Amikor James Bowen egy sérült, vörhenyes szőrű, kóbor macskát talált egy folyosón, még fogalma sem volt arról, hogy az élete mennyire meg fog változni. James egyik napról a másikra élt London utcáin, és biztosan tudta, hogy amire végképp nincs szüksége, az egy háziállat.
Mégsem tudott ellenállni a meghökkentően intelligens kandúrnak, akit befogadott, és gyorsan el is keresztelt Bobnak. Gondos ápolásának köszönhetően Bob lassan visszanyerte az egészségét, James pedig készült útjára engedni az állatot – úgy hitte, soha többé nem látják viszont egymást. Bobnak azonban más elképzelései voltak.
Ők ketten hamarosan elválaszthatatlanok lettek, s komikus – alkalmanként kockázatos – kalandjaik fokozatosan átalakították az életüket. Így segítettek egymásnak abban, hogy zaklatott múltjuk sebei lassan begyógyulhassanak.

A Bob, az utcamacska megható és felemelő történet, ami megérint mindenkit, aki csak elolvassa.

Akinek van macskája, tudja, hogy a közhiedelemmel ellentétben ugyanolyan hűséges is lehet, mint egy kutya, ugyanolyan szociális, törődő, érzékeny, emberi.

A Bob, az utcamacska c. könyv egészen véletlenül akadt a kezembe, de nyilván macskás gazdiként telibe talált, és egyetlen este alatt elolvastam. Nem azért, mert olyan fordulatos történet lenne, annyi csavart tartalmazna, vagy mert olyan érdekfeszítő. Hanem mert ez a sztori igaz történet, Bobé, és az egykor drogos, hajléktalan gazdájáé, akik egymásra találván úgyszólván megmentették egymás életét.

James Bowen nehezen tud boldogulni utcazenészként, és erős kísértés érez, hogy újra drogozni kezdjen, Bob, a macska pedig váratlanul bukkan fel az életében, és onnantól nem tágít mellőle legnagyobb szerencséjükre. James lassan  megtanulja, milyen felelősségteljesen viselkedni, tudván, hogy van még egy száj, akit etetnie kell, és akiről gondoskodnia kell, ugyanakkor egy megértő társat kap maga mellé, mi több, egyben munkatársat is, Bobot ugyanis imádják a londoni utca emberei, és sokkal szívesebben adományoznak nekik. De van kiút ebből a sötét mókuskerékből? Persze, hogy van.

Ez egy felemelő, nem túl pörgős, de szívet melengető történet, ami tökéletes választás a borús, őszi vagy téli, esős-havas napokra. Ami engem illet, kíváncsi vagyok a folytatására is, így remélem, bent lesz a könyvtárban a Bob szerint a világ.

Egyébként a történetből filmet is készítettek Bob, az utcamacska címmel 2016-ban, ajánlom azt is (persze szigorúan a könyv olvasása után) a macskakedvelők figyelmébe.

Louisa May Alcott családregényének, a Kisasszonyoknak befejező része a felnőtté válás nehézségeiről, csábításokról, tévutakról és tapasztalatokról egyaránt szól.
Hála az öreg Mr. Laurence örökségének, tíz évvel az alapítás után továbbra is fogadja a diákokat és Jo Bhaer kísérleti iskolája főiskolává növi ki magát. A régi növendékek ifjakká, illetve bájos és céltudatos fiatal hölgyekké serdültek, akik a maguk útját járják a nagyvilágban. Ám egy fiatalnak ugyanannyi gondja akad, mint egy gyereknek, az élet komoly akadályokat gördít a fiatalok elé, akik mind ezek ellenére maradnak, akik mindig is voltak, Jo March fiai.

A Jo fiaival végül végére értem a Kisasszonyok szériának, amely biztos, hogy sokáig megmarad az emlékezetemben.
Habár a harmadik és negyedik rész túlnyomóan jóval kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint az első kettő, s ha lehetne, egy nagy választóvonalat húznék a két-két rész közé, azért nyilvánvalóan ha már egyszer megismertük a szerethető szereplőket, szeretnénk tudni, hogyan is alakult az életük.

Az előző részekből megismert, eleinte vadóc, türelmetlen, vehemens Jo a harmadik részben egy nyugodt nővé, anyává cseperedett (akit már akkor is anyónak szólítottak), a negyedikben ezeknél azonban egy merőben különböző oldalát mutatja. Itt ugyanis az általam imádott karakter, akihez sokáig hasonlítottam magam, már szinte egy teljesen új ember – sajnos. Jo emberi értelemben előnyére változott, mégsem tudtam szimpatizálni a „nagy bölccsel”, aki úton-útfélen kéretlen tanácsokat osztogat fiainak és lányainak, és önmaga, mint az élet mindentudója ül amolyan kotlós mama módon a trónján, mintha elfelejtette volna eddigre (ha jól számolom, negyvenes éveiben járhat), milyen fiatalnak lenni. Nem valósította meg az utazási álmait, és már csak a fiatalságban (és írásban) látja az élet értelmét. Olyan érzésem volt, mintha az írónő azt sugallná, hogy ebben a korban az ember már nem is számít – a 21. században ez egészen biztosan nem így van.
Amy, a másik kedvencem továbbra is szinte alig szerepel, talán hallottam megszólalni, de nem vagyok róla meggyőződve, és hiányoltam az első részekből megismert szoros testvéri kapcsolatot, még ha Meg némileg ellensúlyozza is a legkisebb nővér hiányát.

Olvastam a molyos kommentek között, hogy páran nehezményezték, amiért ezekben az utolsó részekben sokkal romantikusabb kapcsolatnak néz ki Laurie és Jo kapcsolata, mint amilyen a saját férjével való köteléke, és való igaz, ámbár igyekeztem úgy tekinteni rájuk, mintha már legalább hatvan évesek lennének, s így hellyel-közel sikerült elfogadnom ezt a felállást.

Egyébiránt a negyedik rész első fele igencsak unalmasra sikeredett, mint egy hosszúra nyúlt szentbeszéd, majdnem félbehagytam és nehezemre esett folytatni, de szerencsére a második fele kárpótolt érte, amikor végre Jo-t kicsit elhagyjuk, és inkább Dan vadnyugati kalandjai, Emil tengerészi élete, Nat ifjúkori botlásai és Demi szerelmi élete kerülnek az előtérbe. Ezek végre valóban érdekfeszítőek voltak, és itt már a történések fényében volt is értelme az erkölcsi szálaknak (nem volt annyira szájbarágós – pedig én kifejezetten tudom értékelni ezeket).

A lányok is kapnak már némi színpadi fényt: Josie (Megék legkisebb lánya), Daisy (Demi ikertestvére), Nan (a regénysorozat új feministája), Bess (a tökéletes hölggyé érő Aranyka, Amy lánya). Ők emlékeztethetik az olvasókat a hajdani négyesre, bár érdekes, hogy azért már érződik a megváltozott kor, az eltelt 25-35 év ahhoz képest, amikor a kisasszonyok voltak fiatalok. Már megtehetik a lányok, hogy nem mennek férjhez, kapunk egy kis bepillantást az akkori politikai helyzetbe, a nők tanuláshoz való és szavazati joga is előtérbe kerül. Megfigyeltem, hogy ezzel egyetemben egyre kevesebb a lányok közt az olyan hölgy, mint Amy vagy Bess, esetleg Daisy, s növekszik a harcias lányok száma (Josey, Nan), míg a Kisasszonyok idején még inkább az előbbiek voltak többségben. Mára pedig, mármint a 21. században kihalófélben vannak a hölgyek – és az úriemberek is.
Talán azért is szeretjük ezeket a regényes klasszikusokat, mert romantikus hajlamaink a jómodor papírra vetett történeteiben szárnyra kelhetnek.

Ami a többi szereplőt illeti, Dan kalandjai kedvemre valók voltak (eddig mindig azt hittem, ha férfiként születnék vehemens természetemmel, sokkal könnyebb lenne, de az ő példájából okulva, hát, lehet, hogy nehezebb), Demit nagyon megkedveltem, a többiekről sajnos nem lehet sokat nyilatkozni.

Még azt hadd írjam meg, hogy ami nem tetszett, hogy annak ellenére, hogy Jo mennyire ajnározza és szereti a fiait (sosem értettem, mikor valaki ennyire különbséget tesz a nemek között és csak a fiúk vagy csak a lányok megszállottja), mégse érzi szinte egyiket sem elég jónak a lányaihoz, ami kifejezetten ellenszenves volt számomra. Nyilván, ha együtt nevelkednek fiúk és lányok, szövődnek szerelmi szálak, és persze, azért bizonyos fokig nem rossz az, ha próbáljuk elvárni, hogy mindenki egekig tökéletesítse magát, de azért az elfogadás is egy fontos dolog. S pedig anno mennyire örült volna Jo is, ha elfogadják őt is olyannak, amilyen. De azért szerettem a párosításokat.

Összességében egy tündéri sorozat ez, és remélem, kicsit megedzett, mert szeretnék áttérni Jane Austenre (Meggyőző érvek és Értelem és érzelem), és azért Austen ennél sokkal cikornyásabban fogalmaz, szóval remélem, a lépcsőzetes „edzés” segít majd átnyergelni az ő világába.

Ajánlom a Kisasszonyokat és folytatását fiatal lányoknak és nőknek, nagymamáknak okulásul, kikapcsolódás gyanánt vagy egyszerűen csak az klasszikusok szeretetéért.

A Plumfield kísérleti fiúiskolájában a kis nebulók lényegében azt csinálhatják, amihez kedvük van, akár a lépcsőkorláton is csúszkálhatnak. Jo Bhaer írónő, akit a Kisasszonyokban még Jo March-ként ismertünk, mindig is erről álmodott: egy olyan házról, amelyben „nyüzsögnek a fiúk…és pezseg az élet”. A Kisasszonyok azzal zárult, hogy Jo megörökölte a Plumfield birtokot a házsártos, de aranyszívű March nénitől, ahol most már férjével, Bhaer professzorral vállvetve, a maguk elvei szerint, és rengeteg szeretettel nevelgetik a gondjaikba vett rakoncátlan csemetéket. Ahogy Jo maga mondja, „nem is tudom, mit szeretek jobban: az írást vagy a kölykeimet”. Nat, a rongyos árva, az elkényeztetett Gömböc, a vadóc Dan és a Plumfield többi feledhetetlen lakója olvasók nemzedékeit bűvölte már el kalandjaival.

A Fiatalurak a Kisasszonyok sorozat 3. része, de inkább egy külön spin-offnak is lehetne tekinteni, itt ugyanis már nem a lányok a főszereplők, hanem Jo, és „fiai”, férjével ugyanis egy fiúiskolát (később koedukáltat) vezetnek.

Legnagyobb sajnálatomra tehát pl. Amy a legeslegvégén tűnik csak fel, és egyszer se szólal meg, nem is értem, mintha a testvérek nem tartanák a kapcsolatot, holott pl. Laurie eléggé sokszor szerepel, s Meg is teljesen el van hanyagolva. Ráadásul a ha jól számolom 30-34 éves körüli Jo-t már mindenki anyónak hívja, s magára is mint öregasszony gondol, holott van még egy karonülő gyermeke is, valahogy az egész ettől rendkívül groteszk. Persze lehet, hogy ez akkoriban harminc felett normális volt, nem tudom, de én igencsak magamra venném, ha valaki leanyózna. :D

Összességében ezeket leszámítva egyébként nem rossz, ha nem ragaszkodunk az eredeti szereplőkhöz, de ez már nem annyira lányregény így, hogy fiúk a főszereplők, s inkább csínyek és kalandok vannak benne. Ugyanakkor azt sem mondhatnám, hogy fiúknak szól, mert ahhoz túl lágy, néhol az előző kötetekkel ellentétben már túl van benne erőltetve az erkölcsösség és a sok tanulság, s az egész történetnek valahogy se eleje se vége, inkább csak amolyan anekdoták, szemelvények az életből, amin most így nem láttam, hogy tartana valahová, de hát az utolsó rész még előttem van.

Talán megnézem majd ebből is a filmet, jobban mondva sorozatot, nem tudom. Minden esetre most már érdekel, hogy mi vár még ránk, és remélem, az utolsó részben legalább visszatér Nat és Demi, Daisy és Aranyka, a kedvenceim.

Az ​őz gyilkosok és áldozatok regénye. Gyilkolt Józsi, a Három Huszár kocsmárosa, és gyilkolt Encsy Eszter, a történet hőse, a színésznő: ki-ki a maga eszközeivel. De a két gyilkos mögött ott lapul a harmadik is, a legveszedelmesebb: a kor, amelyben a színésznő született, amely iszonyatba fullasztotta gyermekéveit, aknamezőre küldte Emilt, korai sírba a munkára képtelen, virágait babusgató édesapát, s örökre kipusztított Encsy Eszterből minden hitet, bizalmat, örülni tudást. Mindaz, amit az élettől kap, későn érkezik: sem siker, sem elismerés, sem pénz, még szerelem se váltja meg többé iszonyú önmagától. És Encsy Eszter, ahogy attól a társadalomtól tanulta, amelyben él, amely fölnevelte, öl: megöli az egyetlen embert, aki valaha szerette, és tettével halálra ítéli önmagát is. Az őz megjelenése idején 1959-ben úgy robbant, mint a bomba. Hermann Hesse ajánló sorai egyengették külföldi útját, azóta harmincöt nyelven olvasható. Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle. Pedig a nemzetközi sajtó akkor tanulta meg szülővárosom, Debrecen nevét, mert úgy értékelték: …míg a történet gyilkosai és áldozatai megfutják pályájukat, a regény lapjairól az irgalmatlan szenvedélyek forróhidege fagyaszt-éget.

A lányregények után egészen furcsa bár egyébként nem rossz választás volt Az őzet választani következő olvasmányként Szabó Magdától. Most, hogy ezen értékelés írása közben már Az ajtót olvasom, kifejezetten jobbnak találom, hogy életrajzi kötetei előtt inkább egy újabb fikciót ismerhettem meg tőle, jobb az átvezetés. Kronológiailag is.

Mindazonáltal természetesen kissé morbid, ha a lányregények szereplőit összevetem a mostani főszereplő személyével, Eszterrel. Itt ugyanis két nőtípus elevenedik meg, s két életút. Az egyik Angéla, a maga természetes kedvességével, gyengédségével és gyengeségével, szépségével. Az örök nőideál, akivé még a 21. századi elvárások szerint is válnunk kéne. Lággyá, visszafogottá, nőiessé, s kedvessé nem csak kívülről, lényünkből fakadóan is. Ilyen egy „igazi” nő. Ezzel szemben itt van Eszter: forrófejű, gyakran utálatos, cseppet sem kedves, féltékeny, irigy, s mégis azért őt is lehet szeretni. Világ életében utálta a tökéletes Angélát, akinek idilli gyerekkora volt, míg neki szegénység és korai munka jutott osztályrészül. Végigküzdötte az életét, jobb sorsot teremtett magának, de sosem felejtette el, honnan jött, és az idő múltával is csak megvetni tudja azokat az embereket, akiknek „minden az ölükbe pottyant”.

Nagyon érdekes a korábbi értékelések olvasása, azt írják, mindenki Angéla szeretne lenni, de aztán rádöbbennek, valójában Eszterek. Szerintem mindenkiben mindkét személyiség ott van, ahogy a régi mondás tartja: attól függ, melyiket eteti az ember.
A mai társadalom is azt várja el tőlünk, hogy Angélák legyünk. De a farkastörvények Esztereknek kedveznek. Szerintem ez a könyv egy tökéletes példája a női meghasonlásnak, hányféle arcunk is van valójában, s milyen nehéz néha egyensúlyozni köztük. Az lenne az igazi, ha mindkettőt el tudnánk fogadni.

Németh Lászlónak ez a méltán népszerű regénye egy férfihoz nem vonzódó, hideg természetű fiatalasszony házasságának tragédiájáról szól. Ottrubai Nelli családi okokból kénytelen hozzámenni Takaró Sándorhoz, a társadalmi ranglétrán felfelé kapaszkodó gazdag parasztság e vérbő és olvadékony természetű, jellegzetes képviselőjéhez. Nelli mindent megpróbál, hogy házasságát elviselhetővé tegye, de zárkózott, magának való, eredendően tiszta és magányos egyénisége fellázad, valósággal megöli férjét, végül pedig a másokért vállalt munka önzetlen örömében találja meg a megtisztulás, meggyalázott élete értelmét. A regény nemcsak döbbenetes erejű lélekrajz, hanem a letűnt falusi úri világ életének pompás képe is.

Na hát az kétségtelen, hogy az ember nehezen szánja rá magát arra, hogy erről a regényről írjon. Egyébként nem először volt hozzá szerencsém és nem is utoljára, nyáron valószínűleg újra kell majd olvasnom, bár egyébként nem bánom.

Próbálok visszaemlékezni a tizenévekkel ezelőtt rám gyakorolt hatására, de csak arra emlékszem, hogy az osztálytársaim mind utálták a könyvet, de nekem tetszett, magam sem tudom, miért, de most is tetszik a vontatottsága ellenére. Valahogy az ember végig várja, mi sül ki ebből az egészből, és kicsit morbid, de úgy éreztem magam, mint mikor szörnyűségek közepette az ember csak bámul, és nem takarja el a szemét, és csak néz, mert kíváncsi, hogy mi fog történni. Valahogy ez is ilyen érzés volt. Elolvasása után érdekességképp a belőle készült filmet is megnéztem, nem tudom, a legjobb karaktert választották-e Sanyi szerepére, de Imréére Latinovits mindenképpen tökély volt, csak sajnáltam, hogy nem szerepelt valami sokszor sem a regényben, sem ott.

Én is azon gondolkodtam, mint egy másik értékelő, akinek olvastam a véleményét, hogy vajon ha Nellike Imréhez megy hozzá, és nem Sanyihoz, akkor is így alakult-e volna az élete. Benne volt-e a hiba, vagy a házasságában, hogy nem jó emberhez kényszerült hozzámenni? Megmondom őszintén, én eleinte egyáltalán nem tudtam Sanyit se hibáztatni, voltaképpen egy jó kedélyű, kedves fickó, aki mellett akár boldog életet is lehetett volna élni, s sajnáltam, hogy ilyen savanyú, (szörnyű bélyeggel élve frigid) nő jutott neki. Ugyanakkor Nellit is tökéletesen meg tudtam érteni (pláne, ha közben legalább mást szeretett volna úgy igazán), mert ha az ember nem vonzódik valakihez, és iszonyodik tőle, abból nehéz testi vágyat és szerelmet csiholni. Lehet persze egymás mellett szépen éldegélni, ahogy az öregek szokták volt mondani, de az azért mégiscsak lehetetlen, hogy az ágyban aztán ezt az iszonyodást el lehessen viselni – pedig hányan lehettek így akkor, s vajon hányan vannak így most is egy kihűlt házasságban (nem akarom tudni, szerintem sokan).
Tehát lelkileg megrendítő volt olvasni, főleg úgy, hogy önmagában egyik szereplő sem hibáztatható, és mindkettővel egyet tudunk érteni, érezni. Egyszerűen szörnyű, ha az ember élete valahogy így félresiklik, és én is azon gondolkodtam, ilyen esetekben (nem konkrétan, hanem általában), bele kell-e törődnünk a „sorsunkba”, vagy próbálni azon változtatni minden fogcsikorgatás árán is – de mi van, ha közben nem sikerül, az az igazi összeroppanás.

Nagyon jól kidolgozott lélekrajzi regény, aminek azért megmondom őszintén, eleinte nehéz volt a nyelvezetére ráállni a mai olvasmányok után – és a tempójára is –, de mégis ad valamit, befészkeli magát a fejbe és kérdéseket vet fel, és napokig gondolkodhatunk rajta. Hát, még ha egyszerre olvassuk, és lehet róla beszélgetni is. Szerintem igényel egyfajta gondolati és érzelmi nyitottságot, előítéletmentességet. Nem gondolom egyébként, hogy középiskolában kötelezővé kéne tenni, valahogy úgy gondolom, hogy az ember ezt csak akkor érti meg igazán, vagy akkor nem csak egy anekdota, ha élt már párkapcsolat(ok)ban, és van mihez viszonyítani.

Bennem a legérdekesebb (költői) kérdés, amit felvetett, hogy vajon az emberek többsége (legyen mondjuk 30-35 feletti korosztályról szó, aki már nem csak a féktelen boldogságot vadássza) önmagában pozitív szemléletű bármi is van, vagy csak egyszerűen elégedett az életével úgy ahogy van szóval szerencsés, vagy pedig csupán elfogadta, amit a sors kimért rá? Epiktétosz filozófus szerint az ember azzal törődjön, ami tőle függ, s ami független, tehát ő nincsen rá hatással, azzal próbáljon meg kibékülni, s Descartes is azt mondja, inkább mi igazítsuk a világhoz az elképzeléseinket, vágyainkat, semmint a világot próbáljuk meg megváltoztatni. Ez majdnem ugyanaz, amit Sanyi és Nellike anyja képvisel. Én azért arra a következtetésre jutottam, meg kell próbálni mindent, hogy változtassunk rajta, de ha nem megy, addig is valahogy elégedettnek próbálni lenni.

Bátran ajánlom minden nagykorúnak a könyvet, klasszikus.
S mielőtt elfelejtem: Le a kalappal Németh László előtt, hogy ennyire képes volt belelátni a női lélekbe, elképzelni sem tudom, hogyan.

„Albert Camus (1913−1960) francia író, a 20. századi francia irodalom egyik nagy tehetségű képviselője volt. Algériában született, s francia földön, az országúton halt meg autószerencsétlenség következtében. Népszerűsége máig se csökkent, s még a franciáknál is legfeljebb Malraux-é vagy Saint-Exupéry-é vetekszik vele, holott kevesebbet írt bármelyiknél, s életműve a maga egészében inkább egy nagy ígéret, mintsem egy kész pálya benyomását kelti a mai olvasóban.” (P. Farkas 2017).

Első írásai 1932-ben, mindössze 19 éves korában jelentek meg a Sud című folyóiratban, első könyve pedig, a L’Envers et l’endroit című esszégyűjtemény 1937-ben. Ezek azonban jó ideig nem hozták meg számára a várva várt ismertséget. Végül az újságírásban és a szerkesztésben találta meg számításait.

Egy időben persona non gratanak számított, hiszen nem csak, hogy kilépett a kommunista pártból (bár más vélemények szerint inkább kizárták), 1951-ben A lázadó ember című kommunista ellenes műve, melyben a sztálini diktatúrát bírálja, igencsak nagy port kavart (Szabó 2010).

1957-ben 44 éves korában – igen fiatalon – Nobel-díjat kapott, ez azonban csak még inkább felszította a dühöt politikai ellenfeleiben. Giovanni Catelli Camus halála című könyvben írtak szerint a halála sem pusztán autóbaleset volt, hanem tervezett likvidálás, amelyet 3 évbe telt teljesíteni (Catelli 2021).

Az az egy azonban vitathatatlan, hogy regényeinek mondanivalói, tanulságai, erkölcsi kérdései még most, a XXI. században is módfelett aktuálisak. Ismertebb művei közé tartoznak a teljesség igénye nélkül pl. A lázadó ember, Közöny, A pestis, A száműzetés és az ország, Caligula, Ostromállapot című alkotások.

A pestis című műve megírásához 1939-től ’43-ig gyűjtött adatokat és tanulmányozta az orvosi szakirodalmat is. 1942-ban Oránban, Északnyugat-Algériában személyesen is gyűjtött tapasztalatokat, ebben az időszakban ugyanis ezen a területen tífuszjárvány pusztított. Összesen 7 évig dolgozott a regényén, mely végül világhírű lett. Magyarországon A pestis először 1992-ben jelent meg az Európa kiadó gondozásában, azóta pedig több nyomtatott és elektronikus megjelenést is megélt. Az Edistat kiadási statisztikával foglalkozó külföldi oldal egyik közösségi oldalán közzétett diagramja szerint 2020-ban meglehetősen megnőtt az eladott példányok száma a könyvből – egyértelműen a koronavírus-járványnak köszönhetően.

„Növekszik a Camus "La Peste" eladása 2020 első 8 hetében! Íme a könyv 2019-es és 2020-as eladásainak összehasonlítása."

A statisztikából jól látható, hogy 2019-hez képest 2020-ban növekedtek az eladási számok. Ahogy dolgozatomban Camus a műben feltett erkölcsi kérdéseit feszegetem, rájöhetünk, hogy 2019 óta a járványhelyzet következtében szinte ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, és ugyanazokkal a kérdésekkel találjuk szembe magunkat, mint Rieux doktor és társai, a kötet fő- és mellékszereplői.

Mindjárt a történet elején egy ismerős dilemmába botlunk. Felüti fejét ugyanis a járvány, sokáig azonban az emberek, átlagpolgárok, sőt, maguk az orvosok és vezetők sem akarják még maguk előtt sem elismerni, hogy ez bizony: pestis. Az újságok elbagatellizálják, alábecsülik a helyzetet, s egyébként is jobban foglalkoztatja őket a patkányok váratlan megbetegedése és pusztulása, tetemük zavaró jelenléte a városban, mint az emberek körében terjedő betegség. Ami az orvosok hozzáállását illeti:

„Az öreg Castel, aki nyugodtan rágcsálta sárguló bajuszát, világos szemét Rieux-re vetette. Aztán jóindulatúan végigmérte a jelenlevőket, majd megjegyezte: ő nagyon jól tudja, hogy ez pestis, de azt is, hogy ha hivatalosan beismerik, akkor kénytelenek lesznek szigorú intézkedéseket tenni. Jól tudja, hogy kollégái végeredményben ettől torpannak meg, ő tehát kollégái nyugalma érdekében hajlandó elismerni, hogy nem pestisről van szó.” (Camus 1992).

Tehát amikor már intézkedésekre lenne szükség, akkor is haboznak, késlekednek, s mikor végre megtörténik a szigorítások bevezetése, akkor sem a kellő mértékben:

„A rendelkezések nem voltak drákóiak. Látszott, hogy igen nagy engedményeket tettek, nehogy nyugtalanítsák a közvéleményt.” (Camus 1992).

Kétségtelen, hogy erkölcsileg az lett volna a helyes döntés, ha felvállalják a felelősséget, és időben cselekednek, s a biztonság érdekében inkább túl- mint alábecsülik a helyzetet. Nagy igazság azonban, hogy az ember katasztrófahelyzetekben sosem akarja elhinni, hogy mindez tényleg megtörténhet, és tényleg vele történik. Talán így voltak ezzel a regényünk szereplői is.

Amikor aztán végül az algériai Oran város karantén alá kerül, találkozunk a következő dilemmával: Ha egy halálos járvány sújtotta települést karantén alá vonunk, mint vezetők, engedélyezzük-e a családok újraegyesülését azon formában, hogy a városon kívül maradt, kívül rekedt felek visszatérhessenek oda? Kétségtelen persze, hogy a hazatérők ezzel saját életüket sodornák veszélybe. Oran városának döntéshozói ezt megengedik, ezzel az egyes személyek kezébe helyezve a döntést, s egyidejűleg elhárítva a saját felelősségüket.

„Egyébként néhány nap múlva, midőn nyilvánvalóvá vált, hogy senkinek sem sikerülhet elhagyni városunkat, felvetődött a kérdés, vajon engedélyezhetnék-e a visszatérést azoknak, kik a járvány előtt távoztak el. Néhány napi gondolkodás után a megyeháza igenlő választ adott. …

Erre aztán néhány család, igaz, hogy kevesen, könnyelműen fogta fel a helyzetet, s mivel a vágy, hogy viszontláthassa rokonait, legyőzött benne minden óvatosságot, felszólította az illetőket, hogy éljenek az alkalommal.” (Camus 1992).

Vajon helyes döntés volt-e ezt engedélyezni? S a másik kérdés: ha karantén alá vont állampolgárok lennénk, kérnénk-e a rokonainkat, hogy térjenek oda vissza? Személyes véleményem szerint inkább élnék távol beláthatatlan időig családomtól, minthogy őket is veszélybe sodorjam. A fentebbi idézetből látszik azonban, hogy sokan felelőtlenül cselekedtek, és/vagy még ekkor sem értették meg a járvány igazi pusztítását.

Ennél egy fokkal egyszerűbb kérdés: előtérbe helyeznénk-e saját érzelmeinket, jólétünket a közösségénél? Camus könyvében ugyanis egyes esetekben pontosan ez történik. Például Rambert, az újságíró sokáig igyekszik kijutni Oranból, annak ellenére, hogy egyáltalán nem tudhatja, megfertőződött-e már, azért, hogy újra láthassa kedvesét – és persze kimondatlan, de valószínűleg nem szeretne ő sem pestisben meghalni. A könyv vége felé gondolja csak meg magát, amikor győz benne a lelkiismeret, és a város elhagyása helyett inkább a betegek segítése mellett dönt. Ezzel Camus maga is megfogalmazza erkölcsi ítéletét a felelősség alól kibújni akarók felett. Vajon, ha 2019-ben lehetőség nyílott volna rá, hogy egy olyan helyre menjünk, ahol nem szedi a koronavírus az áldozatokat, megtettük volna-e?

Rambert tehát nem szökik meg, a pestis azonban szakadatlanul, fáradhatatlanul szedi áldozatait. Egy ideig az emberek tehát hitetlenek, felelőtlenek, aztán félnek, megijednek, az ijedtség helyét azonban egy idő eltelte után kezdi átvenni a közöny.

„…mintha minden szív megkeményedett volna, és mindenki úgy járt és úgy élt a jajszavak szomszédságában, mintha ez az emberek természetes beszéde lett volna.” (Camus 1992).

Egy másik végletes viselkedés pedig a „szenvedély”. Amikor a szigorítások és szabályok ellenére megszegjük azt, nem gondolva tetteink következményére.

„Ilyenkor lehet átélni az életnek azt a szenvedélyét, mely csak növekszik a nagy megpróbáltatások idején. Ha a járvány tért nyer, az erkölcs is lazulni fog. Viszontlátjuk majd a milánói szaturnáliákat a sírok szélén.” (Camus 1992).

Fellazul tehát az erkölcs. Az emberek tömegbe verődnek, dorbézolnak, egyes árusok a hasznukat keresve megemelik az áraikat. Egyes csoportok már szinte eszüket vesztik. Amikor ugyanis a helyzet szinte már a tetőfokára hág, és Oran lakosai úgy érzik, nincs menekvés a pestis pusztító karmai közül, már fegyveres erőkkel ostromolják a kapukat, hogy kijuthassanak.

„Éjjel a városkapukat ismét megrohamozták, több ízben is, de ezúttal kisebb fegyveres csoportok. Volt is néhány lövöldözés, sebesültek, egy-két szökés.” (Camus 1992).

Ramberttel ellentétben tehát sokan a szabadulás mellett döntenek. Pedig van-e egy ilyen helyzetben menekülés? Ha belegondolunk, amennyiben sokan jutottak volna ki a kapuk közül, és egyesek fertőzöttek lettek volna, könnyen borították volna a környező vidékekre is a halál hirtelen leplét. Talán nem volt meg bennük a bátorság, amely hosszú korok óta az egyik legfőbb erény, hogy viseljék a sorsukat.

A fentebbiek azonban általános erkölcsi kérdések, amikre még csak-csak tudunk válaszolni, hiszen vannak döntési lehetőségek: dönthetek úgy, hogy habár a rokonaim bejöhetnek a karantén alá zárt településre, mégsem hívom őket; dönthetek úgy, hogy habár veszélyeztetett zónában rekedtem, mégsem szököm ki, és nem terjesztem a fertőzést; dönthetek úgy, hogy betartom a szabályokat és az intézkedéseket.

Mi a helyzet azonban akkor, amikor globálisabb, kulturális és vallási dilemmáról is szó van, és választásunk sincsen? Camus regényében ez a pont akkor jön el, amikor a sok halott következtében először csak a tisztességes temetés menetéről mondanak le, s a holttesteket tömegsírba temetik búcsúztatás nélkül, később azonban, amikor már a temető is teljes egészében megtelt, régi sírokat exhumálnak, hogy a maradványokat elégessék.

„A temető végében, egy masztixfákkal beültetett térségen, két hatalmas árkot ástak. Egyik volt a férfiak árka, a másik a nőké. A közigazgatás e tekintetben tiszteletben tartotta az illemet, s csak jóval később tűnt el a szemérmesség ez utolsó nyoma is, mikor a körülmények kényszere folytán már összevissza, egymás hegyén-hátán temettek el férfiakat és nőket, mit sem törődve az illendőséggel.

…

Valamivel később azonban kénytelenek voltak más megoldást keresni, és még jobban kiszélesíteni a lehetőségeket. Egy megyefőnöki rendelet kisajátította az örökös használatba adott sírokat, és az exhumált maradványok elindultak mind a halottégető kemence felé.” (Camus 1992).

Ez a döntés szembe megy a vallásukkal, hitükkel, és kulturális hagyományaikkal is. Erkölcsileg talán helytelen első látásra, még sincs más választás: meg kell akadályozni a járvány terjedését. Márpedig a nem megfelelően elföldelt vagy elégetetlen halottak tovább terjesztik azt. Szembemennek tehát a társadalmi normával, általános elvárásokkal. De talán épp ezzel cselekednek helyesen: a nagyobb jó érdekében.

Érdekes, ha megfigyeljük ezt a mondatot a könyvben:

„Azt mondták, hogy ez a néhány halott szükséges ahhoz, hogy olyan világot teremtsünk, ahol már senkit sem fognak megölni.” (Camus 1992).

Ha belegondolunk, hogy Camus a második világháború után írta a könyvet, nem alaptalan feltételezés, hogy maga a mű a második világháborúnak a metaforája. Párhuzamba vonható Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művével olyan értelemben, hogy burkoltan mindketten az emberi társadalmat és legfőképpen a háborúskodást bírálják. A pestis olyan, mint a háború. Vagy a háború olyan, mint a pestis? Ha egyszer elindul, megállíthatatlan, az emberek felelőtlensége tovább szítja az erejét, és akármit is teszünk, egy járvány vagy egy háború úgy fest, időről-időre megismétli önmagát. S, hogy a fentebbi idézetet megkérdőjelezzem: elég-e „néhány” halott, hogy ezt megállítsuk?

„Mindaz, amit nyerhetett az ember a pestis meg az élet játszmáján, nem más, mint az ismeret és az emlék.” (Camus 1992).

„Az egyenlőséget, melyet a halál jelenléte nem tudott megvalósítani, a szabadulás öröme bevezette legalább néhány órára.” (Camus 1992).

A regény végén tehát a pestis elmúlik, ideig-óráig még hordoz némi pozitív változást magában, az emberek esetleg felocsúdnak a borzalmakból és értékelni kezdik, amijük van, kedvesebbek egymáshoz, az élet azonban végül úgyis mindig visszatér a régi kerékvágásba. Emlékeznünk kellene a történelemre, hogy mindez ne ismétlődhessen meg Camus szerint is, az igazság azonban személyes véleményem szerint az, hogy az emberiség minden harmadik generációjának már nincsenek személyes emlékei egy háborúról (mert hiszen a pestis maga a háború metaforája), s ezért újra és újra megtörténik. Mi a személyes felelősségünk ebben? S létezik-e olyan közös erkölcsi tudat, amely ezt megakadályozhatná?

Internetes hivatkozások:

1. A pestis c. könyv eladási statisztikái 2019-2020
   https://twitter.com/edistat_actu/status/1234450836538957824?ref_src=twsrc%5Etfw%7Ctwcamp%5Etweetembed%7Ctwterm%5E1234450836538957824%7Ctwgr%5E%7Ctwcon%5Es1_&ref_url=https%3A%2F%2F24.hu%2Fkultura%2F2020%2F03%2F04%2Fkoronavirus-camus-a-pestis-konyv%2F

Egy ​kis szívességgel kezdődik – hétköznapi szívességgel, amelyet az anyukák szoktak egymásnak tenni. Amikor az elbűvölő Emily megkéri Stephanie-t, hogy hozza el a fiát az iskolából tanítás után, Stephanie boldogan igent mond. Emilynek olyan élete van, amelyet sok nő irigyel. Ő a tökéletes anya, aki káprázatos karriert futott be egy híres manhattani divatcégnél. Stephanie özvegyasszony, aki magányosan él iskola-előkészítőbe járó fiával Connecticut peremvárosában, és a naponta vezetett blogjában keres kapcsolatokat és megerősítést. Stephanie azt hiszi, Emily lesz az új bizalmas barátnője, és megdöbben, amikor Emily váratlanul és nyomtalanul eltűnik, figyelmeztetés nélkül magára hagyva a fiát és a férjét.
Stephanie tudja, hogy valami szörnyűség történt. Képtelen távol tartani magát a gyászoló családtól és hamarosan viszonyba keveredik Seannal, Emily jóképű, tartózkodó, brit férjével. De nem tudja figyelmen kívül hagyni a nyugtalanító érzést, hogy a férfi nem őszinte Emily eltűnésével kapcsolatban. Lehetséges, hogy Stephanie csak képzelődik? Mennyire ismerte „legjobb” barátnőjét? Stephanie kezdi megérteni, hogy semmi – sem a barátság, sem a szerelem, de még egy hétköznapi szívesség – sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

DARCEY BELL 1981-ben született, és egy nyugat-iowai tejgazdaságban nevelkedett. Óvónőként dolgozik Chicagóban. Az Egy kis szívesség az első regénye.

Még decemberben kezdtem el ezt a könyvet, aztán valahogy megfeledkeztem róla – ez konkrétan mutatja, hogy elég unalmasan indul. Hozzá kell tennem, a filmet még nem láttam, de majd mindenképpen meg fogom nézni a napokban, mivel sokan írják, hogy az sokkal jobb, mint a könyv – kivételesen.

A történet kezdetén én meg voltam győződve róla, hogy Stephanie, a blogot író anyuka tette el láb alól Emilyt, és valamiért folyamatosan az jött le az ő részeinél, hogy gonosz, nem normális, álszent, és a többi molyos olvasóval ellentétben valahogy nem egy ostoba, félrevezethető embert láttam benne. Persze nem mondanám, hogy igazam lett, de azt, se hogy nem. :D (No spoiler.)

A regény számomra a harmadánál válik érdekessé vagy még inkább a felénél, amikor nézőpontváltások is történnek már, és mások fejébe is beleláthatunk kicsit. Egyébként nem rossz, de a vége az valóban penetráns, lezáratlan, félbehagyott, mintha az írónak már nem lett volna kedve befejezni, „jó lesz az így is”. Kár érte.

Kaptunk tehát egy viszonylag fordulatos thrillert, aminek kapcsán reméljük, hogy az élet valójában nem ilyen, és, hogy azért csak ismerjük a saját barátunkat, párunkat, férjünket stb. (Ugye?? :D) S éppen ezért kicsit elgondolkodtató és hátborzongató is valamennyire. Mert azért tényleg soha nem ismerhetjük meg a másikat igazán, néha még talán magunkat sem egy-egy helyzet bekövetkeztéig.

Stephanie egyébként tipikusan azt a karaktert testesíti meg, akit olyan jól ismerünk a való életben is, a tökéletes anyuka bloggert, akinek fancy az egész élete, minden tökély, kertvárosi egyedülálló anyuka, aki mesés ételeket főz, és egy amolyan irgalmas szamaritánus. Számomra ezáltal rendkívül unszimpatikus volt, s sajnos a 21. század valóban úgy is működik, hogy egy tökéletes netes képet festünk magunkról (face, insta, tiktok), amit aztán el is hiszünk egymásnak és magunknak is, miközben valójában…

Minden esetre pszicho-thriller kedvelőinek tudom azért ajánlani a könyvet, mert nem a legjobb, de nekem összességében a végét leszámítva tetszett.

Egy csendes kisvárosban pestisjárvány tör ki, s egyre inkább elhatalmasodva, egyre több embert legyilkolva hatalmába keríti a várost. A főhős, Rieux doktor, Camus leghíresebb korai esszéjének – Sziszüphosz mítosza – irodalmi megtestesülése, aki nem hajlandó tudomásul venni a vereséget, újra és újra lázad a könyörtelen sorssal szemben, s az emberi lét értelmét a küzdelemben keresi, mely bármennyire reménytelen is, az ember győzelmét képviselheti a vak végzettel szemben.
A regény egyike a legnépszerűbb műveinek, a járvány teremtette sajátos világ kiválóan alkalmas a legkülönbözőbb magatartásformák bemutatására.

A mondanivalója nagyon is aktuális a könyvnek, ha csak a koronavírus-járványra gondolunk is. Camus a 2. világháború egyfajta metaforájaként írhatta meg A pestis c. könyvet, amelyben olyan erkölcsi kérdéseket feszeget, mint hogy kiszöknénk-e egy járvány sújtotta településről, ha módunk lenne rá, vagy beengednénk-e a szeretteinket a veszélyes karantén területére, ha ki nem is mehetünk. Inkább az embereket mentenénk, vagy a saját bőrünket? Segítenénk a betegek ápolásában? Betartanánk az intézkedéseket, szabályokat, vagy a saját örömünket hedonistán hajszolnánk? Számítanak még az emberi törvények pestis járvány idején? Például meg kell adni a halottaknak a tisztességes temetést, vagy a járvány terjedésének megakadályozása érdekében minél hamarabb a föld alá kell tenni őket? És ha már a halottak száma annyira megnövekedik, hogy a tisztességes temetés lehetetlen? Mi is az erkölcsileg helyes út, amikor választani kell? A normák betartása, vagy épp vis major idején azok megszegése?

Sajnos a kérdések egy részére az utóbbi 3 évben magunk is választ kaphattunk.
A mondanivaló tehát velős, a karakterek kidolgozása azonban annyira elnagyolt, hogy alig lehet őket megkülönböztetni egymástól, és a regény közepétől igencsak csökken az élvezhetőségi görbe, történések helyett végeláthatatlan szónoklatokat kapunk. Kicsit úgy éreztem, hogy lehetett volna vágni rajta, sűríteni, tömöríteni. Akkor kapna max csillagot. Ennek ellenére olyan korszakot élünk, amikor sajnos megéri elolvasni és elgondolkodni rajta.

Ha valakinek, hát Varga Szöszinek igazán esze ágában sincs férjhez menni. Tizenhét éves, jó szakmája van, szépen keres, szereti a szép ruhákat, órák hosszat cicomázza magát a tükör előtt. A mesebeli királylány sem élhet gondtalanabbul. Körmendi Árpád sem akar megnősülni. Tanulni akar, méghozzá nem is idehaza, hanem külföldön. Megvan már az útlevele, a vízuma, holnapután indul Németországba… De nem ez történik. Két hét sem telik el, és Körmendi Árpád az anyakönyvvezető előtt áll Varga Szöszivel. Ugyan hogy sikerül ez a gyerekfejjel kötött házasság? Körmendiék csak öthetes házasok, amikor az olvasó elbúcsúzik tőlük. Házasságból: elégséges – ennél jobb osztályzatot nem érdemelnek. Legalábbis egyelőre nem. De minden remény megvan arra, hogy egyszer még jelesre vizsgáznak.

Eredeti megjelenés éve: 1960

Tagok ajánlása: 15 éves kortól

No, hát azért ebben a könyvben bizony kaptunk hideget és meleget egyaránt. Egész biztos vagyok benne, hogy a női olvasók zöme minimum háromszor megfojtotta volna Árpádot, de azért a végén mégsem eszik olyan forrón a kását. Mindkét főszereplőnk jelentős jellemfejlődésen megy keresztül ebben a hirtelen házasságban, mi pedig páholyból kukkolhatjuk őket könyvünk felett bekucorodva. Kicsit azért biztos, hogy mindenki tud a saját párkapcsolatára vagy házasságára vonatkoztatni még akkor is, ha 1960 már olyan régen volt. Mert való igaz, hogy ezek a házassági problémák ma is majdnem ugyanolyanok. Csak persze már nem kell "nevelni" a férjnek a fiatal feleségét, sőt talán fordítva, vagy legalábbis egymást neveljük. De hát végül is Árpád és Szöszi is egymást nevelték, ha jobban belegondolunk.

Ami figyelemreméltó különbség a mai világhoz képest, hogy akkoriban társbérletben éltek a családok, én mondjuk el sem bírom képzelni (nem akarom), hogy az egyik szobában lakik X család, a másikban Y, Z a harmadikban, és aztán így együtt élni... Viszont levonhatjuk a következtetést: akkor sem volt egyszerű ez a lakáskérdés. Kíváncsi vagyok a folytatásra már csak ennélfogva is.

Érdekes korrajz ez a könyv, s ha belegondolok, a mai "romantikus olvasmányok" igen ritkán vesézik ki ilyen éleslátással a házassági problémákat, sőt, inkább az jellemző a mostani könyvekre, hogy rózsaszín hercegnős burkot mutatnak - ahogy a social média is - a házasságokról, az életről. Pedig - ahogy ez a könyv is alátámasztja - mindenhol van probléma és mindenkinek van vaj a füle mögött, ebben a kusza összevisszaságban kell mégis megtalálni a helyes utat és a kompromisszumot. Tanulságos.

E könyv főhőse, a derék, vidám Palócz Vera olyan, mint a többi hasonlókorú társa. Bizony, neki is hevesebben dobog a szíve, ha alkalma van személyes megismerni egy divatos színészt vagy karmestert. Aztán, ha egy szívélyes mosolyt, vagy komoly szót kap tőlük, máris szerelemről ábrándozik… Palócz Veránál az ábrándozásnak az a vége, hogy levelet ír. Csakhogy a levélnek különös sorsa lesz – hogy mi, azt a regényből tudja meg az olvasó.

Eredeti megjelenés éve: 1960

Érdekes volt újraolvasni Janikovszky könyvét több, mint tizenhat év után nagyjából, de azt hiszem, az, hogy Szabó Magda után olvastam, nem volt jó döntés, mert beárnyékolta, és hát Janikovszky azért annyira mégsem ír jól, mint Szabó Magda, még ha önmagában tehetséges is.

Egyébként egy aranyos, tanulságos, kedves kis csíkos-pöttyös lányregény, de úgy emlékszem, gyerek fejjel sokkal jobban élveztem a levelezéseket és Vera "szalmalángolásait" olvasni. :) Mai fejjel inkább az akkori ember életmódja az érdekes, öltözködésük, viselkedésük, a KISZ, stb. Én ugyanis nem ebben nőttem fel, így csak hallomásból, olvasásból ismerem ezeket a dolgokat. Azért persze magának a könyvnek, történetnek a tanulsága tetszik: egy ideál utáni rajongás nem összetévesztendő az igazi szerelemmel.

„Mit jelent az, ha egy gyerek nem stimmel? Hogy rossz?” Zsófika, a regény főszereplője nem tartozik az eminens tanulók közé, látszólag mindig bajt okoz, esetlenül csetlik-botlik a világban. Egyetlen ember volt, aki mindig megértette őt, az apja. „Élete utolsó percében is rá gondolt… miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már, azt mondta: „Mondják meg Zsófikának.” Valamit üzenni akart neki, de mit? Már nem tudta befejezni a mondatot.”
Zsófika egyedül kell hogy megkeresse, „mit csináljon, ha stimmelni akar ”. És Zsófika nemhogy kitűnőre vizsgázik emberségből, helytállásból, de ösztönös gyermeki ráérzéssél „beleszól” a felnőttek életébe…
És ami a legfontosabb, közben igazi társakra, barátokra lel a felnőttek között.

Eredeti megjelenés éve: 1958

A Mondják meg Zsófikának nem egy tipikus lányregény abban a tekintetben, hogy itt nem a kamaszszerelem áll a középpontban, hanem inkább a tolerancia, szeretet, állhatatosság. A molyos értékeléssekkel szemben én nem gondolom, hogy Zsófika visszamaradott vagy netán autista lett volna - ez azért mégiscsak túlzás -, Zsófi egyszerűen csak egy félénk, álmodozó, szorongó lelkű gyermek, aki gyakran nem mer szólni, elkalandozik a figyelme, és mint a legtöbbünk gyerekként, fél bekopogni a tanári szoba ajtaján.
Ennek ellenére kiderül, hogy nagyon jól tud titkot tartani, igencsak rátermett, ha a nehéz helyzet úgy kívánja, nem omlik össze a felelősség alatt, kedves, törődő, szeretetreméltó kislány, és öröm volt olvasni róla.
A történet ugye ott kezdődik, hogy Zsófi felkerekedik, hogy apja utolsó mondatának nyomába eredjen, de aztán semmi nem úgy alakul, ahogy elképzelte.

Ami kicsit zavaró volt a könyvben az a változó nézőpontok, s a portásbácsi egyszerű, helyesírási hibával teli része - nyilván direkt, de ez igen döcögőssé tette az olvasást. De az ő karaktere is nagyon szerethető, egy csupa szív, ugyanakkor megkeseredett lélek kissé bárdolatlan borításban.

Ezzel együtt ajánlom érzékenyítésre, felnőtteknek és kamasz lányoknak egyaránt a regényt, olvasmányos, tanulságos, kedves történet.

Rintaró ​csak egy átlagos gimnazista, aki utál iskolába járni, sok időt tölt a gondolataiba merülve, és kissé nehezen ért szót a többi emberrel. Egy különleges képessége mégis van: senki sem ismeri úgy a könyveket, ahogyan ő. Nagyapja üzlete, a Nacuki Antikvárium igazi kincsesbánya, ahol elfeledett regények, régi klasszikusok és valódi ritkaságok sorakoznak az ódon könyvespolcokon. Nagyapó őszintén hitt abban, hogy a könyveknek hatalmas ereje van, és képesek jobbá tenni az emberiséget, és bár vevőköre sosem volt túl népes, sokan osztoztak a meggyőződésében. Egy nap azonban az öregúr meghal, Rintarónak pedig el kell hagynia szeretett antikváriumát, hogy a nagynénjéhez költözzön. A szomorú előkészületek közepette váratlan látogató toppan be hozzá: egy nagyszájú, sőt egyenesen pimasz macska, aki azért jött, hogy magával vigye Rintarót egy titkokkal és veszélyekkel teli utazásra, amelynek tétje nem kevesebb, mint a könyvek megmentése a végső kihalástól.Nacukava Szószuke varázslatos meséje lélegzetelállító világokba kalauzol, ahol újra és újra megtapasztalhatjuk, mennyire nehéz, ugyanakkor felemelő küldetés valódi olvasóvá válni. Kivételes alkotás, amely magával ragadó hangulatával Murakami Haruki és Michael Ende legkülönlegesebb munkáit idézi.

NACUKAVA SZÓSZUKE orvosként dolgozik Naganóban, a neve írói álnév. Első műve, a rangos díjakat nyert Kamiszama no karute [Isteni kartoték] több mint hárommillió példányban kelt el Japánban, filmfeldolgozás és sorozat is született belőle. A Rintaró és a könyvek útvesztője a második regénye.

Ez egy kedves, tanulságos történet egy kisfiúról, vagyis leginkább a könyvek szeretetéről. Felhívja a figyelmet arra, hogy az olvasás szeretetéért olvassunk, lassan, figyelmesen, élvezve minden oldalt. Hogy ne kapkodjunk és ne csak halmozzuk az olvasnivalót, és leginkább, hogy ne a kirakatnak, a magunk fényezésére gyűjtsük és tegyük közszemlére könyveinket. 

Végül is milyen rohanó világ ez. Már szimplán az olvasásra sincs időnk, de ha mégis, minden könyvmoly ismeri azt az érzést, amikor már ez is inkább függőség. Csak még egyet, és még egyet és még többet... Mennyit olvastam már idén? Százat? Százötvenet? De mi ez, verseny? Az olvasást, a könyveket igazán szerető embernek ez sosem lehet verseny, hiszen akkor azt veszítjük el, ami legjobb az olvasásban: az élményt, ahogy belevarázsolódunk egy másik életbe. Amikor valami a lelkünk mélyére hatol, és mi újra és újra előveszünk egy kedvencet, ismét átlapozzuk, hiszen sok dolog van, ami csak az idő múlásával kerül más megvilágításba. Néha előfordul, hogy évekkel később újra olvasva egy könyvet már teljesen más értelmet nyer számunkra. 

Ezeket veszítjük el az író szerint, amikor csak gyűjtünk, halmozunk és “kirakatot” rendezünk a könyveinkből. Az ember végtére is saját magának olvas, nem azért hogy dicsekedjen, vagy, hogy különösebben műveltnek tűnjön.  

No, hát tavaly decemberben kezdtem el olvasni a könyvet, ügyes-bajos teendőim miatt "kicsit" megcsúsztam vele. Tény, hogy mikor nyáron lett volna időm is olvasási válsággal küzdöttem, és ez ellen még Margaret Atwood se tehetett, de most, hogy a meseregények visszahozták az életkedvem (várom, hogy tanítsam a kicsiket), végre ezt is befejeztem.

Az ​Egyesült Államok egykori first ladyjének személyes, átütő erejű és inspiráló önéletrajza

Michelle Obama, jelentős ügyekkel fémjelzett és eredményes eddigi élete során korunk egyik ikonikus és lenyűgöző alakjává vált. Az Amerikai Egyesült Államok első afroamerikai first ladyjének nagy szerepe volt abban, hogy a Fehér Házban soha nem látott nyitottság és elfogadó közeg alakuljon ki.

Ráadásul a nők erőteljes támogatójává vált szerte a világon. A családok egészségesebb és aktívabb életének szószólójaként hatalmas változásokat köszönhetünk neki. A férje mellett állt, miközben Barack Obama az ország történetének néhány leggyötrelmesebb pillanatában helytállt elnökként. Közben megtanított nekünk egy-két tánclépést, nagyot alakított a Carpool Karaokéban, és két lányát a könyörtelen rivaldafény ellenére józan szemlélettel nevelte.

Mélyről jövő vallomásokban és magukkal ragadó történetekben bővelkedő önéletrajzi könyvében Michelle Obama bepillantást enged élete kulcsfontosságú pillanataiba – a Chicago déli részén töltött gyerekkorától vezetői pozícióba kerüléséig. Beszámol többek között arról is, hogyan sikerült egyensúlyt teremtenie karrierje és az anyaszerep között, és hogy milyen volt az élete a Fehér Házban. Kíméletlen őszinteséggel és szellemes éleslátással ír az élet minden területén megélt győzelmeiről és kudarcairól, egész történetét elénk tárja – saját szavaival és saját szemszögéből. A Becoming lapjain szeretetteljes, bölcs, de kendőzetlen szókimondásának köszönhetően egy mélyen érző, kiváló teljesítményeivel a várakozásokat folyton felülmúló nő története bontakozik ki előttünk, aki épp ezért másokat is arra ösztönöz majd, hogy azzá váljanak, akivé szeretnének.

Egyébként nem a könyv hibája, mert olvasmányos, érdekes is, még nekem is, aki egyébként ódzkodik a politikától és már a könyökömön jön ki. De érdekfeszítő volt egy feltörekvő, erős nő könyvét olvasni. Talán a leginkább az a rész fogott meg benne, amikor Michelle arról beszél, hogy az erős és ambíciózus nőket úgy a legkönnyebb elhallgattatni, ha rájuk égetik, hogy banya, házisárkány, dühös nő. Pedig egyáltalán nem az, csak ugyanaz a felállás máshogy néz ki egy férfitől mint egy nőtől - egyébként ő erre egy testbeszéd tanácsadóhoz fordult, és úgy oldotta meg, hogy ne legyen túl harcias a kisugárzása. Ügyes!

Szóval egyet tudtam egyébként érezni azzal, amit képvisel, ami mellett kiáll - a nők egyenjogúságáért (vagy az egészséges táplálkozásért), és igazán követendő példát állít bárki elé azzal, hogy megmutatta, mit lehet elérni a kvázi semmiből.

Érdekes volt bepillantást nyerni a Fehér Ház falai mögé, elképzelni, milyen lehet ott nyereket nevelni, labdázni a folyosón, etc. Nagyszerű volt "hallgatni", hogyan vélekedik a férjéről, hogyan látja őt és hogy támogatta őt évtizedeken át, amíg elérte, amit csak el lehet az életben azt hiszem.

Inspiráló olvasmány, ha tehetitek, ne hagjyátok ki. :)

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: Közelebb kerül hozzánk a távolból mind Michelle, mind Barack, és kicsit emberibbnek látjuk őt, hibáikkal, esendőségükkel együtt.
Borító: 10/10 – Nem látok benne hibát, nyilván azt ábrázolja, akiről a könyv szól.
+ pont: Mert bemutat egy igaz, ugyanakkor nagyon inspiráló történetet, és mert kicsit azért személyes is, ami plusz értéket ad neki.
– pont: Mert a közepe kicsit azért vontatott volt, néha túl politikai is.

Mindig nagyon érdekes régi levelekre, naplóbejegyzésekre bukkanni. Pláne, ha azok a saját szüleinktől származnak, és pláne, ha az, amiről a levelek szólnak, egy egészen más korban vagy országban történtek. Így van ez Angela Petch A toszkán titok c. regényében is, amelyben Anna édesanyja, Ines hagyatékát olvasván repül vissza időben és térben, hogy megtudja, milyen is volt igazából az asszony, aki haláláig soha nem nyílt meg előtte igazán.

Anna szíve majdnem megszakad, amikor elveszíti szeretett édesanyját, Inest. A hagyatékban egy halom régi, megsárgult, olasz nyelvű levélre bukkan. Azt reméli, végre megtudja, mi is történt az édesanyjával a második világháborúban.
A naplóbejegyzések nyomán Anna eljut a hegyek közt megbúvó, varázslatos kis toszkán faluba, Rofellébe, ahol lassan összeállítja a múlt darabkáit: rájön, milyen boldogan telt az édesanyja ifjúkora Toszkána vadregényes, hegyes-völgyes vidékén, és megtudja, hogyan vetett véget ennek az idillnek a háború kitörése. Anna előtt feltárulnak a múlt titkai az anyjáról, aki annak idején a partizánmozgalom tagjaként kivette a részét a küzdelemből, és egy sebesült angol katona életét is megmentette, de nem sejti, hogy Ines titkai az ő életét is fenekestül felforgatják majd.

Izgalmas romantikus történet arról, hogyan öröklődnek nemzedékről nemzedékre a háború traumái, és hogyan mentheti meg az embert a szerelem a legsötétebb időkben is.

Te átutaznál a fél világon, hogy rálelj a származásodra? Mit tennél meg azért, hogy megtudd, ki az édesanyád? Igazi boldogságra csak akkor lelhetünk, ha tudjuk, honnan jöttünk? Kimberley Freeman Csillagok az óceán felett c. regénye országról országra utaztat bennünket a kérdések nyomába eredve.

Két ​zabolátlan természetű nő és az ár, amit ezért fizetniük kell Kimberley Freeman, az Örökzöld-zuhatag és az Álom-öböl népszerű írónőjének nagy hatású regénye a szerelemről, az anyaságról és annak kiderítéséről, kihez tartozunk a világon.
1874-ben a vadóc és akaratos Agnes Resolute végleg elhagyja az észak-angliai lelencházat, ahol felnőtt. Távozása előtt tudja meg: édesanyja apró emléktárgyat, egy egyszarvú képét ábrázoló gombot hagyott hátra neki. Agnes abban a tudatban élt, hogy az anyja nem tudta eltartani, és ezért került lelencházba, csakhogy felismeri a gombot: a fenséges és gyönyörű Genevieve Breckby, egy helybeli nemesi család lányának kabátkájáról való. Agnes ugyan csak egyszer látta őt, de soha nem tudta elfelejteni. Kideríti, hogy Genevieve Londonban van. Agnes követi, és London nyomornegyedében tengődik, amíg megtudja, hogy Genevieve továbbutazott Párizsba.
Agnes követi édesanyját, de egyre több mindenben kell csalódnia, mire végül Melbourne-ben rátalál Genevieve-re. De képes-e a nő olyan anya lenni, amilyennek Agnes szeretné?
Nagyhatású történet két megfékezhetetlen szellemű nőről, szerelemről és anyaságról és annak kiderítéséről, kihez tartozunk a világon.

Robin ​Williams az egyik legkedveltebb és legtöbbször félreértett szórakoztatóművész volt, akit eleinte komikus zseniként ismert meg a világ. Ünnepelt filmjeit a magyar közönség is ismerte és szerette, a mai napig népszerű filmjei közé tartozik a Holt költők társasága, a Jó reggelt, Vietnam!, A halászkirály legendája, az Aladdin vagy a Mrs. Doubtfire. Williams rögtönzőtehetségének köszönhetően számtalan különböző karaktert keltett életre, a Good Will Hunting-béli alakítása az Oscar-díjat is meghozta számára. 
Géppuskatűzként pattogó humorbombáival mindenkit levett a lábáról, ám a vidám bohócszerep mögött ellentmondásos érzelmek és az önbizalomhiány végtelen mélysége feszült. Dave Itzkoff, a New York Times kulturális újságírója leleplező erejű életrajzában arra vállalkozott, hogy a sikerek mellett felfedje a színészóriás rendkívüli küzdelmét, amelyet az alkoholfüggőséggel és a depresszióval folytatott – ezekről a témákról Williams nyíltan beszélt az előadásai és az interjúk alkalmával egyaránt. A lenyűgöző portréban szó esik a férfi utolsó éveit megkeserítő betegségről is, amelynek szomorú következményéről a rajongók nem sejthettek semmit. A családtagokkal, barátokkal és kollégákkal készített száznál is több interjú, illetve az alapos kutatómunka nyomán megszületett Robin újszerű módon jeleníti meg azt az embert, aki munkásságával milliók életére volt nagy hatással.

Értékelés:

Ez a könyv pontosan az, ami, nem ígér sem többet sem kevesebbet: egy aprólékosan kidolgozott, már-már túl részletesnek is mondható életrajz, amely lépésről lépésre mutatja be a komikus színész felemelkedését és végül – sajnos – bukását. Sokan közülünk mindössze csak annyit tudunk Robin Williamsről, hogy komikus is volt, hogy nagyon humoros volt, láttuk a filmjeit, azt hittük, az ő világában mindig minden csupa fény és csillogás, aztán mély megdöbbenéssel fogadtuk, amikor 2014-ben jött a hír, hogy öngyilkos lett. Azt hiszem, ezzel nem spoilerezek, hiszen az egész világ értesült az esetről. Az igazság azonban az, hogy talán nem is annyira önnön döntése volt, hiszen utolsó éveiben Lewy-testes demenciában szenvedett, amit tévesen Parkinson-kórnak diagnosztizáltak esetében, az igen hasonló tünetek miatt. A boncolás után derült ki, hogy talán nem is csak a depresszió miatt lett öngyilkos, hanem egyszerűen már elvesztette józan eszét. Vagy az is lehet, hogy ez volt az utolsó józan döntése, mielőtt teljesen elvesztette volna az irányítást maga felett.

Dave Itzkoff könyve azonban közel sem csak a halálának körülményeit boncolgatja, hanem egészen a kezdetektől, a szülők történetétől vezeti végig Robin történetét, aki egy jómódú család sarjaként nehezen talált rá igazi útjára. Szinte magunk előtt látjuk a folyton költözködő családot, és a padlásszobában ólomkatonáival magányosan játszó kisfiút, aki elmerülve a fantáziavilágban beszélget játékaival, avagy eleveníti meg őket. Valahogy így kezdődött. Aztán hosszú utat kellett bejárnia ahhoz, hogy méltán elismert színész legyen, de az az igazság, a kritikusok szinte mindig elégedetlenek voltak a teljesítményével, és életében jó, ha három-négy filmjét ismerték el igazán. Ezek közé tartozott a Jó reggelt, Vietnám!, az Ébredések, a Holt költők társasága, vagy a Mrs. Doubtfire. Sokat küzdött azért, hogy folyton vicces vagy állandó professzori karaktereiből kibújjon, és minél változatosabb alakítást nyújtson a nézőközönségnek, de eleinte senki nem látott benne többet, mint vicces bohócot. Mégis mindannyiunkat képes volt megnevettetni. De vajon milyen családban nőtt fel? Milyenek voltak a testvérei, feleségei, gyermekei? Milyen volt velük a viszonya? Hogyan bukkant fel életében az alkoholizmus és hogyan teperte maga alá? Hogy készült egy-egy filmjére és hogyan fogadta azok fogadtatását? Milyen volt a személyisége valójában? Tényleg mindig felhőtlenül jókedvű lett volna? Ezekre a kérdésekre is mind választ kaphatunk, megtudhatjuk, hogy valójában ez a nagyszerű ember mennyire vágyott is az elismerésre és elfogadásra, mennyire fontos volt neki, hogy képes legyen másokat megnevettetni, s ha már ez és a színjátszás nem ment, nem látta már az élet értelmét.

 Az biztos, hogy olyan részletességgel olvashatunk minden szerepéről, magánéletéről, ahogy soha eddig, az író sok interjút készített a szeretteivel és rengeteg forrást használt fel, hogy egy kidolgozott képet kaphassunk Robinról. A lelkes rajongók biztos nagyon élvezik, hogy ennyire beleáshatják magukat a témába, azonban az átlagos érdeklődőknek – így nekem is – néha vontatottá vált, így több, mint két és fél hátig rágódtam rajta, részenként adagolva. Nem mondom, hogy unalmas volt, sok érdekességet megtudhatunk belőle, de azért az 550 oldalnyi terjedelem hagy némi kívánnivalót maga után. Elsősorban nyilván tehát a Robin Williams rajongóknak ajánlom, életkori megkötés nélkül, bár a felnőtt korosztálynak inkább kedvére válik majd. Nekem összességében tetszett, sok új dolgot megtudhatunk belőle, de egy kicsit rövidebb terjedelemnek jobban örültem volna.

Pontozás: 
Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: Nem hiszem, hogy ezt ebben az életrajzi könyv esetében lehetne pontozni, de végül is egy elég árnyalt képet kapunk Robinról.
Borító: 10/10 – A külföldi fekete-fehér borítóval ellentétben a magyar közel sem olyan komor, inkább a komikusságra utal, s ezzel a színész/komikus jellemére.
+ pont: Mert a könyv által többet megtudhatunk nem csak Robin Williams munkásságáról, hanem magánéletéről, küzdelmeiről is. Értékelni tudnék egy ilyesmit Alan Rickmanről is.
– pont: Mert már-már túl részletes volt és hosszú, olyan aprólékos, amelynek mondjuk a leghívebb rajongók biztosan örülnek, de egy hétköznapi érdeklődő igen száraznak találhatja.

Te mit tennél meg a gyermekedért? Hazudnál érte, mondjuk a nyomozóknak, ha bajba kerülne? Mattias Edvardsson Látszólag normális c. könyvében Stella - aki közel sem olyan egyszerű eset -, bajba keveredik, s úgy fest, talán az egyetlen esélye, hogy megússza a dolgot, ha az apja hazudik érte. Igen ám, de mit képes megtenni egy apa a lányáért. Mondjuk, ha történetesen lelkész?

Stella ​látszólag egy átlagos tinédzser, aki éli felhőtlen hétköznapjait, amíg egy nap meg nem vádolják egy nála jóval idősebb férfi meggyilkolásával. Mi köze lehet az üzletember halálához a kifogástalan hírű családból származó lánynak?

Stella apja az egyházközösség elismert lelkipásztora, aki odaadó férj és rajong egyetlen gyermekéért. Az igazság és az őszinteség bajnokaként ismert Adam elvei ellenére hazudik is a nyomozóknak, hogy alibit biztosítson a letartóztatott lányának, hiszen Stella úgyis ártatlan - de visszapillantva később a gyerekkorára kiderül, hogy a szeretett gyermek bonyolultabb eset, mint amilyennek az apja elsőre lefesti őt. A nyomozás lélekölő terhe alatt Adam kezdi elveszíteni a kontrollt, és már nem tudja leplezni személyiségének sötét oldalát.

A nyomozás során Stella szavaiból kiderül, hogy közelről ismerte a meggyilkolt férfit, és nem ez az egyetlen titok, amit a szülei előtt rejteget. A thriller legvégén Ulrika, az anya vall a család életéről. A védőügyvédként praktizáló nő egyedülálló perspektívát tár a nyomozók elé, és lassan felsejlik az a szövevényes terv, amivel a lányát akarja megmenteni. Ám az elképzelése csaknem bajba sodorja, mert igen nagy kockázatot vállal…

A lebilincselő pszichothrillerben Mattias Edvardsson olyan hálót sző, amely mindenkit csapdába ejt, és semmi sem az, aminek látszik.

Ha létezik szerelem első látásra, vajon létezik szerelem első gombnyomásra is? Már nem állunk messze a kortól, amikor az AI-k (mesterséges intelligenciák) nemcsak, hogy felbukkannak, hanem önálló gondolataikkal, sőt, talán érzéseikkel együtt "rászabadulnak a világra." P. Z. Reizin: Szerelem gombnyomásra c. könyvében két AI, Aiden és Aisling próbál meg összehozni két gyanútlan földi halandót. Vajon jó vége lesz ennek?

A ​harmincas évei elején járó Jen egy mesterséges intelligenciákat fejlesztő laborban dolgozik Londonban. Különleges feladata van: egész nap egy Aiden nevű mesterséges intelligenciával kell társalognia, hogy ezáltal fejlessze a program algoritmusát. Amikor a barátja elhagyja, képtelen palástolni kétségbeesését, mire Aiden úgy dönt, hogy titokban párt talál neki.

Ám nem Aiden az egyetlen mesterséges intelligencia, amelyik szívén viseli az emberek sorsát. Aisling kedvence például a negyvennégy éves, elvált Tom, egykori marketingigazgató, aki Londonból Connecticutba költözött, hogy új életet kezdjen. Aiden és Aisling a világhálón garázdálkodva arra az elhatározásra jut, hogy össze kell hozniuk Jent és Tomot.

De vajon mi vezérli Aident és Aislingot titkos kis ügyleteikben, ha egyszer alkotójuk szerint nem rendelkeznek sem érzelmekkel, sem saját akarattal? És az emberi érzelmek közül miért pont a szerelem fontos számukra?

A Szerelem gombnyomásra bájos és humoros romantikus története tökéletes szórakozást nyújt mindazoknak, akik szerették az Egy napot David Nichollstól vagy A Rosie-projektet Graeme Simsiontól.

Homoszexuálisnak lenni bűn? Ma már viszonylag elfogadók vagyunk a témával kapcsolatban, és egyre több könyv és film jön ki, amely ezzel foglalkozik, ezt taglalja, de még mindig nem általános az emberek véleménye erről. Van, aki elítéli, másokat semlegesen viszonyulnak hozzá. Ahogy észrevehettük egyébként a legtöbb könyv a fiúkkal, férfiakkal foglalkozik ilyen téren, úgy, mint a Simon és a Homo-sapiens lobbi, vagy a Szólíts a neveden. A leszbikusokkal azonban mi a helyzet? Az kevésbé polgárpukkasztó, őket vajon jobban elfogadják? Emily M. Danforth 2018-ban megfilmesített regényében, a Cameron Post rossz nevelésében visszarepülhetünk kicsit az időben egy bigott kisvárosba, s megtudhatjuk, milyen lehetett akkoriban felcseperedni ilyen "Istentelen bűnökkel".

Amikor ​a tizenéves Cameron Post szülei autóbalesetben váratlanul meghalnak, a lány első, sokkoló reakciója a megkönnyebbülés. Az suhan át az agyán, hogy hála az égnek sosem fogják megtudni, mit tett pár órával korábban: a legjobb barátnőjével csókolózott a szénapadláson.

Cam a szülei halálát követően a mélyen vallásos nagynénjéhez és jó szándékú, de reménytelenül régimódi nagyanyjához költözik. Tudja, hogy attól kezdve egészen más lesz az élete. A Montana állambeli Miles Cityben a túlélés két legfőbb alapszabálya: olvadj be, és hagyj békén másokat! Cam mindkettő tökéletes szakértője lesz - de az érzéseit és vágyait nem tudja magában elfojtani.

Egy napon a kisvárosba költözik Coley Taylor, a gyönyörű és hibátlan cowgirl, aki az iskola legmenőbb srácának a barátnője. Coley és Cam között váratlan, intenzív barátság alakul ki, amely, úgy tűnik, akár több is lehet, mint barátság…

De amikor ez már-már reális lehetőséggé válik, Cameront hideg zuhanyként éri a felismerés: csúnyán elárulták. Nagynénje drasztikus lépésre szánja el magát annak érdekében, hogy "helyrehozza" az unokahúgát - az Isteni Ígéret Keresztény Iskola és Gyógyítóközpont bentlakásos nevelőprogramjába küldi őt.

A Cameron Post rossz nevelése egy felejthetetlen regény önmagunk felfedezéséről és arról, hogy találjuk meg a bátorságot ahhoz, hogy a saját szabályaink szerint éljük az életünket.

A regényből Chloë Grace Moretz főszereplésével Sundance-nagydíjas film is készült.

Egy balettruhás lány holttestére bukkannak egy hegyi tóban, és úgy fest, nem ő az utolsó áldozat. Mia Krüger és Holger Munch ismét visszatér.
Számomra a 2014-es Samuel Bjørk norvég író krimi sorozatának első része, a Magányos utazó igen csak első helyre került a kedvences listámon, a második és a harmadik azonban kissé mondhatni, alulmarad az indításhoz képest. Ezúttal is a szokásos szereplőkkel indulunk útnak, hogy felderítsük a különleges gyilkossági eseteket, és sajnos nincs más a kezünkben, mint a mostanában teljesen szétesett nyomozónk, Mia megérzései.

Karácsony estéjén egy idős férfi vezet a hegyek között. Egyszer csak feltűnik valami az úton a sötétben, a férfinak épphogy sikerül lefékeznie. A kocsi előtt a hófúvásban egy kisfiú áll elkékült szájjal. Őzagancsot visel a fején.

Tizennégy évvel később fiatal lány holttestére bukkannak az egyik hegyi tóban. A lány

balettruhát visel. A parton egy fényképezőgépet találnak felállítva. A helyszínen előkerül

az Oroszlánszívű testvérek című meseregény egyik kitépett lapja.

Mia Krügert továbbra is kínozza ikertestvére halála. Holger Munch fizetés

nélküli szabadságot vesz ki, hogy gondját viselje balesetet szenvedett lányának. Egy nyomozónak azonban nem lehet magánélete. Egy különös ügy egyiküket sem hagyja nyugodni. Arról azonban sejtelmük sincs, hogy hamarosan mivel találják magukat szemben.

Samuel Bjorköt első krimije, a Magányos utazó tette népszerűvé világszerte. A regényt mintegy harminc országban kiadták. A folytatás, A bagoly röpte szintén sikerkönyv lett.

Újabb gyilkosságok, ezúttal már nem csak Londonban, hanem New Yorkban is. Ráadásul ezek a gyilkosságok kísértetiesen emlékeztetnek a "rongybabás esetre". A rongybabás gyilkoshoz már volt szerencsénk Daniel Cole Rongybaba című könyve kapcsán, most pedig a trilógiának készülő sorozat második része, a Hóhér került a polcokra.

Egy nyomozó, aki senkiben sem bízhat.
Egy gyilkos, akinek nincs vesztenivalója.

Másfél év telt el a "Rongybaba-gyilkosságok" és William "Wolf" Fawkes nyomozó eltűnése óta, amikor Emily Baxtert váratlanul két FBI ügynök keresi fel az irodájában egy New York-i gyilkosság miatt.
Az áldozatot a Rongybaba alakját idéző testtartásban találták meg a Brooklyn hídra felakasztva, ezért arra gyanakodnak, hogy az elkövető a híres esetet másolva akar ismertségre szert tenni. Ám amikor kiderül, hogy a holttest mellkasába egy üzenetet karcoltak, nyilvánvalóvá válik, hogy többről van szó…
Baxternek semmi kedve ismét egy őrült után nyomozni, ám nincs más választása, ugyanis a következő holttesten újabb üzenet várja. Az amerikai és brit nyomozókból álló csapat kétségbeesetten lohol az információk után. Baxter nem engedheti meg magának, hogy gúzsba kösse a gyász és a félelem, ha meg akarja állítani a gyilkost, mielőtt túl késő lenne…

Ha ​egy technológia lehetővé tenné, hogy valósággá változtasd a gondolataidat, mihez kezdenél? Meggazdagodnál? Illuzionistaként sztár lennél? Segítenél másoknak? Vagy eltakarítanád a szabadlábon lévő bűnözőket? Miért is ne, egy gondolat nem hagy semmilyen nyomot, nem igaz?

Dai intelligens fiatalember, aki barátjával, Artival megalkot egy gondolataikat megjelenítő gépezetet. A testet öltő gondolatok azután bármire képesek. Habár Dai a világot kívánja jobbá tenni, a drasztikus módon szaporodó titokzatos halálesetek száma az ismert bűnözők körében hamar felkelti a rendőrség figyelmét. A pszichológiai macska-egér játékban pedig annak az igazsága győz, aki a legtovább bírja a szabályok nélküli küzdelmet.

Vajon meddig tudja Dai uralni a maga teremtette szörnyeket? Vagy elméje sötét bugyrai végül őt magát is elnyelik?

Ronil Caine második regénye hozza a Lilianben megismert filmszerű, gyors ütemű történetvezetést, de mindenre rátesz még egy lapáttal. SF alapokra épülő thriller, ami az elme legsötétebb barlangjaiba kalauzolja el az olvasót, pontosabban azoknak lakóit hozza ki a felszínre.

"Úgy jó, ahogy van."

- Lőrincz L. László a szerző első regényéről

"Letehetetlenül izgalmas."

- 168 óra a szerző első regényéről

Vajon mi határoz meg egy jó vagy egy rossz házasságot? A szabályok, amelyeket létrehozunk, vagy amelyeket létre kellene hoznunk és betartanunk? Ha úgy igazán össze akarnánk szedni ezeket a betartandó dolgokat, mik lennének azok? Tegyük fel, hogy ezek a szabályok, tanácsok előre megvannak írva, és garantálják a boldog házasságot, azonban a be nem tartásuk komoly büntetést vonhat maga után. Tegyük fel, hogy ez egy házassági szerződés. Te aláírnád?

Hol ​a határ, ha a házasságunk védelméről van szó?

A fiatal házas Alice és Jake ránézésre tökéletes pár. Közös életük végtelen lehetőséget kínál. Alice, aki valaha egy ismert rockbanda énekesnője volt, immár sikeres ügyvédnő, Jake pedig egy prosperáló pszichológiai praxis társtulajdonosa. Miután izgalmas nászajándékot kapnak Alice egyik híres ügyfelétől, úgy döntenek, hogy csatlakoznak a Szerződés nevű rejtélyes és exkluzív csoporthoz.

A Szerződés célja roppant egyszerűnek tűnik: a házasságok boldogságának és épségének megőrzése. A szabályok legtöbbje is logikus. Mindig vedd fel a telefont, ha a házastársad hív. Havonta adjatok egymásnak figyelmes ajándékokat. Negyedévente egyszer utazzatok el valahová együtt…. És sose beszéljetek senkinek a Szerződésről.

Alice-t és Jake-et kezdetben lenyűgözik a fényes partik, a közösségi érzések, a hozzájuk hasonlóan gondolkodó párok hirtelen kitáruló világa.

Aztán egyikük megszegi a szabályokat.

A fiatalok hamarosan rádöbbennek, hogy a Szerződés felei számára a tagság éppúgy élethosszig szól, mint a házasság. És a Szerződés bármire képes azért, hogy ez így is maradjon.

Jake és Alice számára az álomházasság hamarosan lidércnyomássá válik…

Egy utópisztikus világ, amelyben a társadalomban betöltött szerepedet, az életkörülményeidet, az anyagi helyzetedet vagy a "kasztodat", amelybe tartozol, az határozza meg, mennyire magas az intelligenciaszinted. De egy ilyen jóléti társadalomban tulajdonképpen mi értelme is van dolgozni? Elég, ha csak a pénz motiválja az embereket?
Janusz A. Zajdel lengyel író Alsó határérték címre hallgató könyve először külföldön 1982-ben jelent meg, hazánkban pedig most köszönthetjük a polcokon. És bár kicsit megkésve olvashatjuk, mégis, még a mai napig olyan elgondolkodtató bogarakat ültet a fülünkbe, amely bőven megéri a ma már egyesek számára talán kissé vontatottnak vélt stílust.

Hogy ​boldogulnál egy olyan világban, ahol a virágzó korrupció legfőbb eszköze az emberek IQ-szintje?

Argoland futurisztikus városállamának társadalma a polgárok intelligenciahányadosa szerint tagozódik szigorú kasztrendszerbe. Ez alapján kapják fizetésüket is, amit mindenki pontokban kap, és a Kulcsán tárol, ezen az elektronikus berendezésen, amely személyi adatait is hordozza, valamint egészségügyi állapotát is folyamatosan megfigyeli.

Adi Cherryson, gúnynevén Sneer minden eszközzel próbál beolvadni környezetébe. Kerüli a feltűnést, még az értelmi szintjét is alacsonyabbnak tetteti, csak hogy a hatóságok békén hagyják. Háborítatlansága azért is fontos, mert a gazdaság fekete ágazatában dolgozik, más emberek intelligenciatesztjét segít meghamisítani a kedvezőbb besorolás érdekében.

Amikor aztán elveszti a Kulcsát, egyszeriben megszűnik kiváltságos helyzete, meg kell járnia a társadalom legmélyebb bugyrait, és a hatóságok is érdeklődni kezdenek iránta. Egy titokzatos nő nyújt neki segítő kezet, és fölfedi előtte zárt társadalmuk rejtett arcát.

Janusz A. Zajdel a lengyel tudományos-fantasztikus irodalom Stanisław Lemhez hasonlóan ikonikus alakja, számos díjat nyert, sőt maga is egynek a névadója. Művének megjelentetésével jelentős adósságot törleszt a magyar könyvkiadás.

A titkos kert című könyv valószínűleg ismerősen hangzik, nem csak azért, mert a Frances Hodgson Burnett által írt regény eredeti megjelenése 1911, és mert magyarul már 1925 óta olvashatjuk (és hallgathatjuk hangos könyvben) mindig újra és újra kiadva, hanem mert megannyiszor került már megfilmesítésre is. Többek között 1949-ben, ’75-ben, ’87-ben és ’93-ban is filmvászonra vitték a történetet, mi több, még rajzfilm is készült belőle – és még diafilm is, ha valaki rajtam kívül még emlékszik ezekre. A világhírű könyv tehát nem csak az egész világot járta be, hanem immár generációkon át szolgáltat kedves olvasmányt a gyerekek (és felnőttek) számára.

A titkos kert valahol Angliában található, szigorú falakkal, vadul burjánzó növényekkel rejtve a kíváncsi szemek elől. A kastély szomorú és titokzatos urán kívül élő ember ide be nem teheti a lábát. Egyvalaki, a csúnyácska, árva, mogorva kis Mary, mégis megszegi a tilalmat. És a varázslatos természet észrevétlenül átformálja a kislányt, s nemcsak barátokra lel, hanem maga is képes gyógyítani, örököt adni – akár a megszelidített, csodálatos vadon.

Értékelés:

Azoknak, akik esetleg mégsem botlottak valamiért még bele ebbe a történetbe, elárulható, hogy egy kedves, bájos, egyszerű, fordulatokban nem túl gazdag, de azért tartalmas olvasmány ez a könyv, amely leginkább a természet szeretetét tanítja, mutatja be, s annak jó hatását nem csak fizikálisan, de mentálisan is az emberekre, gyerekekre. Ezt a jó hatást sajnos manapság is képesek vagyunk elfelejteni, hála az internetnek és az okos kütyüknek, pedig nem csak a fiatal szervezetnek, de bármely korosztály képviselőjének is bizony elengedhetetlen szükséglete a természethez való közelség, az ahhoz való kapcsolat. Talán fák, növények nélkül, a 21. századi betondzsungelben nemcsak, hogy feleannyira boldognak és egészségesnek nem lehet lenni, de még az emberi kapcsolataink minőségi diagramja is a béka feneke alá zuhan. Ha a mi felnőtt generációnk nem képes már átadni a gyerekeknek a természet szeretetét, akkor ugyan ki?

Pontosan ezért nagyszerű ez a könyv, mert segítségével ismét vissza lehet találni a gyökereinkhez, kicsit talán kimozdít, segít értékelni a szabadban töltött időt és munkát, amelyre mindannyiunknak szüksége van. Bár a nyelvezete kissé túl komoly a mai fiatal generációnak – hisz mint a régi könyvek, kissé vontatott még az irama is egy mai Z vagy alfa generációs gyermeknek -, mondanivalóját tekintve mégis inkább nekik való.

Elsősorban Maryt ismerjük meg a történet kezdetekor, aki maga egy túl komoly, rideg, kissé érzelemmentes kislány, de a kert és az állatok barátja, a kisfiú Dickon segítségével egyre jobban magára talál. Végül pedig a beteges úrfi, Colin lábadozását követhetjük végig – mindamellett, hogy elég részletes bemutatást kapunk mindenféle növény, virág tavaszi kikeletét illetően is. Szóval tulajdonképpen ez a könyv majdnem egyfajta terápia, megnyugtató olvasmány és ezzel együtt egy kis biológia korrepetálás, vagy legalábbis környezettan. Egy befásult, levegőre ritkán járó, de azért olvasni szerető gyereknek bátran megvenném ajándékba, mert talán ezáltal egy kicsit kikívánkozna a friss levegőre, ugyanakkor egy olvasni nem szerető gyereknek nem biztos, hogy ez a megfelelő választás. Mert végül is, mivel már közel száz éve íródott, nincs meg az a megfelelő iram, lendületesség, ami egy tipikus interneten nevelkedett fiatalnak kedvére válna.

És végül természetesen megemlítem, hogy azért nosztalgiázni vágyó felnőttek, idősek is kezükbe vehetik, ki tudja, talán eszükbe jut, hogy egyszer, régen ezt már bizony olvasták.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: 8/10 – Nagyon szerethetőek, legalábbis Dickon mindenképp a kedvence lesz bármely olvasónak, ebben biztos vagyok. Mary és Colin jellemfejlődése – főleg az előbbié – pedig egészen kiválóan került megjelenítésre.
Borító: 6/10 – Nekem a legfrissebb, 2018-as kiadás van meg, és bár belülről tetszik a rózsaszín fedlapbelső, a borító nagyon túlzsúfolt, és a rózsaszín kis keretréteg is igen hamar elkezdett megkopni. Ha meg akarjuk fogni a mai fiatalságot, sokkal kézzelfoghatóbb borító kellene, nem nonfiguratív.
+ pont: Mert rávett, hogy elmenjek másfél órát levelet gereblyézni a szülőknél, és egy erdei túrára. Mert kikapcsolt, és én is úgy vágynék ebbe a kis titkos kertbe – mondjuk nem csak kertészkedni, olvasni is.
– pont: Mert néhol vontatott volt, mert kevés fordulatot tartalmazott, és mert panelben nevelkedett gyerekként néha (de csak néha) untam a természeti leírásokat.

Sylvain Neuvel Themisz-akták trilógiája immár befejeződött. Miután Dr. Rose Franklin megtalált kislányként egy hatalmas nagy kezet, majd felnőttként rájött, hogy ez mind egy óriásrobot része… Miután összerakták, és a gigászi, Themisz névre hallgató robot emberi vezérléssel életre kélt. Miután egy újabb ismeretlen, nem a mi világunkból származó robot felbukkant London közepén. Miután több millió ember ezáltal életét vesztette, de kis csapatunk megakadályozta a további mészárlást. És miután a Themiszben ünneplő embereink egyszer csak egy teljesen idegen helyen találják magukat: az Ektek bolygóján. Itt kezdődik a befejező harmadik rész, a Védtelen halandók.

Eddig ​arra számítottunk, hogy csakis kívülről érkezhet az emberiséget fenyegető legnagyobb veszedelem.

Tévedtünk.

Rose Franklint, a zseniális tudóst egész felnőtt életében az hajtotta, hogy megtalálja a magyarázatot a rejtélyre - egy gigantikus, eltemetett fém kézre -, amelybe gyerekként botlott, pontosabban zuhant bele véletlenül a dél-dakotai Deadwood közelében.

A felfedezés az egész bolygón tapasztalható, mindent feldúló változások láncreakcióját indította be.

Rose és a Földvédelmi csapatok mindent megmozgattak, hogy mielőbb kiismerjék a misztikus technológiát, csakhogy váratlanul óriásrobotok szállták meg a Föld legnépesebb városait, s gyilkolták milliójával a lakosságot. Bár Rose és az emberei végül gátat vetettek a mészárlásnak, elhárították a támadást, diadaluknak sokáig nem örülhettek. Ismeretlen támadóink visszavonultak, elhagyták a megrokkant bolygót… ám a tudóst és segítő kis csapatát magukkal vitték.

Most, miután közel tíz évig éltek abban a másik világban, Rose-ék hazatérnek… csakhogy egy újabb pusztító háború közepébe csöppennek, amely ezúttal az emberek között dúl. Úgy tűnik, a földönkívüli lények éppen azért hagyták hátra a Földön robotóriásaikat, hogy az emberiség önmagát semmisítse meg velük.

Rose eltökélten keresi a megoldást, bármi legyen is az ára. Vajon ő lesz az utolsó gyalog az ítéletnapi végjátékban, amelyet senki sem nyerhet meg?

Így a nyár végére, gyakorlatilag ősszel jövök egy kis utólagos nyári élménnyel, azaz Király Anikó: Strand, papucs, szerelem című könyve ragadta meg a figyelmem. Igazából nem magamnak szántam olvasmányul, mivel ez egy tiniknek, fiatal felnőtteknek való könyv, de azért nosztalgiából és érdeklődésből persze nekiveselkedtem. Irány tehát a lassan tizennyolc éves Bogival a Balaton, és a Vadkacsa kemping!

Bogi igazi csapásként éli meg, amikor az egész nyarat édesapja lepukkant, balatonfüredi kempingjében kell eltöltenie. Ezért az eddigi nyarakból leszűrt tanulságok alapján összeír egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképpen el akar kerülni. Míg eleinte a legnagyobb problémája, hogy duci testét nem akarja bikiniben közszemlére tenni, később kiderül, hogy vannak az előnytelen fürdőruhánál és a lángostilalomnál komolyabb problémák is. És kezdetét veszi a nagy "Mentsük meg a kempinget!"-hadművelet…
Bogi izgalmas és röhejes kalandokba keveredik, és talán, de tényleg csak talán, békét köt ősellenségével, a bikinivel is.

A hét nővér sorozatot már vélhetőleg ismerik a romantikus és történelmi romantikus történetek kedvelői, s így a negyedik részéhez elérve talán már nem kell bemutatnom az elejétől kezdve. Ha mégis, javaslom, olvassátok el az előző értékeléseimet a sorozat részeiről. Az Árnyéknővért nem is olyan régen olvastam, amikor is Csillag találja meg saját családját és saját útját, távol addigi legjobb barátnőjétől és fogadott testvérétől, CeCétől. A Gyöngynővérben viszont CeCe kibontakozását követhetjük végig és félelmetes, mégis nagyon izgalmas és kalandos útját vissza a múltba és Ausztráliába.

Celaeno ​D'Apliese, azaz CeCe az egyik testvérétől értesül a nevelőapja haláláról. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukban gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat meg egy levelet hagyott örökül, és ennek segítségével, ha a lányok úgy döntenek, közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez.

Az örökké nyugtalan CeCe számára az útkeresés fájdalmas tapasztalással indul. Azzal, hogy a nővére, Csillag követte az apjuk által hátrahagyott nyomot, és megtalálta az új családját, a kettejük közti szoros kötelék mintha semmivé foszlana - és ezzel együtt olybá tűnik, hogy az ő lényének egy része is odaveszik. Csak egy fekete-fehér fényképbe és egy névbe tud kapaszkodni, amikor hosszú útra indul, hogy előbb Thaiföldre érve egy titokzatos idegennel ismerkedjen meg, majd Ausztrália festői, mégis nemegyszer kietlen vidékein megtapasztalja mindazt, amire ez idáig olyannyira vágyott: a valakihez, a valamihez tartozás érzését. Meglehet, hogy az örök utazó végül otthonra lel a vörös föld országában?

Lucinda Riley sorozatának negyedik kötetében egy évtizedeken és megannyi helyszínen átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény e kötetbeli főszereplője nemcsak a származásával kapcsolatos kérdésekre találja meg a választ, hanem kénytelen lesz azt is belátni: ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessen, és rájöhessen, ki is ő valójában, szembe kell néznie a félelmeivel. Az önmagára találás útja pedig nem egy meglepő fordulatot tartogat számára.

Képzeljünk el egy jövőt, amelyben halálunk pillanatában lehetséges hibernálni magunkat addig, míg elérkezik egy olyan kor, amelyben felébredve tovább is élhetünk. Akár örökké. De mégis hogyan?
Dennis E. Taylor MI, Bob című könyvét többen úgy jellemzik, mint egy belépő szintű sci-fi regényt, amely nagyszerű lehetőség arra, hogy az eddig még laikus olvasókat is bevonja a science fiction világába.

Bob ​vagyok. Bob Johansson. Amikor a szoftvercégem eladásával nagyot kaszáltam, hirtelen azt se tudtam, mit kezdjek a rengeteg zsével. Vonuljak high-tech remetelétbe valami paradicsomi szigeten az óceán közepén, vagy épp vessem bele magam a nagybetűs Élet közepébe? Végül egy harmadik út mellett döntöttem, és bekopogtam a CryoEternához, hogy mennyiért dobnának meg a halhatatlansággal. No persze nem szó szerinti halhatatlanságra gondolok, csak arra, hogy bevágnak a frigóba egy időre, aztán kiolvasztanak a szép új világban.

Nos, a terv ütős volt. Csupán pár dologgal nem számoltam. Először is, a kocsival, ami túl korán vasalt ki a kereszteződésben. Másodszor azzal, hogy a szép új világ a legkevésbé se lesz szép. Harmadszor pedig, hogy a szoftverbizniszről váltanom kell a hardverre. Sőt, én magam leszek a hardver. Vagyis hát mi. Illetve MI. Hogy ebből az egészből nem értesz egy mukkot sem? Felőlem, kifejthetem akár bővebben is. Kezdj olvasni!

LÉPJ BE A BOBIVERZUMBA!

"Rém szórakoztató és izgalmas, tele popkulturális utalásokkal. Olyan, mint Andy Weir A marsija, a Ready Player One vagy a Vének háborúja John Scalzitól."

- Fantasy Literature

Jodi Picoult neve méltán ismerős a kortárs irodalmat olvasók körében. Ő az, aki egy adott dilemmát jár körül könyveiben, lett légyen az egy kómás beteg elengedése, egy rákos beteg érdekében hozott áldozat megengedhető nagysága, az amishok megkérdőjelezhetetlen erkölcsisége vagy épp egy nemi erőszak megtörténte - avagy meg nem történte. A nemrég megjelent Ítélet című könyvében a már egyszer megvádolt Jacket négy kamaszlány ismét súlyos váddal illeti. De vajon Jack tényleg olyan erőszakos, amilyennek a lányok beállítják, és mindenkit - beleértve minket, olvasókat is - megtéveszt maga körül, vagy valóban ártatlan?

Jóképű idegen érkezik az álmos New England-i kisvárosba, Salem Fallsba, remélve, hogy mindent tiszta lappal kezdhet. Az egykori előkészítős leányiskolai tanárt a múltban súlyos vádak érték, amelyek megpecsételték jövőjét. Aztán egyszer csak egy nyugalmas kisvárosban találja magát, amelynek a kocsmájában mosogat, Addie Peabody irányítása alatt. Ám Salem Fallsban egy tinilányokból álló csapat tagjai sötét titkokat rejtegetnek - és Jack kiváló célpontnak tűnik, hogy megvádolják őt.
A modern boszorkányperek világában Jacknek újra bizonyítania kell az ártatlanságát egy egész város előtt, amely válaszokat vár.
Vajon bízhatunk-e az igazságszolgáltatásban? És a nő, akit mindennél jobban szeret, vajon mindezek fényében megbízik-e még benne?

Bíró Szabolcs Anjouk történelmi regénysorozata a nem is olyan rég megjelent Ötvenezer lándzsával immár az ötödik köteténél jár - nem számítva előzményét, a Non nobis, Dominét. Az előző kötetben, a Szent György testvéreiben magára hagyott Palkót és Szilárdot most ismét a köreinkben köszönthetjük, s azon kívül, hogy végigkövethetjük Bátor Attila rég elveszett fiának, Szilárdnak férfivá érését, ismét háborús idő köszönt Anjou Károlyra.

1328. ​Lackfi István éppen visegrádi házában igyekszik felépülni az osztrák hadjáratban szerzett sérüléseiből, miközben fegyvernökei Budán rábukkannak Bátor Attila rég halottnak hitt fiára. Az elmúlt esztendőkben Szilárd lemondott a lovagi életmódról, kovács szeretne lenni, ám erről sem a király, sem a fiú új gyámja, sem a nevelőjének kijelölt Péter nem akar hallani. Mindnyájan ragaszkodnak hozzá, hogy Bátor Szilárd az apja nyomdokaiba lépve az udvar vitéze legyen, ami nem megy zökkenőmentesen - ám a sorsa elől senki sem menekülhet.
Időközben meghal Róbert nápolyi király fia, Anjou Károly pedig reménykedni kezd, hogy a magyar Szent Korona mellé megszerezheti szülővárosa trónját is - ha nem magának, hát legalább valamelyik örökösének. Mielőtt azonban ezt megtehetné, egészen más gondokkal kell szembenéznie. Virágzó birodalmában, akár egy hatalmas sakktáblán, számos figura áll fel az újabb játszmához. Egy áruló vajda, egy tébolyult bizalmas, egy buja rokon és egy gyönyörű udvarhölgy, aki nem is sejti, micsoda felfordulást okoz a puszta jelenlétével…

Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatának érzelmekkel és drámai fordulatokkal teli ötödik része egyben az Arany Visegrád-trilógia második kötete. Szerelem és háború, barátság és gyűlölet, élet és halál a középkori Magyar Királyságban.

Néha nem csak az határoz meg minket, hogy milyenek vagyunk, hanem hogy honnan jöttünk, hogy és hol nevelkedtünk, kik az őseink. Maia és Ally történetét már megismerhettük, eljutottunk Rioba és Norvégiába, A hét nővér sorozat 3. része, az Árnyéknővér pedig Csillg történetét mutatja be nekünk, miközben látogatást tehetünk az 1900-as évekbeli Angliában is.

Astrope ​D'Apliese, azaz Csillag épp válaszúthoz ér, amikor a nevelőapja haláláról értesül. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukba gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat meg egy levelet hagyott örökül, és ennek segítségével, ha a lányok úgy döntenek, közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez.
Csillag azonban habozik ezt megtenni, mert fél kilépni abból a szoros és biztonságot nyújtó kötelékből, amely a testvéréhez, CeCéhez fűzi. Végül mégis úgy dönt, hogy az első nyomon elindul, az útja pedig egy könyvritkaságokat árusító boltba vezeti, ahol a különc tulajdonos figyelmét rögvest felkelti a lány és a története. És innentől kezdve nem lesz Csillag számára megállás: egy nem mindennapi nő múltjának nyomába eredve maga is felfedezőútra indul az angliai tóvidék csodálatos tájain, Beatrix Potter meséinek helyszínén, és még csak nem is sejtheti, mi vár majd rá. Megdöbbentő titkokkal, nem mindennapi sorsokkal és meglepő fordulatokkal szembesül a kutatása során, és amellett, hogy önmagát is mindjobban megismeri, talán még az igaz szerelem is rátalál.

Lucinda Riley új sorozatának harmadik kötetében egy évtizedeken és Európán átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény főszereplője nemcsak a származásának kérdésére találja meg a választ, hanem azzal is szembesül, hogy ha a saját kezébe akarja venni a sorsát, azért tennie kell, és hogy ez az út a boldogság ígérete mellett sok áldozatot is követel.

Mivel nem vagyok egy nagy mozirajongó, majdnem lemaradtam a hírről, hogy film készült a Sötét elmék trilógiából – vagyishogy gondolom, eddig az első részéből. A könyvekről már írtam nektek ITT, szóval nincs más dolgotok, mint kicsit beleolvasni az értékelőmbe, ha még nem akadt a kezetekbe. Az biztos, hogy ismét egy újabb disztópia, ami beállt Az éhezők viadala, Az útvesztő, A beavatott, Az ötödik hullám stb., sorba, és a filmesek pontosan tudják is, mi kell a fiataloknak. Nem hiába örvend olyan nagy olvasottságnak és nézettségnek ez a műfaj, Orwell óta egészen szárnyra kapott!

Az biztos, hogy én nagyon várom a filmet, már csak azért is, mert fura mód nem emlékszem mindenre a könyvből, tehát lesznek számomra is meglepetések. Reméljük, ez most nem egy olyan trilógia, ahol az első rész lenyűgöző, a második so-so, a harmadik meg már meg sem üti a mércét, hiszen sajnos egyre több ilyennel találkozunk, sőt, ha jobban belegondolok, a fentebb felsoroltak mindegyike nagyjából ezt a tendenciát követi. Bár maga a könyv nem tökéletes, félbeszakadnak a mondatok és nehéz a sorok között olvasni, sokat várok a filmtől, hisz ott ezek a hibák tökéletesen kiküszöbölhetők.

Érdekesség, hogy a főszerepet egyébként Amandla Stendberg játssza, aki mostanában elég felkapott, hiszen ő alakította Maddyt is a Minden, minden c. könyves filmadaptációban.

Egy ​nap titokzatos betegség üti fel a fejét, mely a tizenéves gyerekeket támadja. A kór gyorsan terjed, és félelmetes pusztítást végez. Csak kevesen maradnak életben. Ám amikor kiderül, hogy a megmaradt fiatalok mellékhatásként különleges, de egyben veszélyes képességekkel rendelkeznek, megkezdődik a „rehabilitációs táborokba” gyűjtésük, ahol kutatók és orvosok dolgoznak azon, hogy a gyerekek újra egészségesek legyenek. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben megy, hisz az elnök fiát már meggyógyították. És bár a közvélemény úgy tudja, hogy ezeket a helyeket a gyerekek megmentésére hozták létre, valójában kegyetlen eszközökkel próbálják féken tartani őket.
Ruby szintén túlélte a betegséget, így nála is megjelent egy képesség, amely talán mind közül a legveszélyesebb. És képtelenek uralni. Tízéves volt, mikor Thurmondba, a legkegyetlenebb táborba hurcolták. Az évek teltek, a napok egyformák voltak, és nem volt semmi remény, hogy egyszer majd kiszabadul Ám egy nap az egyik ápolónő segítségével sikerül elmenekülnie, de hamar kiderül, hogy a nőben sem bízhat, így egyedül kell boldogulnia. Útközben találkozik Liammel, Charlesszal és Suzuméval, akik szintén táborlakók voltak egy másik városban. Közösen indulnak el, hogy megtalálják East Rivert, ami a szóbeszéd szerint az egyetlen biztonságos menedéket jelentheti a szökött gyerekeknek. Az út során Ruby és Liam egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ám amikor elérik az East Rivert, kiderül, hogy semmi sem olyan, amilyennek látszik.

Egy jövő, ahol az emberek már szinte egyáltalán nem beszélnek/beszélgetnek egymással. Ahol érzéketlenné drogozzák magukat, s a család is, mint fogalom, tulajdonképpen megszűnt létezni. Egy jövő, ahol robotok végzik a munkákat is, s ahol a legokosabb lény is a földön egy robot, mert az emberek értelmi szintje szinte a zéró alá csökkent - se olvasni, se írni nem tudnak, s nem érdekli őket semmi. Errefelé tartunk? Walter Tevis Sokszavú poszáta című disztópiája egy olyan sci-fi, amely régi keletkezéséhez képest egy teljesen hihető és modern jövőképet fest az olvasói elé, s azzal együtt, hogy élvezetes olvasmányul szolgál, elgondolkodtat és talán ki tudja, cselekvésre is késztet.

A ​25. század disztópikus világában az emberi civilizáció maradéka elektronikus mennyországokba zárkózva vegetál. Nincsenek családok, gyerekek, de még valódi párkapcsolat, szerelem sem igen létezik. A gépiesen udvarias hétköznapokból már csupán a drogok vagy az öngyilkosság jelentik a menekvést. Az olvasás tiltott dolog, de igazából senkinek eszébe sem jutna már ezt a szabályt megszegni. A gondolkodást számítógépek és robotok végzik az ember helyett. A jelszó: "Ne kérdezz; lazíts!" E látszatélet megkapó jelképe a sokszavú poszáta, mely éjjelente nem a saját énekét dalolja bele a világba, hanem más állatok hangját utánozza.

Az emberiséget már csak egy halálvágyával küzdő android mentheti meg, valamint egy fiatal pár, akik szenvedélyes szerelemre lobbannak egymás és a könyvek iránt. Ez a szenvedély talán még az apátiába kövült gépi intelligenciákat is képes felrázni.

Walter Tevis, A svindler és A pénz színe írója Nebula-díjra jelölt regényével ékesen bizonyítja, hogy az SF-nek igenis helye van a szépirodalomban. Érzelmekkel és fekete humorral átszőtt, szép könyve robotszereplői szájával is az emberi önrendelkezés jogáért kiált.

"Mintha az 1984, a Szép új világ és a Menekülés New Yorkból kombinációját olvasnánk."

- Pat Holt, Holt Uncensored

"Az olvasás emberiségmegmentő hatalmának témája a Fahrenheit 451-hez teszi hasonlatossá."

- San Francisco Chronicle

Egy farkas, puma vagy medve, amely ember módra vadászik. Vagy lehet, hogy egy kegyetlen sorozatgyilkos? Andrew Mayne A naturalista c. könyvében Theo Cray professzor, aki egyaránt jártas a biológia és a számítástechnika tudományában, egymaga indul a gyilkos nyomába.

Theo Cray professzort arra képezték ki, hogy rendszert vegyen észre ott, ahol mások csak a káoszt látják. Amikor Montana erdőségeinek mélyén megcsonkított holttesteket találnak, és a rendőrség a sötétben tapogatózik, Theo rájön, hogy mi az, amit nem vettek számításba. Valami természetelleneset. Valamit, ami nem hagyja nyugodni.

Összehasonlító biológusként jártasabb a mikrobák és a digitális kódok világában, mint a vérontás sötét művészetében. De ennek a montanai kiruccanásnak a végén egy gyilkossági ügy közepében találja magát, amelynek áldozata egykori tanítványa. Ahogy körvonalazódnak a körülmények, egyre több holttest kerül elő, a helyi rendőrök egyre inkább úgy vélik, hogy egy megvadult grizzly lehetett a tettes. Vagy maga Theo.

Theónak nincs más választása, mint hogy a tudományos gondolkodását felhasználva mindig egy lépéssel a rendőrök előtt járjon. De vajon le tudja-e leplezni a gyilkost, el tudja-e kapni a ragadozót, mielőtt maga is prédává válna?

A ​lányod azt állítja: megerőszakolták.

Csakhogy a fiú, akit vádol: a saját szerelme.

MIT TESZEL?

Daniel Stone egyedüli fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából, hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított.

Tizenöt évvel később Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye.

Trixie nem tud apja sötét múltjáról - egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is.

Jodi Picoult ebben a regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük?

EGY ​ŰRHAJÓ. EGY BRUTÁLIS VÉRFÜRDŐ. ÉS HAT FRISSEN ÉBREDT KLÓN. A GYILKOS CSAK KÖZTÜK LEHET.

A Dormire nevű többgenerációs űrhajó fontos küldetést teljesít: az emberek első nemzedéke hagyta el ezen a hajón a Földet, hogy jobb világot találjon magának a Tau Ceti körül keringő Artemisz bolygón, ami tökéletesen lakhatónak tűnik. Az űrhajót klónok működtetik, miközben több ezer ember hibernációban alszik. Látszólag minden remekül működik: a klónok a testük végső elöregedésekor lementik az elmetérképüket, majd a hajó MI-je segítségével betöltik ugyanannak a klónnak egy új, fiatal változatába, és felébresztik.

Egy nap azonban a legújabb változatok borzasztó körülmények közt ébrednek fel. Az indulást leszámítva nem emlékeznek semmire. Ráadásul letértek a pályájukról, és az űrhajót forgató gravitációs meghajtó leállt. Az MI-t nem lehet elérni. És ha mindez még nem lenne elég: a korábbi legénység minden tagját brutálisan meggyilkolták, a holttesteik lebegnek mindenhol. A hat ébredő kétségbeesetten, egymásra utalva próbálja megmenteni a hajót és saját magukat, miközben tudják, hogy senkiben sem bízhatnak, és hogy jó eséllyel a gyilkos köztük van.

Egy érdekes világ, amelyben aszerint oszlik kasztokra a társadalom, hogy ki milyen színt képes meglátni. Merthogy az ún. "univizuális" színeket leszámítva az egész világ monokróm, s mindenki szeme csak egyfajta színre specializálódik (persze, gyengébb mértékben más színeket is láthat). Vannak tehát a Bíborok, Zöldek, Sárgák, Kékek, Vörösek, Szürkék… Hogy mennyire vagy hasznos tagja a társadalomnak, mennyire vagy "erős", az attól függ, melyik színt látod, és azt is hány százalékban. Jasper Fforde regényében egy különleges disztópikus világba utazhatunk el, jóval a mi időnk után.

A kromatokrácia világában az vagy, amit látsz. A társadalom hierarchiája ugyanis polgárainak korlátozott színlátásán alapszik.

Eddie Russett följebb akar lépni. Amikor azonban apjával Kelet-Kárminba költözik, terve, hogy átlagosnál jobb vöröslátását kihasználja egy előnyös házasságkötés érdekében, egykettőre zátonyra fut. Végzetes hattyúk, alávaló Sárgák és megszeghetetlen szabályok állják útját, rejtélyes halálesetek, valamint két zűrös kapcsolat, egy ráerőltetett bányarémmel és egy lázadó Szürke angyallal. Vajon lesz-e ereje kitörni az agyonszabályozott kasztrendszerből? Nem lesz egyszerű, hiszen a kíváncsisága lépten-nyomon bajba keveri.

A Jane Eyre-eset sikerszerzőjének új regénye sokkal több egy szokványos disztópiánál, mert egyben annak paródiájával is szolgál.

"Az SF és a fantasy mesteri elegye, ami a hangsúlyt a karakterekre helyezi a technovarázslatok helyett. Ráadásul borzasztó vicces is."
- Los Angeles Times

"Kihagyhatatlan!"
- Miami Herald

Bár ifjúsági könyveket manapság ritkán olvasok, mégis igyekszem a fiataloknak, mai tiniknek is érdemben ajánlani könyvet, s nem utolsó sorban nekem is jól esik néha nosztalgiázni. Kalapos Éva, aki leginkább a DAC sorozatáról ismert, az Ellenpontok sorozatával szintén a kamaszok lelkivilágát, életét helyezi a középpontba. Ennek a sorozatnak a harmadik részében, amely a Muszáj?! címet viseli, két mostohatestvér, Ábel és Zsombor szemszögébe nyerhetünk bepillantást, vajon melyikük hogy viseli a családegyesítést.

Képzeljük el, hogy a régmúltból embereket transzportálhatunk át a jelenbe. Így emberek életét is megmenthetjük akár, vagy felépíthetjük az ókori Pompejit és benépesíthetjük az akkor élő emberekkel. De, hogy ne változzon meg nagyon az idősík, ezt csak olyan emberekkel tesszük meg, akik egyébként meghalnának, szóval pont a haláluk pillanata előtt. Tehát itt van a csodálatos jelen (vagy legalábbis közeli jövő), és Új Pompeji tele több ezer éve élt emberekkel.

Immár ​teljes a Hétvilág-trilógia! Virág Emília urban fantasy regényével, a Sárkánycsalogatóval valami teljesen újat mutatott nekünk, amikor elszabadult Egon, a sárkány az Oktogonnál. Aztán a Boszorkányszelídítőben megismertünk egy Lidércurat és új karakterek nőttek a szívünkhöz. Most, a befejező részben pedig egy közös problémát kénytelenek megoldani, Emese, Adri, Józsi, Hollus, Berzence, Belizár és Guszti. Ugyanis a tökkelütött volt boszorkányunk, Berzence felébreszt egy tündért.

Ebben a modern, felnőtteknek szóló gerillamesében tündérek, mumusok és boszorkányok küzdenek egymással a nagyvárosi dzsungelben. A helyüket keresik, a sorsukat teljesítik be, kalandjaik az ókori görög drámák tisztaságával jelenítik meg az emberi természetből fakadó legelemibb, elkerülhetetlen, nem egyszer tragikus kimenetelű konfliktusokat. 
Virág Emília rengeteg humorral írta meg Budapest titkos bestiáriumát Belizár, a lidérckirály fia visszahozta Berzencét a halálból, aminek következtében a fiú testébe egy lidérc került, ami úgy mocorog benne, mintha szét akarná tépni. Hogy megszabaduljon tőle, Berzence felébreszti Aport, a Soroksári-Dunába átkozott tündért, hogy tőle kérjen segítséget. A tündér nem segít, inkább útnak indul megkeresni a szerelmét, és közben konfliktusa támad Hollussal; elátkozza Hollust és Emesét, hogy nem láthatják egymást, míg ő le nem veszi róluk azt, Hollus pedig olyan rontást tesz Aporra, hogy ha elhagyja a Duna vizét, semmi emberfeletti ereje ne legyen – az átkot pedig csak egy alvilági mumus tudja levenni. Apor megkeresi Berzencét, aki képes alászállni az alvilágba, és azt mondja neki: a mumus segítségével ki tudja szedni belőle a lidércet. Berzence megszerzi a mumust, elrejti úgy, hogy rátömöríti egy pendrive-ra – amit a barátja, Guszti bevisz a munkahelyére, és véletlen feltelepíti a mumust a call center rendszerébe. Ott egyesül a call center KORNÉL nevű adatbázis-kezelő szoftverével, a boszorkányoknak írt Hurokkal, és azoknak a félelmeivel, akik megérintették. Megkezdődik a versenyfutás az idővel.

Értékelés:

Nem is igazán tudtam, hogy mit várjak ettől a regénytől, és őszintén szólva eléggé ideges is voltam, féltem, hogy nem adja majd át azt a hangulatot, ami az első résznél magával ragadt. Már a másodikban is kevesebb volt például a humor, és sokkal csapongóbbnak éreztem az elsőnél, és ami a humort illeti, a harmadikban nyomát se nagyon találtam egy-két viccesebb megjegyzésen kívül. Persze maga a hangulat, a stílus még most is nagyon könnyed, kedves, sokan neheztelnek is erre a trilógiára emiatt, de szerintem pont ez benne a szórakoztató.

Nagyon örültem neki, hogy olyan régi kedvencek is végre visszajöttek, mint Hollus, és persze ettől függetlenül nem kellett búcsút vennem Berzencétől sem, mi több, a regény nagyjából felénél már Belizár is felbukkan, Adri és Emese pedig összefognak. A lányok kaphattak volna egyébként több szerepet is, de egyébiránt nagyon érdekes volt ez a több nézőpont, és ahogy összefutottak a szálak. A káosz ugyanis természetesen most is elszabadul, mert nem elég, hogy felébred egy évszázadok óta alvó tündér, de még egy mumus is összeolvad a Hurokkal és egy call centeres programmal, KORNÉL-lal. Azt hiszem, ez volt az a rész, ami a leginkább tetszett a könyvben, hiszen ebben tényleg volt némi groteszk humor és kifejezetten élveztem az egyszerű emberünk, Guszti gondjait és mindennapjait olvasni. Kicsit Orwelles is volt, mert hát képzeljétek csak el, ha a call centeres programotok figyeli minden lépéseteket, és folyton a mobilotokon utasítgat. Nagyon érdekes, már-már sci-fis elgondolás.

Ami problémám volt viszont, az Hollus és Berzence személyiségének egybefolyása, ugyanis így, hogy egy regényben szerepeltek, eléggé hasonlónak találtam őket, és Józsi sem igazán brillírozott most. Karakterfejlődés nem nagyon látszott, hacsak nem Belizár ellágyulásában, szóval örültem volna némileg több lélektani túrának és élesebben elkülönülő karakterjellemeknek. Egyébként a regény közepe fenomenálisan sikerült, a végével viszont sajnos elégedetlen maradtam. A pár oldalas végső magyarázat, amely által minden világossá kellett volna, hogy váljon számomra, többszöri olvasásra is inkább csak összezavart, vagy legjobb esetben is egy homályos derengést hagyott maga után. Nem éreztem úgy, hogy mindenre komplex magyarázatot kaptam, és seggre ültem a hatalmas összefüggésektől, de még ezt leszámítva is továbbra is szeretem ezt a sorozatot, elsősorban persze szórakoztató jellegéért.

Ami a tündért illeti vagy úgy unblock a többieket, hiányoltam egy mélyrehatóbb, velejéig gonosz karaktert, mert így kicsit tündérmese jellege lett a dolognak, és volt olyan érzésem is, hogy itt bizony nem volt előre kitalálva a történet vége, vagy legalábbis a tündér szerelmének karaktere, hanem csak random sodródtunk az íróval együtt az események felé.

Ettől függetlenül egyébként imádtam a call centeres részeket, Gusztin jól szórakoztam, Belizár hááát… Sokat vesztett csáberejéből az én szememben, és ha nagyon shipelni akarnék párosokat, elég érdekesen alakulna a történet, de ebbe most ne menjünk bele. :D

A lényeg, hogy megoldottuk a világ gondját, és kíváncsian várjuk, írónőnk legközelebb milyen történettel rukkol majd elő.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: 7/10 – Örültem volna, ha jobban elválnak, különböznek egymástól, de egyébként kedvesek és megfogják az olvasót. Hiányoltam a mélyrehatóbb gonoszságot.
Borító: 10/10 – Ez lett a legjobb a három közül, nagyon szuper.
+ pont: Guszti részeiért és a call centeres eseményekért no és KORNÉL kitalálásáért.
- pont: A végső magyarázatért és lezárásért.

"Később, talán." Akár ez is lehetne a Szólíts a neveden című könyv jelmondata, amelyből már mozifilm is készült, s amelyet a Publishers Weekly és a The Wasington Post az év legjobb kötetének ítélt. Olasz riviéra, hőség, nyár, fiatalság, szerelem. Egy 17 éves fiú és egy 24 éves férfi főszereplésével.

Miközben egy hatalmas aszteroida tart a föld felé, Melindának, azaz Minnek kisebb gondja is nagyobb ennél: ugyanis minden második születésnapján hidegvérrel meggyilkolják. Akkor hogyhogy még mindig életben van? Pár órával utána mindig sértetlenül ébred egy tisztáson. Azonban idén Min megfogadja, hogy kideríti, mi ez az egész, de a szálak úgy fest, egy nagy összeesküvéshez vezetnek. Az első szakasz című könyv a Nemezis-projekt duológia első része, amely egy új sci-fis, disztópikus világba kalauzolja el olvasóit.

Tamara Ireland Stone: Klikk című könyve egy olyan tinédzsereknek szóló olvasmány, ami egyszerre találja meg az olvasni szeretőket és a számítógép világának rajongóit. Főszereplőnk, Allie egy olyan tizenkét éves lány, aki imád programozni, és egy nyári tábor alatt létrehozza telefonos applikációját, amely a Klikk nevet viseli, és segít barátokra lelni.

R. Kelényi Angelika, akinek legutóbb a Szulejmán és a magyar udvarhölgy sorozata került a középpontba, nem rég újabb vizekre evezett az Ártatlan sorozatával. Ennek első részéről (amely A grófnő árnyékában címet viseli), s amely Báthory Erzsébet udvarában játszódik, már beszéltem korábban nektek, kis csúszással pedig ezúttal második része, a Bűnös örömök városa került a kezembe. Ezúttal az 1600-as évekbeli Velencébe kirándulhatunk, azaz gondolázhatunk el, és miközben egy gyilkossági nyomozásba kezdünk magyar leánykánkkal, Flórával és az idegesítő, de annál jóképűbb Marianival, szerelmes gondolatokkal fűtve evezünk át az álarcos karneválok izgalmától nyüzsgő városon.

"Nem tudod megváltoztatni, ami történt, nem tudod megváltoztatni azt, amit tettél, vagy amit tettek veled. De eldöntheted azt, hogyan élsz most."

Edith Eva Egert (a magyar származású, II. világháborús túlélőt, ma klinikai pszichológust) először az On The Spot új évadjának egyik részében láttam, és amikor konstatáltam, hogy a memoárja A döntés címmel kapható már a magyar könyvpiacon is, úgy gondoltam - bár nem kifejezetten szoktam ebben a témakörben olvasni -, ez egy olyan könyv, amely által az olvasója csak több lehet. Szóval így vetettem bele magam az olvasásába.

Magyar képes krónika, amely már a külföldi könyvpiacon is felcsillanni látszik. A Királyok és keresztek akár képregénynek is titulálható keményborítós, rajzait tekintve igazi műremek, amelynek alaptörténete egészen Imre herceg korába nyúlik vissza.

"Egy legendás versengés… Egy magával ragadó románc… Két lánytestvér eltéphetetlen köteléke…"

"A Caraval jóval több, mint holmi játék vagy színielőadás. Leginkább varázslat, amit az ember már nem is igen remél fellelni ezen a világon…'

"Kedves Legend mester!

Talán emlékszik még rám: Scarlett vagyok, Trisdáról, a Hódoltsági-szigetek egyikéről. Tudom, már jó néhány éve nem írtam - de most úgy hallottam, újra fellépnek, Ön és az Ön csodálatos színészei. A húgomtól tdom, hogy Ön soha nem látogat el kétszer ugyanarra a helyre, de itt nagyon sok minden változott, mióta ötven esztendeje először itt jártak, - és úgy vélem, a mi szigetünkön tényleg nem akad még egy ember, aki annyira vágyik látni az Ön előadásait, mint én.

Reményteli szívvel üdvözli:
Scarlett"

Egy regény, ami különösen karácsony előtt képes elvarázsolni és talán egy picikét el is hiteti veled, hogy a varázslat létezik. De valami miatt Stephanie Garber regénye más, mint a szokásos fantasy történetek. Soha nem tudhatod, mikor higgy a szemednek vagy az embereknek, ki mutat magából csak egy álcát, mikor bízhatsz meg saját magadban. Egy játék, amelyben a szabályok, ha vannak is, csak még bonyolultabbá teszik a helyzetet. Bízol eléggé magadban? Meg tudod különböztetni a szemfényvesztést a valóságtól? Meglátod az emberek igazi valóját?

Képzeld el, hogy alig menekülsz meg az elmebeteg exedtől, sőt, kis híján ott hagyod a fogad, ismét egy véres történet kellős közepébe csöppensz. Új lakásod szomszédját ugyanis meggyilkolják. Peter Swanson Védtelenül című thrillere előbb kellemesen átmelegít, szépen megbarátkozol vele, aztán máris borsódzni kezd a hátad, mert érzed, tudod, hogy mi következik.
Akik olvasták már az írótól az Egy gyilkosság ára című regényét, talán kedvet kaphatnak egy újabb kalandozáshoz a thrillerek világába.

Mi van, ha az egyébként is szétcseszett életünk feleannyira sem stabil, mint képzeltük? Ha lassan mindenkire, még a hozzánk legközelebb állókra is gyanakodni kezdünk, és úgy fest, feltételezéseink nem alaptalanok? Ha már mi is nyakig ülünk benne, és az egyetlen kiút a káoszon át vezet? Az Egymásba veszve c. pszicho-thriller kétségkívül tálcán kínálja nekünk a lehetőséget, hogy megtudhassuk.

"Dennis Lehane a modern krimi és noir egyik legismertebb szerzője, olyan bestsellerek köthetőek a nevéhez, mint a Titokzatos folyó, a Viharsziget és a Hideg nyomon. Számos regényét megfilmesítették már, és ő maga is aktívan dolgozik a filmiparban: többek közt a Drót és a Boardwalk Empire egyes epizódjainak írásaiban vett részt."