​"Christine minden reggel idegen ágyban ébred fel, egy idegen férfi mellett. Belenéz a tükörbe, és döbbenete tovább fokozódik: egy középkorú nő arca néz vissza rá. Az ágyból időközben előkászálódó férfi minden reggel elmagyarázza neki, hogy ő Ben, a férje, hogy Christine negyvenkét éves, és két évtizeddel ezelőtt egy szörnyű balesetben szerzett fejsérülése miatt képtelen megjegyezni az új emlékeket. Christine mindennap hihetetlen harcot folytat azért, hogy visszaszerezze emlékeit, vagyis rajtuk keresztül önmagát. Kiderül, hogy semmi és senki nem az, mint aminek látszik, így a nyugodt tempójú, visszafogott történet hamar vérbeli thrilleré változik…A könyvből készült film október 30-tól a mozikban! A könyv S. J. Watson: Mielőtt elalszom című nagy sikerű regényének újabb kiadása."

"Elvesztettem" az első könyvet Nyíregyházán, vajon ki találja meg?

A fehér könyv egy padon pihen,
Defoe könyvének vidékén.
Dimbes-dombos tájon, s hiszem,
Ha nézed, elmerengsz gazdája kilétén.

A kutyafáját, de magányos lehet!
Akár a jó kutya benne,
Ki nyitott szemmel jár, szert tehet
Az egyik könyvkincsemre.

http://konyvtar.hu/wiki/Vesz%C3%ADts_el

Első ajándékkönyvem elkelt. Ez a két könyv (Dallos Sándor: A nap szerelmese és az Aranyecset) a kedvenceim közül való, Munkácsy életéről szóló regények. Azért ajándékozom el, mert szeretném megvenni frissebb kiadásban. :) Ezt a könyvet még 8 évvel ezelőtt vettem, 17 évesen egy antikváriumban, és nagyon örültem, hogy a zsebpénzemből megvehetem az én kis drágáimat. Remélem, a következő gazdája örömére szolgál majd. :)

Kövessétek a Facebook oldalamat, mert legközelebb a "Veszíts el egy könyvet" mozgalom keretében fogok "elveszteni" több könyvet is. A könyvekről fotót kaptok majd. :)

Hallottatok már a veszíts el egy könyvet játékról? Nyíregyházán én is "elveszítek" majd egy-két könyvet, majd posztolok nektek képet róla. :)

"Március 18-tól 20-ig ismét lesz nagy könyvelhagyó hétvége, ekkor ünnepeljük ugyanis a nyolcadik születésnapját a Veszíts el egy könyvet! játéknak. A cél idén sem változott: legyen egy hétvége, amikor sok-sok könyvszerető ember veszíti el egyszerre egy-egy kedves könyvét, hogy azt más megtalálhassa, elolvashassa, és később újra elveszíthesse."

Játékleírás:

http://konyvtar.hu/wiki/Vesz%C3%ADts_el

Rengeteg könyv, honlap, magazin, internetes blogger foglalkozik a földönkívüliek kérdésével. 2015-ben kezdődtek azok a találgatások, kijelentések, amelyek olyan emberek nevéhez köthetők, akiknek ez ügyben többet számít a szavuk. Tavaly áprilisban például a NASA vezető kutatója, Ellen Stofan állt elő a bejelentéssel, hogy a jelek szerint már a mi életünkben találkozhatunk a földönkívüliekkel. Ellen úgy véli, hogy 20-30 éven belül már bizonyítékaink is lesznek a földönkívüli életre.

Már foglalkoztam egy párszor azzal a témával, hogy honnan tudjuk, milyen könyvet vegyünk könyvmoly gyerekünknek. Most íme egy nagyszerű lehetőség:

A Gödöllői Városi Könyvtár Könyvsú-GO nevű oldalán rengeteg könyvet találhattok, érdekes kategóriák szerint rendezve, amelyek érzelmekre utalnak, vagy a címből adódnak, mint például: barátság, elgondolkodtató történet, erőszak, izgalom, mindennapi történet, nevettem rajta, szerelem, sírtam rajta, tetszett, varázslatos történet, alkonyat, állati elmék, kalandos vakáció, titokzatos bűntény, rossz voltam, stb.

Az adatbázis alapja az a több mint 200 könyv, melyet 2015-ben gödöllői fiatalok olvastak el és értékeltek az Olvasók Diadala vetélkedőben.

Ha kiválasztottuk a megfelelő kategóriát, elolvashatjuk, hogy miről szól a könyv, és a gyerekek/tinik értékelik a következő szempontok alapján:

"Azért volt jó olvasni, mert..."

"Lennék / nem lennék a regényben főhős, mert..."

"Annak ajánlom, aki..."

"Ne olvassa el, aki..."

Ezen kívül külön csillagokat osztanak a szerelem, barátság, erőszak, mindennapi történet, izgalom, varázslatos történet, elgondolkodtató történet, nevettem rajta, sírtam rajta, tetszett szempontok szerint.

Külön tetszett a honlaban, hogy nem csak a friss megjelenésekre koncentrál, hanem régebbi kiadású könyvek is fellelhetőek (úgy, mint Szabó Magda, Jane Austen, Fekete István, Verne Gyula könyvei, vagy a pöttyös könyvek), ráadásul nehezen lőhetünk mellé a választásban, hiszen "szakértőktől" (gyerekektől) kapjuk a fülest, hogy melyik könyvet is válasszuk a kicsi/nagy/kamasz, fiú/lány gyermekünknek.

A legtöbb könyvnél ráadásul látható néhány kreatív feladat is, úgy, mint Facebook-link a regény szereplőjének profiljáról, sms-ben összefoglalt tartalom vagy a vetélkedőn készült csapattagok fotója önmagukról, egy-egy regényhősnek beöltözve.

Örülök, hogy rátaláltam erre a gyöngyszemre, mert íme a példa, hogy a gyerekeknek ma is szükségük van az olvasásra és a könyvekre. ;)

http://konyvsu-go.gvkik.hu/

Kvízjáték Harry Potter rajongóknak a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár által.

Tedd próbára a tudásod, töltsd ki Harry Potter egy-egy iskolai évéhez kapcsolódó kvízünket! "

A kvízek folyamatosan kerülnek feltöltésre és a megadott dátumtól tölthetők ki ITT.  (Az fszek.hu oldalán)

A játék végén a legeredményesebb résztvevők között könyvutalványokat és ajándék mozijegyeket sorsolnak ki.

Sok sikert minden mágusnak és muglinak!

Egyre több az olyan házasság, amely válással ér véget. Talán az általános pénztelenség, a gondok, vagy a megszokottság idővel felőrlik a kapcsolatot, és még ha egy ideig úgy is gondolja egy pár, hogy a gyerekek miatt együtt maradnak, biztos, hogy ez sem tarthat sokáig. Az a házasság, amit már csak a gyerekek kötnek össze, nem valódi.

Sokan attól való félelmükben, hogy mi lesz a gyerekkel, nem mernek elválni, inkább belecsöppennek egy olyan színjátékba, amely nem hoz boldogágot. Akik pedig mégis elválnak, attól félnek, milyen hatással lesz ez a gyerekre/gyerekekre. Ingázni a két szülő között, vagy csupán az egyiknél élni, és csupán az ünnepeket tölteni a másik szülővel? Miközben minden osztálytársnak normálisnak tűnik az élete, ezé a gyereké hirtelen felborul. Azért is nehéz az elvált szülők gyerekeinek, mert a gyerekkor még olyan ártatlan burokban játszódik, amikor minden gyerek azt hiszi, hogy a szülei tökéletesek, sérthetetlenek, erősek és minden úgy jó, ahogy tőlük látja. De ha a szülők veszekednek, vagy elválnak, akkor még sincs minden úgy jól, ahogy? Túl hamar kell felnőniük a gyerekeknek és rádöbbenni: a felnőttek sem tudnak mindent. Sajnos, az élet nem abból áll, hogy gyerekként még bizonytalanok vagyunk, később aztán már nem hibázunk, és határtalan tudás birtokában mindig tudni fogjuk, melyik a helyes út. Sőt, talán inkább csak egyre bizonytalanabbá válunk, mert ahogy felnövünk, már nincs, aki utat mutasson.

„Talán ezt jelenti a felnőttség: megszűnünk szereplők lenni, akik arra mennek, amerre a cselekmény viszi őket. A felnőtt tudja, hogy a szereplő helyett lehet alkotó.”

/Ava Dellaira – Kedves halottak!/

A legnagyobb probléma, amikor a szülők elválnak, hogy általában mindkettő annyira el van foglalva a saját problémáival, saját lelki bajaival, hogy a gyerekre akaratlanul is kevesebb idő jut és ezzel együtt kevesebb figyelem. Nem is kérdés, hogy pedig ilyenkor áll fenn legjobban a veszély, hogy rossz útja tévedjen, ne adj Isten, rossz társaságba keveredjen. Ha ezt nem vesszük észre időben, akkor már lehet, hogy valamiről máris lekéstünk. A szülői felelősség nem olyan, hogy hébe-hóba lepasszolhatjuk, „szabadságra” megyünk, aztán visszatérünk, mintha mi sem történt volna. Ez egy életre szóló feladat, ahonnan sem az anyának sem az apának nem lehet (nem lenne szabad) „szabadságra” mennie, sem átvitt értelemben sem szó szerint. Tehát, amikor a szülők elválnak, és mindkettő belesüpped a kis saját depressziójába, vagy megpróbálja újra felépíteni a saját életét, újra ismerkedni, nem szabad megfeledkeznie, hogy az előző életétől nem szabadulhat meg gyökeresen, mert ott van egy vagy több kicsi szempár, aki tőle várja az eligazítást.

„Mások nem menthetnek meg… magadtól nem. Elalszol a hegyek lábánál és a hegyekből lejön a farkas. Te pedig azt reméled, hogy valaki majd fölver. Vagy elzavarja a farkast. Vagy lelövi. De amikor rájössz, hogy a farkas benned van, akkor tudni fogod, hogy nem menekülhetsz előle. Senki, akit szeretsz, nem ölheti meg a farkast, mert az is te vagy. Látni fogják, hogy a te arcodat viseli, és nem adják le a lövést.”

Ava Dellaira – Kedves halottak! című könyvét olvastam, amelyben egy fiatal lány elvesztette nővérét, szülei elváltak, úgy érzi magára maradt. Halott hírességekhez írott levelei segítségével próbálja meg feldolgozni, ami történt. Mert bár nem tud beszélni róla, mégis, talán írásban könnyebb kommunikálnunk egymással, mint szóban.

Néha azok a legjobb levelek, amelyekre nincs is válasz. 

Egy angol házi feladattal kezdődik: írj levelet egy halottnak, mindegy, kinek. Laurel Kurt Cobaint választja, mert Kurt fiatalon halt meg, csakúgy, mint May, Laurel nővére, így talán megért egy kicsit abból, hogy Laurel min megy keresztül. Laurel nemsokára egyre több halottnak ír levelet – Janis Joplinnak, Heath Ledgernek, River Phoenixnek, Amelia Earhartnek, szinte abba sem bírja hagyni. Megírja nekik, mi történik az új középiskolában, és hogyan hullott szét May halála után a családja. 

De akármennyit segítenek is neki a levelek, nem tarthatja örökre távol magától az igazi életet. Múltjának kísértetei nem férnek bele az írott sorokba, és Laurelnek szembe kell néznie a gyermekkor lezárulásával, az imádott testvér elvesztésének fájdalmával és a felismeréssel, hogy egyedül mi formálhatjuk a sorsunkat.

Néha még én magam is elgondolkodom, hogy csak az utóbbi tíz évben mennyit változott az ismerkedés, párkeresés mikéntje – nem feltétlenül jó irányba, de ez talán elég szubjektív vélemény. De nem is csak a párkeresésről van szó, hanem a kapcsolattartásról, a kapcsolatokról, amelyeket a személyes medrükből szépen kisodornak a modern kor eszközei. Okostelefon, internet. Facebook, Viber, Skype, Twitter, Gmail, Instagram, Myspace, chat oldalak és még a jó ég tudja, mi.

Jó tíz évvel ezelőtt még a chat oldalak álltak a ranglista élén és a Teveclub, aztán utat tört magának az iwiw, majd nem sokkal később a Facebook lökte le a dobogóról őket, és rögtön jött utána a Twitter, a Skype és a Viber pedig felváltotta fiatalkorom adu ászát, az MSN-t. Eltelt tehát 10-15 év, és a netes ismerkedés és netes kapcsolattartás az élre törte magát. Ha valakinek boldog születésnapot/karácsonyt/szilvesztert kívánunk, az esetek 90%-ában kiposztoljuk a Facebookra. Ha randizni szeretnénk, regisztrálunk a társkereső oldalakra, például a Badoo-ra és ezen személytelen módon próbáljuk kiszűrni a több száz chatpartner közül azt az egyet, aki vélhetőleg a lelki társunk lesz. Több száz potenciális jelölt áll rendelkezésünkre, míg az idősebb korosztálynak ez egyáltalán nem volt lehetősége, és lám, mégis megtalálták Nagy Ő-t. Sokszor eszembe jutott már a gondolat, hogy egy kis faluban élő fiatalok hogyan találják meg a pár tucatnyi lehetőség közül a párjukat, miközben a nagyvárosokban több száz vagy ezer randipartnere akadhat az embernek. Vajon az ember természete olyan, hogy annyira létszükség a társas élet számára, hogy a legkisebb közösségben is képes tüzet kovácsolni?

Vajon a nagyvárosokban, az internetes párkeresés által könnyebb-e megtalálni a tűt a szénakazalban, vagy a kisvárosok meghitt közösségének baráti köreiből egyszerűbb-e megtalálni a „tökéletes” párt?

Papp Csilla – A másik oldalról című regényét olvastam a minap, és meglepetésemre szolgált, hogy bár a kortárs magyar írók 90%-át nem szeretem és nem olvasom - főleg nem a celebek könyvét -, ez a hétköznapi lány olyan hiteles, hozzánk, huszonévesekhez szóló könyvet írt, ami nemcsak olvasmányos, de hiába kerestem, még csak hibát sem találtam benne. Olyan volt, mintha legalábbis egy külföldi sikeres író sokadik könyvét tartottam volna kezemben. Könyvében több huszonéves, budapesti nő és harmincas férfi játszik szerepet, akiknek az író olyan jól eltalálta és kifejtette személyiségét, hogy gyakran rácsodálkoztam, hogy némelyik szereplő mennyire hasonlít egy-egy ismerősömre. 

„Papp Csilla regényéből megtudhatjuk, milyen a másik oldalról nézni önmagunkat. 
A történetben Hanna és Olivér nem hétköznapi megismerkedését, kapcsolatuk alakulását kísérhetjük figyelemmel – cukormáz és szirup nélkül. Egy mámoros éjszakán egy közös ismerősük révén telefonos szexbe bonyolódnak. Mindkettőjükben mély nyomot hagy az első „találkozás", annak ellenére, hogy lehetetlen szituációból fakadt. Az egymáshoz vezető út pedig sok meglepetést tartogat.

A regény komoly társadalmi problémákat is feszeget: nők bántalmazása, válás, haláleset feldolgozása, mindezt azonban könnyed, szórakoztató stílusban. Ezekben az élethelyzetekben Hannának egy különleges segítője is akad, az autóbalesetben elhunyt gyermekkori barátjának, Péternek a szelleme. Végül megbizonyosodhatunk arról is, hogy nincsenek véletlenek. Hannának is döntenie kell: melyik oldalt választja…”

 Adott a személytelen ismerkedés, vajon lehet-e a tökéletes férfi, akivel eddig csak telefonon flörtöltünk? És vajon mitől hűl ki a párkapcsolatunk? Van, hogy nem vesszük észre, és egyszer csak rádöbbenünk, hogy már nem szeretjük a másikat?

Rám nem jellemző módon nem is igen tudom hirtelen megfogalmazni, miért tetszett a könyv. Talán mert már rögtön pár oldal után úgy éreztem, hogy én is lehetnék a főszereplő, lévén, hogy végre budapesti emberekről olvastam, mindezt nagyszerű stílusban. Mert olyan profin van megfogalmazva az egész, hogy a modern magyar könyvekre nem jellemző módon mégis magába szippant. Mert végig szurkoltam a főszereplőnek, és amikor félt, én is féltem, amikor pedig sírt, én is majdnem sírtam. Mert a szereplők minden elcseszett tökéletlenségük ellenére kedvelhetőek és igaziak, problémákkal, negatív tulajdonságokkal. Mert annyira valósághűen fel tudta vázolni nem csak a nők, de a férfiak gondolkodásmódját is, és most először elgondolkodtam azon, hogy attól még, hogy egy férfi gyakran disznónak állítja be magát, vagy úgy beszél a haverjaival, még lehet őrülten szerelmes és érzékeny. Talán egyszerűen csak ezt a viselkedési módot várja el a (férfi)társadalom a másiktól.

A budapesti élet, barátságok, a munkahelyi bulik, a magánéleti problémák, az elköteleződés, párkapcsolati viták, szakítások, bántalmazás mind-mind szerepet kapnak a könyvben, mindezt pedig cseppet sem erőltetett formában.

„Néhány év távlatából úgy gondolom, hogy azok a nők, akik azt állítják, hogyha a férfi megütné őket, onnantól nem állnak szóba az illetővel, hazudnak maguknak. Ez a teória csak addig érvényes, amíg nem történik meg a borzalom. 
(…) 
Ez előtt az esett előtt én is azt hangoztattam, hogy ha engem valaki megüt…aztán megváltozott a véleményem. 
Sajnos sosem találtam meg arra a választ, hogy miért maradtam még évekig vele.”

"Szerintem, ha valaki nem marad a barátunk, életünk végéig, akkor az sohasem volt az igazán. Talán csak halálunk előtt fogjuk megtudni, ki is volt igazi barát. Szerintem a barátság nem „csak úgy” létezik a világban, és találkozunk vele különböző élethelyzetekben. A barátság különleges állapot, melyet, ha egyszer elértünk valakivel, meg kell tudnunk tartani. Olyan gyöngyszeme ez a sorsunknak, amit ajándékba kapunk, és rajtunk múlik, vigyázunk-e rá eléggé, vagy elveszítjük. Egy embernek több gyöngyszeme is lehet, de minél több van, annál értéktelenebbek a gyöngyök számára. Nem kell gyűjtenünk őket, hogy később eldicsekedjünk vele, hogy nekem ennyi vagy annyi van, hanem ha találunk ilyet, akkor ismerjük fel, és vigyázzunk rá egész életünk során. Csiszolgassuk, fényesítsük, hogy minél ragyogóbb legyen, és hagyjuk magunkat is megérinteni, hogy mi is ilyen ragyogó gyöngyök lehessünk a barátunk ékszerdobozában."

Végezetül íme egy trailer videó a könyvhöz. :)

Ha már olyan nagyon belemerültem a könyvolvasásba, addig is, amíg végére érek, kis szünetet tartva elszórakoztam ismét a Roomstyler programmal. Ezúttal egy könyvmolyos nappalit rendeztem be, bár eredetileg legénylakásnak indult, de mindegy, úgy tűnik, a könyvszeretet még az alkotásaimra is rányomja a bélyegét. :D

Tulajdonképpen egész délután ezzel szüttyögtem, de szerintem megérte. Egyébként elárulom azt a kis titkot, hogy egyszer majd a saját álomlakásomba is ilyen téglafalat szeretnék, és minimum ennyi könyvet, de igazából többet. :)

Az élete során legalább egyszer mindenki elgondolkodik azon, mi lett volna, ha…

• Ha nem úgy telt volna a gyerekkora, ahogy.
• Ha nem ott nőtt volna fel, ahol.
• Ha nem olyan döntéseket hozott volna, amilyeneket.
• Ha nem azzal kötött volna házasságot, akivel.
• Ha nem azt tanulta volna ki, amit.
• Ha nem azt az állást vállalta volna el, amit.

És így tovább a végtelenségig. Megszámlálhatatlan helyen ágazik el az életünk, és mindig vannak olyan pillanatok, amikor eltöprengünk, vajon milyen lenne az életünk máshogy, másképpen, talán egy párhuzamos dimenzióban. Sok ember megbánja a döntéseit, és legszívesebben visszacsinálná azokat. Sokan szeretnének újra megszületni, de már azon tudás birtokában, amit megszereztek az életük során, így már aszerint alakíthatnának az életükön kedvük szerint, amit tudnak. Ki nem játszott el akárcsak egyszer is ezzel a gondolattal?

Ti mit csinálnátok másképp, ha újjászületnétek ugyanott, ugyanakkor, ugyanúgy? Mit változtatnátok meg benne? Egyáltalán ez egy áldás vagy átok lenne? És ha mindig csak ismétlődne újra és újra halálunk után az egész?

Egy nyereményjáték keretében figyeltem fel Claire North – Harry August csodálatos élete című könyvére. Be kell, hogy valljam, nem tudom miért, eleinte egy könnyed olvasmányra számítottam, valami szokványosra, kicsit általánosra, és felvillanyozó meglepetésként ért ez a komoly nyelvezetű és hangvételű, terjedelmes, alapos kutatómunkát igénylő, múltba kalauzoló könyv. Voltaképpen napokig a kilencszázas évekbe teleportált, magával ragadott, izgalomban tartott, s egyaránt volt a történelmi vonatkozásai miatt lenyűgöző, a nyomozati szálai miatt érdekfeszítő, és a filozófiai történetfelvetés miatt elgondolkodtató könyv. Maga az írás és fordítás is szépen megformált, komoly írói munka áll mögötte, a könyv pedig méltán képviselteti magát a nívósabb irodalmi alkotások között a polcokon.

„Harry August a halálos ágyán fekszik. Már megint.

Bármit tesz, bárhogy dönt, ha eljön a halál, Harry mindig visszatér oda, ahonnan elindult: újra gyerek lesz, de olyan gyerek, akinek birtokában van az immár jó néhányszor leélt életére vonatkozó összes tudás. E téren soha nem változik semmi. 
Egészen mostanáig. Ugyanis a tizenegyedik élete végéhez közeledő Harry ágya mellett fölbukkan egy kislány: „Kis híján lekéstem magát, dr. August” – mondja. „Küldenem kell egy üzenetet.” 

A könyv annak történetét meséli el, hogy mit tesz Harry ez után, mit tett előtte, és hogyan próbálja megmenteni a múltat, amelyen nem változtathat, illetve a jövőt, amelyet nem hagyhat bekövetkezni.”

Bizonyára sokunkban megfordult már a gondolat, és évtizedek óta viták gócpontja a kérdés, hogy vajon a pénz boldogít-e, vagy másképp megfogalmazva, vajon a gazdag emberek boldogabbak-e, mint a szegényebbek.

Persze nem is kérdés, hogy ilyenkor nem kifejezetten a pénzre gondolunk, hanem talán az érzésre, hogy bármit birtokolhatunk, vagy a javakra, amelyeket ők birtokolnak: szép, adósságmentes ház, drága autók, értékes tárgyak, stb. Nem titok, hogy a szegényebb ember sorsát megkeserítik a számlák, az adósságok, hogy majdnem üres a hűtő, de biztos vagyok benne, hogy bár a gazdagoknak van mit a tejbe aprítani, amit azonban Isten az egyik részről megad, a másikról talán elvesz. Ismerek például egy olyan milliomost, aki annyira pénzhajhász lett már, hogy csak többet és még többet akar felhalmozni, miközben a családjával elfelejt időt tölteni, és talán már fogalma sincs arról, hogyan kell kiélvezni a pénz előnyeit. Azt hiszem, a pénzgyűjtés is lehet egyfajta függőség, amibe ha belekeverednek, nem tudnak leállni vele. Biztos, hogy egy gazdag családban a gyerekek bármilyen anyagi dolgot megkaphatnak, de nem biztos, hogy meg tudják beszélni a szüleikkel, hogy miért szomorúak, nem biztos, hogy abban a házban is olyan meghitt a családi ölelés. Azt hiszem, az ember természeténél fogva olyan, hogy amikor baj ér minket, akaratlanul is összefogunk, megöleljük egymást, támogatjuk egymást, hogy együtt kibírjuk. Ha nincs ez a hajtóerő, ha minden tökéletesen rendben, előtérbe kerül az önzőbb énünk, és talán a család helyett többet gondolunk magunkra.

Persze, nem általánosítani akarok. Rengeteg boldog és boldogtalan szegény és gazdag ember van, de egyet egészen biztosan megmondhatok: a kocka mindig fordul. Az életünk egy hullámzó grafikon, ahol a magas- és mélypontok különböző sebességekkel váltják egymást.

Még tinédzser voltam, amikor rájöttem, hogy az irigység, mint olyan, egy teljesen fölösleges érzés. Nem éri meg irigykedni bárki másra, mert egyrészt nem tudhatjuk, hogy a felszín alatt milyen problémák bújnak meg nála is, másrészt akár, még, ha jobb is most annak a másik személynek, a kocka mindig fordul. Nem tudom, ki mondta egyszer, hogy a boldogság nem egy állapot, hanem egy döntés.

E. Lockhart: A hazudósok című könyvét olvastam a minap, amiben adott egy hihetetlenül gazdag család, egy sziget, nénikék, bácsikák, kamaszok és gyerekek. És a versengés az örökségért, az egymás eltiprása, és az igazi boldogság szem elől tévesztése. Rengeteg embernek útmutató lehetne ez, hogy rájöjjenek, talán több okuk lenne a boldogságra, mint gondolnák. Nem sok mindent mondhatok a könyvről anélkül, hogy lelőném a poént, a végkifejletet, s bár 89%-ot kapott a moly.hu-n (amit én is megítélek neki), és az olvasók váltig állítják, hogy a végén hatalmas csavar van, én azért már a negyedénél rájöttem a csavarra. Nem tudom, hogy ez most vajon az én „szerény zsenialitásom”, vagy akik rájöttek a végére, azok nem hangoztatják, de még így is olvasmányos és tanulságos történet volt, sokak számára könnyfacsaró.

Umberto Eco olasz író, a modern európai kultúra nagy irodalmára és tréfamestere február 19-én hunyt el. Stefano Crupi facebookon megosztott videója láttán, melyen Umberto Eco magánkönyvtára látható, méltán mondhatom, hogy bármely könyvmoly szeretné magának tudni ezt a rengeteg kötetet. Ígérem, ha egyszer milliomos leszek, nekem is így fog kinézni a lakásom. ;)

https://www.facebook.com/stefano.crupi.54/videos/448609792015847/?fref=nf

Kevesebb nagyobb dilemma létezhet az életben, mint mikor olyan szülők gondolkodnak a gyermekvállalásról, akiknél az egyik – vagy rosszabb esetben mindkét fél – örökölhető betegségben szenved. Olyan ez, mint üvegszilánkon táncolni, mert bármelyik döntést hozzuk is meg, mindkettő fájdalmas.

Ha csak kis százalékban is, de esély van rá, hogy a rákos megbetegedés vagy a bipoláris zavar vagy bármilyen betegség öröklődik a gyermekben, megéri világra hozni? Megéri kockáztatni? Mi történik, ha a két fél megfogadja, hogy sosem lesz gyerekük és mégis, a Sors máshogy rendeli. El kell vetetni a babát? Meg kell tartani? Milyen alapon kellene dönteni egy magzat sorsa felől? Meg kellene neki adni az esélyt az életre még úgy is, ha lehet, hogy később, mondjuk bipoláris vagy rákos lehet? Vagy Isten már meghozta a döntést, amikor a baba mindennek ellenére megfogant?

Ka Hancock – Üvegszilánkon táncolni című könyvében egy bipoláris zavarral küzdő, de szerethető, erős és nagyszerű férfi, aki „képes átúszni a betonon is”, valamint egy hihetetlen lelkierővel rendelkező, céltudatos, kedves nő kerül ez elé a döntés elé. A férfi naplóbejegyzésein és a nő szemszögéből keresztül is két szemüvegen át olvashatjuk a történetet. Lenyűgöző, ahogy az író képes papírra vetni a bipoláris zavarral küzdő férfi zavarodott, kusza gondolatait, betegségének fázisait, félelmeit, és mégis képes megértetni az olvasóval, hogy a főszereplő Lucy miért is szereti annyira ezt a tökéletlen férfit. Még, ha az elején bizonytalan is voltam a választásában, a könyv végére már teljes mértékben megértettem, és rájöttem, hogy egyszerűen képtelen volt máshogy dönteni. Amikor beleszeretünk valakibe, akkor nem mérlegelünk, nem készítünk ellene-mellette listát, hanem csak sodródunk az árral, és teljesen mindegy, hogy az a szakadékba vagy az egekbe visz-e minket, nem tehetünk semmit. Csodálatos, hogy a két szereplő el tudta fogadni egymást a hibáikkal együtt: a férfi a nőt, akinél bármelyik pillanatban felütheti a fejét a rák, a nő a férfit, akinek betegsége különböző fázisaiban erős hangulatingadozásai vannak és élete végéig gyógyszereken él. De hogy lehet szeretni egy olyan férfit, aki hol mániákus, hol depressziós, hol normális, és ezek az állapotok fokozatosan váltják egymást?

És hogy lehet helyesen dönteni, vagy egyáltalán dönteni egy ilyen helyzetben a gyermekvállalásról? Aki egy könnyed hétvégi olvasmányra vágyik, annak biztosan nem ajánlom ezt a könyvet, de aki nem fél a néha könnyet facsaró történésektől, kellőképpen megacélozott a lelke ahhoz, hogy magához engedje ezt az érzelemdús, lélekmelengető és elgondolkodtató könyvet, vagy érez magában kis filozofikus hangulatot, hogy elgondolkodjon a helyzeten, annak minden bizonnyal a kedvencei között landol majd.

„Lucy, minden házasság tánchoz hasonló; időnként bonyolult, máskor csodás, ám az idő túlnyomó részében igencsak eseménytelen. Mickey-vel viszont lesznek idők, amikor üvegszilánkokon táncoltok majd. Fájni fog. Két lehetőséged van: vagy elmenekülsz ez elől a fájdalom elől, vagy szorosan összekapaszkodtok, és együtt táncoltok át a következő biztos helyre.”

Lucy Houstonnak és Mickey Chandlernek nem lett volna szabad egymásba szeretniük, még kevésbé összeházasodniuk. Mindkettejüket hibás génekkel sújtotta ugyanis a sors: a férfi bipoláris személyiségzavarral küzd, a nő családjában a mellrák szedi áldozatait. Ám amikor Lucy huszonegyedik születésnapján útjaik összetalálkoznak, fellángol a szikra, és többé le sem tagadhatják az egymás iránti vonzalmukat.

Eltökélten és megfontoltan küzdenek azért, hogy a kapcsolatuk működhessen, ezért írásba foglalják az ígéreteiket. Mickey szedi a gyógyszereit. Lucy nem hibáztatja azért, ami felett nincs hatalma. A férfi őszinteséget fogad. A nő türelmet. Mint bármely házasságban, nekik is vannak jó, rossz és néha nagyon rossz napjaik. Annak érdekében, hogy megbirkózhassanak az egyedülálló kihívásokkal, szívszaggató döntést hoznak: nem vállalnak gyermeket.

Amikor azonban Lucy megjelenik egy rutin orvosi vizsgálaton, olyan meglepetés éri, ami mindent megváltoztat. Mindent. Egy pillanat alatt értelmüket vesztik a szabályok, és ők ketten kénytelenek újradefiniálni a szerelem valódi lényegét.

Sok történet szól a második világháborúról, de azok az emberek, akik akkor még éltek, ma már nincsenek köztünk, hogy ezt elmesélhessék.

Elterjedt általánosítás, hogy az amerikaiak nem sokat tudnak Magyarországról, a történelmünkről vagy bármely más ország történelméről. Ezért lepett meg, amikor Karen White, a New York Times bestsellerszerzője a Köztes idő könyvében egy mai, bimbódzó szerelem és testvérharc történetébe beleszövi Helena néni, az idős magyar néni történetét, aki 1944-ben menekült el Magyarországról és már hetven év is eltelt azóta, hogy őrzi a titkait, és senkinek sem beszél az ő és a nővérei menekülésének történetéről. Kivételesen egy olyan könyvet tarthattam a kezemben, ami nem a koncentrációs táborokról, hanem a menekülésről szól, és nem akkor és ott játszódik, hanem egy idős, megtört lelkű, reményvesztett nő emlékein keresztül láthatjuk az akkori Budapestet, a Lánchidat, a macskaköves budai utcákat, a félelmet, a reményt és rettegést. Külön tetszett a történetben, hogy távol marad az általánosítástól – mint ahogy az a történetből kibontakozik majd a végére, hiszen ugyanúgy jelen van a zsidó férfi és a náci katona. Míg a könyvet olvastam, szinte szemem előtt láttam nénit fiatalkorában nővéreivel, ahogy ülnek a zongora előtt a budapesti kávéházban, ahogy gyerekként az Úri utcai lakásukban élnek, és szinte úgy éreztem, mintha velük együtt én is elvesztettem volna azt a kort, azt az otthont – ahová soha nem térhettek vissza.

Eleanor, aki a nénit ápolja, szép lassan megismerkedik a magyar történelemmel, s ahogy a néni, úgy lassan ő is túlteszi magát az élet veszteségein és megtanul megbocsátani önmagának.

A kedvenc részem az egész könyvből az, amikor Eleanor, az amerikai nő Helena néninek a Monti csárdást játssza el zongorán. Miközben én is meghallgattam a művet az interneten, akaratlanul is elfogott az a torokszorító érzés, amit az írónő átadni próbált – és át is adta. Szinte éreztem a lapokon keresztül a hatalmas ház kissé dohos szagát, szinte láttam a festményeket, és hallottam a zongoraszót. Láttam az ott ülő fiatal, megtört nőt, és láttam az idős nénit, aki az öreg, ráncos kezére nézve szinte el sem tudja hinni, hogy megöregedett. Úgy emlékszem a tekintetére, amikor 1944-ről mesél, mintha magam ültem volna ott az ágya szélén.

Kevés ennyire megrázó, magával ragadó, különleges és sokatmondó történetet tartottam még a kezemben. Szeretném mondani, hogy kinek ajánlom, de igazából kivétel nélkül mindenkinek. Idősnek, fiatalnak, férfinak, nőnek, mindenkinek.

„Élünk és szeretünk. Lehetőséget kapunk arra, hogy ajtókat nyissunk ki vagy csukjunk be. Ez minden, amink van, és ez elég is.” /Karen White – Köztes idő/

Eleanor Murray soha nem felejti el Edisto Islanden töltött gyermekkorát, amikor édesapja még élt, és osztozott vele zene iránti szenvedélyében. Mostanra azonban minden boldog emléket elhalványít a bűntudat. Eleanor magát okolja, amiért nővére tolószékbe kényszerült, és mintha ez még nem lenne elég: szerelmes nővére férjébe is. 

Hogy a családot anyagilag segítse, Eleanor nappal egy charlestoni befektetési cégnél dolgozik, esténként pedig a zenélésbe menekül, és a közeli bárban zongorázik. Egészen addig, amíg a főnöke új lehetőséget nem kínál neki: idősödő nagynénjét, Helenát kellene gondoznia Edisto Islanden. Eleanor tehát lehetőséget kap, hogy visszatérjen oda, ahol élete legboldogabb időszakát töltötte, és osztozzon a zene iránti szeretetben a gyászoló Helenával, aki nemrégiben, rejtélyes körülmények között veszítette el húgát. 

Helena és a nővére a háború sújtotta Magyarországról menekült el 1944-ben, és a békés szigeten leltek menedéket. Ahogy az idős asszony és Eleanor összebarátkozik, mind több titokra derül fény a régmúltból, s ez mindkettejüknek segíthet abban, hogy végre szembe tudjanak nézni a fájó emlékekkel, s lezárják, amit le kell zárni…