Hesse ajánló sorai egyengették külföldi útját, azóta harmincöt nyelven olvasható. Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle. Pedig a nemzetközi sajtó akkor tanulta meg szülővárosom, Debrecen nevét, mert úgy értékelték: …míg a történet gyilkosai és áldozatai megfutják pályájukat, a regény lapjairól az irgalmatlan szenvedélyek forróhidege fagyaszt-éget.
A lányregények után egészen furcsa bár egyébként nem rossz választás volt Az őzet választani következő olvasmányként Szabó Magdától. Most, hogy ezen értékelés írása közben már Az ajtót olvasom, kifejezetten jobbnak találom, hogy életrajzi kötetei előtt inkább egy újabb fikciót ismerhettem meg tőle, jobb az átvezetés. Kronológiailag is.
Mindazonáltal természetesen kissé morbid, ha a lányregények szereplőit összevetem a mostani főszereplő személyével, Eszterrel. Itt ugyanis két nőtípus elevenedik meg, s két életút. Az egyik Angéla, a maga természetes kedvességével, gyengédségével és gyengeségével, szépségével. Az örök nőideál, akivé még a 21. századi elvárások szerint is válnunk kéne. Lággyá, visszafogottá, nőiessé, s kedvessé nem csak kívülről, lényünkből fakadóan is. Ilyen egy „igazi” nő. Ezzel szemben itt van Eszter: forrófejű, gyakran utálatos, cseppet sem kedves, féltékeny, irigy, s mégis azért őt is lehet szeretni. Világ életében utálta a tökéletes Angélát, akinek idilli gyerekkora volt, míg neki szegénység és korai munka jutott osztályrészül. Végigküzdötte az életét, jobb sorsot teremtett magának, de sosem felejtette el, honnan jött, és az idő múltával is csak megvetni tudja azokat az embereket, akiknek „minden az ölükbe pottyant”.
Nagyon érdekes a korábbi értékelések olvasása, azt írják, mindenki Angéla szeretne lenni, de aztán rádöbbennek, valójában Eszterek. Szerintem mindenkiben mindkét személyiség ott van, ahogy a régi mondás tartja: attól függ, melyiket eteti az ember.
A mai társadalom is azt várja el tőlünk, hogy Angélák legyünk. De a farkastörvények Esztereknek kedveznek. Szerintem ez a könyv egy tökéletes példája a női meghasonlásnak, hányféle arcunk is van valójában, s milyen nehéz néha egyensúlyozni köztük. Az lenne az igazi, ha mindkettőt el tudnánk fogadni.
Németh Lászlónak ez a méltán népszerű regénye egy férfihoz nem vonzódó, hideg természetű fiatalasszony házasságának tragédiájáról szól. Ottrubai Nelli családi okokból kénytelen hozzámenni Takaró Sándorhoz, a társadalmi ranglétrán felfelé kapaszkodó gazdag parasztság e vérbő és olvadékony természetű, jellegzetes képviselőjéhez. Nelli mindent megpróbál, hogy házasságát elviselhetővé tegye, de zárkózott, magának való, eredendően tiszta és magányos egyénisége fellázad, valósággal megöli férjét, végül pedig a másokért vállalt munka önzetlen örömében találja meg a megtisztulás, meggyalázott élete értelmét. A regény nemcsak döbbenetes erejű lélekrajz, hanem a letűnt falusi úri világ életének pompás képe is.
Na hát az kétségtelen, hogy az ember nehezen szánja rá magát arra, hogy erről a regényről írjon. Egyébként nem először volt hozzá szerencsém és nem is utoljára, nyáron valószínűleg újra kell majd olvasnom, bár egyébként nem bánom.
Próbálok visszaemlékezni a tizenévekkel ezelőtt rám gyakorolt hatására, de csak arra emlékszem, hogy az osztálytársaim mind utálták a könyvet, de nekem tetszett, magam sem tudom, miért, de most is tetszik a vontatottsága ellenére. Valahogy az ember végig várja, mi sül ki ebből az egészből, és kicsit morbid, de úgy éreztem magam, mint mikor szörnyűségek közepette az ember csak bámul, és nem takarja el a szemét, és csak néz, mert kíváncsi, hogy mi fog történni. Valahogy ez is ilyen érzés volt. Elolvasása után érdekességképp a belőle készült filmet is megnéztem, nem tudom, a legjobb karaktert választották-e Sanyi szerepére, de Imréére Latinovits mindenképpen tökély volt, csak sajnáltam, hogy nem szerepelt valami sokszor sem a regényben, sem ott.
Én is azon gondolkodtam, mint egy másik értékelő, akinek olvastam a véleményét, hogy vajon ha Nellike Imréhez megy hozzá, és nem Sanyihoz, akkor is így alakult-e volna az élete. Benne volt-e a hiba, vagy a házasságában, hogy nem jó emberhez kényszerült hozzámenni? Megmondom őszintén, én eleinte egyáltalán nem tudtam Sanyit se hibáztatni, voltaképpen egy jó kedélyű, kedves fickó, aki mellett akár boldog életet is lehetett volna élni, s sajnáltam, hogy ilyen savanyú, (szörnyű bélyeggel élve frigid) nő jutott neki. Ugyanakkor Nellit is tökéletesen meg tudtam érteni (pláne, ha közben legalább mást szeretett volna úgy igazán), mert ha az ember nem vonzódik valakihez, és iszonyodik tőle, abból nehéz testi vágyat és szerelmet csiholni. Lehet persze egymás mellett szépen éldegélni, ahogy az öregek szokták volt mondani, de az azért mégiscsak lehetetlen, hogy az ágyban aztán ezt az iszonyodást el lehessen viselni – pedig hányan lehettek így akkor, s vajon hányan vannak így most is egy kihűlt házasságban (nem akarom tudni, szerintem sokan).
Tehát lelkileg megrendítő volt olvasni, főleg úgy, hogy önmagában egyik szereplő sem hibáztatható, és mindkettővel egyet tudunk érteni, érezni. Egyszerűen szörnyű, ha az ember élete valahogy így félresiklik, és én is azon gondolkodtam, ilyen esetekben (nem konkrétan, hanem általában), bele kell-e törődnünk a „sorsunkba”, vagy próbálni azon változtatni minden fogcsikorgatás árán is – de mi van, ha közben nem sikerül, az az igazi összeroppanás.
Nagyon jól kidolgozott lélekrajzi regény, aminek azért megmondom őszintén, eleinte nehéz volt a nyelvezetére ráállni a mai olvasmányok után – és a tempójára is –, de mégis ad valamit, befészkeli magát a fejbe és kérdéseket vet fel, és napokig gondolkodhatunk rajta. Hát, még ha egyszerre olvassuk, és lehet róla beszélgetni is. Szerintem igényel egyfajta gondolati és érzelmi nyitottságot, előítéletmentességet. Nem gondolom egyébként, hogy középiskolában kötelezővé kéne tenni, valahogy úgy gondolom, hogy az ember ezt csak akkor érti meg igazán, vagy akkor nem csak egy anekdota, ha élt már párkapcsolat(ok)ban, és van mihez viszonyítani.
Bennem a legérdekesebb (költői) kérdés, amit felvetett, hogy vajon az emberek többsége (legyen mondjuk 30-35 feletti korosztályról szó, aki már nem csak a féktelen boldogságot vadássza) önmagában pozitív szemléletű bármi is van, vagy csak egyszerűen elégedett az életével úgy ahogy van szóval szerencsés, vagy pedig csupán elfogadta, amit a sors kimért rá? Epiktétosz filozófus szerint az ember azzal törődjön, ami tőle függ, s ami független, tehát ő nincsen rá hatással, azzal próbáljon meg kibékülni, s Descartes is azt mondja, inkább mi igazítsuk a világhoz az elképzeléseinket, vágyainkat, semmint a világot próbáljuk meg megváltoztatni. Ez majdnem ugyanaz, amit Sanyi és Nellike anyja képvisel. Én azért arra a következtetésre jutottam, meg kell próbálni mindent, hogy változtassunk rajta, de ha nem megy, addig is valahogy elégedettnek próbálni lenni.
Bátran ajánlom minden nagykorúnak a könyvet, klasszikus.
S mielőtt elfelejtem: Le a kalappal Németh László előtt, hogy ennyire képes volt belelátni a női lélekbe, elképzelni sem tudom, hogyan.
„Albert Camus (1913−1960) francia író, a 20. századi francia irodalom egyik nagy tehetségű képviselője volt. Algériában született, s francia földön, az országúton halt meg autószerencsétlenség következtében. Népszerűsége máig se csökkent, s még a franciáknál is legfeljebb Malraux-é vagy Saint-Exupéry-é vetekszik vele, holott kevesebbet írt bármelyiknél, s életműve a maga egészében inkább egy nagy ígéret, mintsem egy kész pálya benyomását kelti a mai olvasóban.” (P. Farkas 2017).
Első írásai 1932-ben, mindössze 19 éves korában jelentek meg a Sud című folyóiratban, első könyve pedig, a L’Envers et l’endroit című esszégyűjtemény 1937-ben. Ezek azonban jó ideig nem hozták meg számára a várva várt ismertséget. Végül az újságírásban és a szerkesztésben találta meg számításait.
Egy időben persona non gratanak számított, hiszen nem csak, hogy kilépett a kommunista pártból (bár más vélemények szerint inkább kizárták), 1951-ben A lázadó ember című kommunista ellenes műve, melyben a sztálini diktatúrát bírálja, igencsak nagy port kavart (Szabó 2010).
1957-ben 44 éves korában – igen fiatalon – Nobel-díjat kapott, ez azonban csak még inkább felszította a dühöt politikai ellenfeleiben. Giovanni Catelli Camus halála című könyvben írtak szerint a halála sem pusztán autóbaleset volt, hanem tervezett likvidálás, amelyet 3 évbe telt teljesíteni (Catelli 2021).
Az az egy azonban vitathatatlan, hogy regényeinek mondanivalói, tanulságai, erkölcsi kérdései még most, a XXI. században is módfelett aktuálisak. Ismertebb művei közé tartoznak a teljesség igénye nélkül pl. A lázadó ember, Közöny, A pestis, A száműzetés és az ország, Caligula, Ostromállapot című alkotások.
A pestis című műve megírásához 1939-től ’43-ig gyűjtött adatokat és tanulmányozta az orvosi szakirodalmat is. 1942-ban Oránban, Északnyugat-Algériában személyesen is gyűjtött tapasztalatokat, ebben az időszakban ugyanis ezen a területen tífuszjárvány pusztított. Összesen 7 évig dolgozott a regényén, mely végül világhírű lett. Magyarországon A pestis először 1992-ben jelent meg az Európa kiadó gondozásában, azóta pedig több nyomtatott és elektronikus megjelenést is megélt. Az Edistat kiadási statisztikával foglalkozó külföldi oldal egyik közösségi oldalán közzétett diagramja szerint 2020-ban meglehetősen megnőtt az eladott példányok száma a könyvből – egyértelműen a koronavírus-járványnak köszönhetően.
„Növekszik a Camus "La Peste" eladása 2020 első 8 hetében! Íme a könyv 2019-es és 2020-as eladásainak összehasonlítása."
A pestis c. könyv eladási statisztikái 2019-2020
A statisztikából jól látható, hogy 2019-hez képest 2020-ban növekedtek az eladási számok. Ahogy dolgozatomban Camus a műben feltett erkölcsi kérdéseit feszegetem, rájöhetünk, hogy 2019 óta a járványhelyzet következtében szinte ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, és ugyanazokkal a kérdésekkel találjuk szembe magunkat, mint Rieux doktor és társai, a kötet fő- és mellékszereplői.
Mindjárt a történet elején egy ismerős dilemmába botlunk. Felüti fejét ugyanis a járvány, sokáig azonban az emberek, átlagpolgárok, sőt, maguk az orvosok és vezetők sem akarják még maguk előtt sem elismerni, hogy ez bizony: pestis. Az újságok elbagatellizálják, alábecsülik a helyzetet, s egyébként is jobban foglalkoztatja őket a patkányok váratlan megbetegedése és pusztulása, tetemük zavaró jelenléte a városban, mint az emberek körében terjedő betegség. Ami az orvosok hozzáállását illeti:
„Az öreg Castel, aki nyugodtan rágcsálta sárguló bajuszát, világos szemét Rieux-re vetette. Aztán jóindulatúan végigmérte a jelenlevőket, majd megjegyezte: ő nagyon jól tudja, hogy ez pestis, de azt is, hogy ha hivatalosan beismerik, akkor kénytelenek lesznek szigorú intézkedéseket tenni. Jól tudja, hogy kollégái végeredményben ettől torpannak meg, ő tehát kollégái nyugalma érdekében hajlandó elismerni, hogy nem pestisről van szó.” (Camus 1992).
Tehát amikor már intézkedésekre lenne szükség, akkor is haboznak, késlekednek, s mikor végre megtörténik a szigorítások bevezetése, akkor sem a kellő mértékben:
„A rendelkezések nem voltak drákóiak. Látszott, hogy igen nagy engedményeket tettek, nehogy nyugtalanítsák a közvéleményt.” (Camus 1992).
Kétségtelen, hogy erkölcsileg az lett volna a helyes döntés, ha felvállalják a felelősséget, és időben cselekednek, s a biztonság érdekében inkább túl- mint alábecsülik a helyzetet. Nagy igazság azonban, hogy az ember katasztrófahelyzetekben sosem akarja elhinni, hogy mindez tényleg megtörténhet, és tényleg vele történik. Talán így voltak ezzel a regényünk szereplői is.
Amikor aztán végül az algériai Oran város karantén alá kerül, találkozunk a következő dilemmával: Ha egy halálos járvány sújtotta települést karantén alá vonunk, mint vezetők, engedélyezzük-e a családok újraegyesülését azon formában, hogy a városon kívül maradt, kívül rekedt felek visszatérhessenek oda? Kétségtelen persze, hogy a hazatérők ezzel saját életüket sodornák veszélybe. Oran városának döntéshozói ezt megengedik, ezzel az egyes személyek kezébe helyezve a döntést, s egyidejűleg elhárítva a saját felelősségüket.
„Egyébként néhány nap múlva, midőn nyilvánvalóvá vált, hogy senkinek sem sikerülhet elhagyni városunkat, felvetődött a kérdés, vajon engedélyezhetnék-e a visszatérést azoknak, kik a járvány előtt távoztak el. Néhány napi gondolkodás után a megyeháza igenlő választ adott. …
Erre aztán néhány család, igaz, hogy kevesen, könnyelműen fogta fel a helyzetet, s mivel a vágy, hogy viszontláthassa rokonait, legyőzött benne minden óvatosságot, felszólította az illetőket, hogy éljenek az alkalommal.” (Camus 1992).
Vajon helyes döntés volt-e ezt engedélyezni? S a másik kérdés: ha karantén alá vont állampolgárok lennénk, kérnénk-e a rokonainkat, hogy térjenek oda vissza? Személyes véleményem szerint inkább élnék távol beláthatatlan időig családomtól, minthogy őket is veszélybe sodorjam. A fentebbi idézetből látszik azonban, hogy sokan felelőtlenül cselekedtek, és/vagy még ekkor sem értették meg a járvány igazi pusztítását.
Ennél egy fokkal egyszerűbb kérdés: előtérbe helyeznénk-e saját érzelmeinket, jólétünket a közösségénél? Camus könyvében ugyanis egyes esetekben pontosan ez történik. Például Rambert, az újságíró sokáig igyekszik kijutni Oranból, annak ellenére, hogy egyáltalán nem tudhatja, megfertőződött-e már, azért, hogy újra láthassa kedvesét – és persze kimondatlan, de valószínűleg nem szeretne ő sem pestisben meghalni. A könyv vége felé gondolja csak meg magát, amikor győz benne a lelkiismeret, és a város elhagyása helyett inkább a betegek segítése mellett dönt. Ezzel Camus maga is megfogalmazza erkölcsi ítéletét a felelősség alól kibújni akarók felett. Vajon, ha 2019-ben lehetőség nyílott volna rá, hogy egy olyan helyre menjünk, ahol nem szedi a koronavírus az áldozatokat, megtettük volna-e?
Rambert tehát nem szökik meg, a pestis azonban szakadatlanul, fáradhatatlanul szedi áldozatait. Egy ideig az emberek tehát hitetlenek, felelőtlenek, aztán félnek, megijednek, az ijedtség helyét azonban egy idő eltelte után kezdi átvenni a közöny.
„…mintha minden szív megkeményedett volna, és mindenki úgy járt és úgy élt a jajszavak szomszédságában, mintha ez az emberek természetes beszéde lett volna.” (Camus 1992).
Egy másik végletes viselkedés pedig a „szenvedély”. Amikor a szigorítások és szabályok ellenére megszegjük azt, nem gondolva tetteink következményére.
„Ilyenkor lehet átélni az életnek azt a szenvedélyét, mely csak növekszik a nagy megpróbáltatások idején. Ha a járvány tért nyer, az erkölcs is lazulni fog. Viszontlátjuk majd a milánói szaturnáliákat a sírok szélén.” (Camus 1992).
Fellazul tehát az erkölcs. Az emberek tömegbe verődnek, dorbézolnak, egyes árusok a hasznukat keresve megemelik az áraikat. Egyes csoportok már szinte eszüket vesztik. Amikor ugyanis a helyzet szinte már a tetőfokára hág, és Oran lakosai úgy érzik, nincs menekvés a pestis pusztító karmai közül, már fegyveres erőkkel ostromolják a kapukat, hogy kijuthassanak.
„Éjjel a városkapukat ismét megrohamozták, több ízben is, de ezúttal kisebb fegyveres csoportok. Volt is néhány lövöldözés, sebesültek, egy-két szökés.” (Camus 1992).
Ramberttel ellentétben tehát sokan a szabadulás mellett döntenek. Pedig van-e egy ilyen helyzetben menekülés? Ha belegondolunk, amennyiben sokan jutottak volna ki a kapuk közül, és egyesek fertőzöttek lettek volna, könnyen borították volna a környező vidékekre is a halál hirtelen leplét. Talán nem volt meg bennük a bátorság, amely hosszú korok óta az egyik legfőbb erény, hogy viseljék a sorsukat.
A fentebbiek azonban általános erkölcsi kérdések, amikre még csak-csak tudunk válaszolni, hiszen vannak döntési lehetőségek: dönthetek úgy, hogy habár a rokonaim bejöhetnek a karantén alá zárt településre, mégsem hívom őket; dönthetek úgy, hogy habár veszélyeztetett zónában rekedtem, mégsem szököm ki, és nem terjesztem a fertőzést; dönthetek úgy, hogy betartom a szabályokat és az intézkedéseket.
Mi a helyzet azonban akkor, amikor globálisabb, kulturális és vallási dilemmáról is szó van, és választásunk sincsen? Camus regényében ez a pont akkor jön el, amikor a sok halott következtében először csak a tisztességes temetés menetéről mondanak le, s a holttesteket tömegsírba temetik búcsúztatás nélkül, később azonban, amikor már a temető is teljes egészében megtelt, régi sírokat exhumálnak, hogy a maradványokat elégessék.
„A temető végében, egy masztixfákkal beültetett térségen, két hatalmas árkot ástak. Egyik volt a férfiak árka, a másik a nőké. A közigazgatás e tekintetben tiszteletben tartotta az illemet, s csak jóval később tűnt el a szemérmesség ez utolsó nyoma is, mikor a körülmények kényszere folytán már összevissza, egymás hegyén-hátán temettek el férfiakat és nőket, mit sem törődve az illendőséggel.
…
Valamivel később azonban kénytelenek voltak más megoldást keresni, és még jobban kiszélesíteni a lehetőségeket. Egy megyefőnöki rendelet kisajátította az örökös használatba adott sírokat, és az exhumált maradványok elindultak mind a halottégető kemence felé.” (Camus 1992).
Ez a döntés szembe megy a vallásukkal, hitükkel, és kulturális hagyományaikkal is. Erkölcsileg talán helytelen első látásra, még sincs más választás: meg kell akadályozni a járvány terjedését. Márpedig a nem megfelelően elföldelt vagy elégetetlen halottak tovább terjesztik azt. Szembemennek tehát a társadalmi normával, általános elvárásokkal. De talán épp ezzel cselekednek helyesen: a nagyobb jó érdekében.
Érdekes, ha megfigyeljük ezt a mondatot a könyvben:
„Azt mondták, hogy ez a néhány halott szükséges ahhoz, hogy olyan világot teremtsünk, ahol már senkit sem fognak megölni.” (Camus 1992).
Ha belegondolunk, hogy Camus a második világháború után írta a könyvet, nem alaptalan feltételezés, hogy maga a mű a második világháborúnak a metaforája. Párhuzamba vonható Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művével olyan értelemben, hogy burkoltan mindketten az emberi társadalmat és legfőképpen a háborúskodást bírálják. A pestis olyan, mint a háború. Vagy a háború olyan, mint a pestis? Ha egyszer elindul, megállíthatatlan, az emberek felelőtlensége tovább szítja az erejét, és akármit is teszünk, egy járvány vagy egy háború úgy fest, időről-időre megismétli önmagát. S, hogy a fentebbi idézetet megkérdőjelezzem: elég-e „néhány” halott, hogy ezt megállítsuk?
„Mindaz, amit nyerhetett az ember a pestis meg az élet játszmáján, nem más, mint az ismeret és az emlék.” (Camus 1992).
„Az egyenlőséget, melyet a halál jelenléte nem tudott megvalósítani, a szabadulás öröme bevezette legalább néhány órára.” (Camus 1992).
A regény végén tehát a pestis elmúlik, ideig-óráig még hordoz némi pozitív változást magában, az emberek esetleg felocsúdnak a borzalmakból és értékelni kezdik, amijük van, kedvesebbek egymáshoz, az élet azonban végül úgyis mindig visszatér a régi kerékvágásba. Emlékeznünk kellene a történelemre, hogy mindez ne ismétlődhessen meg Camus szerint is, az igazság azonban személyes véleményem szerint az, hogy az emberiség minden harmadik generációjának már nincsenek személyes emlékei egy háborúról (mert hiszen a pestis maga a háború metaforája), s ezért újra és újra megtörténik. Mi a személyes felelősségünk ebben? S létezik-e olyan közös erkölcsi tudat, amely ezt megakadályozhatná?
Irodalomjegyzék
Camus, Albert. A pestis. Budapest: Európa kiadó, 1992.
Catelli, Giovanni. Camus halála. Budapest: Európa kiadó, 2021.
P. Farkas Ilona. „Albert Camus, a lázadó ember.” Mozaikok a 18-20. századi magyar és egyetemes történelemből (Eszterházy Károly Egyetem Líceum Kiadó), 2017: 203-211. http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/5384/1/203_211_P%20Farkas.pdf
Szabó Ferenc. „Ötven éve halt meg Albert Camus.” Távlatok, 87. szám (2010): 120-123. http://www.tavlatok.hu/87/tavlatok87.htm#87kultura
Egy kis szívességgel kezdődik – hétköznapi szívességgel, amelyet az anyukák szoktak egymásnak tenni. Amikor az elbűvölő Emily megkéri Stephanie-t, hogy hozza el a fiát az iskolából tanítás után, Stephanie boldogan igent mond. Emilynek olyan élete van, amelyet sok nő irigyel. Ő a tökéletes anya, aki káprázatos karriert futott be egy híres manhattani divatcégnél. Stephanie özvegyasszony, aki magányosan él iskola-előkészítőbe járó fiával Connecticut peremvárosában, és a naponta vezetett blogjában keres kapcsolatokat és megerősítést. Stephanie azt hiszi, Emily lesz az új bizalmas barátnője, és megdöbben, amikor Emily váratlanul és nyomtalanul eltűnik, figyelmeztetés nélkül magára hagyva a fiát és a férjét.
Stephanie tudja, hogy valami szörnyűség történt. Képtelen távol tartani magát a gyászoló családtól és hamarosan viszonyba keveredik Seannal, Emily jóképű, tartózkodó, brit férjével. De nem tudja figyelmen kívül hagyni a nyugtalanító érzést, hogy a férfi nem őszinte Emily eltűnésével kapcsolatban. Lehetséges, hogy Stephanie csak képzelődik? Mennyire ismerte „legjobb” barátnőjét? Stephanie kezdi megérteni, hogy semmi – sem a barátság, sem a szerelem, de még egy hétköznapi szívesség – sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
DARCEY BELL 1981-ben született, és egy nyugat-iowai tejgazdaságban nevelkedett. Óvónőként dolgozik Chicagóban. Az Egy kis szívesség az első regénye.
Még decemberben kezdtem el ezt a könyvet, aztán valahogy megfeledkeztem róla – ez konkrétan mutatja, hogy elég unalmasan indul. Hozzá kell tennem, a filmet még nem láttam, de majd mindenképpen meg fogom nézni a napokban, mivel sokan írják, hogy az sokkal jobb, mint a könyv – kivételesen.
A történet kezdetén én meg voltam győződve róla, hogy Stephanie, a blogot író anyuka tette el láb alól Emilyt, és valamiért folyamatosan az jött le az ő részeinél, hogy gonosz, nem normális, álszent, és a többi molyos olvasóval ellentétben valahogy nem egy ostoba, félrevezethető embert láttam benne. Persze nem mondanám, hogy igazam lett, de azt, se hogy nem. :D (No spoiler.)
A regény számomra a harmadánál válik érdekessé vagy még inkább a felénél, amikor nézőpontváltások is történnek már, és mások fejébe is beleláthatunk kicsit. Egyébként nem rossz, de a vége az valóban penetráns, lezáratlan, félbehagyott, mintha az írónak már nem lett volna kedve befejezni, „jó lesz az így is”. Kár érte.
Kaptunk tehát egy viszonylag fordulatos thrillert, aminek kapcsán reméljük, hogy az élet valójában nem ilyen, és, hogy azért csak ismerjük a saját barátunkat, párunkat, férjünket stb. (Ugye?? :D) S éppen ezért kicsit elgondolkodtató és hátborzongató is valamennyire. Mert azért tényleg soha nem ismerhetjük meg a másikat igazán, néha még talán magunkat sem egy-egy helyzet bekövetkeztéig.
Stephanie egyébként tipikusan azt a karaktert testesíti meg, akit olyan jól ismerünk a való életben is, a tökéletes anyuka bloggert, akinek fancy az egész élete, minden tökély, kertvárosi egyedülálló anyuka, aki mesés ételeket főz, és egy amolyan irgalmas szamaritánus. Számomra ezáltal rendkívül unszimpatikus volt, s sajnos a 21. század valóban úgy is működik, hogy egy tökéletes netes képet festünk magunkról (face, insta, tiktok), amit aztán el is hiszünk egymásnak és magunknak is, miközben valójában…
Minden esetre pszicho-thriller kedvelőinek tudom azért ajánlani a könyvet, mert nem a legjobb, de nekem összességében a végét leszámítva tetszett.
Egy csendes kisvárosban pestisjárvány tör ki, s egyre inkább elhatalmasodva, egyre több embert legyilkolva hatalmába keríti a várost. A főhős, Rieux doktor, Camus leghíresebb korai esszéjének – Sziszüphosz mítosza – irodalmi megtestesülése, aki nem hajlandó tudomásul venni a vereséget, újra és újra lázad a könyörtelen sorssal szemben, s az emberi lét értelmét a küzdelemben keresi, mely bármennyire reménytelen is, az ember győzelmét képviselheti a vak végzettel szemben.
A regény egyike a legnépszerűbb műveinek, a járvány teremtette sajátos világ kiválóan alkalmas a legkülönbözőbb magatartásformák bemutatására.
A mondanivalója nagyon is aktuális a könyvnek, ha csak a koronavírus-járványra gondolunk is. Camus a 2. világháború egyfajta metaforájaként írhatta meg A pestis c. könyvet, amelyben olyan erkölcsi kérdéseket feszeget, mint hogy kiszöknénk-e egy járvány sújtotta településről, ha módunk lenne rá, vagy beengednénk-e a szeretteinket a veszélyes karantén területére, ha ki nem is mehetünk. Inkább az embereket mentenénk, vagy a saját bőrünket? Segítenénk a betegek ápolásában? Betartanánk az intézkedéseket, szabályokat, vagy a saját örömünket hedonistán hajszolnánk?Számítanak még az emberi törvények pestis járvány idején? Például meg kell adni a halottaknak a tisztességes temetést, vagy a járvány terjedésének megakadályozása érdekében minél hamarabb a föld alá kell tenni őket? És ha már a halottak száma annyira megnövekedik, hogy a tisztességes temetés lehetetlen? Mi is az erkölcsileg helyes út, amikor választani kell? A normák betartása, vagy épp vis major idején azok megszegése?
Sajnos a kérdések egy részére az utóbbi 3 évben magunk is választ kaphattunk. A mondanivaló tehát velős, a karakterek kidolgozása azonban annyira elnagyolt, hogy alig lehet őket megkülönböztetni egymástól, és a regény közepétől igencsak csökken az élvezhetőségi görbe,történések helyett végeláthatatlan szónoklatokat kapunk. Kicsit úgy éreztem, hogy lehetett volna vágni rajta, sűríteni, tömöríteni. Akkor kapna max csillagot. Ennek ellenére olyan korszakot élünk, amikor sajnos megéri elolvasni és elgondolkodni rajta.
Ha valakinek, hát Varga Szöszinek igazán esze ágában sincs férjhez menni. Tizenhét éves, jó szakmája van, szépen keres, szereti a szép ruhákat, órák hosszat cicomázza magát a tükör előtt. A mesebeli királylány sem élhet gondtalanabbul. Körmendi Árpád sem akar megnősülni. Tanulni akar, méghozzá nem is idehaza, hanem külföldön. Megvan már az útlevele, a vízuma, holnapután indul Németországba… De nem ez történik. Két hét sem telik el, és Körmendi Árpád az anyakönyvvezető előtt áll Varga Szöszivel. Ugyan hogy sikerül ez a gyerekfejjel kötött házasság? Körmendiék csak öthetes házasok, amikor az olvasó elbúcsúzik tőlük. Házasságból: elégséges – ennél jobb osztályzatot nem érdemelnek. Legalábbis egyelőre nem. De minden remény megvan arra, hogy egyszer még jelesre vizsgáznak.
No, hát azért ebben a könyvben bizony kaptunk hideget és meleget egyaránt. Egész biztos vagyok benne, hogy a női olvasók zöme minimum háromszor megfojtotta volna Árpádot, de azért a végén mégsem eszik olyan forrón a kását. Mindkét főszereplőnk jelentős jellemfejlődésen megy keresztül ebben a hirtelen házasságban, mi pedig páholyból kukkolhatjuk őket könyvünk felett bekucorodva. Kicsit azért biztos, hogy mindenki tud a saját párkapcsolatára vagy házasságára vonatkoztatnimég akkor is, ha 1960 már olyan régen volt. Mert való igaz, hogy ezek a házassági problémák ma is majdnem ugyanolyanok. Csak persze már nem kell "nevelni" a férjnek a fiatal feleségét, sőt talán fordítva, vagy legalábbis egymást neveljük. De hát végül is Árpád és Szöszi is egymást nevelték, ha jobban belegondolunk.
Ami figyelemreméltó különbség a mai világhoz képest, hogy akkoriban társbérletben éltek a családok, én mondjuk el sem bírom képzelni (nem akarom), hogy az egyik szobában lakik X család, a másikban Y, Z a harmadikban, és aztán így együtt élni... Viszont levonhatjuk a következtetést: akkor sem volt egyszerű ez a lakáskérdés. Kíváncsi vagyok a folytatásra már csak ennélfogva is.
Érdekes korrajz ez a könyv, s ha belegondolok, a mai "romantikus olvasmányok" igen ritkán vesézik ki ilyen éleslátással a házassági problémákat, sőt, inkább az jellemző a mostani könyvekre, hogy rózsaszín hercegnős burkot mutatnak - ahogy a social média is - a házasságokról, az életről. Pedig - ahogy ez a könyv is alátámasztja - mindenhol van probléma és mindenkinek van vaj a füle mögött, ebben a kusza összevisszaságban kell mégis megtalálni a helyes utat és a kompromisszumot. Tanulságos.
E könyv főhőse, a derék, vidám Palócz Vera olyan, mint a többi hasonlókorú társa. Bizony, neki is hevesebben dobog a szíve, ha alkalma van személyes megismerni egy divatos színészt vagy karmestert. Aztán, ha egy szívélyes mosolyt, vagy komoly szót kap tőlük, máris szerelemről ábrándozik… Palócz Veránál az ábrándozásnak az a vége, hogy levelet ír. Csakhogy a levélnek különös sorsa lesz – hogy mi, azt a regényből tudja meg az olvasó.
Érdekes volt újraolvasni Janikovszky könyvét több, mint tizenhat év után nagyjából, de azt hiszem, az, hogy Szabó Magda után olvastam, nem volt jó döntés, mert beárnyékolta, és hát Janikovszky azért annyira mégsem ír jól, mint Szabó Magda, még ha önmagában tehetséges is.
Egyébként egy aranyos, tanulságos, kedves kis csíkos-pöttyös lányregény, de úgy emlékszem, gyerek fejjel sokkal jobban élveztem a levelezéseket és Vera "szalmalángolásait" olvasni. :) Mai fejjel inkább az akkori ember életmódja az érdekes, öltözködésük, viselkedésük, a KISZ, stb. Én ugyanis nem ebben nőttem fel, így csak hallomásból, olvasásból ismerem ezeket a dolgokat. Azért persze magának a könyvnek, történetnek a tanulsága tetszik: egy ideál utáni rajongás nem összetévesztendő az igazi szerelemmel.
„Mit jelent az, ha egy gyerek nem stimmel? Hogy rossz?” Zsófika, a regény főszereplője nem tartozik az eminens tanulók közé, látszólag mindig bajt okoz, esetlenül csetlik-botlik a világban. Egyetlen ember volt, aki mindig megértette őt, az apja. „Élete utolsó percében is rá gondolt… miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már, azt mondta: „Mondják meg Zsófikának.” Valamit üzenni akart neki, de mit? Már nem tudta befejezni a mondatot.”
Zsófika egyedül kell hogy megkeresse, „mit csináljon, ha stimmelni akar ”. És Zsófika nemhogy kitűnőre vizsgázik emberségből, helytállásból, de ösztönös gyermeki ráérzéssél „beleszól” a felnőttek életébe…
És ami a legfontosabb, közben igazi társakra, barátokra lel a felnőttek között.
A Mondják meg Zsófikának nem egy tipikus lányregény abban a tekintetben, hogy itt nem a kamaszszerelem áll a középpontban, hanem inkább a tolerancia, szeretet, állhatatosság. A molyos értékeléssekkel szemben én nem gondolom, hogy Zsófika visszamaradott vagy netán autista lett volna - ez azért mégiscsak túlzás -, Zsófi egyszerűen csak egy félénk, álmodozó, szorongó lelkű gyermek, aki gyakran nem mer szólni, elkalandozik a figyelme, és mint a legtöbbünk gyerekként, fél bekopogni a tanári szoba ajtaján.
Ennek ellenére kiderül, hogy nagyon jól tud titkot tartani, igencsak rátermett, ha a nehéz helyzet úgy kívánja, nem omlik össze a felelősség alatt, kedves, törődő, szeretetreméltó kislány, és öröm volt olvasni róla.
A történet ugye ott kezdődik, hogy Zsófi felkerekedik, hogy apja utolsó mondatának nyomába eredjen, de aztán semmi nem úgy alakul, ahogy elképzelte.
Ami kicsit zavaró volt a könyvben az a változó nézőpontok, s a portásbácsi egyszerű, helyesírási hibával teli része - nyilván direkt, de ez igen döcögőssé tette az olvasást. De az ő karaktere is nagyon szerethető, egy csupa szív, ugyanakkor megkeseredett lélek kissé bárdolatlan borításban.
Ezzel együtt ajánlom érzékenyítésre, felnőtteknek és kamasz lányoknak egyaránt a regényt, olvasmányos, tanulságos, kedves történet.
Rintaró csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól.Nacukava Szószuke varázslatos meséje lélegzetelállító világokba kalauzol, ahol újra és újra megtapasztalhatjuk, mennyire nehéz, ugyanakkor felemelő küldetés valódi olvasóvá válni. Kivételes alkotás, amely magával ragadó hangulatával Murakami Haruki és Michael Ende legkülönlegesebb munkáit idézi.
NACUKAVA SZÓSZUKE orvosként dolgozik Naganóban, a neve írói álnév. Első műve, a rangos díjakat nyert Kamiszama no karute [Isteni kartoték] több mint hárommillió példányban kelt el Japánban, filmfeldolgozás és sorozat is született belőle. A Rintaró és a könyvek útvesztője a második regénye.
Ez egy kedves, tanulságos történet egy kisfiúról, vagyis leginkább a könyvek szeretetéről. Felhívja a figyelmet arra, hogy az olvasás szeretetéért olvassunk, lassan, figyelmesen, élvezve minden oldalt. Hogy ne kapkodjunk és ne csak halmozzuk az olvasnivalót, és leginkább, hogy ne a kirakatnak, a magunk fényezésére gyűjtsük és tegyük közszemlére könyveinket.
Végül is milyen rohanó világ ez. Már szimplán az olvasásra sincs időnk, de ha mégis, minden könyvmoly ismeri azt az érzést, amikor már ez is inkább függőség. Csak még egyet, és még egyet és még többet... Mennyit olvastam már idén? Százat? Százötvenet? De mi ez, verseny? Az olvasást, a könyveket igazán szerető embernek ez sosem lehet verseny, hiszen akkor azt veszítjük el, ami legjobb az olvasásban: az élményt, ahogy belevarázsolódunk egy másik életbe. Amikor valami a lelkünk mélyére hatol, és mi újra és újra előveszünk egy kedvencet, ismét átlapozzuk, hiszen sok dolog van, ami csak az idő múlásával kerül más megvilágításba. Néha előfordul, hogy évekkel később újra olvasva egy könyvet már teljesen más értelmet nyer számunkra.
Ezeket veszítjük el az író szerint, amikor csak gyűjtünk, halmozunk és “kirakatot” rendezünk a könyveinkből. Az ember végtére is saját magának olvas, nem azért hogy dicsekedjen, vagy, hogy különösebben műveltnek tűnjön.
No, hát tavaly decemberben kezdtem el olvasni a könyvet, ügyes-bajos teendőim miatt "kicsit" megcsúsztam vele. Tény, hogy mikor nyáron lett volna időm is olvasási válsággal küzdöttem, és ez ellen még Margaret Atwood se tehetett, de most, hogy a meseregények visszahozták az életkedvem (várom, hogy tanítsam a kicsiket), végre ezt is befejeztem.
Az Egyesült Államok egykori first ladyjének személyes, átütő erejű és inspiráló önéletrajza
Michelle Obama, jelentős ügyekkel fémjelzett és eredményes eddigi élete során korunk egyik ikonikus és lenyűgöző alakjává vált. Az Amerikai Egyesült Államok első afroamerikai first ladyjének nagy szerepe volt abban, hogy a Fehér Házban soha nem látott nyitottság és elfogadó közeg alakuljon ki.
Ráadásul a nők erőteljes támogatójává vált szerte a világon. A családok egészségesebb és aktívabb életének szószólójaként hatalmas változásokat köszönhetünk neki. A férje mellett állt, miközben Barack Obama az ország történetének néhány leggyötrelmesebb pillanatában helytállt elnökként. Közben megtanított nekünk egy-két tánclépést, nagyot alakított a Carpool Karaokéban, és két lányát a könyörtelen rivaldafény ellenére józan szemlélettel nevelte.
Mélyről jövő vallomásokban és magukkal ragadó történetekben bővelkedő önéletrajzi könyvében Michelle Obama bepillantást enged élete kulcsfontosságú pillanataiba – a Chicago déli részén töltött gyerekkorától vezetői pozícióba kerüléséig. Beszámol többek között arról is, hogyan sikerült egyensúlyt teremtenie karrierje és az anyaszerep között, és hogy milyen volt az élete a Fehér Házban. Kíméletlen őszinteséggel és szellemes éleslátással ír az élet minden területén megélt győzelmeiről és kudarcairól, egész történetét elénk tárja – saját szavaival és saját szemszögéből. A Becoming lapjain szeretetteljes, bölcs, de kendőzetlen szókimondásának köszönhetően egy mélyen érző, kiváló teljesítményeivel a várakozásokat folyton felülmúló nő története bontakozik ki előttünk, aki épp ezért másokat is arra ösztönöz majd, hogy azzá váljanak, akivé szeretnének.
Egyébként nem a könyv hibája, mert olvasmányos, érdekes is, még nekem is, aki egyébként ódzkodik a politikától és már a könyökömön jön ki. De érdekfeszítő volt egy feltörekvő, erős nő könyvét olvasni. Talán a leginkább az a rész fogott meg benne, amikor Michelle arról beszél, hogy az erős és ambíciózus nőket úgy a legkönnyebb elhallgattatni, ha rájuk égetik, hogy banya, házisárkány, dühös nő. Pedig egyáltalán nem az, csak ugyanaz a felállás máshogy néz ki egy férfitől mint egy nőtől - egyébként ő erre egy testbeszéd tanácsadóhoz fordult, és úgy oldotta meg, hogy ne legyen túl harcias a kisugárzása. Ügyes!
Szóval egyet tudtam egyébként érezni azzal, amit képvisel, ami mellett kiáll - a nők egyenjogúságáért (vagy az egészséges táplálkozásért), és igazán követendő példát állít bárki elé azzal, hogy megmutatta, mit lehet elérni a kvázi semmiből.
Érdekes volt bepillantást nyerni a Fehér Ház falai mögé, elképzelni, milyen lehet ott nyereket nevelni, labdázni a folyosón, etc. Nagyszerű volt "hallgatni", hogyan vélekedik a férjéről, hogyan látja őt és hogy támogatta őt évtizedeken át, amíg elérte, amit csak el lehet az életben azt hiszem.
Inspiráló olvasmány, ha tehetitek, ne hagjyátok ki. :)
Pontozás:
Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó Karakterek: Közelebb kerül hozzánk a távolból mind Michelle, mind Barack, és kicsit emberibbnek látjuk őt, hibáikkal, esendőségükkel együtt. Borító: 10/10 – Nem látok benne hibát, nyilván azt ábrázolja, akiről a könyv szól. + pont: Mert bemutat egy igaz, ugyanakkor nagyon inspiráló történetet, és mert kicsit azért személyes is, ami plusz értéket ad neki. – pont: Mert a közepe kicsit azért vontatott volt, néha túl politikai is.
Mindig nagyon érdekes régi levelekre, naplóbejegyzésekre bukkanni. Pláne, ha azok a saját szüleinktől származnak, és pláne, ha az, amiről a levelek szólnak, egy egészen más korban vagy országban történtek. Így van ez Angela Petch A toszkán titok c. regényében is, amelyben Anna édesanyja, Ines hagyatékát olvasván repül vissza időben és térben, hogy megtudja, milyen is volt igazából az asszony, aki haláláig soha nem nyílt meg előtte igazán.
Anna szíve majdnem megszakad, amikor elveszíti szeretett édesanyját, Inest. A hagyatékban egy halom régi, megsárgult, olasz nyelvű levélre bukkan. Azt reméli, végre megtudja, mi is történt az édesanyjával a második világháborúban.
A naplóbejegyzések nyomán Anna eljut a hegyek közt megbúvó, varázslatos kis toszkán faluba, Rofellébe, ahol lassan összeállítja a múlt darabkáit: rájön, milyen boldogan telt az édesanyja ifjúkora Toszkána vadregényes, hegyes-völgyes vidékén, és megtudja, hogyan vetett véget ennek az idillnek a háború kitörése. Anna előtt feltárulnak a múlt titkai az anyjáról, aki annak idején a partizánmozgalom tagjaként kivette a részét a küzdelemből, és egy sebesült angol katona életét is megmentette, de nem sejti, hogy Ines titkai az ő életét is fenekestül felforgatják majd.
Izgalmas romantikus történet arról, hogyan öröklődnek nemzedékről nemzedékre a háború traumái, és hogyan mentheti meg az embert a szerelem a legsötétebb időkben is.
Te átutaznál a fél világon, hogy rálelj a származásodra? Mit tennél meg azért, hogy megtudd, ki az édesanyád? Igazi boldogságra csak akkor lelhetünk, ha tudjuk, honnan jöttünk? Kimberley Freeman Csillagok az óceán felett c. regénye országról országra utaztat bennünket a kérdések nyomába eredve.
Két zabolátlan természetű nő és az ár, amit ezért fizetniük kell Kimberley Freeman, az Örökzöld-zuhatag és az Álom-öböl népszerű írónőjének nagy hatású regénye a szerelemről, az anyaságról és annak kiderítéséről, kihez tartozunk a világon.
1874-ben a vadóc és akaratos Agnes Resolute végleg elhagyja az észak-angliai lelencházat, ahol felnőtt. Távozása előtt tudja meg: édesanyja apró emléktárgyat, egy egyszarvú képét ábrázoló gombot hagyott hátra neki. Agnes abban a tudatban élt, hogy az anyja nem tudta eltartani, és ezért került lelencházba, csakhogy felismeri a gombot: a fenséges és gyönyörű Genevieve Breckby, egy helybeli nemesi család lányának kabátkájáról való. Agnes ugyan csak egyszer látta őt, de soha nem tudta elfelejteni. Kideríti, hogy Genevieve Londonban van. Agnes követi, és London nyomornegyedében tengődik, amíg megtudja, hogy Genevieve továbbutazott Párizsba.
Agnes követi édesanyját, de egyre több mindenben kell csalódnia, mire végül Melbourne-ben rátalál Genevieve-re. De képes-e a nő olyan anya lenni, amilyennek Agnes szeretné?
Nagyhatású történet két megfékezhetetlen szellemű nőről, szerelemről és anyaságról és annak kiderítéséről, kihez tartozunk a világon.
Robin Williams az egyik legkedveltebb és legtöbbször félreértett szórakoztatóművész volt, akit eleinte komikus zseniként ismert meg a világ. Ünnepelt filmjeit a magyar közönség is ismerte és szerette, a mai napig népszerű filmjei közé tartozik a Holt költők társasága, a Jó reggelt, Vietnam!, A halászkirály legendája, az Aladdin vagy a Mrs. Doubtfire. Williams rögtönzőtehetségének köszönhetően számtalan különböző karaktert keltett életre, a Good Will Hunting-béli alakítása az Oscar-díjat is meghozta számára.
Géppuskatűzként pattogó humorbombáival mindenkit levett a lábáról, ám a vidám bohócszerep mögött ellentmondásos érzelmek és az önbizalomhiány végtelen mélysége feszült. Dave Itzkoff, a New York Times kulturális újságírója leleplező erejű életrajzában arra vállalkozott, hogy a sikerek mellett felfedje a színészóriás rendkívüli küzdelmét, amelyet az alkoholfüggőséggel és a depresszióval folytatott – ezekről a témákról Williams nyíltan beszélt az előadásai és az interjúk alkalmával egyaránt. A lenyűgöző portréban szó esik a férfi utolsó éveit megkeserítő betegségről is, amelynek szomorú következményéről a rajongók nem sejthettek semmit. A családtagokkal, barátokkal és kollégákkal készített száznál is több interjú, illetve az alapos kutatómunka nyomán megszületett Robin újszerű módon jeleníti meg azt az embert, aki munkásságával milliók életére volt nagy hatással.
Értékelés:
Ez a könyv pontosan az, ami, nem ígér sem többet sem kevesebbet: egy aprólékosan kidolgozott, már-már túl részletesnek is mondható életrajz, amely lépésről lépésre mutatja be a komikus színész felemelkedését és végül – sajnos – bukását. Sokan közülünk mindössze csak annyit tudunk Robin Williamsről, hogy komikus is volt, hogy nagyon humoros volt, láttuk a filmjeit, azt hittük, az ő világában mindig minden csupa fény és csillogás, aztán mély megdöbbenéssel fogadtuk, amikor 2014-ben jött a hír, hogy öngyilkos lett. Azt hiszem, ezzel nem spoilerezek, hiszen az egész világ értesült az esetről. Az igazság azonban az, hogy talán nem is annyira önnön döntése volt, hiszen utolsó éveiben Lewy-testes demenciában szenvedett, amit tévesen Parkinson-kórnak diagnosztizáltak esetében, az igen hasonló tünetek miatt. A boncolás után derült ki, hogy talán nem is csak a depresszió miatt lett öngyilkos, hanem egyszerűen már elvesztette józan eszét. Vagy az is lehet, hogy ez volt az utolsó józan döntése, mielőtt teljesen elvesztette volna az irányítást maga felett.
Dave Itzkoff könyve azonban közel sem csak a halálának körülményeit boncolgatja, hanem egészen a kezdetektől, a szülők történetétől vezeti végig Robin történetét, aki egy jómódú család sarjaként nehezen talált rá igazi útjára. Szinte magunk előtt látjuk a folyton költözködő családot, és a padlásszobában ólomkatonáival magányosan játszó kisfiút, aki elmerülve a fantáziavilágban beszélget játékaival, avagy eleveníti meg őket. Valahogy így kezdődött. Aztán hosszú utat kellett bejárnia ahhoz, hogy méltán elismert színész legyen, de az az igazság, a kritikusok szinte mindig elégedetlenek voltak a teljesítményével, és életében jó, ha három-négy filmjét ismerték el igazán. Ezek közé tartozott a Jó reggelt, Vietnám!, az Ébredések, a Holt költők társasága, vagy a Mrs. Doubtfire. Sokat küzdött azért, hogy folyton vicces vagy állandó professzori karaktereiből kibújjon, és minél változatosabb alakítást nyújtson a nézőközönségnek, de eleinte senki nem látott benne többet, mint vicces bohócot. Mégis mindannyiunkat képes volt megnevettetni. De vajon milyen családban nőtt fel? Milyenek voltak a testvérei, feleségei, gyermekei? Milyen volt velük a viszonya? Hogyan bukkant fel életében az alkoholizmus és hogyan teperte maga alá? Hogy készült egy-egy filmjére és hogyan fogadta azok fogadtatását? Milyen volt a személyisége valójában? Tényleg mindig felhőtlenül jókedvű lett volna? Ezekre a kérdésekre is mind választ kaphatunk, megtudhatjuk, hogy valójában ez a nagyszerű ember mennyire vágyott is az elismerésre és elfogadásra, mennyire fontos volt neki, hogy képes legyen másokat megnevettetni, s ha már ez és a színjátszás nem ment, nem látta már az élet értelmét.
Az biztos, hogy olyan részletességgel olvashatunk minden szerepéről, magánéletéről, ahogy soha eddig, az író sok interjút készített a szeretteivel és rengeteg forrást használt fel, hogy egy kidolgozott képet kaphassunk Robinról. A lelkes rajongók biztos nagyon élvezik, hogy ennyire beleáshatják magukat a témába, azonban az átlagos érdeklődőknek – így nekem is – néha vontatottá vált, így több, mint két és fél hátig rágódtam rajta, részenként adagolva. Nem mondom, hogy unalmas volt, sok érdekességet megtudhatunk belőle, de azért az 550 oldalnyi terjedelem hagy némi kívánnivalót maga után. Elsősorban nyilván tehát a Robin Williams rajongóknak ajánlom, életkori megkötés nélkül, bár a felnőtt korosztálynak inkább kedvére válik majd. Nekem összességében tetszett, sok új dolgot megtudhatunk belőle, de egy kicsit rövidebb terjedelemnek jobban örültem volna.
Pontozás: Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó Karakterek: Nem hiszem, hogy ezt ebben az életrajzi könyv esetében lehetne pontozni, de végül is egy elég árnyalt képet kapunk Robinról. Borító: 10/10 – A külföldi fekete-fehér borítóval ellentétben a magyar közel sem olyan komor, inkább a komikusságra utal, s ezzel a színész/komikus jellemére. + pont: Mert a könyv által többet megtudhatunk nem csak Robin Williams munkásságáról, hanem magánéletéről, küzdelmeiről is. Értékelni tudnék egy ilyesmit Alan Rickmanről is. – pont: Mert már-már túl részletes volt és hosszú, olyan aprólékos, amelynek mondjuk a leghívebb rajongók biztosan örülnek, de egy hétköznapi érdeklődő igen száraznak találhatja.
Te mit tennél meg a gyermekedért? Hazudnál érte, mondjuk a nyomozóknak, ha bajba kerülne? Mattias Edvardsson Látszólag normális c. könyvében Stella - aki közel sem olyan egyszerű eset -, bajba keveredik, s úgy fest, talán az egyetlen esélye, hogy megússza a dolgot, ha az apja hazudik érte. Igen ám, de mit képes megtenni egy apa a lányáért. Mondjuk, ha történetesen lelkész?
Stella látszólag egy átlagos tinédzser, aki éli felhőtlen hétköznapjait, amíg egy nap meg nem vádolják egy nála jóval idősebb férfi meggyilkolásával. Mi köze lehet az üzletember halálához a kifogástalan hírű családból származó lánynak?
Stella apja az egyházközösség elismert lelkipásztora, aki odaadó férj és rajong egyetlen gyermekéért. Az igazság és az őszinteség bajnokaként ismert Adam elvei ellenére hazudik is a nyomozóknak, hogy alibit biztosítson a letartóztatott lányának, hiszen Stella úgyis ártatlan - de visszapillantva később a gyerekkorára kiderül, hogy a szeretett gyermek bonyolultabb eset, mint amilyennek az apja elsőre lefesti őt. A nyomozás lélekölő terhe alatt Adam kezdi elveszíteni a kontrollt, és már nem tudja leplezni személyiségének sötét oldalát.
A nyomozás során Stella szavaiból kiderül, hogy közelről ismerte a meggyilkolt férfit, és nem ez az egyetlen titok, amit a szülei előtt rejteget. A thriller legvégén Ulrika, az anya vall a család életéről. A védőügyvédként praktizáló nő egyedülálló perspektívát tár a nyomozók elé, és lassan felsejlik az a szövevényes terv, amivel a lányát akarja megmenteni. Ám az elképzelése csaknem bajba sodorja, mert igen nagy kockázatot vállal…
A lebilincselő pszichothrillerben Mattias Edvardsson olyan hálót sző, amely mindenkit csapdába ejt, és semmi sem az, aminek látszik.
Ha létezik szerelem első látásra, vajon létezik szerelem első gombnyomásra is? Már nem állunk messze a kortól, amikor az AI-k (mesterséges intelligenciák) nemcsak, hogy felbukkannak, hanem önálló gondolataikkal, sőt, talán érzéseikkel együtt "rászabadulnak a világra." P. Z. Reizin: Szerelem gombnyomásra c. könyvében két AI, Aiden és Aisling próbál meg összehozni két gyanútlan földi halandót. Vajon jó vége lesz ennek?
A harmincas évei elején járó Jen egy mesterséges intelligenciákat fejlesztő laborban dolgozik Londonban. Különleges feladata van: egész nap egy Aiden nevű mesterséges intelligenciával kell társalognia, hogy ezáltal fejlessze a program algoritmusát. Amikor a barátja elhagyja, képtelen palástolni kétségbeesését, mire Aiden úgy dönt, hogy titokban párt talál neki.
Ám nem Aiden az egyetlen mesterséges intelligencia, amelyik szívén viseli az emberek sorsát. Aisling kedvence például a negyvennégy éves, elvált Tom, egykori marketingigazgató, aki Londonból Connecticutba költözött, hogy új életet kezdjen. Aiden és Aisling a világhálón garázdálkodva arra az elhatározásra jut, hogy össze kell hozniuk Jent és Tomot.
De vajon mi vezérli Aident és Aislingot titkos kis ügyleteikben, ha egyszer alkotójuk szerint nem rendelkeznek sem érzelmekkel, sem saját akarattal? És az emberi érzelmek közül miért pont a szerelem fontos számukra?
A Szerelem gombnyomásra bájos és humoros romantikus története tökéletes szórakozást nyújt mindazoknak, akik szerették az Egy napot David Nichollstól vagy A Rosie-projektet Graeme Simsiontól.
Homoszexuálisnak lenni bűn? Ma már viszonylag elfogadók vagyunk a témával kapcsolatban, és egyre több könyv és film jön ki, amely ezzel foglalkozik, ezt taglalja, de még mindig nem általános az emberek véleménye erről. Van, aki elítéli, másokat semlegesen viszonyulnak hozzá. Ahogy észrevehettük egyébként a legtöbb könyv a fiúkkal, férfiakkal foglalkozik ilyen téren, úgy, mint a Simon és a Homo-sapiens lobbi, vagy a Szólíts a neveden. A leszbikusokkal azonban mi a helyzet? Az kevésbé polgárpukkasztó, őket vajon jobban elfogadják? Emily M. Danforth 2018-ban megfilmesített regényében, a Cameron Post rossz nevelésében visszarepülhetünk kicsit az időben egy bigott kisvárosba, s megtudhatjuk, milyen lehetett akkoriban felcseperedni ilyen "Istentelen bűnökkel".
Amikor a tizenéves Cameron Post szülei autóbalesetben váratlanul meghalnak, a lány első, sokkoló reakciója a megkönnyebbülés. Az suhan át az agyán, hogy hála az égnek sosem fogják megtudni, mit tett pár órával korábban: a legjobb barátnőjével csókolózott a szénapadláson.
Cam a szülei halálát követően a mélyen vallásos nagynénjéhez és jó szándékú, de reménytelenül régimódi nagyanyjához költözik. Tudja, hogy attól kezdve egészen más lesz az élete. A Montana állambeli Miles Cityben a túlélés két legfőbb alapszabálya: olvadj be, és hagyj békén másokat! Cam mindkettő tökéletes szakértője lesz - de az érzéseit és vágyait nem tudja magában elfojtani.
Egy napon a kisvárosba költözik Coley Taylor, a gyönyörű és hibátlan cowgirl, aki az iskola legmenőbb srácának a barátnője. Coley és Cam között váratlan, intenzív barátság alakul ki, amely, úgy tűnik, akár több is lehet, mint barátság…
De amikor ez már-már reális lehetőséggé válik, Cameront hideg zuhanyként éri a felismerés: csúnyán elárulták. Nagynénje drasztikus lépésre szánja el magát annak érdekében, hogy "helyrehozza" az unokahúgát - az Isteni Ígéret Keresztény Iskola és Gyógyítóközpont bentlakásos nevelőprogramjába küldi őt.
A Cameron Post rossz nevelése egy felejthetetlen regény önmagunk felfedezéséről és arról, hogy találjuk meg a bátorságot ahhoz, hogy a saját szabályaink szerint éljük az életünket.
A regényből Chloë Grace Moretz főszereplésével Sundance-nagydíjas film is készült.
Egy balettruhás lány holttestére bukkannak egy hegyi tóban, és úgy fest, nem ő az utolsó áldozat. Mia Krüger és Holger Munch ismét visszatér.
Számomra a 2014-es Samuel Bjørknorvég író krimi sorozatának első része, a Magányos utazó igen csak első helyre került a kedvences listámon, a második és a harmadik azonban kissé mondhatni, alulmarad az indításhoz képest. Ezúttal is a szokásos szereplőkkel indulunk útnak, hogy felderítsük a különleges gyilkossági eseteket, és sajnos nincs más a kezünkben, mint a mostanában teljesen szétesett nyomozónk, Mia megérzései.
Karácsony estéjén egy idős férfi vezet a hegyek között. Egyszer csak feltűnik valami az úton a sötétben, a férfinak épphogy sikerül lefékeznie. A kocsi előtt a hófúvásban egy kisfiú áll elkékült szájjal. Őzagancsot visel a fején.
Tizennégy évvel később fiatal lány holttestére bukkannak az egyik hegyi tóban. A lány
balettruhát visel. A parton egy fényképezőgépet találnak felállítva. A helyszínen előkerül
az Oroszlánszívű testvérek című meseregény egyik kitépett lapja.
Mia Krügert továbbra is kínozza ikertestvére halála. Holger Munch fizetés
nélküli szabadságot vesz ki, hogy gondját viselje balesetet szenvedett lányának. Egy nyomozónak azonban nem lehet magánélete. Egy különös ügy egyiküket sem hagyja nyugodni. Arról azonban sejtelmük sincs, hogy hamarosan mivel találják magukat szemben.
Samuel Bjorköt első krimije, a Magányos utazó tette népszerűvé világszerte. A regényt mintegy harminc országban kiadták. A folytatás, A bagoly röpte szintén sikerkönyv lett.
Újabb gyilkosságok, ezúttal már nem csak Londonban, hanem New Yorkban is. Ráadásul ezek a gyilkosságok kísértetiesen emlékeztetnek a "rongybabás esetre". A rongybabás gyilkoshoz már volt szerencsénk Daniel Cole Rongybaba című könyve kapcsán, most pedig a trilógiának készülő sorozat második része, a Hóhér került a polcokra.
Egy nyomozó, aki senkiben sem bízhat.
Egy gyilkos, akinek nincs vesztenivalója.
Másfél év telt el a "Rongybaba-gyilkosságok" és William "Wolf" Fawkes nyomozó eltűnése óta, amikor Emily Baxtert váratlanul két FBI ügynök keresi fel az irodájában egy New York-i gyilkosság miatt.
Az áldozatot a Rongybaba alakját idéző testtartásban találták meg a Brooklyn hídra felakasztva, ezért arra gyanakodnak, hogy az elkövető a híres esetet másolva akar ismertségre szert tenni. Ám amikor kiderül, hogy a holttest mellkasába egy üzenetet karcoltak, nyilvánvalóvá válik, hogy többről van szó…
Baxternek semmi kedve ismét egy őrült után nyomozni, ám nincs más választása, ugyanis a következő holttesten újabb üzenet várja. Az amerikai és brit nyomozókból álló csapat kétségbeesetten lohol az információk után. Baxter nem engedheti meg magának, hogy gúzsba kösse a gyász és a félelem, ha meg akarja állítani a gyilkost, mielőtt túl késő lenne…
Ha egy technológia lehetővé tenné, hogy valósággá változtasd a gondolataidat, mihez kezdenél? Meggazdagodnál? Illuzionistaként sztár lennél? Segítenél másoknak? Vagy eltakarítanád a szabadlábon lévő bűnözőket? Miért is ne, egy gondolat nem hagy semmilyen nyomot, nem igaz?
Dai intelligens fiatalember, aki barátjával, Artival megalkot egy gondolataikat megjelenítő gépezetet. A testet öltő gondolatok azután bármire képesek. Habár Dai a világot kívánja jobbá tenni, a drasztikus módon szaporodó titokzatos halálesetek száma az ismert bűnözők körében hamar felkelti a rendőrség figyelmét. A pszichológiai macska-egér játékban pedig annak az igazsága győz, aki a legtovább bírja a szabályok nélküli küzdelmet.
Vajon meddig tudja Dai uralni a maga teremtette szörnyeket? Vagy elméje sötét bugyrai végül őt magát is elnyelik?
Ronil Caine második regénye hozza a Lilianben megismert filmszerű, gyors ütemű történetvezetést, de mindenre rátesz még egy lapáttal. SF alapokra épülő thriller, ami az elme legsötétebb barlangjaiba kalauzolja el az olvasót, pontosabban azoknak lakóit hozza ki a felszínre.
Vajon mi határoz meg egy jó vagy egy rossz házasságot? A szabályok, amelyeket létrehozunk, vagy amelyeket létre kellene hoznunk és betartanunk? Ha úgy igazán össze akarnánk szedni ezeket a betartandó dolgokat, mik lennének azok? Tegyük fel, hogy ezek a szabályok, tanácsok előre megvannak írva, és garantálják a boldog házasságot, azonban a be nem tartásuk komoly büntetést vonhat maga után. Tegyük fel, hogy ez egy házassági szerződés. Te aláírnád?
Hol a határ, ha a házasságunk védelméről van szó?
A fiatal házas Alice és Jake ránézésre tökéletes pár. Közös életük végtelen lehetőséget kínál. Alice, aki valaha egy ismert rockbanda énekesnője volt, immár sikeres ügyvédnő, Jake pedig egy prosperáló pszichológiai praxis társtulajdonosa. Miután izgalmas nászajándékot kapnak Alice egyik híres ügyfelétől, úgy döntenek, hogy csatlakoznak a Szerződés nevű rejtélyes és exkluzív csoporthoz.
A Szerződés célja roppant egyszerűnek tűnik: a házasságok boldogságának és épségének megőrzése. A szabályok legtöbbje is logikus. Mindig vedd fel a telefont, ha a házastársad hív. Havonta adjatok egymásnak figyelmes ajándékokat. Negyedévente egyszer utazzatok el valahová együtt…. És sose beszéljetek senkinek a Szerződésről.
Alice-t és Jake-et kezdetben lenyűgözik a fényes partik, a közösségi érzések, a hozzájuk hasonlóan gondolkodó párok hirtelen kitáruló világa.
Aztán egyikük megszegi a szabályokat.
A fiatalok hamarosan rádöbbennek, hogy a Szerződés felei számára a tagság éppúgy élethosszig szól, mint a házasság. És a Szerződés bármire képes azért, hogy ez így is maradjon.
Jake és Alice számára az álomházasság hamarosan lidércnyomássá válik…
Egy utópisztikus világ, amelyben a társadalomban betöltött szerepedet, az életkörülményeidet, az anyagi helyzetedet vagy a "kasztodat", amelybe tartozol, az határozza meg, mennyire magas az intelligenciaszinted. De egy ilyen jóléti társadalomban tulajdonképpen mi értelme is van dolgozni? Elég, ha csak a pénz motiválja az embereket? Janusz A. Zajdel lengyel író Alsó határérték címre hallgató könyve először külföldön 1982-ben jelent meg, hazánkban pedig most köszönthetjük a polcokon. És bár kicsit megkésve olvashatjuk, mégis, még a mai napig olyan elgondolkodtató bogarakat ültet a fülünkbe, amely bőven megéri a ma már egyesek számára talán kissé vontatottnak vélt stílust.
Hogy boldogulnál egy olyan világban, ahol a virágzó korrupció legfőbb eszköze az emberek IQ-szintje?
Argoland futurisztikus városállamának társadalma a polgárok intelligenciahányadosa szerint tagozódik szigorú kasztrendszerbe. Ez alapján kapják fizetésüket is, amit mindenki pontokban kap, és a Kulcsán tárol, ezen az elektronikus berendezésen, amely személyi adatait is hordozza, valamint egészségügyi állapotát is folyamatosan megfigyeli.
Adi Cherryson, gúnynevén Sneer minden eszközzel próbál beolvadni környezetébe. Kerüli a feltűnést, még az értelmi szintjét is alacsonyabbnak tetteti, csak hogy a hatóságok békén hagyják. Háborítatlansága azért is fontos, mert a gazdaság fekete ágazatában dolgozik, más emberek intelligenciatesztjét segít meghamisítani a kedvezőbb besorolás érdekében.
Amikor aztán elveszti a Kulcsát, egyszeriben megszűnik kiváltságos helyzete, meg kell járnia a társadalom legmélyebb bugyrait, és a hatóságok is érdeklődni kezdenek iránta. Egy titokzatos nő nyújt neki segítő kezet, és fölfedi előtte zárt társadalmuk rejtett arcát.
Janusz A. Zajdel a lengyel tudományos-fantasztikus irodalom Stanisław Lemhez hasonlóan ikonikus alakja, számos díjat nyert, sőt maga is egynek a névadója. Művének megjelentetésével jelentős adósságot törleszt a magyar könyvkiadás.
A titkos kert című könyv valószínűleg ismerősen hangzik, nem csak azért, mert a Frances Hodgson Burnett által írt regény eredeti megjelenése 1911, és mert magyarul már 1925 óta olvashatjuk (és hallgathatjuk hangos könyvben) mindig újra és újra kiadva, hanem mert megannyiszor került már megfilmesítésre is. Többek között 1949-ben, ’75-ben, ’87-ben és ’93-ban is filmvászonra vitték a történetet, mi több, még rajzfilm is készült belőle – és még diafilm is, ha valaki rajtam kívül még emlékszik ezekre. A világhírű könyv tehát nem csak az egész világot járta be, hanem immár generációkon át szolgáltat kedves olvasmányt a gyerekek (és felnőttek) számára.
A titkos kert valahol Angliában található, szigorú falakkal, vadul burjánzó növényekkel rejtve a kíváncsi szemek elől. A kastély szomorú és titokzatos urán kívül élő ember ide be nem teheti a lábát. Egyvalaki, a csúnyácska, árva, mogorva kis Mary, mégis megszegi a tilalmat. És a varázslatos természet észrevétlenül átformálja a kislányt, s nemcsak barátokra lel, hanem maga is képes gyógyítani, örököt adni – akár a megszelidített, csodálatos vadon.
Értékelés:
Azoknak, akik esetleg mégsem botlottak valamiért még bele ebbe a történetbe, elárulható, hogy egy kedves, bájos, egyszerű, fordulatokban nem túl gazdag, de azért tartalmas olvasmány ez a könyv, amely leginkább a természet szeretetét tanítja, mutatja be, s annak jó hatását nem csak fizikálisan, de mentálisan is az emberekre, gyerekekre. Ezt a jó hatást sajnos manapság is képesek vagyunk elfelejteni, hála az internetnek és az okos kütyüknek, pedig nem csak a fiatal szervezetnek, de bármely korosztály képviselőjének is bizony elengedhetetlen szükséglete a természethez való közelség, az ahhoz való kapcsolat. Talán fák, növények nélkül, a 21. századi betondzsungelben nemcsak, hogy feleannyira boldognak és egészségesnek nem lehet lenni, de még az emberi kapcsolataink minőségi diagramja is a béka feneke alá zuhan. Ha a mi felnőtt generációnk nem képes már átadni a gyerekeknek a természet szeretetét, akkor ugyan ki?
Pontosan ezért nagyszerű ez a könyv, mert segítségével ismét vissza lehet találni a gyökereinkhez, kicsit talán kimozdít, segít értékelni a szabadban töltött időt és munkát, amelyre mindannyiunknak szüksége van. Bár a nyelvezete kissé túl komoly a mai fiatal generációnak – hisz mint a régi könyvek, kissé vontatott még az irama is egy mai Z vagy alfa generációs gyermeknek -, mondanivalóját tekintve mégis inkább nekik való.
Elsősorban Maryt ismerjük meg a történet kezdetekor, aki maga egy túl komoly, rideg, kissé érzelemmentes kislány, de a kert és az állatok barátja, a kisfiú Dickon segítségével egyre jobban magára talál. Végül pedig a beteges úrfi, Colin lábadozását követhetjük végig–mindamellett,hogy elég részletes bemutatást kapunk mindenféle növény, virág tavaszi kikeletét illetően is. Szóval tulajdonképpen ez a könyv majdnem egyfajta terápia, megnyugtató olvasmány és ezzel együtt egy kis biológia korrepetálás, vagy legalábbis környezettan. Egy befásult, levegőre ritkán járó, de azért olvasni szerető gyereknek bátran megvenném ajándékba, mert talán ezáltal egy kicsit kikívánkozna a friss levegőre, ugyanakkor egy olvasni nem szerető gyereknek nem biztos, hogy ez a megfelelő választás. Mert végül is, mivel már közel száz éve íródott, nincs meg az a megfelelő iram, lendületesség, ami egy tipikus interneten nevelkedett fiatalnak kedvére válna.
És végül természetesen megemlítem, hogy azért nosztalgiázni vágyó felnőttek, idősek is kezükbe vehetik, ki tudja, talán eszükbe jut, hogy egyszer, régen ezt már bizony olvasták.
Pontozás:
Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó Karakterek: 8/10 – Nagyon szerethetőek, legalábbis Dickon mindenképp a kedvence lesz bármely olvasónak, ebben biztos vagyok. Mary és Colin jellemfejlődése – főleg az előbbié – pedig egészen kiválóan került megjelenítésre. Borító: 6/10 – Nekem a legfrissebb, 2018-as kiadás van meg, és bár belülről tetszik a rózsaszín fedlapbelső, a borító nagyon túlzsúfolt, és a rózsaszín kis keretréteg is igen hamar elkezdett megkopni. Ha meg akarjuk fogni a mai fiatalságot, sokkal kézzelfoghatóbb borító kellene, nem nonfiguratív. + pont: Mert rávett, hogy elmenjek másfél órát levelet gereblyézni a szülőknél, és egy erdei túrára. Mert kikapcsolt, és én is úgy vágynék ebbe a kis titkos kertbe – mondjuk nem csak kertészkedni, olvasni is. – pont: Mert néhol vontatott volt, mert kevés fordulatot tartalmazott, és mert panelben nevelkedett gyerekként néha (de csak néha) untam a természeti leírásokat.