Amikor James Bowen egy sérült, vörhenyes szőrű, kóbor macskát talált egy folyosón, még fogalma sem volt arról, hogy az élete mennyire meg fog változni. James egyik napról a másikra élt London utcáin, és biztosan tudta, hogy amire végképp nincs szüksége, az egy háziállat.
Mégsem tudott ellenállni a meghökkentően intelligens kandúrnak, akit befogadott, és gyorsan el is keresztelt Bobnak. Gondos ápolásának köszönhetően Bob lassan visszanyerte az egészségét, James pedig készült útjára engedni az állatot – úgy hitte, soha többé nem látják viszont egymást. Bobnak azonban más elképzelései voltak.
Ők ketten hamarosan elválaszthatatlanok lettek, s komikus – alkalmanként kockázatos – kalandjaik fokozatosan átalakították az életüket. Így segítettek egymásnak abban, hogy zaklatott múltjuk sebei lassan begyógyulhassanak.

A Bob, az utcamacska megható és felemelő történet, ami megérint mindenkit, aki csak elolvassa.

Akinek van macskája, tudja, hogy a közhiedelemmel ellentétben ugyanolyan hűséges is lehet, mint egy kutya, ugyanolyan szociális, törődő, érzékeny, emberi.

A Bob, az utcamacska c. könyv egészen véletlenül akadt a kezembe, de nyilván macskás gazdiként telibe talált, és egyetlen este alatt elolvastam. Nem azért, mert olyan fordulatos történet lenne, annyi csavart tartalmazna, vagy mert olyan érdekfeszítő. Hanem mert ez a sztori igaz történet, Bobé, és az egykor drogos, hajléktalan gazdájáé, akik egymásra találván úgyszólván megmentették egymás életét.

James Bowen nehezen tud boldogulni utcazenészként, és erős kísértés érez, hogy újra drogozni kezdjen, Bob, a macska pedig váratlanul bukkan fel az életében, és onnantól nem tágít mellőle legnagyobb szerencséjükre. James lassan  megtanulja, milyen felelősségteljesen viselkedni, tudván, hogy van még egy száj, akit etetnie kell, és akiről gondoskodnia kell, ugyanakkor egy megértő társat kap maga mellé, mi több, egyben munkatársat is, Bobot ugyanis imádják a londoni utca emberei, és sokkal szívesebben adományoznak nekik. De van kiút ebből a sötét mókuskerékből? Persze, hogy van.

Ez egy felemelő, nem túl pörgős, de szívet melengető történet, ami tökéletes választás a borús, őszi vagy téli, esős-havas napokra. Ami engem illet, kíváncsi vagyok a folytatására is, így remélem, bent lesz a könyvtárban a Bob szerint a világ.

Egyébként a történetből filmet is készítettek Bob, az utcamacska címmel 2016-ban, ajánlom azt is (persze szigorúan a könyv olvasása után) a macskakedvelők figyelmébe.

„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Mikor ​döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert.

Azt hiszem, Szerb Antal stílusa és világlátása elképesztő, megdöbbentő és velejéig hatoló. Ez a könyv egészen a kedvenceim közé került, ha valaki klasszikusokra vágyik, ez a könyve remek alkalmat kínál rá.
A célközönsége valószínűleg a húszas-harmincas éveikben járó fiatal nők és férfiak, akik útkeresésben vannak. S engem is éppen jókor talált meg, ami a koromat illeti. Mert miről is szól?

Egy férfiről, aki megszökik a konvencionális elvárások elől, a nászútján, mert nem akar konformista életet élni, asszimilálódni a mókuskerekes társadalomba, illetve akart, de nem tud, mert vágyik ifjúkori élete után, a szenvedély után, a megismerhetetlenség után. Erzsi, a felesége számára egy végleges lehetőség volt, hogy beolvadjon a hétköznapi emberek közé, de mégsem megy. Meg kell keresnie önmagát, számot kell vetnie a múlttal, érzéseivel, sőt, halálvágyával és általános depressziójával is, amiért az életet olyan értelmetlennek látja.
Erzsi ezzel szemben Mihályban épp a kiszakadást keresi a szokványosból, szeretné ő is megtapasztalni azt a művészi világot, amelyben a férfi él.
A sors fintora, hogy habár boldogok is lehetnének együtt, Erzsi megérti Mihály szándékait, fordítva azonban nem. Lehetnének boldog pár, látszólag beolvadva a szürke hétköznapokba, de ketten, bolondul. Végül mégis meg kell alkudni.
Végül minden fiatal feje lágya benő, felnövünk, sajnos dolgozni kell menni, és nem süttethetjük egész nap hasunkat Toszkánában – pedig milyen jó is lenne, Istenem. Én is erről álmodom. Ehelyett napi 8 órát ülünk hivatali munkákban, mint a főszereplő barátja, s ugyan kinek való ez? Mindenkinek?

Ez a regény olyan szépen feldolgozza azt a kettős érzetet, amely sokunkban van: szeretnénk kalandokat, világot látni, élni, henyélni, halmozni az élvezeteket, de szeretnénk a „hagyományos” örömöket is, családot, házasságot. S pénzt, ehhez pénzt, amihez munka és mókuskerék kell. Így múlik el a világ dicsősége?

Érdekes, hogy sok értékelő nem tudta átérezni a regény szereplőinek gondolatát, én együtt dobbantam vele. Egy kicsit Mihály vagyok, aki szeretne Olaszországban kalandozni, és elfeledkezni az elvárásokról. Egy kicsit Erzsi vagyok, aki fél az idegen örömöktől, és attól is fél, hogy elítélik és végképp megszűnik átlagpolgár lenni, és a ledérséget már nem lehet visszacsinálni, az erkölcsi tévelygés nem egészen visszafordítható. Ezért inkább el se induljunk az úton. S én vagyok az, aki bemegy reggel 8-tól 4-ig dolgozni… minden nap.

S az élet értelmét csak keressük mosogatás, gépelés, strandolás közben. S ezalatt elmúlik. S pedig minket mennyivel több hatás ér, mint az akkori (1937) embereket, s mi is néha megcsömörlünk, mint Mihály – „Hát kell ez az élet énnekem?”
Mi a különbség? A régi regényekben mindig azt olvasom, hogy az idegi kimerültségre, depresszióra idegszanatóriumba küldték a betegeket, „levegőváltozást” írtak elő, tengerpartot, ilyesmi. Kipihenték. Ma mit teszünk? Robotolunk, gyógyszert írnak fel, nem eshetünk ki a munkából, egyáltalában ciki rosszul lenni, nem boldognak lenni, mert annak kell lenni, mert elmondása alapján mindenki (álszentül) az, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy… És ne panaszkodjunk.
Kíváncsi vagyok, hova vezet ez. Azaz, hogy nem vagyok kíváncsi. De az olvasás gyógyír.

Tehát az 1937-ben 85 évvel ezelőtt papírra vetett gondolatok még ma is mennyire, de mennyire aktuálisak! Köszönöm ezt a történetet Szerb Antalnak.

Nektek volt szerencsétek Billy Milligan történetéhez? Én Daniel Keyestől Az ötödik Sallyt olvastam először (szintén hasonló téma), a Virágot Algernonnak könyvet, s természetese a Szép álmokat, Billy!-t és a Billy Milligan háborúit sem lehet kihagyni, azóta is nagy kedvencem a téma és a könyv is.

Azóta eltelt tízen x év, és lett belőle Netflixes doku sorozat, s Tom Holland főszereplésével (kár, hogy végül Leonak nem adatott meg) antológia sorozat is, melynek első évada dolgozza fel a tudathasadásos Billy történetét, akinek nem kevesebb, mint 24 személyisége volt.

Az első könyv fülszövege:

"Csaló vagy áldozat? Ki volt Billy Milligan? A világ máig sem kapott határozott feleletet. Zseniális színjátékos, aki orránál fogva vezette egész Amerikát, a bíróságokat, a pszichiátereket? Vagy egy megkínzott és szétesett ember, akinek testében csakugyan több tucat, különböző személyiség lakott? Az író két éven át faggatta Billyt és környezetét, hogy földerítse, miért támadott és erőszakolt meg a fiatalember ismeretlen nőket. Hogy ő tette-e egyáltalán, vagy a benne lakozók valamelyike: a szenvtelen Arthur, a lezser Allen, a vad Ragen, esetleg Adalana, a leszbikus nő. Keyes páratlan nyomozása a megsokszorozódott személyiségek rég vitatott rejtélyét helyezi új megvilágításba. Az olvasó végigkövethet egy fantasztikus élettörténetet, s a végén maga is ítélhet: bűnös volt-e Billy Milligan?"

„Kérem, ne háborodjanak föl, amikor a színpadon nemigen hallható trágár kifejezéseket használnak a szereplők. Nem mindegyikük, csak azok, akik pislákoló, csökött érzéseiket szókincs híján így próbálják kifejezni. A legújabbkori magyar dráma kimagasló művével egy nagyszerű előadással lehetnek gazdagabbak a türelmes és toleráns nézők. A kopott, düledező körgangos pesti bérház szürke, szomorú lakóinak kicsinyes életével ezernyi színt tud megmutatni Spiró: Keserűt, kétségbeesettet, csöndeset és harsányan nevettetőt, szépet és rútat, és mélységesen együttérző emberit. A Vénasszony és a Srác felemelő tragédiája igazi színházi élmény. Zsámbéki Gábor kiváló rendezésének, a nagyszerű színészi alakításoknak, elsősorban a felejthetetlen Gobbi Hildának köszönhetően, aki ezzel a csodálatos alakítással búcsúzott a színpadtól és egy kicsit már az élettől.” (Virág Katalin)

Spiró György a Csirkefej c. tragédiáját Gobbi Hilda számára írta, aki élete végéig játszotta a Vénasszony szerepét a színműben - később Törőcsik Mari vette át a helyét.

Több szereplő tűnik fel a színen (12), s az ő történetüket, összekapcsolódásukat, személyiségüket ismerhetjük meg. Vagy inkább személyiség-típusaikat, hiszen egyiküknek sincsen konkrét nevük, mindegyik inkább egy-egy embertípust jelenít meg, többségük azonban egyáltalán nem általános, a típuselnevezéseikre nem jellemző tulajdonságokkal vannak felvértezve. Például a Vénasszony nem bölcs, hanem keresi az útját és az élet értelmét. Mégis, habár 1987-ben íródott a mű, a mai kifordított, groteszk világunk szereplői elevenednek meg: a ledér nő, akinek talál magának komoly párt és nem tud családot alapítani. A tanár, aki magányosan tengeti az életét és az irodalomba menekül. A fiatal fiúk, akik elkanászodtak, az egyiküket a gyámügy kiskorában elszakította otthonról, csúnyán beszélnek, bűnöznek, elkallódnak az életben. A szülők, akik a gyerekekkel nem, csak a pénzzel törődnek. Ők s a többi szereplő mind-mind sarkított tulajdonságokkal rendelkező bábok, akiket Spiró György rángat. Aztán bekövetkezik a tragédia.

De mi is ez akkor tulajdonképpen? Társadalomkritika? Tükör? A darab olyan fontos kérdésekkel foglalkozik, minthogy mi az élet értelme idősen, család és emberi kapcsolatok hiányában, hova menekül az értelmiségi ember a zűrzavaros, mocskos jelen elől, ha nem vigyázunk, merre kanyarodik a fiatalság sorsa, pedig felelősek lennénk érte. Tudunk-e egymással kommunikálni, vagy csak elbeszélünk egymás mellett? Hova tűnt az emberi kötődés? A szomszédok is csak élnek egymás mellett, alig ismerjük egymást, s ha segítség kell, nem számíthatunk a környezetünkre. Ha ez akkor is így volt már... Hogy van most?

Ez egy elgondolkodtató színmű, s habár jómagam nem kifejezetten kedvelem ezt a stílust, novellában megírva egészen kedvemre való lenne - no persze a túlzó káromkodások és barokkosan szaggatott körmondatok nélkül.

Álmában ​nem, de életében egyszer kinyílik az ajtó az írónő előtt. Szeredás Emerenc ajtaja, amely mások számára örökre zárva marad. A megingathatatlan jellemű, erkölcséhez és hiedelmeihez tántoríthatatlanul ragaszkodó asszony házvezetőnőnek áll az írónőhöz, ám első perctől nyilvánvaló, hogy ő diktál. Gazdája megmérettetik, és nem találtatván könnyűnek, Emerenc nem csupán otthona, hanem lelke ajtaját is megnyitja előtte, ha csak résnyire is. Így sejlik fel Magyarország huszadik századi történelmének kulisszái előtt egy magára maradt nő tragikus, fordulatos sorsa. Vajon mit őrizget az idős asszony a hét lakatra zárt ajtó mögött?
Az ajtó a ki- és bezártság, a születés és a halál ősi jelképe. Állandó kettősség jellemzi a két főhős áhítatosan odaadó, máskor szinte gyűlölködő kapcsolatát is. A szeretet kapujában állnak. Sikerülhet-e végül beljebb vagy elengedni egymást?
Az ajtó Szabó Magda talán legismertebb regénye: Szabó István forgatott belőle filmet, és 2015-ben felkerült a The New York Times sikerlistájára.

Azt hiszem, ez a hatodik könyv, amit Szabó Magdától olvasok, és mégis, ez tetszett a legkevésbé. Ez a könyv valójában egy lehelletnyit öncélú, egy vezeklésregény, ami ugye igaz történet, s Szabó Magda talán így próbálta kiírni magából azt a fájdalmat, amit a történések végett át kellett élnie. Vagy azt a bűntudatot. Esetleg úgy gondolta, jóvátételként megosztja a világgal, hogy talán az idillikus kép róla nem a valóság, vagy hogy nem csak az. Talán írás közben sikerült megszabadulnia az önvádló gondolatoktól.

A könyv háromnegyede egyébként közel sem a krízisről szól, hanem két ember húsz éven át tartó érdekes, kicsit anya-lánya, takarítónő-gazdája kapcsolatról, ami amolyan se veled, se nélküledbe hajlik át. Emerenc, mint egy rossz anyós mindenbe beleszól, belekontárkodik, fölösleges nippeket és használhatatlan „giccseket” hord át Magdáékhoz, sértődékeny, önfejű. Magda nem tudja egyedül ellátni a házat az írás mellett, ezért szüksége van Emerenc segítségére, ugyanakkor rideg őszinteségére is: foglalkozzon inkább többet a férjével, amíg lehet (a férje mint tudjuk, beteges volt), s ne csak az írói világába zárkózzon el.
Emerenc egyébként fölöslegesnek tart minden értelmiségi munkát, az írást is, csak azt tekinti igazi munkának, ami látványos, és a két kezünk közül sarjad ki, tehát fizikai munka.
De valahogy ez a két furcsa, ellentétes, s már-már szerencsétlen ember mégis egymásra talál, és két évtizedet élnek le együtt, mígnem…

A könyvvel a legnagyobb probléma, hogy vontatott, és kevésbé koncentrál a problémára, inkább csak kettejük hétköznapjait írja le. De mi a lényege? Mert az az igazán fontos: hogy kire számíthatunk, ha megöregszünk, ha nincsen családunk, vagy ha van, de távol élnek, vagy ha meghaltak, ha bármi… Hogy az értelmiségi vagy a fizikai munka fontosabb-e. Hogy az emberi kapcsolatok vagy a karrierben való kiteljesedés milyen viszonyban van egymással. Milyen értékrendek szerint éljük az életünket? Van olyan, ami mindenki számára követhető, megfellebbezhetetlen? Mikor helyezzük saját magunkat előtérbe s mikor a másikat? Mivel tartozunk az időseknek? Vannak pillanatok az életben, amikor egy-egy döntésünk kihatással van a másik egész életére. Akkor, ott, vajon érzékeljük ezt, hogy ez most az a perc, amikor eldől minden? Sokszor csak évek múltán emlékszünk vissza egy-egy mozzanatra, ami végül sorsdöntőnek bizonyul. Így történt Szabó Magdával is.

Az emberi lét értelmének kérdései bontakoznak ki a vontatott sorok közül. Ha csak az utolsó száz oldalt kéne pontoznom, maximálisat kapna. Így sajnos, hogy döccenős, túlírt, a mondanivalójának van nagyobb értéke és jelentősége. Annyi biztos, hogy elgondolkodtató, de tudni kell eljutni a végéig.

Az ​őz gyilkosok és áldozatok regénye. Gyilkolt Józsi, a Három Huszár kocsmárosa, és gyilkolt Encsy Eszter, a történet hőse, a színésznő: ki-ki a maga eszközeivel. De a két gyilkos mögött ott lapul a harmadik is, a legveszedelmesebb: a kor, amelyben a színésznő született, amely iszonyatba fullasztotta gyermekéveit, aknamezőre küldte Emilt, korai sírba a munkára képtelen, virágait babusgató édesapát, s örökre kipusztított Encsy Eszterből minden hitet, bizalmat, örülni tudást. Mindaz, amit az élettől kap, későn érkezik: sem siker, sem elismerés, sem pénz, még szerelem se váltja meg többé iszonyú önmagától. És Encsy Eszter, ahogy attól a társadalomtól tanulta, amelyben él, amely fölnevelte, öl: megöli az egyetlen embert, aki valaha szerette, és tettével halálra ítéli önmagát is. Az őz megjelenése idején 1959-ben úgy robbant, mint a bomba. Hermann Hesse ajánló sorai egyengették külföldi útját, azóta harmincöt nyelven olvasható. Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle. Pedig a nemzetközi sajtó akkor tanulta meg szülővárosom, Debrecen nevét, mert úgy értékelték: …míg a történet gyilkosai és áldozatai megfutják pályájukat, a regény lapjairól az irgalmatlan szenvedélyek forróhidege fagyaszt-éget.

A lányregények után egészen furcsa bár egyébként nem rossz választás volt Az őzet választani következő olvasmányként Szabó Magdától. Most, hogy ezen értékelés írása közben már Az ajtót olvasom, kifejezetten jobbnak találom, hogy életrajzi kötetei előtt inkább egy újabb fikciót ismerhettem meg tőle, jobb az átvezetés. Kronológiailag is.

Mindazonáltal természetesen kissé morbid, ha a lányregények szereplőit összevetem a mostani főszereplő személyével, Eszterrel. Itt ugyanis két nőtípus elevenedik meg, s két életút. Az egyik Angéla, a maga természetes kedvességével, gyengédségével és gyengeségével, szépségével. Az örök nőideál, akivé még a 21. századi elvárások szerint is válnunk kéne. Lággyá, visszafogottá, nőiessé, s kedvessé nem csak kívülről, lényünkből fakadóan is. Ilyen egy „igazi” nő. Ezzel szemben itt van Eszter: forrófejű, gyakran utálatos, cseppet sem kedves, féltékeny, irigy, s mégis azért őt is lehet szeretni. Világ életében utálta a tökéletes Angélát, akinek idilli gyerekkora volt, míg neki szegénység és korai munka jutott osztályrészül. Végigküzdötte az életét, jobb sorsot teremtett magának, de sosem felejtette el, honnan jött, és az idő múltával is csak megvetni tudja azokat az embereket, akiknek „minden az ölükbe pottyant”.

Nagyon érdekes a korábbi értékelések olvasása, azt írják, mindenki Angéla szeretne lenni, de aztán rádöbbennek, valójában Eszterek. Szerintem mindenkiben mindkét személyiség ott van, ahogy a régi mondás tartja: attól függ, melyiket eteti az ember.
A mai társadalom is azt várja el tőlünk, hogy Angélák legyünk. De a farkastörvények Esztereknek kedveznek. Szerintem ez a könyv egy tökéletes példája a női meghasonlásnak, hányféle arcunk is van valójában, s milyen nehéz néha egyensúlyozni köztük. Az lenne az igazi, ha mindkettőt el tudnánk fogadni.

Mi ​történik, amikor egy ország felszabadul? Mindenki megkönnyebbül hirtelen, vagy cipeljük magunkkal a múltunk súlyát? A diktátort fejbe lőtték, rituálisan elégették az elnyomás kellékeit, de a titkokra nem derült fény, a régi reflexek pedig működnek tovább. Bármikor kitörhet újra az erőszak, mert a temetetlen múlt még fájdalmasan eleven. A tizenhárom éves Emma erős lány, tele kamaszos vadsággal. Egyszerre vesztette el az otthonát és a szüleit, de váratlanul felbukkanó nagyanyja magához veszi. Új életében mindennek tétje van: a gyásznak, a barátságnak és az első nagy szerelemnek, bármely pillanat magában hordja a katarzis lehetőségét. Emma a boszorkányos nagymamától tanulja meg a hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásokat, ám a saját ereje még ennél is nagyobb: ő talán képes nemet mondani a történelmi bűnre, és kilépni a soha-meg-nem-bocsátás véres örvényéből. A regény családtörténet és történelmi tabló egyszerre. A nyelve sűrű, mégis egyszerű, a részletek varázslatos intenzitása sodró és izgalmas történetté formálódik, leköti és nem hagyja nyugodni az olvasót. A gyermek mindent látó szeme, a kamasz mohó testisége és a felnőtt józan figyelme szövődik össze benne érzéki és érzékeny szöveggé. Rákérdez a titkokra és felébreszti a titkos tudást.

Varázsoljunk a semmiért, vagdossuk pengével a bugyinkat és szőrös is meg jaj itt az iskola, mi is volt a nagy történelmi esemény? Spicli! Ez volt, de nem mondjuk meg, hogy mi, van értelme vagy nin.. jaj félbehagytam egy egész fejezetet, bocsesz, holnap iskolába kell, a zsidó Bertuska, hoppá vége a könyvnek, csak 450 oldal… Húzzál vonalat a lisztbe…..

Máglyára vele… Na jó, annyira azért nem volt szörnyű, de be kell valljam, ahogy Máraiban a minap, Dragománban is csalódtam, s azt hiszem ez marad az első és az utolsó könyv, amit olvastam tőle. Valahogy úgy érzem, kicsit túl sok a hype körülöttük, és egyáltalán nem értem, mi az a sok pozitív vélemény a Máglyánál, én inkább a negatívabbakkal tudok egyetérteni, de lássuk, miért.

Önmagában még az első mondjuk, hatvan és az utolsó hatvan oldal még nem is lenne rossz, s kijöhetne belőle egy száz-százötvenes oldalas, érdekes kisregény, aminek van eleje, közepe, vége, íve, története, tart valahonnan valahová. De így való igaz, hogy kissé olyan, mint egy novelláskötet, egymástól szinte majdnem független, félbevágott apró jelenetekkel, amikre később hol visszaugrunk, hol nem, hol van jelentősége, hol nincs, kicsit, mintha egy befüvezve írt irományt tartanánk a kezünkben, se füle se farka. Az erdélyi történelmi eseményekre egész a legvégéig alig utal konkrétan a könyv, már azt hittem, úgy kell részletesebben utána olvasnom, szóval nem mondanám kimondottam, hogy azokat állítja a központba, éppen maximum említések szintjén. Igaz, a zsidók világháborús helyzetére már jobban kitérnek Nagymama visszaemlékezései, de rendkívül idegesítő módon félbeszakítva az addigi gördülékeny E/1-es elbeszélésmódot érthetetlen módon Nagymama E/2-ben meséli a múlt történéseit, pl.: bemész ide, felmászol ide… Ha addig bele is tudtuk magunkat élni a történetbe, az végképp kizökkent, hirtelen, mintha valami szerepjátékos könyvbe csöppennénk.

Ami a legzavaróbb volt az egész történetben, azok az indokolatlan „mágikus szálak”, de csak idézőjelben mondom így, mert inkább vajákosasszonykodásnak nevezném, Nagyi babrál a liszttel meg össze-vissza vonalakat húz, Nagypapa szelleme hol ott van hol nincs, semmi jelentősége… Nem történik semmi a varázslatok által, teljesen fölöslegesen kántálgatnak. Meg sincs magyarázva, hogy mi ez, hogy legalább lenne valami háttér, hogy ők most egy nagy ősi tudás tudói, boszorkányok leszármazottai, vagy teljesen bolondok – ez a legvalószínűbb -, esetleg az egész a kislány fikciója… Passzolom, de unalmas volt, és megakasztotta a regény általános folyamát. Nagymama egyébként is szinte beszámíthatatlan a történetben, egyszer azt mondja az unokának nehogy ezt tedd, de tényleg, nehogy, mert aztán én megtudom és akkor akkora baj lesz, hogy ihaj… Aztán Emma (alig szerepel a neve egyébként) végül megszegi a tilalmat, de nem szakad le az ég meg úgy kb. semmi nem történik… Meg Nagymama néha megkínozza (?) aztán mégse…

Oldalak szólnak arról, hogy a kislány eteti a hangyákat, megmenti őket… Mint akik be vannak kábítószerezve, de komolyan, bocsánat. Arról nem is beszélve, hogy közben azért vagy három meztelen szőrös alsófertályos jelenetet azért le kellett írni, hogy hangsúlyozzuk, hogy kamaszodik a gyerek. Ennek sem volt értelme, és nagyon idegenül jött ki egy meglett férfi tollából egy köze nincsen semmihez jelenetben…

Remélem, valaki írt már belőle egy rövidítettet, mert max. annak lenne értelme, és akkor azt olvasnám inkább újra, varázslatok és bugyivagdosás nélkül, E/1-ben, hagyjuk a hangyákat is.. Bocsánat.

Az élet oly csodálatosan megajándékozott, és oly tökéletesen kirabolt, mit várhatok még?

Az 1939-ben írt kitűnő regény egy beteljesületlen szerelem története. A mindig fellegekben élő, jellemgyenge, de szeretni valóan kedves Lajos és Eszter húsz esztendővel korábban bontakozott szerelmét rombolta szét, amikor a férfi Eszter nővérét, Vilmát vette feleségül. Felesége halála után, gyermekeivel látogatóba érkezik az asszonyhoz, aki még mindig szereti. 

A találkozás oka igencsak prózai: Lajos, aki már mindenétől megfosztotta Esztert, most végső menedékét készül elrabolni, a családi otthon eladására kéri. Eszter ekkor tudja meg, hogy a férfi nősülése előtt végső elkeseredésében levelekben könyörgött Eszternek, hogy szökjenek meg együtt, mert szüksége van rá. 

Eszter azonban sohasem kapta meg a leveleket.

Eddig nem olvastam még azt hiszem, Máraitól semmit, de ez a könyv nem is hozza meg hozzá a kedvem, az biztos. Ha valaki érti, hogy miért tette a végén Eszter azt, amit, mert hiába vagyok harmincon felül és nő is, szóval abszolút célközönség, valahogy mégsem értem. Vagy most neki ez a szerelem?

Rövid, másfél óra alatt elolvasható kis könyv, valahogy arra sem elég, hogy az ember rendesen a szereplők helyébe képzelje magát, s máris vége. Talán háromszor ennyi oldalban jobban megértettem volna, talán... Így viszont csak egy nagy lókötő és egy gyenge női jellem találkozása. Érdekes, hogy a tipikus lányregényekben fele ilyen szerencsétlen női karaktert sem találnék, ha akarnék se. Maradok inkább akkor a makrancos női ideálképnél, köszöntem.

Németh Lászlónak ez a méltán népszerű regénye egy férfihoz nem vonzódó, hideg természetű fiatalasszony házasságának tragédiájáról szól. Ottrubai Nelli családi okokból kénytelen hozzámenni Takaró Sándorhoz, a társadalmi ranglétrán felfelé kapaszkodó gazdag parasztság e vérbő és olvadékony természetű, jellegzetes képviselőjéhez. Nelli mindent megpróbál, hogy házasságát elviselhetővé tegye, de zárkózott, magának való, eredendően tiszta és magányos egyénisége fellázad, valósággal megöli férjét, végül pedig a másokért vállalt munka önzetlen örömében találja meg a megtisztulás, meggyalázott élete értelmét. A regény nemcsak döbbenetes erejű lélekrajz, hanem a letűnt falusi úri világ életének pompás képe is.

Na hát az kétségtelen, hogy az ember nehezen szánja rá magát arra, hogy erről a regényről írjon. Egyébként nem először volt hozzá szerencsém és nem is utoljára, nyáron valószínűleg újra kell majd olvasnom, bár egyébként nem bánom.

Próbálok visszaemlékezni a tizenévekkel ezelőtt rám gyakorolt hatására, de csak arra emlékszem, hogy az osztálytársaim mind utálták a könyvet, de nekem tetszett, magam sem tudom, miért, de most is tetszik a vontatottsága ellenére. Valahogy az ember végig várja, mi sül ki ebből az egészből, és kicsit morbid, de úgy éreztem magam, mint mikor szörnyűségek közepette az ember csak bámul, és nem takarja el a szemét, és csak néz, mert kíváncsi, hogy mi fog történni. Valahogy ez is ilyen érzés volt. Elolvasása után érdekességképp a belőle készült filmet is megnéztem, nem tudom, a legjobb karaktert választották-e Sanyi szerepére, de Imréére Latinovits mindenképpen tökély volt, csak sajnáltam, hogy nem szerepelt valami sokszor sem a regényben, sem ott.

Én is azon gondolkodtam, mint egy másik értékelő, akinek olvastam a véleményét, hogy vajon ha Nellike Imréhez megy hozzá, és nem Sanyihoz, akkor is így alakult-e volna az élete. Benne volt-e a hiba, vagy a házasságában, hogy nem jó emberhez kényszerült hozzámenni? Megmondom őszintén, én eleinte egyáltalán nem tudtam Sanyit se hibáztatni, voltaképpen egy jó kedélyű, kedves fickó, aki mellett akár boldog életet is lehetett volna élni, s sajnáltam, hogy ilyen savanyú, (szörnyű bélyeggel élve frigid) nő jutott neki. Ugyanakkor Nellit is tökéletesen meg tudtam érteni (pláne, ha közben legalább mást szeretett volna úgy igazán), mert ha az ember nem vonzódik valakihez, és iszonyodik tőle, abból nehéz testi vágyat és szerelmet csiholni. Lehet persze egymás mellett szépen éldegélni, ahogy az öregek szokták volt mondani, de az azért mégiscsak lehetetlen, hogy az ágyban aztán ezt az iszonyodást el lehessen viselni – pedig hányan lehettek így akkor, s vajon hányan vannak így most is egy kihűlt házasságban (nem akarom tudni, szerintem sokan).
Tehát lelkileg megrendítő volt olvasni, főleg úgy, hogy önmagában egyik szereplő sem hibáztatható, és mindkettővel egyet tudunk érteni, érezni. Egyszerűen szörnyű, ha az ember élete valahogy így félresiklik, és én is azon gondolkodtam, ilyen esetekben (nem konkrétan, hanem általában), bele kell-e törődnünk a „sorsunkba”, vagy próbálni azon változtatni minden fogcsikorgatás árán is – de mi van, ha közben nem sikerül, az az igazi összeroppanás.

Nagyon jól kidolgozott lélekrajzi regény, aminek azért megmondom őszintén, eleinte nehéz volt a nyelvezetére ráállni a mai olvasmányok után – és a tempójára is –, de mégis ad valamit, befészkeli magát a fejbe és kérdéseket vet fel, és napokig gondolkodhatunk rajta. Hát, még ha egyszerre olvassuk, és lehet róla beszélgetni is. Szerintem igényel egyfajta gondolati és érzelmi nyitottságot, előítéletmentességet. Nem gondolom egyébként, hogy középiskolában kötelezővé kéne tenni, valahogy úgy gondolom, hogy az ember ezt csak akkor érti meg igazán, vagy akkor nem csak egy anekdota, ha élt már párkapcsolat(ok)ban, és van mihez viszonyítani.

Bennem a legérdekesebb (költői) kérdés, amit felvetett, hogy vajon az emberek többsége (legyen mondjuk 30-35 feletti korosztályról szó, aki már nem csak a féktelen boldogságot vadássza) önmagában pozitív szemléletű bármi is van, vagy csak egyszerűen elégedett az életével úgy ahogy van szóval szerencsés, vagy pedig csupán elfogadta, amit a sors kimért rá? Epiktétosz filozófus szerint az ember azzal törődjön, ami tőle függ, s ami független, tehát ő nincsen rá hatással, azzal próbáljon meg kibékülni, s Descartes is azt mondja, inkább mi igazítsuk a világhoz az elképzeléseinket, vágyainkat, semmint a világot próbáljuk meg megváltoztatni. Ez majdnem ugyanaz, amit Sanyi és Nellike anyja képvisel. Én azért arra a következtetésre jutottam, meg kell próbálni mindent, hogy változtassunk rajta, de ha nem megy, addig is valahogy elégedettnek próbálni lenni.

Bátran ajánlom minden nagykorúnak a könyvet, klasszikus.
S mielőtt elfelejtem: Le a kalappal Németh László előtt, hogy ennyire képes volt belelátni a női lélekbe, elképzelni sem tudom, hogyan.

„Albert Camus (1913−1960) francia író, a 20. századi francia irodalom egyik nagy tehetségű képviselője volt. Algériában született, s francia földön, az országúton halt meg autószerencsétlenség következtében. Népszerűsége máig se csökkent, s még a franciáknál is legfeljebb Malraux-é vagy Saint-Exupéry-é vetekszik vele, holott kevesebbet írt bármelyiknél, s életműve a maga egészében inkább egy nagy ígéret, mintsem egy kész pálya benyomását kelti a mai olvasóban.” (P. Farkas 2017).

Első írásai 1932-ben, mindössze 19 éves korában jelentek meg a Sud című folyóiratban, első könyve pedig, a L’Envers et l’endroit című esszégyűjtemény 1937-ben. Ezek azonban jó ideig nem hozták meg számára a várva várt ismertséget. Végül az újságírásban és a szerkesztésben találta meg számításait.

Egy időben persona non gratanak számított, hiszen nem csak, hogy kilépett a kommunista pártból (bár más vélemények szerint inkább kizárták), 1951-ben A lázadó ember című kommunista ellenes műve, melyben a sztálini diktatúrát bírálja, igencsak nagy port kavart (Szabó 2010).

1957-ben 44 éves korában – igen fiatalon – Nobel-díjat kapott, ez azonban csak még inkább felszította a dühöt politikai ellenfeleiben. Giovanni Catelli Camus halála című könyvben írtak szerint a halála sem pusztán autóbaleset volt, hanem tervezett likvidálás, amelyet 3 évbe telt teljesíteni (Catelli 2021).

Az az egy azonban vitathatatlan, hogy regényeinek mondanivalói, tanulságai, erkölcsi kérdései még most, a XXI. században is módfelett aktuálisak. Ismertebb művei közé tartoznak a teljesség igénye nélkül pl. A lázadó ember, Közöny, A pestis, A száműzetés és az ország, Caligula, Ostromállapot című alkotások.

A pestis című műve megírásához 1939-től ’43-ig gyűjtött adatokat és tanulmányozta az orvosi szakirodalmat is. 1942-ban Oránban, Északnyugat-Algériában személyesen is gyűjtött tapasztalatokat, ebben az időszakban ugyanis ezen a területen tífuszjárvány pusztított. Összesen 7 évig dolgozott a regényén, mely végül világhírű lett. Magyarországon A pestis először 1992-ben jelent meg az Európa kiadó gondozásában, azóta pedig több nyomtatott és elektronikus megjelenést is megélt. Az Edistat kiadási statisztikával foglalkozó külföldi oldal egyik közösségi oldalán közzétett diagramja szerint 2020-ban meglehetősen megnőtt az eladott példányok száma a könyvből – egyértelműen a koronavírus-járványnak köszönhetően.

„Növekszik a Camus "La Peste" eladása 2020 első 8 hetében! Íme a könyv 2019-es és 2020-as eladásainak összehasonlítása."

A statisztikából jól látható, hogy 2019-hez képest 2020-ban növekedtek az eladási számok. Ahogy dolgozatomban Camus a műben feltett erkölcsi kérdéseit feszegetem, rájöhetünk, hogy 2019 óta a járványhelyzet következtében szinte ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, és ugyanazokkal a kérdésekkel találjuk szembe magunkat, mint Rieux doktor és társai, a kötet fő- és mellékszereplői.

Mindjárt a történet elején egy ismerős dilemmába botlunk. Felüti fejét ugyanis a járvány, sokáig azonban az emberek, átlagpolgárok, sőt, maguk az orvosok és vezetők sem akarják még maguk előtt sem elismerni, hogy ez bizony: pestis. Az újságok elbagatellizálják, alábecsülik a helyzetet, s egyébként is jobban foglalkoztatja őket a patkányok váratlan megbetegedése és pusztulása, tetemük zavaró jelenléte a városban, mint az emberek körében terjedő betegség. Ami az orvosok hozzáállását illeti:

„Az öreg Castel, aki nyugodtan rágcsálta sárguló bajuszát, világos szemét Rieux-re vetette. Aztán jóindulatúan végigmérte a jelenlevőket, majd megjegyezte: ő nagyon jól tudja, hogy ez pestis, de azt is, hogy ha hivatalosan beismerik, akkor kénytelenek lesznek szigorú intézkedéseket tenni. Jól tudja, hogy kollégái végeredményben ettől torpannak meg, ő tehát kollégái nyugalma érdekében hajlandó elismerni, hogy nem pestisről van szó.” (Camus 1992).

Tehát amikor már intézkedésekre lenne szükség, akkor is haboznak, késlekednek, s mikor végre megtörténik a szigorítások bevezetése, akkor sem a kellő mértékben:

„A rendelkezések nem voltak drákóiak. Látszott, hogy igen nagy engedményeket tettek, nehogy nyugtalanítsák a közvéleményt.” (Camus 1992).

Kétségtelen, hogy erkölcsileg az lett volna a helyes döntés, ha felvállalják a felelősséget, és időben cselekednek, s a biztonság érdekében inkább túl- mint alábecsülik a helyzetet. Nagy igazság azonban, hogy az ember katasztrófahelyzetekben sosem akarja elhinni, hogy mindez tényleg megtörténhet, és tényleg vele történik. Talán így voltak ezzel a regényünk szereplői is.

Amikor aztán végül az algériai Oran város karantén alá kerül, találkozunk a következő dilemmával: Ha egy halálos járvány sújtotta települést karantén alá vonunk, mint vezetők, engedélyezzük-e a családok újraegyesülését azon formában, hogy a városon kívül maradt, kívül rekedt felek visszatérhessenek oda? Kétségtelen persze, hogy a hazatérők ezzel saját életüket sodornák veszélybe. Oran városának döntéshozói ezt megengedik, ezzel az egyes személyek kezébe helyezve a döntést, s egyidejűleg elhárítva a saját felelősségüket.

„Egyébként néhány nap múlva, midőn nyilvánvalóvá vált, hogy senkinek sem sikerülhet elhagyni városunkat, felvetődött a kérdés, vajon engedélyezhetnék-e a visszatérést azoknak, kik a járvány előtt távoztak el. Néhány napi gondolkodás után a megyeháza igenlő választ adott. …

Erre aztán néhány család, igaz, hogy kevesen, könnyelműen fogta fel a helyzetet, s mivel a vágy, hogy viszontláthassa rokonait, legyőzött benne minden óvatosságot, felszólította az illetőket, hogy éljenek az alkalommal.” (Camus 1992).

Vajon helyes döntés volt-e ezt engedélyezni? S a másik kérdés: ha karantén alá vont állampolgárok lennénk, kérnénk-e a rokonainkat, hogy térjenek oda vissza? Személyes véleményem szerint inkább élnék távol beláthatatlan időig családomtól, minthogy őket is veszélybe sodorjam. A fentebbi idézetből látszik azonban, hogy sokan felelőtlenül cselekedtek, és/vagy még ekkor sem értették meg a járvány igazi pusztítását.

Ennél egy fokkal egyszerűbb kérdés: előtérbe helyeznénk-e saját érzelmeinket, jólétünket a közösségénél? Camus könyvében ugyanis egyes esetekben pontosan ez történik. Például Rambert, az újságíró sokáig igyekszik kijutni Oranból, annak ellenére, hogy egyáltalán nem tudhatja, megfertőződött-e már, azért, hogy újra láthassa kedvesét – és persze kimondatlan, de valószínűleg nem szeretne ő sem pestisben meghalni. A könyv vége felé gondolja csak meg magát, amikor győz benne a lelkiismeret, és a város elhagyása helyett inkább a betegek segítése mellett dönt. Ezzel Camus maga is megfogalmazza erkölcsi ítéletét a felelősség alól kibújni akarók felett. Vajon, ha 2019-ben lehetőség nyílott volna rá, hogy egy olyan helyre menjünk, ahol nem szedi a koronavírus az áldozatokat, megtettük volna-e?

Rambert tehát nem szökik meg, a pestis azonban szakadatlanul, fáradhatatlanul szedi áldozatait. Egy ideig az emberek tehát hitetlenek, felelőtlenek, aztán félnek, megijednek, az ijedtség helyét azonban egy idő eltelte után kezdi átvenni a közöny.

„…mintha minden szív megkeményedett volna, és mindenki úgy járt és úgy élt a jajszavak szomszédságában, mintha ez az emberek természetes beszéde lett volna.” (Camus 1992).

Egy másik végletes viselkedés pedig a „szenvedély”. Amikor a szigorítások és szabályok ellenére megszegjük azt, nem gondolva tetteink következményére.

„Ilyenkor lehet átélni az életnek azt a szenvedélyét, mely csak növekszik a nagy megpróbáltatások idején. Ha a járvány tért nyer, az erkölcs is lazulni fog. Viszontlátjuk majd a milánói szaturnáliákat a sírok szélén.” (Camus 1992).

Fellazul tehát az erkölcs. Az emberek tömegbe verődnek, dorbézolnak, egyes árusok a hasznukat keresve megemelik az áraikat. Egyes csoportok már szinte eszüket vesztik. Amikor ugyanis a helyzet szinte már a tetőfokára hág, és Oran lakosai úgy érzik, nincs menekvés a pestis pusztító karmai közül, már fegyveres erőkkel ostromolják a kapukat, hogy kijuthassanak.

„Éjjel a városkapukat ismét megrohamozták, több ízben is, de ezúttal kisebb fegyveres csoportok. Volt is néhány lövöldözés, sebesültek, egy-két szökés.” (Camus 1992).

Ramberttel ellentétben tehát sokan a szabadulás mellett döntenek. Pedig van-e egy ilyen helyzetben menekülés? Ha belegondolunk, amennyiben sokan jutottak volna ki a kapuk közül, és egyesek fertőzöttek lettek volna, könnyen borították volna a környező vidékekre is a halál hirtelen leplét. Talán nem volt meg bennük a bátorság, amely hosszú korok óta az egyik legfőbb erény, hogy viseljék a sorsukat.

A fentebbiek azonban általános erkölcsi kérdések, amikre még csak-csak tudunk válaszolni, hiszen vannak döntési lehetőségek: dönthetek úgy, hogy habár a rokonaim bejöhetnek a karantén alá zárt településre, mégsem hívom őket; dönthetek úgy, hogy habár veszélyeztetett zónában rekedtem, mégsem szököm ki, és nem terjesztem a fertőzést; dönthetek úgy, hogy betartom a szabályokat és az intézkedéseket.

Mi a helyzet azonban akkor, amikor globálisabb, kulturális és vallási dilemmáról is szó van, és választásunk sincsen? Camus regényében ez a pont akkor jön el, amikor a sok halott következtében először csak a tisztességes temetés menetéről mondanak le, s a holttesteket tömegsírba temetik búcsúztatás nélkül, később azonban, amikor már a temető is teljes egészében megtelt, régi sírokat exhumálnak, hogy a maradványokat elégessék.

„A temető végében, egy masztixfákkal beültetett térségen, két hatalmas árkot ástak. Egyik volt a férfiak árka, a másik a nőké. A közigazgatás e tekintetben tiszteletben tartotta az illemet, s csak jóval később tűnt el a szemérmesség ez utolsó nyoma is, mikor a körülmények kényszere folytán már összevissza, egymás hegyén-hátán temettek el férfiakat és nőket, mit sem törődve az illendőséggel.

…

Valamivel később azonban kénytelenek voltak más megoldást keresni, és még jobban kiszélesíteni a lehetőségeket. Egy megyefőnöki rendelet kisajátította az örökös használatba adott sírokat, és az exhumált maradványok elindultak mind a halottégető kemence felé.” (Camus 1992).

Ez a döntés szembe megy a vallásukkal, hitükkel, és kulturális hagyományaikkal is. Erkölcsileg talán helytelen első látásra, még sincs más választás: meg kell akadályozni a járvány terjedését. Márpedig a nem megfelelően elföldelt vagy elégetetlen halottak tovább terjesztik azt. Szembemennek tehát a társadalmi normával, általános elvárásokkal. De talán épp ezzel cselekednek helyesen: a nagyobb jó érdekében.

Érdekes, ha megfigyeljük ezt a mondatot a könyvben:

„Azt mondták, hogy ez a néhány halott szükséges ahhoz, hogy olyan világot teremtsünk, ahol már senkit sem fognak megölni.” (Camus 1992).

Ha belegondolunk, hogy Camus a második világháború után írta a könyvet, nem alaptalan feltételezés, hogy maga a mű a második világháborúnak a metaforája. Párhuzamba vonható Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művével olyan értelemben, hogy burkoltan mindketten az emberi társadalmat és legfőképpen a háborúskodást bírálják. A pestis olyan, mint a háború. Vagy a háború olyan, mint a pestis? Ha egyszer elindul, megállíthatatlan, az emberek felelőtlensége tovább szítja az erejét, és akármit is teszünk, egy járvány vagy egy háború úgy fest, időről-időre megismétli önmagát. S, hogy a fentebbi idézetet megkérdőjelezzem: elég-e „néhány” halott, hogy ezt megállítsuk?

„Mindaz, amit nyerhetett az ember a pestis meg az élet játszmáján, nem más, mint az ismeret és az emlék.” (Camus 1992).

„Az egyenlőséget, melyet a halál jelenléte nem tudott megvalósítani, a szabadulás öröme bevezette legalább néhány órára.” (Camus 1992).

A regény végén tehát a pestis elmúlik, ideig-óráig még hordoz némi pozitív változást magában, az emberek esetleg felocsúdnak a borzalmakból és értékelni kezdik, amijük van, kedvesebbek egymáshoz, az élet azonban végül úgyis mindig visszatér a régi kerékvágásba. Emlékeznünk kellene a történelemre, hogy mindez ne ismétlődhessen meg Camus szerint is, az igazság azonban személyes véleményem szerint az, hogy az emberiség minden harmadik generációjának már nincsenek személyes emlékei egy háborúról (mert hiszen a pestis maga a háború metaforája), s ezért újra és újra megtörténik. Mi a személyes felelősségünk ebben? S létezik-e olyan közös erkölcsi tudat, amely ezt megakadályozhatná?

Internetes hivatkozások:

1. A pestis c. könyv eladási statisztikái 2019-2020
   https://twitter.com/edistat_actu/status/1234450836538957824?ref_src=twsrc%5Etfw%7Ctwcamp%5Etweetembed%7Ctwterm%5E1234450836538957824%7Ctwgr%5E%7Ctwcon%5Es1_&ref_url=https%3A%2F%2F24.hu%2Fkultura%2F2020%2F03%2F04%2Fkoronavirus-camus-a-pestis-konyv%2F

Egy csendes kisvárosban pestisjárvány tör ki, s egyre inkább elhatalmasodva, egyre több embert legyilkolva hatalmába keríti a várost. A főhős, Rieux doktor, Camus leghíresebb korai esszéjének – Sziszüphosz mítosza – irodalmi megtestesülése, aki nem hajlandó tudomásul venni a vereséget, újra és újra lázad a könyörtelen sorssal szemben, s az emberi lét értelmét a küzdelemben keresi, mely bármennyire reménytelen is, az ember győzelmét képviselheti a vak végzettel szemben.
A regény egyike a legnépszerűbb műveinek, a járvány teremtette sajátos világ kiválóan alkalmas a legkülönbözőbb magatartásformák bemutatására.

A mondanivalója nagyon is aktuális a könyvnek, ha csak a koronavírus-járványra gondolunk is. Camus a 2. világháború egyfajta metaforájaként írhatta meg A pestis c. könyvet, amelyben olyan erkölcsi kérdéseket feszeget, mint hogy kiszöknénk-e egy járvány sújtotta településről, ha módunk lenne rá, vagy beengednénk-e a szeretteinket a veszélyes karantén területére, ha ki nem is mehetünk. Inkább az embereket mentenénk, vagy a saját bőrünket? Segítenénk a betegek ápolásában? Betartanánk az intézkedéseket, szabályokat, vagy a saját örömünket hedonistán hajszolnánk? Számítanak még az emberi törvények pestis járvány idején? Például meg kell adni a halottaknak a tisztességes temetést, vagy a járvány terjedésének megakadályozása érdekében minél hamarabb a föld alá kell tenni őket? És ha már a halottak száma annyira megnövekedik, hogy a tisztességes temetés lehetetlen? Mi is az erkölcsileg helyes út, amikor választani kell? A normák betartása, vagy épp vis major idején azok megszegése?

Sajnos a kérdések egy részére az utóbbi 3 évben magunk is választ kaphattunk.
A mondanivaló tehát velős, a karakterek kidolgozása azonban annyira elnagyolt, hogy alig lehet őket megkülönböztetni egymástól, és a regény közepétől igencsak csökken az élvezhetőségi görbe, történések helyett végeláthatatlan szónoklatokat kapunk. Kicsit úgy éreztem, hogy lehetett volna vágni rajta, sűríteni, tömöríteni. Akkor kapna max csillagot. Ennek ellenére olyan korszakot élünk, amikor sajnos megéri elolvasni és elgondolkodni rajta.

Mindig nagyon érdekes régi levelekre, naplóbejegyzésekre bukkanni. Pláne, ha azok a saját szüleinktől származnak, és pláne, ha az, amiről a levelek szólnak, egy egészen más korban vagy országban történtek. Így van ez Angela Petch A toszkán titok c. regényében is, amelyben Anna édesanyja, Ines hagyatékát olvasván repül vissza időben és térben, hogy megtudja, milyen is volt igazából az asszony, aki haláláig soha nem nyílt meg előtte igazán.

Anna szíve majdnem megszakad, amikor elveszíti szeretett édesanyját, Inest. A hagyatékban egy halom régi, megsárgult, olasz nyelvű levélre bukkan. Azt reméli, végre megtudja, mi is történt az édesanyjával a második világháborúban.
A naplóbejegyzések nyomán Anna eljut a hegyek közt megbúvó, varázslatos kis toszkán faluba, Rofellébe, ahol lassan összeállítja a múlt darabkáit: rájön, milyen boldogan telt az édesanyja ifjúkora Toszkána vadregényes, hegyes-völgyes vidékén, és megtudja, hogyan vetett véget ennek az idillnek a háború kitörése. Anna előtt feltárulnak a múlt titkai az anyjáról, aki annak idején a partizánmozgalom tagjaként kivette a részét a küzdelemből, és egy sebesült angol katona életét is megmentette, de nem sejti, hogy Ines titkai az ő életét is fenekestül felforgatják majd.

Izgalmas romantikus történet arról, hogyan öröklődnek nemzedékről nemzedékre a háború traumái, és hogyan mentheti meg az embert a szerelem a legsötétebb időkben is.

Homoszexuálisnak lenni bűn? Ma már viszonylag elfogadók vagyunk a témával kapcsolatban, és egyre több könyv és film jön ki, amely ezzel foglalkozik, ezt taglalja, de még mindig nem általános az emberek véleménye erről. Van, aki elítéli, másokat semlegesen viszonyulnak hozzá. Ahogy észrevehettük egyébként a legtöbb könyv a fiúkkal, férfiakkal foglalkozik ilyen téren, úgy, mint a Simon és a Homo-sapiens lobbi, vagy a Szólíts a neveden. A leszbikusokkal azonban mi a helyzet? Az kevésbé polgárpukkasztó, őket vajon jobban elfogadják? Emily M. Danforth 2018-ban megfilmesített regényében, a Cameron Post rossz nevelésében visszarepülhetünk kicsit az időben egy bigott kisvárosba, s megtudhatjuk, milyen lehetett akkoriban felcseperedni ilyen "Istentelen bűnökkel".

Amikor ​a tizenéves Cameron Post szülei autóbalesetben váratlanul meghalnak, a lány első, sokkoló reakciója a megkönnyebbülés. Az suhan át az agyán, hogy hála az égnek sosem fogják megtudni, mit tett pár órával korábban: a legjobb barátnőjével csókolózott a szénapadláson.

Cam a szülei halálát követően a mélyen vallásos nagynénjéhez és jó szándékú, de reménytelenül régimódi nagyanyjához költözik. Tudja, hogy attól kezdve egészen más lesz az élete. A Montana állambeli Miles Cityben a túlélés két legfőbb alapszabálya: olvadj be, és hagyj békén másokat! Cam mindkettő tökéletes szakértője lesz - de az érzéseit és vágyait nem tudja magában elfojtani.

Egy napon a kisvárosba költözik Coley Taylor, a gyönyörű és hibátlan cowgirl, aki az iskola legmenőbb srácának a barátnője. Coley és Cam között váratlan, intenzív barátság alakul ki, amely, úgy tűnik, akár több is lehet, mint barátság…

De amikor ez már-már reális lehetőséggé válik, Cameront hideg zuhanyként éri a felismerés: csúnyán elárulták. Nagynénje drasztikus lépésre szánja el magát annak érdekében, hogy "helyrehozza" az unokahúgát - az Isteni Ígéret Keresztény Iskola és Gyógyítóközpont bentlakásos nevelőprogramjába küldi őt.

A Cameron Post rossz nevelése egy felejthetetlen regény önmagunk felfedezéséről és arról, hogy találjuk meg a bátorságot ahhoz, hogy a saját szabályaink szerint éljük az életünket.

A regényből Chloë Grace Moretz főszereplésével Sundance-nagydíjas film is készült.

Mi vár ránk a halál után? Bizonyára mindannyiunkat foglalkoztatja ez a kérdés már ősidők óta. A különböző vallások különböző magyarázatokat, elméleteket nyújtanak számunkra, s ki-ki maga dönti el, miben hisz, mit tart igazságnak. Talán ha eljön újra a Megváltó, majd ki-ki aszerint, milyen életet élt, a Mennybe vagy a Pokolba jut? Vagy újjászületünk, mindig másfajta élőlény képében? Vagy csak a sötétség marad, a tudattalanság? Thomas Pierce: Holtvágány című regénye egy olyan egyedi, regényesített megközelítése ennek a kérdésnek, amelyhez hasonlót ritkán olvashatunk.

Szerelem ​és halál. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Jim Byrd meghalt. Egy kicsit. Néhány percre. Szívmegállás harminchárom évesen… de sikerült visszatérnie. És a legjobban az aggasztja, hogy odaát nem látott semmiféle fényalagutat, angyalokat vagy más effélét. Megszállottja lesz a kérdésnek: vajon mi vár ránk a halál után?
Aztán 100%-ig hiteles kísértettörténetekről hall. És újabb szívprobléma csap le rá: összejön gyermekkori szerelmével, Annie-vel. Hamarosan egybekelnek, és Jim apjának társaságában immár hármasban folytatják az egészen tudományos jellegű nyomozást az egyik legezoterikusabb titok nyomában. Hologramok, túlvilági üzenetek és egy gép, ami élők és holtak között kapcsolatot teremthet. Mindennel megpróbálkoznak, ami szemük elé tárhatja síron túli jövőjüket.
Csakhogy amit megtudnak, az egyáltalán nem olyasmi, amire kíváncsiak lettek volna.
A díjnyertes amerikai szerző, akiről a New York Times azt írta: "őrülten jó", eddig novelláival kápráztatta el olvasóit. Bemutatkozó regénye, ha lehet, még magasabbra teszi a lécet, és provokatív témaválasztása miatt egyszerűen muszáj elolvasni. De vigyázat, a befejezése után még jó darabig kísérteni fog!

Adott egy negyven emeletes toronyház, ahol kétezer ember éli mindennapjait. De ennyi ember mégis hogy tud egymással békében létezni? Milyen viszonyt ápolnak az egyes szomszédok? Vagy teljesen elszigetelve élnek, luxuslakásaikba zárkózva? Vagy csak idő kérdése, hogy a feszültség és az emberekben az állat felszínre törjön és elszabaduljon a pokol? J. G. Ballard 2015-ben megfilmesített könyvében, a Toronyházban kis atrocitásoktól jutunk el a demoralizáló, sőt, vérfagyasztó végkimenetelhez.

A ​KAPUKON BELÜL AZ APOKALIPSZIS VÁR

Az orvos Robert Laing válását követően egy vadonatúj, hipermodern toronyházba költözik London peremén. Ez a minden igényt kielégítő épület teljeskörű kiszolgálást nyújt, lakóinak ki se kell lépni a kapun. És ez a maximális önellátás különös következménnyel jár: a lakóközösség lassan leválik a kinti társadalomról, és kialakítja saját hierarchiáját. Laing is beilleszkedik a rendszerbe, összebarátkozik Charlotte-tal, a gyermekét egyedül nevelő anyával, és Richard Wilderrel, a lázadó természetű dokumentumfilmessel.
Aztán egyszer csak homokszem kerül a gépezetbe. Az ellátás akadozni kezd, és az emberekben eddig, az udvarias felszín alá söpört elégedetlenség és sok-sok apró sérelem vulkánként tör ki. Egész emeletek fordulnak egymás ellen, folyosókat, lépcsőházakat és lifteket szállnak meg, lakásokat fosztanak ki, és a harc hamarosan már életre-halálra megy.
Laing félúton reked az épület teteje és alja között, és miközben körülötte elszabadul a pokol, ismerőseiről egyre furcsább dolgok derülnek ki, és végül szembekerül az események bábmesterével, a toronyház legfelső szintjén élő, titokzatos tervezővel.

J. G. Ballard, A Nap birodalma és a Karambol világhírű szerzője olyan rendezőket ihletett már meg, mint Steven Spielberg és David Cronenberg. Ebből a mesterművéből Tom Hiddleston és Jeremy Irons főszereplésével készült film.

"A könyv legalább annyira releváns most, mint a megírásakor. Ugyan a 70-es években született, egyfajta közeli jövő képét vázolva fel, de mi most pontosan ebben a jövőben élünk."
- Ben Wheatley, a regényből készült film rendezője

"Ballard legjobb regénye… Parádés."
- The Times

Tudni ​akarod, ha hazudnak neked? A mobilod megmondhatja. Persze egy ingyenes appnak is lehet nagy ára…

Riccardo Merisio élete egy nehéz szakaszán jutott túl, de fokozatosan újra megtanult mosolyogni. Új állása van, és egy kolléganőjével talán valami komolyabb kapcsolat is elkezdett kibontakozni. Egy este azonban, miközben Annával csetel, megjelenik egy felirat a mobilja kijelzőjén, ami arra utasítja, töltsön le egy WhatsTrue nevű applikációt.

A felszólítás elől nem sikerül kitérnie, és attól a pillanattól kezdve, hogy az app föltelepült, különös dolgok történnek: a beérkező üzenetek mind nagyobb része mellett tűnik fel egy kis, figyelmeztető sor, miszerint az illető épp hazudik. Vajon mi ez? Valami pimasz reklámfogás? Vagy a program valóban képes megállapítani, mikor nem mond igazat az ember?

Riccardót egyre inkább hatalmába keríti a paranoia, már szinte senkiben sem bízik, s úgy érzi, leomlanak a határok a valóság és a képzelet között.

Federico Baccomo intelligens és eredeti regényében semmi sem fekete vagy fehér. A szereplők egyszerre csalók és megcsalatottak, miközben a történet korunk releváns kérdéseit feszegeti: Párkapcsolatunk kezelését milyen mértékben bízhatjuk rá a modern technológiára? Épülhetnek-e őszinte érzelmek hazugságokból álló alapokra? Érdemes-e a tökéletességet hajszolni, vagy alkudjunk meg, és próbáljunk egyszerűen boldogok lenni?

Jodi Picoult neve méltán ismerős a kortárs irodalmat olvasók körében. Ő az, aki egy adott dilemmát jár körül könyveiben, lett légyen az egy kómás beteg elengedése, egy rákos beteg érdekében hozott áldozat megengedhető nagysága, az amishok megkérdőjelezhetetlen erkölcsisége vagy épp egy nemi erőszak megtörténte - avagy meg nem történte. A nemrég megjelent Ítélet című könyvében a már egyszer megvádolt Jacket négy kamaszlány ismét súlyos váddal illeti. De vajon Jack tényleg olyan erőszakos, amilyennek a lányok beállítják, és mindenkit - beleértve minket, olvasókat is - megtéveszt maga körül, vagy valóban ártatlan?

Jóképű idegen érkezik az álmos New England-i kisvárosba, Salem Fallsba, remélve, hogy mindent tiszta lappal kezdhet. Az egykori előkészítős leányiskolai tanárt a múltban súlyos vádak érték, amelyek megpecsételték jövőjét. Aztán egyszer csak egy nyugalmas kisvárosban találja magát, amelynek a kocsmájában mosogat, Addie Peabody irányítása alatt. Ám Salem Fallsban egy tinilányokból álló csapat tagjai sötét titkokat rejtegetnek - és Jack kiváló célpontnak tűnik, hogy megvádolják őt.
A modern boszorkányperek világában Jacknek újra bizonyítania kell az ártatlanságát egy egész város előtt, amely válaszokat vár.
Vajon bízhatunk-e az igazságszolgáltatásban? És a nő, akit mindennél jobban szeret, vajon mindezek fényében megbízik-e még benne?

Egy iskolai lövöldözés, amelyben nagyon sok gyermek vesztette életét. Sajnos nem egy hihetetlen, hanem nagyon is valósághű történetet leíró könyvet tarthat a kezében az, aki az Egyetlen gyermek c. kötetet választja. Az elsős, mindössze hat éves Zach szemszögén keresztül, szívbemarkolóan megható módon tudhatjuk meg, milyen érzés elveszíteni egy testvért, átélni egy ilyen rettenetes érzést, és vajon hogyan lehet egy családnak túltennie magát egy ilyen szörnyű eseményen. Egyáltalán lehetséges-e ismét boldognak lenniük mindezek után?

Aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a káprázatos bemutatkozó regény, amely egy hatéves kisfiú szemszögén keresztül mesél a gyógyulásról, a családról és a gyerekek kivételes bölcsességéről. Arra figyelmeztet bennünket, hogy néha a legkisebb testben lakozik a legnagyobb szív, és a legvékonyabb hang a legerősebb.
Az elsős Zach Taylor osztálytársaival és a tanárnőjével a gardróbszekrénybe préselődve hallgatja az iskola folyosóján eldördülő lövéseket. Az épületbe behatoló fegyveres tizenkilenc áldozatot szed. A szűk kis közösség élete soha többé nem lesz ugyanaz. Miközben anyja pert fontolgat - az ámokfutó szülei ellen, hiszen őket hibáztatja fiuk tette miatt -, Zach visszavonul szupertitkos búvóhelyére, elmerül a könyvek világában, és nekivág lebilincselő utazásának a gyógyulás és a megbocsátás felé. Rá akarja vezetni a környezetében élő felnőtteket a szeretet és együttérzés egyetemes igazságaira, hogy túljuthassanak életük legsötétebb óráin.

A ​lányod azt állítja: megerőszakolták.

Csakhogy a fiú, akit vádol: a saját szerelme.

MIT TESZEL?

Daniel Stone egyedüli fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából, hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított.

Tizenöt évvel később Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye.

Trixie nem tud apja sötét múltjáról - egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is.

Jodi Picoult ebben a regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük?

Finy Petra, aki leginkább gyerekkönyveket ír, már második felnőtteknek írt regényével ajándékozza meg hű olvasóit. Az Akkor is egy elvált, elhagyott, kétgyermekes nő életébe nyújt bepillantást, aki akkor is erős marad, amikor igazából legszívesebben összerogyna, aki akkor is talpra áll, amikor már csak vesztenivalója van, aki akkor is megpróbálja meglátni az élet szép oldalát, akkor is…

Salamon ​Sára tanárnő nemsokára negyvenéves lesz. Két gyermeket nevel, szereti a munkáját, és úgy hiszi, a házasságával is minden a legnagyobb rendben. Egyik reggel a férje, mindenféle magyarázat nélkül, fogja a bőröndjét, és elköltözik. Az új barátnőjéhez.
Kire számíthat ebben a helyzetben Sára? A túlérzékeny anyjára, aki kerüli őt? Két koraérett, kicsit furcsa gyermekére? Három barátjára, akik egyben a kollégái is, ráadásul az egyikükkel több mint sajátos a viszonya? Esetleg a mogorva szomszédra, aki már többször fel akarta jelenteni hangoskodó gyermekei és a lépcsőházban lévő rendetlenség miatt? Netán egy beteg, kómában fekvő férfira, akivel még soha nem beszélt, viszont rendszeresen bejár hozzá a kórházba felolvasni?
Finy Petra, Madárasszony című regényének hagyományait követve, most is egy fájdalmasan nehéz női sorsot mutat be. A stílus azonban időközben változott: könnyedebb, mégis karcosabb, szókimondóbb lett, ahogyan az írónő is, aki főszereplőjéhez hasonlóan szintén nemsokára betölti a negyvenet.

A Mudbound azaz magyarul Sárfészek c. könyv már Netflix filmként is sorra hódítja meg a nézőket/olvasókat magának. 1946, második világháború és hazatérés, faji megkülönböztetés, Ku-Klux-Klan, szerelem, farmer élet. Ezek jellemzik leginkább ezt a némileg romantikus jegyeket viselő könyvet, amely drámaiságával vonja magára a figyelmet.

Bármelyik nyár az utolsó lehet. Bármikor elérkezhet a gyerekkorod vége. Ha nő vagy, az egyetlen rendeltetésed, hogy szolgáld Atyádat, majd később férjedet, s hogy gyereket szülj. Szülj fiút! Hogy gyerekednek ne kelljen átmennie azon, amin Te keresztülmentél. Jennie Melamed disztópiája, a Lányok csöndje egy olyan szigetre kalauzol el minket, ahol a szabályok különböznek a mi világunkétól. Ahol, ha lánynak születsz, sorsod előre megpecsételődött.

"Külvárosi szatíra csipetnyi Alfred Hitchcockkal fűszerezve." - Írták a Washington Postban Edan Lepucki A 17-es számú nő regényéről. Azaz:

"A bemutatott helyzet vagy ember látszólag komoly, a történet, illetve a körülmények összessége viszont groteszk vagy abszurd, és ez a kettősség komikus-ironikus hatást eredményez. Az ilyen ábrázolási módot alkalmazó műalkotást tágabb értelemben szintén szatírának nevezzük, ezek között lehetnek regények, drámák (pl. Arisztophanész vígjátékai), filmek, zenék stb."

A gyermekkori, paradicsomi boldogság, amely azonban egy nem várt tragédiába torkollik. Időutazás a '90-es évekbe, visszaemlékezések, egy hatalmas kirakós darabjai, amelyeket nekünk kell a helyére illeszteni.
Joël Dicker: A Baltimore fiúk regényében olyan problémákat vet fel és boncolgat, mint a gyerekek jogai, árvaság, barátság, féltékenység, társadalombeli különbségek, felelősségvállalás, stb.

"Pachmann Péter mindössze 23 éves volt, amikor élete első komoly riporteri megbízatása kapcsán azt a feladatot kapta, hogy tudósítson a délszláv háborúról. A műsorvezető majdnem tíz évig várt, hogy kiírja magából a történteket, úgy gondolja, most vált elég éretté ehhez." - Hangzott el a Mokka c. műsorban, ahol a Pachmann Péterrel Misu háborúja című könyve volt a téma. Én is nekiveselkedtem ennek az egyébként nem túl hosszú (208 oldal), de annál tartalmasabb olvasmánynak.

Fábián Jankára először tavaly akadtam rá Az utolsó boszorkány lánya című könyv kapcsán, amely annyira elnyerte a tetszésemet, hogy egyből megjegyeztem magamnak az írónőt, sőt, bánkódtam is miatta (illetve a mai napig bánkódom), amiért nem figyeltem fel rá már évekkel korábban. Így került hozzám az új kiadású kötete, Az angyalos ház és más történetek, azaz egy olyan mix, amely tartalmazza Az angyalos ház regényt és még két, kisebb szösszenetet is, amely azonban szoros összefüggésben áll a fő történettel. Ezúttal egyébként az 1910-es évek Budapestjébe kalandozhatunk el egy közel 100 éves néni visszaemlékezésein keresztül.

Buda ​egyik csendes utcájában áll egy omladozó ház. A homlokzati nagy erkély két oldalán egy-egy szépséges angyal magasodik, kezükben leeresztett pallos – mintha csak a házat vigyáznák mindenfajta veszedelemtől. Bizony, van is mitől óvni-védeni, mert le akarják bontani, hogy szállodát építsenek a helyére. A lakók azonban mozgalmat indítanak a patinás épület megmentésére, vezetőjüket, Zsuzsát pedig szoros szálak és emlékek fűzik a házhoz: annak idején, egyetemista korában rendszeresen látogatta ott a csaknem százéves Hilda nénit, aki elmesélte neki az életét. 
Paál Hildának szavai életre keltik az 1910-es éveket, amikor az angyalos ház a fénykorát élte. Hilda, Klári, Manci és Lina, a négy barátnő együtt élik át a századelőn a felnőtté válás, és persze a szerelem, valamint az elkerülhetetlen csalódások édes-fájdalmas élményeit. Az angyalos ház azonban titkokat is rejt: az egyik emeleti lakásba rejtélyes új lakó költözik, és esténként különös vendégek fordulnak meg nála. A lányokat furdalja a kíváncsiság, és amikor nyomozni kezdenek, akaratukon kívül még a kor politikai cselszövéseibe is belekeverednek. 
A ház története ezzel nem ér véget, tovább folytatódik-bonyolódik a kötet végére beillesztett két novellában. A Karácsony a ligetben egy félszeg, édes-bús, tragédiába torkolló szerelmet idéz, a Rozmaring pedig a némafilm korának Amerikájába, a Broadway színpadjaira és a New York-i filmstúdiókba vezeti a regény egyik szereplőjét és az olvasót.

Értékelés:

A történet voltaképpen 3 idősíkon játszódik: egyrészt nagyjából napjainkban, amikor is Zsuzsa, a kétgyermekes tanítónő harcol az angyalos ház megmentéséért, másrészt a ’90-es években, amikor Zsuzsa még fiatalon megismerkedik Hilda nénivel, aki 99 éves, és nagyon szeretné valakinek elmesélni életének egy részét, végül pedig az 1910-es években, amikor is a fiatal Hilda, húga és barátnői látszólag gondtalanul élik a korabeli tizenéves lányok életét.

Első nekiindulásra egy amolyan klasszikus irodalomra hajazó történetnek indul (lásd, pl. Jane Eyre), ami tőlem mondjuk, inkább bók mintsem elmarasztalás természetesen, de aztán többet is mutat az ábrándozásnál, szerelemnél, visszaemlékezéseknél és botlásoknál. Ahogy a fülszövegből is kiderül, egy kis politika is beszivárog a történetbe és igencsak meghatározóvá válik a vége felé, de számomra nagyon-nagyon kedves volt az a nosztalgikus indító hangulat is.

Kifejezetten élveztem az akkori Budapestről olvasni, amikor is már megjelent a mozi (akkoriban „mozgónak” nevezték), még ha csak ún. „némafilm” verzióban is, amikor élőzenével kísérték a filmvetítést, s amikor még voltak fiákerek, de már megjelentek az első automobilok is. Egy békés korszak vége, még cseppnyivel a világháborúk előtt. A lányok még éppen hogy szoknyákat és fűzőket viseltek, nem volt szavazati joguk vagy beleszólásuk a politikába, de már érezhető volt a változás szele és a különféle technikai vívmányok térnyerése.

Pont egy olyan korszak, amiről nagyon szívesen olvasok – ámbár egyébként is imádom a történelmi köteteket -, így pillanatok alatt megszerettem a könyvet és szereplőinket. Izgalmas, teli fordulatokkal, amelyből csak úgy árad a fiatalság, vadság és a tapasztalt bölcsesség – egyszerre. Hiszen az a 99 éves néni, aki egyben az a szeleburdi süldő lány egy olyan töltetet adnak a könyvnek, amit lehetetlen megunni.

Nekem mindig olyan érzés Fábián Janka könyveit olvasni, mintha egy nagyon-nagyon idős, bölcs és tapasztalt „néne” írta volna őket, mert egyszerűen ilyen az egész kisugárzása a könyveinek, és mindig meglepődöm, amikor újra és újra rácsodálkozom az írónő ehhez képest fiatalságára.

Érdekesség egyébként, hogy nem lehet olyan hamar átrágni magunkat a könyvön, no, nem azért, mintha bármi negatívumot is tudnék róla mondani, hanem mert olyan szépirodalmi minőség, amit talán nem lehet 1-2 nap alatt letudni. Minden esetre fantasztikus érzés volt napról-napra belecsöppenni ebbe a megunhatatlan korba. Nagyon szívesen olvasnék még pedig Hilda néni életéből más merítéseket.

A két plusz történet a végén egyébként egy-egy mellékszereplő életébe való bepillantás, ami szintén nagyon érdekes volt, és adott egy kis pluszt az alaptörténethez.

De azért örültem volna, ha olvashatok az első és második világháborúról is Hilda szemszögéből persze.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 7. Number One
Karakterek: Imádtam Hildát! Annyira szerethető, sebezhető, de közben pedig nagyon erős női karakter, aki fantasztikus jellemfejlődésen megy át, ahogy lassan felnőtté válik.
Borító: De jó, megint keménykötés! Szép nagyon egyébként.
Kinek ajánlom: A romantikus, történelmi kötetek kedvelőinek és a Fábián Janka rajongóknak!
+ pont: A korválasztásért és a karakterek kidolgozottságáért.
- pont: Bárcsak még plusz 1-2 könyvben olvashatnék még Hildáról!

Milyen lehet az élet egy óriáskutyával egy kis lakásban? Amikor az ember legjobb barátja egy közel 73 kilós, szőrös, nyáladzó masztiff? Amikor ez a legjobb barát, Gizelle segít átlendülni a holtpontokon, nehéz időszakokon, és nyugodt tekintettel szemléli gazdája útját a felnőttség felé? Az Egy kutya bakancslistája egy igaz történet egy huszonéves lány tollából. Önkeresés, felnőtté válás, egyetemi évek, elhelyezkedési nehézségek és Gizelle.

"Lauren Gern Watt Dallasban, Texas államban született, és Nashville kertvárosában, Tennessee államban nőtt fel. A főiskola elvégzése után egy aprócska New York-i lakásba költözött 160 font súlyú angol masztiffjával, Gizelle-lel.
Első könyvét, az Egy kutya bakancslistáját tizennégy nyelvre fordították le, és filmi s készül az igaz történet alapján. Jelenleg Los Angelesben él Bette nevű menhelyi kutyájával. Ők ketten továbbra is teljesítik a maguk bakancslistájára felvett tételeket."

Sarah Dunant A Borgiák bosszúja c. könyvéből már megismert szereplők visszatérnek. A Borgiák végzete már magyarul is kapható.

"Az olasz reneszánsz nagyregényének koronázatlan királynője a világtörténelem és tévésorozatok kedvelt méregkeverőiről, a Borgiákról festett lélegzetelállító, fordulatos és pontos képet. Ahogyan még sosem láttuk őket."

Vajon minden anya ugyanúgy szereti a gyerekeit? Vagy mindig van egy, amelyikkel kivételezik, és jobban szereti a többinél? Az anyai szeretet megkérdőjelezhető? Samantha King - A döntés című regényében Maddie, egy ikerpár édesanyja súlyos döntést kénytelen meghozni, amikor egy gyilkos sarokba szorítja: melyik gyereke maradjon életben?

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokra az Egyesült Államok válasza a terrorizmus elleni háború volt, melynek első eszköze Afganisztán megszállása volt. Ezekben az időkben sok fiatal fiú/férfi lépett be a hadseregbe, hogy a hazáját szolgálja, közülük sokan nem, vagy sebesülten tértek vissza a frontról. Amy Harmon könyve, az Arctalan szerelem központjában egy megpróbáltatásokkal és önfeláldozásokkal teli barátság és egy határokat nem ismerő szerelem története áll. A kötet a 26. legjobb romantikus, és a 46. legjobb kortárs könyv díját viseli a molyok értékelése alapján.

Laure Groff Vágy és végzet című "regénye" egy olyan különleges kötet, amely nem csak a regényformát öleli magába, hanem egyszerre mutatja meg a színművek csodálatos világát is. Egy fiatal pár, akiket végigkísérünk aszerelem és érvényesülés göröngyös útján, a színészkedésen, drámaíráson, meggazdagodáson; két ember életét és gondolkodását ismerhetjük meg.

Milyen volt a nők élete, szerepe Augustus császár idején? Az akkori vagy letűnt uralkodók lányainak, fiainak milyen sorsot szántak az Istenek? Milyen lehetett Augustus császárnak a felesége vagy a lánya lenni? Vagy milyen lehetett Antoniusnak és Kleopátra gyermekének születni ebben a forradalmi hangulatban? Phyllis T. Smith, aki már megírta Augustus császár feleségének, Líviának a történetét az Én, Lívia című könyvében, ezúttal elsősorban Augustus lányának, Juliának az élettörténetét mutatja be(Szeléné Kleopátra és Lívia megjelenése mellett) A Palatinus-domb lányai című könyvében.

Milyen, amikor az ember lánya folyton a súlyával küzd, de így sem tud megszabadulni a fölöslegektől és a torz önképtől? Amikor az önbizalma a béka méretes feneke alatt van, és hiába a hajnali kondi, a sok macera, a ruhák csak nem akarnak passzolni, és még mindig kínlódva szenvedjük fel a zipzárt? Mona Awad könnyed, felnőtteknek szóló regényében megismerhetjük Beth-t, az önbizalom hiányos tinit, akiből később már majdnem boldog Elizabeth, és egy kilátástalanságba csöppenő Lizzie válik.

Milyen az élet egy zárt, mindentől védő közösségben? Vagy milyen egy sztár élete, mindig a rivaldafényben? És hogy viselik ezt a szeretteik? Milyen érzés tömegben is magányosnak lenni? Rain Arlendertől már olvashattam Az élet esszenciáját, amely bár komoly szépirodalmi mű, mégis nagy meglepetésemre az Y közelebb került hozzám. Első látásra egy könnyed szerelmi történet, ami azonban a sorok között rengeteg tanulságot és buktatót rejt.

Kóma. Egy olyan állapot, amelyben az ember eszméletlen, és csak Isten a megmondhatója, valaha is felébred-e, felépül-e belőle. De meddig lehet reménykedni, mennyi időt adhatunk magunknak arra, hogy tovább halasztgassuk egy ember halálát, tovább nyújtsuk ilyen módon az életét? Jodi Picoult ezzel a kérdéssel foglalkozik legújabb, magyarul a mai napon megjelenő regényében, a Magányos farkasban, mindamellett, hogy azt is bemutatja, milyen, amikor egy ember elmenekül a való világ elől, és a farkasok falkájában keres menedéket.

Már írtam nektek Vincent & Vincent Nincs új a nap alatt című regényéről, most pedig a Nem volt új a nap alatt került a kezembe. Ha az első rész megosztó és vitára okot adó volt, akkor ez a könyv meg aztán pláne. Milyen, amikor félrelépsz és próbálsz bocsánatot nyerni? Milyen, amikor egy tökéletes házasságban élsz, habzsolod az életet és szórod a pénzt két kézzel? Milyen, amikor már nem ismered a határokat, átléptél egyet, és immár egy borzalmas házasságban élsz? Amikor sorra kapod az élettől a pofonokat, és fogalmad sincs, hogyan állj fel? Most megtudjuk…

"A férfi dolga, hogy megteremtse az otthont. A nő dolga, hogy tényleg otthont varázsoljon belőle.
A férfi dolga, hogy szárnyaljon és magával ragadja a nőt. A nő adja a szárnyakat és a melegséggel átitatott hátteret. Ezt hívják úgy, hogy párkapcsolat."

Talán sokan ismerik azt az érzést, milyen beleragadni egy (kihűlt?) párkapcsolatba, a kérdés csak az, elfogadjuk-e, hogy a szerelem idővel elillan, és már nem várhatjuk el ugyanazokat az érzéseket sem magunktól sem a másiktól, vagy elindulunk új kalandok, új kapcsolatok után? Elsősorban ezzel a kérdéssel indul Szurovecz Kitti - Hópelyhek a válladon című új könyve, amely aztán egyre mélyebb kérdéseket boncolgat szerelem és párkapcsolat terén.

"Olyan jó lenne, ha visszamehetnénk az időben, és mondjuk, akkor leszoknál, ünnepélyesen, amikor én megszületek, 11 évvel ezelőtt, akkor szerintem egyáltalán nem itt lennénk most, én nem nyavalyognék miattad, te meg leszarnád az orvosokat. Mondjuk, így is leszarod őket, ezt le merem fogadni, még ha alszol is."

Napjainkban sajnos elég hamar eljön az a pillanat egy ember életében, amikor megismerkedik a halállal; talán legelőször akkor, amikor gyermekként elveszti a nagyszüleit. Mindenki máshogy dolgozza fel, máshogy találkozik vele, máshogy éli meg vagy máshogy emlékszik, csak egy a biztos: ez elkerülhetetlen. Hartay Csaba prózája rendkívül egyedien mégis érzékletesen mutatja be, dolgozza fel ezt az élethelyzetet, mind a nagypapa, az unoka, a lány és a feleség szemszögébe kicsit bepillantást nyerve akár egy kulcslyukon át.

"Noha a könyvben leírt események egytől egyig valóságos tényeken alapulnak, kénytelen voltam egyes párbeszédeket magam kitalálni, néhány jelenetet összevonni, egy-egy történés sorrendjét megváltoztatni, és kihagyni mindazt, amit nem tartottam fontosnak a történetmesélés szempontjából" - Így nyilatkozik a könyv végéhez fűzött jegyzeteiben Coelho a Mata Hariról szóló friss regényében, amely magyarul A kém címet viseli, erről fogok bővebben beszélni nektek.

"Mata Hari, eredeti polgári nevén Margaretha Geertruida (Grietje) Zelle (1876. augusztus 7., Leeuwarden - 1917. október 15.,Párizs) hollandiai születésű bártáncosnő. A francia hadbíróság 1917-ben a Német Birodalom javára végzett kémkedés vádjában bűnösnek találta és kivégeztette." /Wikipédia/

Az első szerelem? Az Első tánc? Az biztos, hogy nem egyszerű feladat fiatalon boldogulni az élet és a szerelem útvesztőiben.

És én most ismét egy magyar könyvvel kedveskedek nektek, és tudhatjátok már, hogy amit én ajánlok tiszta szívvel a magyarok közül, abban nincs csalódás, válogassatok bátram a magyar címkéim között. Persze, van, ami kevésbé tetszett, de ez mindig kiderül a pontozásokból. Most egy új kedvencet köszönthetünk a polcomon:

Az idők kezdete óta foglalkoztatja az embereket, vajon mi vár ránk a halál után, van-e utána élet, Menny vagy Pokol, Purgatórium, megbűnhődünk-e vagy nyerünk-e megbocsátást? Találkozunk-e rég elhunyt szeretteinkkel, angyalokkal, szentekkel, Istennel? Van-e értelme az életnek, súlya az életen túl a döntéseinknek, van-e alapja a vallásnak, és ha igen, melyiknek? Van-e értelme a hitnek, és hová vezet mindez? Az élet csak a kezdet, valaminek az eleje, vagy valaminek a vége? Ez a kérdés már olyan neves írókat is megmozgatott, mint Dante vagy Homérosz, s most egy kortárs magyar kötettel készültem nektek. Benyák Zoltán A nagy illúzió című szürrealista művében elkalandozhatunk a főszereplővel a túlvilágon, s közben olyan híres emberekkel is összefuthatunk, mint Edgar Allan Poe, Charlie Chaplin, Drakula gróf, Kurt Cobain vagy Salvador Dalí.

Mivel mostanában teljesen ráharaptam a krimikre, és újra esélyt adtam a magyar íróknak is, így nem maradt ki a sorból a friss megjelenésű lélektani krimi sem, Kóbor Barbarától Az utolsó nap éjszakája című könyv.

2015 legsikeresebb első regénye, már 27 országban bestseller!
Jessica Knoll vezető szerkesztő volt a Cosmopolitan magazinnál. Jelenleg New Yorkban él férjével, és második regényén dolgozik. A szerencse lányából Reese Witherspoon forgat filmet.

"Mindig legalább két életet élünk, különösen a nagy döntések után: azt az életet, amit választottunk, és azt az életet, amit nem választottunk."

/Dirk Kurbjuweit könyve, a Félelem - felhatalmazás gyilkosságra/

Azt hiszem, a jó szomszédi iszonyról a sok költözésemnek hála eleget tudnék mesélni nektek. Talán mindenféle pszichopatával volt alkalmam megismerkedni már. Az Olaszországbanprostituáló elmebeteg nő, aki éjjel kettőkor kopog az ajtódon, hogy borra kérjen kölcsön, a kőgazdag, egyébként látszatra normális életet élő, lányokat futtató főbérlő, a teljesen bekattant, hegyomlás méretű nő, aki a legkisebb dologért képes rád támadni, az agyontetovált, bevásárlóközpontokból WC papírt lopó családanya, aki megfenyeget, hogy megver, és így tovább…

Így utólag ezek a történetek néha még a magam számára is hihetetlenek, pedig megtörténtek. Van film, ami ezt a humoros oldaláról közelíti meg, azonban azt hiszem, sokan tudjuk, hogy egy elmebeteg szomszéd mennyire megnehezítheti az életünket. Jelenleg egy tinédzser kölyök az egyik ilyen szomszédom, aki énekel, bútort rendez/püföl és káromkodik az anyjára. Egyébként születése óta megkeseríti a szomszédos lakók életét. Nem tudom, miért ennyire nehéz más emberekkel együtt élni, de néha komolyan elgondolkodom, hogy az, hogy ennyi szomszédról derül ki utólag, hogy kattant (biztos nektek is van ilyen és az ismerőseiteknek is), nem-e jelenti azt, hogy sajnos túlságosan is sok ilyen ember van. Vajon, akik velem szemben jönnek az utcán, ugyanolyan borzalmas szomszédok lennének?

És mi a helyzet akkor, amikor már komoly problémát okoz ez az "együttélés", és nem tudjuk, mit kéne tenni? Egyáltalán a jogi kereteken belül meddig mehetünk el? Talán a legtöbb ember kezdetnek megpróbálja megbeszéléssel megoldani a dolgot, többen aztán tettlegességgel, s ha már a családunkat érezzük veszélyben, de az állam, a rendőrség még mindig tehetetlen?

Egy ilyen helyzetet dolgoz fel Dirk Kurbjuweit könyve, a Félelem - felhatalmazás gyilkosságra.

Egy anya olyat kért, amit lehetetlen megtenni.
Egy apa olyat tett, amit nem lehet megbocsátani.

Lulu és Merry gyerekkora sosem volt felhőtlen, de a legnehezebb időszakok, a legbántóbb szavak, a leghangosabb veszekedések is eltörpülnek egyetlen nap emlékének árnyékában. Épp Lulu tizedik születésnapja előtt a lányoknak olyan traumát kell átélniük, amit legfeljebb csak túlélni lehet, megérteni és feldolgozni sohasem.

Azon a végzetes napon apa megölte anyát.

A tragédia után Lulu és Merry gyermekotthonba, majd nevelőszülőkhöz kerül. De pontosan tudják, a történtek után senkiben sem bízhatnak, és csak egymásra számíthatnak. Harminc éven át próbálnak értelmet adni a gyermekkorban átélt szörnyűségnek, miközben börtönben ülő apjuk nyomasztó kísértete lengi be a hétköznapokat. Lulu azzal áltatja magát, hogy apja halott, Merry viszont úgy érzi, bármit is tett, közeli kapcsolatban kell maradnia vele.

Meyers gyönyörűen megírt, letehetetlen első regénye a család erejébe vetett hit, valamint a szeretteinkhez kapcsoló és tőlük elszakító kötelékek testamentuma.

"Döbbenetes első regény... Túlságosan hihető és szívszorító." (Los Angeles Times)

Joe Goldberg, egy kis East Village-i könyvesbolt eladója egy nap úgy érzi, valóra vált az álma, mikor besétál a boltba egy fiatal írópalánta, Guinevere Beck. Beck megtestesíti mindazt, amire Joe valaha is vágyott: gyönyörű, vagány, okos, és hihetetlenül szexi - egyszerűen tökéletes.
Joe rafinált módon kezdi behálózni Becket, és hála a lány okostelefonjának, Instagram-, Twitter- és Facebook-fiókjának, hamarosan sikerül is közel kerülnie hozzá. De Joe még sokkal többre is képes, hogy hatalmába kerítse rajongása tárgyát.

És vajon Beck valóban olyan angyali és ártatlan teremtés, amilyennek Joe látja? Vagy ő még sokkal sötétebb titkokat rejteget?

Caroline Kepnes kötete vérfagyasztó beszámoló a könyörtelen, eszelős szerelemről. Betekintést enged egy mániákus elméjébe, hasonlóképp, mint John Fowles híres regénye, A lepkegyűjtő. Perverz módon romantikus thriller, amely az utolsó oldalig izgalomban tartja az olvasót.

Kisha Raids egy teljesen átlagos lány.
Évekkel ezelőtt balesetet szenvedett, amiben elveszítette emlékei nagy részét. Később valamilyen különös csoda folytán lehetősége adódik újra élni azokat, és ráébred a történtek szomorú okára is.
Miért nincsen a jelenében az a bizonyos fiú, aki másodpercek töredéke alatt visszaadja a szerelembe vetett hitét?

Ha tudnád előre, hogy ez az utolsó pillanat, amikor láthatod őt, akkor jobban szeretnéd? Esetleg szorosabban ölelnéd?

Vajon kitörölnéd-e őt az emlékeidből, ha megtehetnéd?

Audrey hetek óta nem teszi ki a lábát a lakásból. Édesanyja szerint olyan, akár egy törött porcelánváza. A szomszéd srác szerint olyan, akár egy lökött celeb, aki napszemüvegben ül az elsötétített szobában. Linus szerint pedig olyan, akár a rebarbara, ami csak árnyékban érzi jól magát. A pszichológusa szerint… na, azt inkább hagyjuk. Audrey szorong és pánikol. Mindentől és mindenkitől. A számítógépes játékokra rágyógyult öccsétől, a női magazinokból nevelődő anyjától, a sportkocsikról álmodozó apjától, de legfőképpen Linustól, akinek olyan a mosolya, akár egy gerezd narancs.
Audrey valahol útközben elvesztette önmagát, és úgy tűnik, minden összeesküdött ellene, de egy váratlan találkozás, egy óvatos séta a Starbucksba és egy szintén különös srác közeledése talán mindent újraírhat a lány életében.

Egyre több az olyan házasság, amely válással ér véget. Talán az általános pénztelenség, a gondok, vagy a megszokottság idővel felőrlik a kapcsolatot, és még ha egy ideig úgy is gondolja egy pár, hogy a gyerekek miatt együtt maradnak, biztos, hogy ez sem tarthat sokáig. Az a házasság, amit már csak a gyerekek kötnek össze, nem valódi.

Sokan attól való félelmükben, hogy mi lesz a gyerekkel, nem mernek elválni, inkább belecsöppennek egy olyan színjátékba, amely nem hoz boldogágot. Akik pedig mégis elválnak, attól félnek, milyen hatással lesz ez a gyerekre/gyerekekre. Ingázni a két szülő között, vagy csupán az egyiknél élni, és csupán az ünnepeket tölteni a másik szülővel? Miközben minden osztálytársnak normálisnak tűnik az élete, ezé a gyereké hirtelen felborul. Azért is nehéz az elvált szülők gyerekeinek, mert a gyerekkor még olyan ártatlan burokban játszódik, amikor minden gyerek azt hiszi, hogy a szülei tökéletesek, sérthetetlenek, erősek és minden úgy jó, ahogy tőlük látja. De ha a szülők veszekednek, vagy elválnak, akkor még sincs minden úgy jól, ahogy? Túl hamar kell felnőniük a gyerekeknek és rádöbbenni: a felnőttek sem tudnak mindent. Sajnos, az élet nem abból áll, hogy gyerekként még bizonytalanok vagyunk, később aztán már nem hibázunk, és határtalan tudás birtokában mindig tudni fogjuk, melyik a helyes út. Sőt, talán inkább csak egyre bizonytalanabbá válunk, mert ahogy felnövünk, már nincs, aki utat mutasson.

„Talán ezt jelenti a felnőttség: megszűnünk szereplők lenni, akik arra mennek, amerre a cselekmény viszi őket. A felnőtt tudja, hogy a szereplő helyett lehet alkotó.”

/Ava Dellaira – Kedves halottak!/

A legnagyobb probléma, amikor a szülők elválnak, hogy általában mindkettő annyira el van foglalva a saját problémáival, saját lelki bajaival, hogy a gyerekre akaratlanul is kevesebb idő jut és ezzel együtt kevesebb figyelem. Nem is kérdés, hogy pedig ilyenkor áll fenn legjobban a veszély, hogy rossz útja tévedjen, ne adj Isten, rossz társaságba keveredjen. Ha ezt nem vesszük észre időben, akkor már lehet, hogy valamiről máris lekéstünk. A szülői felelősség nem olyan, hogy hébe-hóba lepasszolhatjuk, „szabadságra” megyünk, aztán visszatérünk, mintha mi sem történt volna. Ez egy életre szóló feladat, ahonnan sem az anyának sem az apának nem lehet (nem lenne szabad) „szabadságra” mennie, sem átvitt értelemben sem szó szerint. Tehát, amikor a szülők elválnak, és mindkettő belesüpped a kis saját depressziójába, vagy megpróbálja újra felépíteni a saját életét, újra ismerkedni, nem szabad megfeledkeznie, hogy az előző életétől nem szabadulhat meg gyökeresen, mert ott van egy vagy több kicsi szempár, aki tőle várja az eligazítást.

„Mások nem menthetnek meg… magadtól nem. Elalszol a hegyek lábánál és a hegyekből lejön a farkas. Te pedig azt reméled, hogy valaki majd fölver. Vagy elzavarja a farkast. Vagy lelövi. De amikor rájössz, hogy a farkas benned van, akkor tudni fogod, hogy nem menekülhetsz előle. Senki, akit szeretsz, nem ölheti meg a farkast, mert az is te vagy. Látni fogják, hogy a te arcodat viseli, és nem adják le a lövést.”

Ava Dellaira – Kedves halottak! című könyvét olvastam, amelyben egy fiatal lány elvesztette nővérét, szülei elváltak, úgy érzi magára maradt. Halott hírességekhez írott levelei segítségével próbálja meg feldolgozni, ami történt. Mert bár nem tud beszélni róla, mégis, talán írásban könnyebb kommunikálnunk egymással, mint szóban.

Néha azok a legjobb levelek, amelyekre nincs is válasz. 

Egy angol házi feladattal kezdődik: írj levelet egy halottnak, mindegy, kinek. Laurel Kurt Cobaint választja, mert Kurt fiatalon halt meg, csakúgy, mint May, Laurel nővére, így talán megért egy kicsit abból, hogy Laurel min megy keresztül. Laurel nemsokára egyre több halottnak ír levelet – Janis Joplinnak, Heath Ledgernek, River Phoenixnek, Amelia Earhartnek, szinte abba sem bírja hagyni. Megírja nekik, mi történik az új középiskolában, és hogyan hullott szét May halála után a családja. 

De akármennyit segítenek is neki a levelek, nem tarthatja örökre távol magától az igazi életet. Múltjának kísértetei nem férnek bele az írott sorokba, és Laurelnek szembe kell néznie a gyermekkor lezárulásával, az imádott testvér elvesztésének fájdalmával és a felismeréssel, hogy egyedül mi formálhatjuk a sorsunkat.

Bizonyára sokunkban megfordult már a gondolat, és évtizedek óta viták gócpontja a kérdés, hogy vajon a pénz boldogít-e, vagy másképp megfogalmazva, vajon a gazdag emberek boldogabbak-e, mint a szegényebbek.

Persze nem is kérdés, hogy ilyenkor nem kifejezetten a pénzre gondolunk, hanem talán az érzésre, hogy bármit birtokolhatunk, vagy a javakra, amelyeket ők birtokolnak: szép, adósságmentes ház, drága autók, értékes tárgyak, stb. Nem titok, hogy a szegényebb ember sorsát megkeserítik a számlák, az adósságok, hogy majdnem üres a hűtő, de biztos vagyok benne, hogy bár a gazdagoknak van mit a tejbe aprítani, amit azonban Isten az egyik részről megad, a másikról talán elvesz. Ismerek például egy olyan milliomost, aki annyira pénzhajhász lett már, hogy csak többet és még többet akar felhalmozni, miközben a családjával elfelejt időt tölteni, és talán már fogalma sincs arról, hogyan kell kiélvezni a pénz előnyeit. Azt hiszem, a pénzgyűjtés is lehet egyfajta függőség, amibe ha belekeverednek, nem tudnak leállni vele. Biztos, hogy egy gazdag családban a gyerekek bármilyen anyagi dolgot megkaphatnak, de nem biztos, hogy meg tudják beszélni a szüleikkel, hogy miért szomorúak, nem biztos, hogy abban a házban is olyan meghitt a családi ölelés. Azt hiszem, az ember természeténél fogva olyan, hogy amikor baj ér minket, akaratlanul is összefogunk, megöleljük egymást, támogatjuk egymást, hogy együtt kibírjuk. Ha nincs ez a hajtóerő, ha minden tökéletesen rendben, előtérbe kerül az önzőbb énünk, és talán a család helyett többet gondolunk magunkra.

Persze, nem általánosítani akarok. Rengeteg boldog és boldogtalan szegény és gazdag ember van, de egyet egészen biztosan megmondhatok: a kocka mindig fordul. Az életünk egy hullámzó grafikon, ahol a magas- és mélypontok különböző sebességekkel váltják egymást.

Még tinédzser voltam, amikor rájöttem, hogy az irigység, mint olyan, egy teljesen fölösleges érzés. Nem éri meg irigykedni bárki másra, mert egyrészt nem tudhatjuk, hogy a felszín alatt milyen problémák bújnak meg nála is, másrészt akár, még, ha jobb is most annak a másik személynek, a kocka mindig fordul. Nem tudom, ki mondta egyszer, hogy a boldogság nem egy állapot, hanem egy döntés.

E. Lockhart: A hazudósok című könyvét olvastam a minap, amiben adott egy hihetetlenül gazdag család, egy sziget, nénikék, bácsikák, kamaszok és gyerekek. És a versengés az örökségért, az egymás eltiprása, és az igazi boldogság szem elől tévesztése. Rengeteg embernek útmutató lehetne ez, hogy rájöjjenek, talán több okuk lenne a boldogságra, mint gondolnák. Nem sok mindent mondhatok a könyvről anélkül, hogy lelőném a poént, a végkifejletet, s bár 89%-ot kapott a moly.hu-n (amit én is megítélek neki), és az olvasók váltig állítják, hogy a végén hatalmas csavar van, én azért már a negyedénél rájöttem a csavarra. Nem tudom, hogy ez most vajon az én „szerény zsenialitásom”, vagy akik rájöttek a végére, azok nem hangoztatják, de még így is olvasmányos és tanulságos történet volt, sokak számára könnyfacsaró.