A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
„Segítek újraformálni az életedet, hogy tudatosan, a célodra koncentrálva és önbizalommal telve tudd meghozni a döntéseidet.”
Jay Shetty napjaink egyik legismertebb, legnépszerűbb motivációs trénere. Sikerének kulcsa, hogy gazdag élettapasztalatát és időtlen bölcsességét, tudását, amelyet hindu szerzetesként sajátított el, olyan friss és gyakorlatias formában tudja átadni, amely révén mindannyiunk számára elérhetővé teszi a letisztult, mélyebb értelemmel teli életet.
Shetty útmutatásai alapján felszabadíthatjuk a bennünk rejlő energiát és erőt, túlléphetünk rossz beidegződéseinken, negatív gondolatainkon, szorongásainkon, és eljuthatunk a lelki békének és tudatosságnak arra a szintjére, ahová valamennyien vágyakozunk.
A Gondolkodj úgy, mint egy szerzetes utazásra hív bennünket önmagunk legbensőbb berkeibe, hogy felgyorsult, ingerekkel túlterhelt, stresszes világunk ellenére képesek legyünk megtalálni a boldogságot és nyugalmat.
„Jay Shetty szuperereje abban rejlik, hogy a bölcsességet és tudást időszerűvé és elérhetővé teszi. Mély, nagy hatású és gyakorlatias a könyve.” Will Smith és Jada Pinkett Smith
„Olvasd el ezt a könyvet, hogy kinyisd az elméd, újraértelmezd a sikert és megértsd a valódi, mélyebb céljaidat.” Arianna Huffington
„Ez a könyv kiszabadít a társadalmi beidegződések bűvköréből és segít, hogy a saját életed építőmérnökévé válhass.” Deepak Chopra
Jay Shetty könyve nem az a gyorsan olvasós könyv, hanem inkább olyan, amivel leülsz, és egy-egy részt többször is elolvasol, esetleg kijegyzeteled a számodra legfontosabb részeket. Shetty bár „világi” életben nőtt fel, tizenéves korában találkozott egy szerzetessel, aki nagy hatást gyakorolt rá, minek után évekig „kettős életet élt”, végül pedig úgy döntött, ő maga is szerzetes lesz.Három évig élt szerzetesként, amikor rájött, hogy talán nem ez az ő útja, és máshogy is tudja szolgálni az emberiséget. Nem tévedett. Könyvei, YouTube és TikTok videói által milliók tanulnak és inspirálódnak, a bevételei nem kevés részét pedig adakozásra fordítja többek között. De mit is tud ő, és mit ad ez a könyve?
Azt hiszem, néha nem árt átértékelni az ember életét. Vajon tényleg a saját értékeink szerint élünk, vagy mások álmai és értékrendjei, esetleg a társadalmi elvárások szerint? Azokkal az emberekkel vesszük körül magunkat, akik olyan értékeket mutatnak, amilyenekkel mi is gazdagodni szeretnénk? Ha halálos ágyunkból visszanézünk, mit fogunk sajnálni?
Mi jó származik abból, ha megtanulunk úgy gondolkodni, mint egy szerzetes? A kutatások és kísérletek, agyvizsgálatok alapján a szerzetesek a világ talán legboldogabb emberei. De miért? Talán mert képesek kikapcsolni a külső zajokat, és a belső hangjukra hallgatni, és értékelni azt, ami igazán fontos az életben. Mert tudják, az elme „rákja” az összehasonlítás, a panaszkodás és a kritizálás. Mert képesek követni a saját útjukat, a dharmat és aszerint élni. Talán nekünk is ideje megtalálnunk azt, amit szenvedéllyel, szakértelemmel végezhetünk, mégis hasznos a közösség, a társadalom, világ számára. Valami, ami nyomot hagy.
"Azok a kutatók, akik a buddhista szerzetes, Matthieu Ricard agyát vizsgálták, a gammahullámok mennyisége alapján - amelyek a figyelem, a memória, a tanulási képesség és a boldogság mértékét tükrözik - rögtön kikiáltották őt "a világ legboldogabb emberének", mivel azelőtt soha senkinél nem mértek ilyen magas értékeket. Ha egy szerzetes lóg ki a sorból ilyen mértékben, arra azt mondhatnánk, hogy lehet véletlen is, csakhogy Ricard nem az egyetlen. A kísérletet huszonegy másik szerzetesen is elvégezték, amikor épp meditáltak, és mindegyik esetben sokkal magasabb gammahullám-értékeket mértek, amelyek tartósabbnak is bizonyultak (még alvás közben is), mint a kontrollcsoport tagjai esetében, akik soha életükben nem meditáltak."
A könyv többek között felhívja a figyelmet arra, hogy amivel körülvesszük magunkat (filmek, social media, tárgyak, képek, zenék, emberek) mind kihatással vannak ránk, esetleg irigységet, ellenségeskedést, panaszkodást, összehasonlítást szülnek, de legalábbis megzavarják a belső nyugalmunk. Beszél arról, hogy ne ítéljük meg a pillanatot: sosem tudhatod, hogy végül egy tragikus jelenbeli tapasztalat milyen jövőbeli jó dolgokat szül és vica versa. S felteszi a kérdést: mikor is ültünk le csak csendben a saját gondolatainkkal? Miért nincs magunkra időnk? Ideje, hogy megpróbálkozzunk a meditálással, hogy megtanuljuk nehéz helyzetben megnyugtatni magunkat, hogy békében legyünk önmagunkkal, megtaláljuk a nekünk szánt utat, felismerjük, hogy a szolgálatban és a jótéteményekben feloldódunk, és megtaláljuk önmagunk értékét, életünk értékét és jelentőségét. Ha az egész világ csak egy kicsit is elsajátítana ebből a gondolatmenetből, máris egy jobb helyen élnénk.
A Harry Potter-filmekből, az Értelem és érzelem moziváltozatából és az Igazából szerelemből jól ismert Alan Rickman világszerte elismert színészként, fáradhatatlan politikai aktivistaként és az utazás szerelmeseként lép elénk a huszonöt éven át saját és mások szórakoztatására vezetett naplója lapjairól, amely bepillantást enged a kulisszák mögé és Rickman magánéletébe is.
Alan Rickman máig az egyik legkedveltebb színész a világon, számos műfajban. Népszerűsége első filmes szerepe, a Drágán add az életed aljas Hans Grubere óta töretlen, tart Perselus Piton bonyolult alakjának megformálásán át és még tovább. Méltóságteljes alakja, sztentori hangja és a valamennyi szerepében megmutatkozó szellemessége belopja magát a nézők szinte minden korosztályának a szívébe.
Tehetsége azonban nem csupán a színészetben mutatkozott meg. A film- és színházrajongók, valamint a memoárok szerelmesei nagy élvezetet lelhetnek abban az „anekdotikus, leleplező, szellemes, bennfentes és kifejezetten kendőzetlen” írásmódban, amellyel Rickman a hétköznapi és a különleges dolgokat elénk tárja. Megosztja bölcs gondolatait színházi előadásokról, filmekről, a színjátszás művészetéről, politikáról, barátságokról, szakmai vállalkozásairól és általában az életről.
Az Őrülten, mélyen egy nagy nyilvánosságnak szánt napló, amelyet úgy olvashatunk, mintha Rickman egy közeli barátjával csevegne a jelenlétünkben.
„Reggel 8 óra – gyönyörű, napos, friss, kék reggel, ami arra emlékeztet, hogy talán jót tenne ennek a könyvnek, ha az életem pozitív részének tekinteném. Több oldalt is hosszú fekete vonalakkal kellene áthúzni.”
Alan Rickman – Őrülten, mélyen: A kedvenc színészem, valaha. Nem csoda, hogy nagy várakozással és némi belső szorongással kezdtem neki a naplónak - de már azon is hónapokat gondolkodtam, hogy egyáltalán megrendeljem-e, mert néha még a filmjeinek nézése is melankolikus gondolatra késztet. Természetesen végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és szerencsére nem bizonyult rossz döntésnek.
Sokan említették már, hogy ez nem egy tipikus napló, legalábbis az utolsó néhány bejegyzést (ami igazából kronologikus tekintetben inkább első néhány kellett volna, hogy legyen) leszámítva. Inkább feljegyzések egy határidőnaplóba. Amit egyébként nem tartok rossz ötletnek, csak kicsit másképp – talán inkább úgy, ahogy ő is írta 1982-ben, ahogy azt fentebb idézem. Talán egy olyan feljegyzéses naplót kellene mindenkinek írnia, ami a jó dolgokat tartalmazza. Amit később örömmel olvasunk vissza mi, és a szeretteink is.
Ez a könyv azonban nem erről szól. Egy piedesztálra emelt színész, aki halandó emberré vált a lapokon. Ő Alan, akinek a belső feszültségeivel, kétségeivel, néhai negatív gondolataival, önmarcangolásával és bizony kukacoskodó, kötekedő megjegyzéseivel és jellemével kellett megküzdenie egy olyan világban, ahol nem mindig találta meg teljesen a helyét – mi sem.
A könyv különlegessége, hogy megfelelő lassúsággal, elmerüléssel olvasva nagyon elgondolkodtat az élete. Én gyakran fel-felnéztem a könyvből, hogy összevessem a saját életemmel, mik a párhuzamok vagy az eltérések. Annyira nem is különbözött tőlünk. Az biztos, hogy érdekes élmény több napra (hétre) - amíg olvassuk - az útitársa lenni ebben az élet nevű „kalandban”, ami gyakran tele van szenvedéssel és árnyékkal. Külön furcsa úgy olvasni, hogy általában előre tudjuk a bekövetkező haláleseteket, esetleg néha elgondolkodunk, vajon a mi számunkra mit is tartogat még az élet. Az utolsó oldalakat az ember kicsit azért persze szorongva olvassa. De nagyon jó döntés volt akárki részéről is, hogy nem úgy ér véget, ahogy… Hogy azért még egy-két bejegyzés erejéig visszakaphatjuk a harmincas Alant a maga furcsán barokkos körmondataival, aminek minden jelentését úgy kell kutatni a sorok közt.
De azért… annak ellenére, hogy sokszor csak az utazásról, ételekről, kritikákról szól a könyv, mégis megismerhetjük minden kis gyarlóságával együtt is. Valahol olyan érzés olvasni, mint egy rég elfeledett hosszúra nyúlt levelet. Végül is, mintha mi magunk akadnánk ezekre egy régi, poros asztalfiókban, és próbálnánk a jegyzetekből megfogni valamit ebből az elillanó életből, és azon belül ebből a különleges művészből.
A randi könyvek általában azt mondják meg, hogy mit NE tegyél, de íme egy könyv, amely ehelyett inkább azt mondja, mit TEGYÉL.
A Get the Guy c. könyvében Matthew Hussey párkapcsolati szakértő, coach, a Ready for Love c. valóságshow sztárja felfedi a férfi elméjének titkait, hogy segítsen a nőknek megtalálni az örök szerelmet.
Matthew Hussey több ezer nagy hatalmú vezérigazgatót tanított, és megmutatta nekik, hogyan alakíthatnak ki bizalmat és építhetnek olyan kapcsolatokat, amelyek szakmai sikereket eredményeznek. Matthew férfi ügyfelei közül sokan tanácsot kértek tőle, hogyan alkalmazzák nyerő stratégiáit nem csak egy állás megszerzése érdekében, hanem pl., hogy hogyan szerezzenek meg egy nőt.
Ahogy hírneve nőtt, Hussey-t egyre több nő kereste fel, akik alig várták, hogy hallják, mit tud a szerelemről és a romantikáról férfiszempontjából.
Az első randevútól az érzelmi intimitás megteremtéséig, a játékos flörtöléstől a forró hálószobatippekig – Matthew éleslátása, "tiszteletlensége" teszi a a Get the Guy: Ismerd meg a férfi elme titkait, hogy megtaláld azt a férfit, akit keresel, és a szerelmet amelyet megérdemelsz - egyfajta kapcsolati útmutatóvá és kézikönyvé minden nő számára, aki meg akarja szerezni azt a pasit, akire várt.
Steve Harvey könyvei után (Act Like a Lady, Think Like a Man; Jump valamint a Straight Talk, No Chaser könyveit olvastam angolul) futottam bele ebbe a fantasztiks, karizmatikus pasiba, Matthew-ba, először a TikTok videóin keresztül ismertem meg (aztán YouTube-on), és eléggé érdekes gondolatai vannak. Csak, hogy szemezgessek például szerinte mindegy, hogy valaki mennyire tökéletes, érdekes, lenyűgöző és ezért csodálható és könnyű beleszeretni, ha viszont magát az embert (téged) nem kezeli jól, nem bánik vele méltón, stb. Szóval szerinte ahelyett, hogy önmagában kéne értékelnünk az embereket és "rajongani értük", inkább aszerint ítéljük meg a velük való kapcsolatunkat és aszerint viszonyuljunk hozzájuk, ahogy velünk bánnak. Ezzel végül is kiküszöbölhető lenne a mindenki által ismert rosszfiú-effektus.
A másik érdekes és hasznos gondolata az erőfeszítésről szól. Szerinte ne tegyünk bele több erőfeszítést egy kapcsolatba (vagy alakuló kapcsolatba), mint amennyit a másik. Persze kezdeményezni lehet mozzanatot, aztán viszont érdemes megvárni a válaszreakciót, így vélhetően nem lesz egyirányú a dolog.
Arra is felhívja a figyelmet, hogy pont akkor, amikor valaki nagyon megfog minket, és érzelmeket kezdünk el iránta táplálni, és legszívesebben minden időnket vele töltenénk, akkor a legfontosabb, hogy dupla hangsúlyt fektessünk életünk egyéb területeire - ez kiváltképp előnyünkre válik, ha nem jön össze a kapcsolat, de akkor is, ha alakul, hiszen ettől az egyéb elfoglaltságainktól (is) leszünk külön érdekesek - és magabiztosak.
Ezen kívül beszél arról, hogy ne üldözzünk egy pasit, önértékelésről, magabiztosságról, tényleg, aki tud angolul, annak egy elolvasásra váró könyv.
Mondanám, hogy magyarul is jó lenne megjelentetni, de Steve Harvey egyik könyvét magyarul is elolvasva - és csalódva - azért ezzel kétségeim is vannak.
Amikor James Bowen egy sérült, vörhenyes szőrű, kóbor macskát talált egy folyosón, még fogalma sem volt arról, hogy az élete mennyire meg fog változni. James egyik napról a másikra élt London utcáin, és biztosan tudta, hogy amire végképp nincs szüksége, az egy háziállat.
Mégsem tudott ellenállni a meghökkentően intelligens kandúrnak, akit befogadott, és gyorsan el is keresztelt Bobnak. Gondos ápolásának köszönhetően Bob lassan visszanyerte az egészségét, James pedig készült útjára engedni az állatot – úgy hitte, soha többé nem látják viszont egymást. Bobnak azonban más elképzelései voltak.
Ők ketten hamarosan elválaszthatatlanok lettek, s komikus – alkalmanként kockázatos – kalandjaik fokozatosan átalakították az életüket. Így segítettek egymásnak abban, hogy zaklatott múltjuk sebei lassan begyógyulhassanak.
A Bob, az utcamacska megható és felemelő történet, ami megérint mindenkit, aki csak elolvassa.
Akinek van macskája, tudja, hogy a közhiedelemmel ellentétben ugyanolyan hűséges is lehet, mint egy kutya, ugyanolyan szociális, törődő, érzékeny, emberi.
A Bob, az utcamacska c. könyv egészen véletlenül akadt a kezembe, de nyilván macskás gazdiként telibe talált, és egyetlen este alatt elolvastam. Nem azért, mert olyan fordulatos történet lenne, annyi csavart tartalmazna, vagy mert olyan érdekfeszítő. Hanem mert ez a sztori igaz történet, Bobé, és az egykor drogos, hajléktalan gazdájáé, akik egymásra találván úgyszólván megmentették egymás életét.
James Bowen nehezen tud boldogulni utcazenészként, és erős kísértés érez, hogy újra drogozni kezdjen, Bob, a macska pedig váratlanul bukkan fel az életében, és onnantól nem tágít mellőle legnagyobb szerencséjükre. James lassan megtanulja, milyen felelősségteljesen viselkedni, tudván, hogy van még egy száj, akit etetnie kell, és akiről gondoskodnia kell, ugyanakkor egy megértő társat kap maga mellé, mi több, egyben munkatársat is, Bobot ugyanis imádják a londoni utca emberei, és sokkal szívesebben adományoznak nekik. De van kiút ebből a sötét mókuskerékből? Persze, hogy van.
Ez egy felemelő, nem túl pörgős, de szívet melengető történet, ami tökéletes választás a borús, őszi vagy téli, esős-havas napokra. Ami engem illet, kíváncsi vagyok a folytatására is, így remélem, bent lesz a könyvtárban a Bob szerint a világ.
Egyébként a történetből filmet is készítettek Bob, az utcamacska címmel 2016-ban, ajánlom azt is (persze szigorúan a könyv olvasása után) a macskakedvelők figyelmébe.
Louisa May Alcott családregényének, a Kisasszonyoknak befejező része a felnőtté válás nehézségeiről, csábításokról, tévutakról és tapasztalatokról egyaránt szól.
Hála az öreg Mr. Laurence örökségének, tíz évvel az alapítás után továbbra is fogadja a diákokat és Jo Bhaer kísérleti iskolája főiskolává növi ki magát. A régi növendékek ifjakká, illetve bájos és céltudatos fiatal hölgyekké serdültek, akik a maguk útját járják a nagyvilágban. Ám egy fiatalnak ugyanannyi gondja akad, mint egy gyereknek, az élet komoly akadályokat gördít a fiatalok elé, akik mind ezek ellenére maradnak, akik mindig is voltak, Jo March fiai.
A Jo fiaival végül végére értem a Kisasszonyok szériának, amely biztos, hogy sokáig megmarad az emlékezetemben.
Habár a harmadik és negyedik rész túlnyomóan jóval kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint az első kettő, s ha lehetne, egy nagy választóvonalat húznék a két-két rész közé, azért nyilvánvalóan ha már egyszer megismertük a szerethető szereplőket, szeretnénk tudni, hogyan is alakult az életük.
Az előző részekből megismert, eleinte vadóc, türelmetlen, vehemens Jo a harmadik részben egy nyugodt nővé, anyává cseperedett (akit már akkor is anyónak szólítottak), a negyedikben ezeknél azonban egy merőben különböző oldalát mutatja. Itt ugyanis az általam imádott karakter, akihez sokáig hasonlítottam magam, már szinte egy teljesen új ember – sajnos. Jo emberi értelemben előnyére változott, mégsem tudtam szimpatizálni a „nagy bölccsel”, aki úton-útfélen kéretlen tanácsokat osztogat fiainak és lányainak, és önmaga, mint az élet mindentudója ül amolyan kotlós mama módon a trónján, mintha elfelejtette volna eddigre (ha jól számolom, negyvenes éveiben járhat), milyen fiatalnak lenni. Nem valósította meg az utazási álmait, és már csak a fiatalságban (és írásban) látja az élet értelmét. Olyan érzésem volt, mintha az írónő azt sugallná, hogy ebben a korban az ember már nem is számít – a 21. században ez egészen biztosan nem így van. Amy, a másik kedvencem továbbra is szinte alig szerepel, talán hallottam megszólalni, de nem vagyok róla meggyőződve, és hiányoltam az első részekből megismert szoros testvéri kapcsolatot, még ha Meg némileg ellensúlyozza is a legkisebb nővér hiányát.
Olvastam a molyos kommentek között, hogy páran nehezményezték, amiért ezekben az utolsó részekben sokkal romantikusabb kapcsolatnak néz ki Laurie és Jo kapcsolata, mint amilyen a saját férjével való köteléke, és való igaz, ámbár igyekeztem úgy tekinteni rájuk, mintha már legalább hatvan évesek lennének, s így hellyel-közel sikerült elfogadnom ezt a felállást.
Egyébiránt a negyedik rész első fele igencsak unalmasra sikeredett, mint egy hosszúra nyúlt szentbeszéd, majdnem félbehagytam és nehezemre esett folytatni, de szerencsére a második fele kárpótolt érte, amikor végre Jo-t kicsit elhagyjuk, és inkább Dan vadnyugati kalandjai, Emil tengerészi élete, Nat ifjúkori botlásai és Demi szerelmi élete kerülnek az előtérbe. Ezek végre valóban érdekfeszítőek voltak, és itt már a történések fényében volt is értelme az erkölcsi szálaknak (nem volt annyira szájbarágós – pedig én kifejezetten tudom értékelni ezeket).
A lányok is kapnak már némi színpadi fényt: Josie (Megék legkisebb lánya), Daisy (Demi ikertestvére), Nan (a regénysorozat új feministája), Bess (a tökéletes hölggyé érő Aranyka, Amy lánya). Ők emlékeztethetik az olvasókat a hajdani négyesre, bár érdekes, hogy azért már érződik a megváltozott kor, az eltelt 25-35 év ahhoz képest, amikor a kisasszonyok voltak fiatalok. Már megtehetik a lányok, hogy nem mennek férjhez, kapunk egy kis bepillantást az akkori politikai helyzetbe, a nők tanuláshoz való és szavazati joga is előtérbe kerül. Megfigyeltem, hogy ezzel egyetemben egyre kevesebb a lányok közt az olyan hölgy, mint Amy vagy Bess, esetleg Daisy, s növekszik a harcias lányok száma (Josey, Nan), míg a Kisasszonyok idején még inkább az előbbiek voltak többségben. Mára pedig, mármint a 21. században kihalófélben vannak a hölgyek – és az úriemberek is.
Talán azért is szeretjük ezeket a regényes klasszikusokat, mert romantikus hajlamaink a jómodor papírra vetett történeteiben szárnyra kelhetnek.
Ami a többi szereplőt illeti, Dan kalandjai kedvemre valók voltak (eddig mindig azt hittem, ha férfiként születnék vehemens természetemmel, sokkal könnyebb lenne, de az ő példájából okulva, hát, lehet, hogy nehezebb), Demit nagyon megkedveltem, a többiekről sajnos nem lehet sokat nyilatkozni.
Még azt hadd írjam meg, hogy ami nem tetszett, hogy annak ellenére, hogy Jo mennyire ajnározza és szereti a fiait (sosem értettem, mikor valaki ennyire különbséget tesz a nemek között és csak a fiúk vagy csak a lányok megszállottja), mégse érzi szinte egyiket sem elég jónak a lányaihoz, ami kifejezetten ellenszenves volt számomra. Nyilván, ha együtt nevelkednek fiúk és lányok, szövődnek szerelmi szálak, és persze, azért bizonyos fokig nem rossz az, ha próbáljuk elvárni, hogy mindenki egekig tökéletesítse magát, de azért az elfogadás is egy fontos dolog. S pedig anno mennyire örült volna Jo is, ha elfogadják őt is olyannak, amilyen. De azért szerettem a párosításokat.
Összességében egy tündéri sorozat ez, és remélem, kicsit megedzett, mert szeretnék áttérni Jane Austenre (Meggyőző érvek és Értelem és érzelem), és azért Austen ennél sokkal cikornyásabban fogalmaz, szóval remélem, a lépcsőzetes „edzés” segít majd átnyergelni az ő világába.
Ajánlom a Kisasszonyokat és folytatását fiatal lányoknak és nőknek, nagymamáknak okulásul, kikapcsolódás gyanánt vagy egyszerűen csak az klasszikusok szeretetéért.
A Plumfield kísérleti fiúiskolájában a kis nebulók lényegében azt csinálhatják, amihez kedvük van, akár a lépcsőkorláton is csúszkálhatnak. Jo Bhaer írónő, akit a Kisasszonyokban még Jo March-ként ismertünk, mindig is erről álmodott: egy olyan házról, amelyben „nyüzsögnek a fiúk…és pezseg az élet”. A Kisasszonyok azzal zárult, hogy Jo megörökölte a Plumfield birtokot a házsártos, de aranyszívű March nénitől, ahol most már férjével, Bhaer professzorral vállvetve, a maguk elvei szerint, és rengeteg szeretettel nevelgetik a gondjaikba vett rakoncátlan csemetéket. Ahogy Jo maga mondja, „nem is tudom, mit szeretek jobban: az írást vagy a kölykeimet”. Nat, a rongyos árva, az elkényeztetett Gömböc, a vadóc Dan és a Plumfield többi feledhetetlen lakója olvasók nemzedékeit bűvölte már el kalandjaival.
A Fiatalurak a Kisasszonyok sorozat 3. része, de inkább egy külön spin-offnak is lehetne tekinteni, itt ugyanis már nem a lányok a főszereplők, hanem Jo, és „fiai”, férjével ugyanis egy fiúiskolát (később koedukáltat) vezetnek.
Legnagyobb sajnálatomra tehát pl. Amy a legeslegvégén tűnik csak fel, és egyszer se szólal meg, nem is értem, mintha a testvérek nem tartanák a kapcsolatot, holott pl. Laurie eléggé sokszor szerepel, s Meg is teljesen el van hanyagolva. Ráadásul a ha jól számolom 30-34 éves körüli Jo-t már mindenki anyónak hívja, s magára is mint öregasszony gondol, holott van még egy karonülő gyermeke is, valahogy az egész ettől rendkívül groteszk. Persze lehet, hogy ez akkoriban harminc felett normális volt, nem tudom, de én igencsak magamra venném, ha valaki leanyózna. :D
Összességében ezeket leszámítva egyébként nem rossz, ha nem ragaszkodunk az eredeti szereplőkhöz, de ez már nem annyira lányregény így, hogy fiúk a főszereplők, s inkább csínyek és kalandok vannak benne. Ugyanakkor azt sem mondhatnám, hogy fiúknak szól, mert ahhoz túl lágy, néhol az előző kötetekkel ellentétben már túl van benne erőltetve az erkölcsösség és a sok tanulság, s az egész történetnek valahogy se eleje se vége, inkább csak amolyan anekdoták, szemelvények az életből, amin most így nem láttam, hogy tartana valahová, de hát az utolsó rész még előttem van.
Talán megnézem majd ebből is a filmet, jobban mondva sorozatot, nem tudom. Minden esetre most már érdekel, hogy mi vár még ránk, és remélem, az utolsó részben legalább visszatér Nat és Demi, Daisy és Aranyka, a kedvenceim.
Vidám sürgés-forgással kezdődik Louisa May Alcott lebilincselő meséje: esküvőre készül a család. Három év telt el a Kisasszonyok óta, felserdültek a March lányok, és nagy várakozásokkal tekintenek a jövőbe. Meg az új asszonyok gondtalan derűlátásával vág neki a házasságnak, de mikor rá kell jönnie, hogy a családi élet nem egy szakadatlan ünneplés, anyja szelíd, de határozott irányításával és kijózanító tapasztalatokkal felvértezve igyekszik elérni a családi és anyai boldogságot. Húga, Jo felölti a „tollnoki toalettet”, és ismét megostromolja az írói hivatás csúcsait, Amy, a kis „dáma”, a művészetnél is nagyobb értékekre bukkan rá külföldi utazásai közben. Csupán az alázatos kis Beth nem kívánkozik sehova a családi otthon falai közül, és bár az ő terhe a legnagyobb, végül ő is megtalálja a békét. Ez a meglepetésekkel teli, megható és mulatságos könyv méltó betetőzése a kedves „kisasszonyok” történetének.
A Kisasszonyok folytatása, a Jó feleségek továbbra is a kedvenceim közé kerül, s méltó folytatása az első kötetnek.
Ebben a részben a lányok már felnőttek, s ki-ki a maga keresztjével kell, hogy megküzdjön, elsősorban egy tragédiával, a szerelemmel és az élet nehézségeivel. Ahogy a lányok életét követjük végig, a könyv lapjairól a különféle élethelyzetekhez illő tanácsokkal leszünk mi magunk is ellátva: például egy friss anyuka hogyan ne hanyagolja el a férjét, milyen nehéz egy vagy két kicsi gyerekkel boldogulni. Vagy, hogy hogyan válasszuk ki a megfelelő jövendőbelinket - lévén, hogy nem mindig a legkézenfekvőbb választás a legideálisabb is. Milyen erények azok, amelyek fontosak, és milyen személyiségjegyek párosítása eredményez boldogabb házasságot?Fel kell-e adnunk ifjúkori álmainkat, s azzal meghasonlunk-e, vagy ezek az álmok csak átalakulnak?
Még mindig azt gondolom, hogy ezek a felvetések a mai napig hasznunkra lehetnek, és imádtam a lányok történetét. Mindvégig Jo karaktere az, ami a legközelebb állt hozzám, ugyanakkor Amy az, akit "irigylek", akinek az életét élném, akihez bárcsak jobban hasonlítanék. Hiszen Jo szinte maradt, aki, egy vadóc lány asszonyi köntösben, ugyanakkor természetesen sokat szelídült az idő múlásával. Az affektáló kicsi Amy viszont egy rendkívül türelmes, női hatalmával tisztában lévő de azzal vissza nem élő gyönyörű, kedves, méltóságteljes hölggyé érett. Meg karaktere ezúttal a fiatal anyuka megtestesülése.
Érdekességképpen utánaolvastam, hogy Lusia May Alcott maga is egy olyan családban nőtt fel, ahol négyen voltak nővérek, és valószínűleg saját tapasztalatait, élményeit vetette papírra. Mivel a történet szerint az író Jo, és én legalábbis gyakran úgy éreztem, ő a főszereplő, minden bizonnyal benne ismerhetjük meg az írónőnket.
Kíváncsian várom a folytatást, de előbb vár rám a 2019-es film után az 1994-es.
A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.
Ezt a klasszikust már régóta várólistán tartogattam, legalábbis, mióta 2019-ben kijött az új film. Most így jobban megnézve, rajongóként kénytelen leszek a ’94-es változatot is megnézni, amiben nem kisebb nevek szerepelnek, mint Winona Ryder, Susan Sarandon, Christian Bale, Kirsten Dunst és még sokan mások. Erről én hogy maradtam eddig le?
Kicsit olyan Jane Austen, Brontë nővérek vagy Váratlan utazás érzete van a történetnek, nyilván, hiszen az 1800-as évek romantikájáról beszélünk. Ez a mű 1861-ben játszódik, és négy csodálatos lánytestvér életébe pillanthatunk bele, természetesen Anya, Apa, a nehéz természetű March néni, a huncut szomszédfiú, Laurie, Laurie nagyapja, Brooke tanító és Hannah, a házvezetőnő közreműködésével. A lányok rengeteg kalandon mennek át, jellemfejlődésük igazán inspiráló, az írónő szókincse meg olyannyira csodálatos, amely persze még hetekig az ember fülében cseng, és ösztönöz, hogy mi is legalább ilyen finoman fejezzük ki magunkat. Mondjuk, több sikerrel, mint Amy.
Egészében véve egy tanulságos kis könyv, természetesen azon melegében folytatom a többi részével. Tökéletes egy kis nyugodt, teadélutános kikapcsolódásra, amikor zavartalanul visszarepülhetünk 161 évet a múltba. Egyáltalán nem az a rohanós olvasmány, inkább az, amely jobb, ha napokig velünk marad, kicsit az életünk részévé válik, pár hetes társunkká, hiszen van is min elgondolkodni az olvasása közben. Picit kizökkent a valóságból, megállítja a rohanó időt (tedd le a telót, ne nyomogasd, légy hálás az életért, tanuld meg visszafogni magad stb.)
Nekem legjobba Meg és Jo karaktere tetszett, vagyis Megé inkább a szerelmi szál miatt – jaj ez kellett, és nem azon a tenyérbemászó módon, mint a kortárs olvasmányokban…
Jo pedig magamra emlékeztet. Remélem, idővel mindkettőnknek sikerül megzabolázni vehemens természetünket.
Bátran ajánlom a klasszikusok kedvelőinek, lányoknak, lánytestvéreknek, nőknek. :)
A család szeretete, fontossága, a gyarlóságaink legyőzése, a türelem, jellemünk építése, erények elsajátítása mind olyan dolog, amelyet napjainkban is jobban középpontba kellene állítanunk.
„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
Mikor döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert.
Azt hiszem, Szerb Antal stílusa és világlátása elképesztő, megdöbbentő és velejéig hatoló. Ez a könyv egészen a kedvenceim közé került, ha valaki klasszikusokra vágyik, ez a könyve remek alkalmat kínál rá.
A célközönsége valószínűleg a húszas-harmincas éveikben járó fiatal nők és férfiak, akik útkeresésben vannak. S engem is éppen jókor talált meg, ami a koromat illeti. Mert miről is szól?
Egy férfiről, aki megszökik a konvencionális elvárások elől, a nászútján, mert nem akar konformista életet élni, asszimilálódni a mókuskerekes társadalomba, illetve akart, de nem tud, mert vágyik ifjúkori élete után, a szenvedély után, a megismerhetetlenség után. Erzsi, a felesége számára egy végleges lehetőség volt, hogy beolvadjon a hétköznapi emberek közé, de mégsem megy. Meg kell keresnie önmagát, számot kell vetnie a múlttal, érzéseivel, sőt, halálvágyával és általános depressziójával is, amiért az életet olyan értelmetlennek látja.
Erzsi ezzel szemben Mihályban épp a kiszakadást keresi a szokványosból, szeretné ő is megtapasztalni azt a művészi világot, amelyben a férfi él.
A sors fintora, hogy habár boldogok is lehetnének együtt, Erzsi megérti Mihály szándékait, fordítva azonban nem. Lehetnének boldog pár, látszólag beolvadva a szürke hétköznapokba, de ketten, bolondul. Végül mégis meg kell alkudni.
Végül minden fiatal feje lágya benő, felnövünk, sajnos dolgozni kell menni, és nem süttethetjük egész nap hasunkat Toszkánában – pedig milyen jó is lenne, Istenem. Én is erről álmodom. Ehelyett napi 8 órát ülünk hivatali munkákban, mint a főszereplő barátja,s ugyan kinek való ez? Mindenkinek?
Ez a regény olyan szépen feldolgozza azt a kettős érzetet, amely sokunkban van:szeretnénk kalandokat, világot látni, élni, henyélni, halmozni az élvezeteket, de szeretnénk a „hagyományos” örömöket is, családot, házasságot. S pénzt, ehhez pénzt, amihez munka és mókuskerék kell. Így múlik el a világ dicsősége?
Érdekes, hogy sok értékelő nem tudta átérezni a regény szereplőinek gondolatát, én együtt dobbantam vele. Egy kicsit Mihály vagyok, aki szeretne Olaszországban kalandozni, és elfeledkezni az elvárásokról. Egy kicsit Erzsi vagyok, aki fél az idegen örömöktől, és attól is fél, hogy elítélik és végképp megszűnik átlagpolgár lenni, és a ledérséget már nem lehet visszacsinálni, az erkölcsi tévelygés nem egészen visszafordítható. Ezért inkább el se induljunk az úton. S én vagyok az, aki bemegy reggel 8-tól 4-ig dolgozni… minden nap.
S az élet értelmét csak keressük mosogatás, gépelés, strandolás közben. S ezalatt elmúlik. S pedig minket mennyivel több hatás ér, mint az akkori (1937) embereket, s mi is néha megcsömörlünk, mint Mihály – „Hát kell ez az élet énnekem?”
Mi a különbség? A régi regényekben mindig azt olvasom, hogy az idegi kimerültségre, depresszióra idegszanatóriumba küldték a betegeket, „levegőváltozást” írtak elő, tengerpartot, ilyesmi. Kipihenték. Ma mit teszünk? Robotolunk, gyógyszert írnak fel, nem eshetünk ki a munkából, egyáltalában ciki rosszul lenni, nem boldognak lenni, mert annak kell lenni, mert elmondása alapján mindenki (álszentül) az, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy… És ne panaszkodjunk.
Kíváncsi vagyok, hova vezet ez. Azaz, hogy nem vagyok kíváncsi. De az olvasás gyógyír.
Tehát az 1937-ben 85 évvel ezelőtt papírra vetett gondolatok még ma is mennyire, de mennyire aktuálisak! Köszönöm ezt a történetet Szerb Antalnak.
Azóta eltelt tízen x év, és lett belőle Netflixes doku sorozat, s Tom Holland főszereplésével (kár, hogy végül Leonak nem adatott meg) antológia sorozat is, melynek első évada dolgozza fel a tudathasadásos Billy történetét, akinek nem kevesebb, mint 24 személyisége volt.
Az első könyv fülszövege:
"Csaló vagy áldozat? Ki volt Billy Milligan? A világ máig sem kapott határozott feleletet. Zseniális színjátékos, aki orránál fogva vezette egész Amerikát, a bíróságokat, a pszichiátereket? Vagy egy megkínzott és szétesett ember, akinek testében csakugyan több tucat, különböző személyiség lakott? Az író két éven át faggatta Billyt és környezetét, hogy földerítse, miért támadott és erőszakolt meg a fiatalember ismeretlen nőket. Hogy ő tette-e egyáltalán, vagy a benne lakozók valamelyike: a szenvtelen Arthur, a lezser Allen, a vad Ragen, esetleg Adalana, a leszbikus nő. Keyes páratlan nyomozása a megsokszorozódott személyiségek rég vitatott rejtélyét helyezi új megvilágításba. Az olvasó végigkövethet egy fantasztikus élettörténetet, s a végén maga is ítélhet: bűnös volt-e Billy Milligan?"
Valamikor a IX. század elején egy csapat svéd viking útnak indul, hogy tűzön és vízen átkelve megbosszulja otthona elpusztítását. Mindnyájan emlékeznek még rá, mikor szűnt meg az élet egykor virágzó falujukban, Eldhärden és környékén: amikor Nídhögg, a fekete dög megjelent, mindent letarolt, majd eltűnt az ismeretlenbe.
Kilencujjú Gudleif és huszonkét vakmerő embere felkerekedik, hogy a Vågbrytare fedélzetén nekivágjon az ismeretlennek, megkeresse a szörnyet, és a saját fészkében végezzen vele. Útjuk ismeretlen vizeken, idegen földeken és éjsötét erdőkön keresztül vezet, miközben az ő nyomukban is ott liheg egy titokzatos, sebezhetetlen harcos, aki Tyr Pajzsát viseli.
Bíró Szabolcs, a magyar középkor megszállottja ezúttal tőle szokatlan témával lepi meg olvasóit: a Ragnarök történelmi alapokon nyugvó középkori fantasy, egy véres saga a bosszúról, a tűzről, és arról, hogy észak fiai gyakran keményebbek és kikezdhetetlenebbek, mint a skandináv acél.
Eredeti megjelenés: 2014
Nagy Bíró Szabolcs rajongóként, én, aki eddig az összes Anjou könyvét olvasta és a Lázár evangéliumát, egy pár éve már halogattam tőle a Ragnarök elolvasását, de most, hogy felújított változatban is kiadták, már nem kerülgethettem többé.
Mi az alap történet? Egy viking várost elpusztít a Nídhöggnek nevezett sárkány, amelynek túlélői ezért tűzön-vízen át útra kelnek, hogy bosszút álljanak, s közben különféle kalandokba keverednek. S talán a legjobb szó a kalandok, hiszen különféle városokon, falvakon, országokon hajóznak át, s közben ellenségeket és barátokat gyűjtenek, harcolnak, hol vesztenek, hol győznek, s még az Excalibur is feltűnik a színen. Igen.
A legfontosabb megjegyezni ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy nem egy Anjou. Kevésbé mondanám történelmi regénynek, mint inkább fantasynek, s ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor Tolkien: A hobbit sárkányüldözése keveredik az Arthur mondavilággal, megfűszerezve egy kis északi hitvilággal, s olyasmi humorral, mint amilyen Virág Emília Sárkánycsalogatócímű könyvében van, ha ismerős valakinek – az egy urban fantasy, nagy kedvencem. Erre a humorra keresem a jó szót, de nem találom, talán groteszk, abszurd? Mert vannak ugyan benne véres csatajelenetek, de még közel sem olyanok, mint az Anjoukban, és van benne halál és küldetés, de az egész sokszor el van bagatellizálva, élét veszti, s az egyes „jelenetek” váratlan fordulattal vagy adhoc lezárással végződnek. Mondhatnám frappáns befejezésnek is, vagy mint a csali mesék. Nem véletlenül írta sok értékelő a molyon, hogy esti mese vikingkedvelőknek. Véleményem szerint ez nem annyira egy vérkomoly bosszúhadjárat leírása, mintsem egy pihentető, néhol humoros, az írása idején még szinte kibontakozófélben lévő író szárnypróbálgatása, s egyébként nem rossz. De ne várjunk tőle egy több ezer oldalas mitologikus, labirintusszerűen kacskaringós történetet! Egyszerű szereplők, néhol humoros kapcsolódások más hitvilágokhoz, hirtelen kanyarodások, olykor profán szóhasználat, már ha csak Nídhögg leírására gondolunk is – amelyet a vikingek egy falloszhoz hasonlítanak. Ugye, érződik már az a groteszk humor?
Nekem egyébként személyesen tetszett a könyv, de a „humor” lehetett volnavagy sokkal több (mint a Sárkánycsalogatóban), s akkor végigvonul benne, kifejezetten jellemzi, vagy sokkal kevesebb, s akkor egy ütősebb, drámaibb, drasztikusabb egészet kapunk. Egy ugyanennyi szintű-számú történéshez, eseményhez jó lenne sokkal több személyes kapcsolódás a karakterekhez, több háttértörténet, esetleg kitekintés, gondolati megszólaltatás, lélekrajz, esetleg E/1-ben, s akkor mindjárt a terjedelmesebb is lenne.
A Ragnarököt tehát tulajdonképpen nehéz beskatulyázni, kategóriába sorolni, talán azért megosztó kissé. Ez egy könnyed, szórakoztató délutáni olvasmány, sok fikcióval, némi változtatással a mitológiákat illetően, kicsit mint viking-Arthur spin-off. Ha így kezdtek neki, tetszeni fog!
„Kérem, ne háborodjanak föl, amikor a színpadon nemigen hallható trágár kifejezéseket használnak a szereplők. Nem mindegyikük, csak azok, akik pislákoló, csökött érzéseiket szókincs híján így próbálják kifejezni. A legújabbkori magyar dráma kimagasló művével egy nagyszerű előadással lehetnek gazdagabbak a türelmes és toleráns nézők. A kopott, düledező körgangos pesti bérház szürke, szomorú lakóinak kicsinyes életével ezernyi színt tud megmutatni Spiró: Keserűt, kétségbeesettet, csöndeset és harsányan nevettetőt, szépet és rútat, és mélységesen együttérző emberit. A Vénasszony és a Srác felemelő tragédiája igazi színházi élmény. Zsámbéki Gábor kiváló rendezésének, a nagyszerű színészi alakításoknak, elsősorban a felejthetetlen Gobbi Hildának köszönhetően, aki ezzel a csodálatos alakítással búcsúzott a színpadtól és egy kicsit már az élettől.” (Virág Katalin)
Spiró György a Csirkefej c. tragédiáját Gobbi Hilda számára írta, aki élete végéig játszotta a Vénasszony szerepét a színműben - később Törőcsik Mari vette át a helyét.
Több szereplő tűnik fel a színen (12), s az ő történetüket, összekapcsolódásukat, személyiségüket ismerhetjük meg. Vagy inkább személyiség-típusaikat, hiszen egyiküknek sincsen konkrét nevük, mindegyik inkább egy-egy embertípust jelenít meg, többségük azonban egyáltalán nem általános, a típuselnevezéseikre nem jellemző tulajdonságokkal vannak felvértezve. Például a Vénasszony nem bölcs, hanem keresi az útját és az élet értelmét. Mégis, habár 1987-ben íródott a mű, a mai kifordított, groteszk világunk szereplői elevenednek meg: a ledér nő, akinek talál magának komoly párt és nem tud családot alapítani. A tanár, aki magányosan tengeti az életét és az irodalomba menekül. A fiatal fiúk, akik elkanászodtak, az egyiküket a gyámügy kiskorában elszakította otthonról, csúnyán beszélnek, bűnöznek, elkallódnak az életben.A szülők, akik a gyerekekkel nem, csak a pénzzel törődnek. Ők s a többi szereplő mind-mind sarkított tulajdonságokkal rendelkező bábok, akiket Spiró György rángat. Aztán bekövetkezik a tragédia.
De mi is ez akkor tulajdonképpen? Társadalomkritika? Tükör? A darab olyan fontos kérdésekkel foglalkozik, minthogy mi az élet értelme idősen, család és emberi kapcsolatok hiányában, hova menekül az értelmiségi ember a zűrzavaros, mocskos jelen elől, ha nem vigyázunk, merre kanyarodik a fiatalság sorsa, pedig felelősek lennénk érte. Tudunk-e egymással kommunikálni, vagy csak elbeszélünk egymás mellett? Hova tűnt az emberi kötődés? A szomszédok is csak élnek egymás mellett, alig ismerjük egymást, s ha segítség kell, nem számíthatunk a környezetünkre. Ha ez akkor is így volt már... Hogy van most?
Ez egy elgondolkodtató színmű, s habár jómagam nem kifejezetten kedvelem ezt a stílust, novellában megírva egészen kedvemre való lenne - no persze a túlzó káromkodások és barokkosan szaggatott körmondatok nélkül.
Álmában nem, de életében egyszer kinyílik az ajtó az írónő előtt. Szeredás Emerenc ajtaja, amely mások számára örökre zárva marad. A megingathatatlan jellemű, erkölcséhez és hiedelmeihez tántoríthatatlanul ragaszkodó asszony házvezetőnőnek áll az írónőhöz, ám első perctől nyilvánvaló, hogy ő diktál. Gazdája megmérettetik, és nem találtatván könnyűnek, Emerenc nem csupán otthona, hanem lelke ajtaját is megnyitja előtte, ha csak résnyire is. Így sejlik fel Magyarország huszadik századi történelmének kulisszái előtt egy magára maradt nő tragikus, fordulatos sorsa. Vajon mit őrizget az idős asszony a hét lakatra zárt ajtó mögött?
Az ajtó a ki- és bezártság, a születés és a halál ősi jelképe. Állandó kettősség jellemzi a két főhős áhítatosan odaadó, máskor szinte gyűlölködő kapcsolatát is. A szeretet kapujában állnak. Sikerülhet-e végül beljebb vagy elengedni egymást?
Az ajtó Szabó Magda talán legismertebb regénye: Szabó István forgatott belőle filmet, és 2015-ben felkerült a The New York Times sikerlistájára.
Azt hiszem, ez a hatodik könyv, amit Szabó Magdától olvasok, és mégis, ez tetszett a legkevésbé. Ez a könyv valójában egy lehelletnyit öncélú, egy vezeklésregény, ami ugye igaz történet, s Szabó Magda talán így próbálta kiírni magából azt a fájdalmat, amit a történések végett át kellett élnie. Vagy azt a bűntudatot. Esetleg úgy gondolta, jóvátételként megosztja a világgal, hogy talán az idillikus kép róla nem a valóság, vagy hogy nem csak az. Talán írás közben sikerült megszabadulnia az önvádló gondolatoktól.
A könyv háromnegyede egyébként közel sem a krízisről szól, hanem két ember húsz éven át tartó érdekes, kicsit anya-lánya, takarítónő-gazdája kapcsolatról, ami amolyan se veled, se nélküledbe hajlik át. Emerenc, mint egy rossz anyós mindenbe beleszól, belekontárkodik, fölösleges nippeket és használhatatlan „giccseket” hord át Magdáékhoz, sértődékeny, önfejű. Magda nem tudja egyedül ellátni a házat az írás mellett, ezért szüksége van Emerenc segítségére, ugyanakkor rideg őszinteségére is: foglalkozzon inkább többet a férjével, amíg lehet (a férje mint tudjuk, beteges volt), s ne csak az írói világába zárkózzon el.
Emerenc egyébként fölöslegesnek tart minden értelmiségi munkát, az írást is, csak azt tekinti igazi munkának, ami látványos, és a két kezünk közül sarjad ki, tehát fizikai munka.
De valahogy ez a két furcsa, ellentétes, s már-már szerencsétlen ember mégis egymásra talál, és két évtizedet élnek le együtt, mígnem…
A könyvvel a legnagyobb probléma, hogy vontatott, és kevésbé koncentrál a problémára, inkább csak kettejük hétköznapjait írja le. De mi a lényege? Mert az az igazán fontos: hogy kire számíthatunk, ha megöregszünk, ha nincsen családunk, vagy ha van, de távol élnek, vagy ha meghaltak, ha bármi… Hogy az értelmiségi vagy a fizikai munka fontosabb-e. Hogy az emberi kapcsolatok vagy a karrierben való kiteljesedés milyen viszonyban van egymással.Milyen értékrendek szerint éljük az életünket? Van olyan, ami mindenki számára követhető, megfellebbezhetetlen? Mikor helyezzük saját magunkat előtérbe s mikor a másikat? Mivel tartozunk az időseknek?Vannak pillanatok az életben, amikor egy-egy döntésünk kihatással van a másik egész életére. Akkor, ott, vajon érzékeljük ezt, hogy ez most az a perc, amikor eldől minden?Sokszor csak évek múltán emlékszünk vissza egy-egy mozzanatra, ami végül sorsdöntőnek bizonyul. Így történt Szabó Magdával is.
Az emberi lét értelmének kérdései bontakoznak ki a vontatott sorok közül. Ha csak az utolsó száz oldalt kéne pontoznom, maximálisat kapna. Így sajnos, hogy döccenős, túlírt, a mondanivalójának van nagyobb értéke és jelentősége. Annyi biztos, hogy elgondolkodtató, de tudni kell eljutni a végéig.
Az őz gyilkosok és áldozatok regénye. Gyilkolt Józsi, a Három Huszár kocsmárosa, és gyilkolt Encsy Eszter, a történet hőse, a színésznő: ki-ki a maga eszközeivel. De a két gyilkos mögött ott lapul a harmadik is, a legveszedelmesebb: a kor, amelyben a színésznő született, amely iszonyatba fullasztotta gyermekéveit, aknamezőre küldte Emilt, korai sírba a munkára képtelen, virágait babusgató édesapát, s örökre kipusztított Encsy Eszterből minden hitet, bizalmat, örülni tudást. Mindaz, amit az élettől kap, későn érkezik: sem siker, sem elismerés, sem pénz, még szerelem se váltja meg többé iszonyú önmagától. És Encsy Eszter, ahogy attól a társadalomtól tanulta, amelyben él, amely fölnevelte, öl: megöli az egyetlen embert, aki valaha szerette, és tettével halálra ítéli önmagát is. Az őz megjelenése idején 1959-ben úgy robbant, mint a bomba. Hermann Hesse ajánló sorai egyengették külföldi útját, azóta harmincöt nyelven olvasható. Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle. Pedig a nemzetközi sajtó akkor tanulta meg szülővárosom, Debrecen nevét, mert úgy értékelték: …míg a történet gyilkosai és áldozatai megfutják pályájukat, a regény lapjairól az irgalmatlan szenvedélyek forróhidege fagyaszt-éget.
A lányregények után egészen furcsa bár egyébként nem rossz választás volt Az őzet választani következő olvasmányként Szabó Magdától. Most, hogy ezen értékelés írása közben már Az ajtót olvasom, kifejezetten jobbnak találom, hogy életrajzi kötetei előtt inkább egy újabb fikciót ismerhettem meg tőle, jobb az átvezetés. Kronológiailag is.
Mindazonáltal természetesen kissé morbid, ha a lányregények szereplőit összevetem a mostani főszereplő személyével, Eszterrel. Itt ugyanis két nőtípus elevenedik meg, s két életút. Az egyik Angéla, a maga természetes kedvességével, gyengédségével és gyengeségével, szépségével. Az örök nőideál, akivé még a 21. századi elvárások szerint is válnunk kéne. Lággyá, visszafogottá, nőiessé, s kedvessé nem csak kívülről, lényünkből fakadóan is. Ilyen egy „igazi” nő. Ezzel szemben itt van Eszter: forrófejű, gyakran utálatos, cseppet sem kedves, féltékeny, irigy, s mégis azért őt is lehet szeretni. Világ életében utálta a tökéletes Angélát, akinek idilli gyerekkora volt, míg neki szegénység és korai munka jutott osztályrészül. Végigküzdötte az életét, jobb sorsot teremtett magának, de sosem felejtette el, honnan jött, és az idő múltával is csak megvetni tudja azokat az embereket, akiknek „minden az ölükbe pottyant”.
Nagyon érdekes a korábbi értékelések olvasása, azt írják, mindenki Angéla szeretne lenni, de aztán rádöbbennek, valójában Eszterek. Szerintem mindenkiben mindkét személyiség ott van, ahogy a régi mondás tartja: attól függ, melyiket eteti az ember.
A mai társadalom is azt várja el tőlünk, hogy Angélák legyünk. De a farkastörvények Esztereknek kedveznek. Szerintem ez a könyv egy tökéletes példája a női meghasonlásnak, hányféle arcunk is van valójában, s milyen nehéz néha egyensúlyozni köztük. Az lenne az igazi, ha mindkettőt el tudnánk fogadni.
Mi történik, amikor egy ország felszabadul? Mindenki megkönnyebbül hirtelen, vagy cipeljük magunkkal a múltunk súlyát? A diktátort fejbe lőtték, rituálisan elégették az elnyomás kellékeit, de a titkokra nem derült fény, a régi reflexek pedig működnek tovább. Bármikor kitörhet újra az erőszak, mert a temetetlen múlt még fájdalmasan eleven. A tizenhárom éves Emma erős lány, tele kamaszos vadsággal. Egyszerre vesztette el az otthonát és a szüleit, de váratlanul felbukkanó nagyanyja magához veszi. Új életében mindennek tétje van: a gyásznak, a barátságnak és az első nagy szerelemnek, bármely pillanat magában hordja a katarzis lehetőségét. Emma a boszorkányos nagymamától tanulja meg a hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásokat, ám a saját ereje még ennél is nagyobb: ő talán képes nemet mondani a történelmi bűnre, és kilépni a soha-meg-nem-bocsátás véres örvényéből. A regény családtörténet és történelmi tabló egyszerre. A nyelve sűrű, mégis egyszerű, a részletek varázslatos intenzitása sodró és izgalmas történetté formálódik, leköti és nem hagyja nyugodni az olvasót. A gyermek mindent látó szeme, a kamasz mohó testisége és a felnőtt józan figyelme szövődik össze benne érzéki és érzékeny szöveggé. Rákérdez a titkokra és felébreszti a titkos tudást.
Varázsoljunk a semmiért, vagdossuk pengével a bugyinkat és szőrös is meg jaj itt az iskola, mi is volt a nagy történelmi esemény? Spicli! Ez volt, de nem mondjuk meg, hogy mi, van értelme vagy nin.. jaj félbehagytam egy egész fejezetet, bocsesz, holnap iskolába kell, a zsidó Bertuska, hoppá vége a könyvnek, csak 450 oldal… Húzzál vonalat a lisztbe…..
Máglyára vele… Na jó, annyira azért nem volt szörnyű, de be kell valljam, ahogy Máraiban a minap, Dragománban is csalódtam, s azt hiszem ez marad az első és az utolsó könyv, amit olvastam tőle. Valahogy úgy érzem, kicsit túl sok a hype körülöttük, és egyáltalán nem értem, mi az a sok pozitív vélemény a Máglyánál, én inkább a negatívabbakkal tudok egyetérteni, de lássuk, miért.
Önmagában még az első mondjuk, hatvan és az utolsó hatvan oldal még nem is lenne rossz, s kijöhetne belőle egy száz-százötvenes oldalas, érdekes kisregény, aminek van eleje, közepe, vége, íve, története, tart valahonnan valahová. De így való igaz, hogy kissé olyan, mint egy novelláskötet, egymástól szinte majdnem független, félbevágott apró jelenetekkel, amikre később hol visszaugrunk, hol nem, hol van jelentősége, hol nincs, kicsit, mintha egy befüvezve írt irományt tartanánk a kezünkben, se füle se farka. Az erdélyi történelmi eseményekre egész a legvégéig alig utal konkrétan a könyv, már azt hittem, úgy kell részletesebben utána olvasnom, szóval nem mondanám kimondottam, hogy azokat állítja a központba, éppen maximum említések szintjén. Igaz, a zsidók világháborús helyzetére már jobban kitérnek Nagymama visszaemlékezései, de rendkívül idegesítő módon félbeszakítva az addigi gördülékeny E/1-es elbeszélésmódot érthetetlen módon Nagymama E/2-ben meséli a múlt történéseit, pl.: bemész ide, felmászol ide… Ha addig bele is tudtuk magunkat élni a történetbe, az végképp kizökkent, hirtelen, mintha valami szerepjátékos könyvbe csöppennénk.
Ami a legzavaróbb volt az egész történetben, azok az indokolatlan „mágikus szálak”, de csak idézőjelben mondom így, mert inkább vajákosasszonykodásnak nevezném, Nagyi babrál a liszttel meg össze-vissza vonalakat húz, Nagypapa szelleme hol ott van hol nincs, semmi jelentősége… Nem történik semmi a varázslatok által, teljesen fölöslegesen kántálgatnak. Meg sincs magyarázva, hogy mi ez, hogy legalább lenne valami háttér, hogy ők most egy nagy ősi tudás tudói, boszorkányok leszármazottai, vagy teljesen bolondok – ez a legvalószínűbb -, esetleg az egész a kislány fikciója… Passzolom, de unalmas volt, és megakasztotta a regény általános folyamát. Nagymama egyébként is szinte beszámíthatatlan a történetben, egyszer azt mondja az unokának nehogy ezt tedd, de tényleg, nehogy, mert aztán én megtudom és akkor akkora baj lesz, hogy ihaj… Aztán Emma (alig szerepel a neve egyébként) végül megszegi a tilalmat, de nem szakad le az ég meg úgy kb. semmi nem történik… Meg Nagymama néha megkínozza (?) aztán mégse…
Oldalak szólnak arról, hogy a kislány eteti a hangyákat, megmenti őket… Mint akik be vannak kábítószerezve, de komolyan, bocsánat. Arról nem is beszélve, hogy közben azért vagy három meztelen szőrös alsófertályos jelenetet azért le kellett írni, hogy hangsúlyozzuk, hogy kamaszodik a gyerek. Ennek sem volt értelme, és nagyon idegenül jött ki egy meglett férfi tollából egy köze nincsen semmihez jelenetben…
Remélem, valaki írt már belőle egy rövidítettet, mert max. annak lenne értelme, és akkor azt olvasnám inkább újra, varázslatok és bugyivagdosás nélkül, E/1-ben, hagyjuk a hangyákat is.. Bocsánat.
Az élet oly csodálatosan megajándékozott, és oly tökéletesen kirabolt, mit várhatok még?
Az 1939-ben írt kitűnő regény egy beteljesületlen szerelem története. A mindig fellegekben élő, jellemgyenge, de szeretni valóan kedves Lajos és Eszter húsz esztendővel korábban bontakozott szerelmét rombolta szét, amikor a férfi Eszter nővérét, Vilmát vette feleségül. Felesége halála után, gyermekeivel látogatóba érkezik az asszonyhoz, aki még mindig szereti.
A találkozás oka igencsak prózai: Lajos, aki már mindenétől megfosztotta Esztert, most végső menedékét készül elrabolni, a családi otthon eladására kéri. Eszter ekkor tudja meg, hogy a férfi nősülése előtt végső elkeseredésében levelekben könyörgött Eszternek, hogy szökjenek meg együtt, mert szüksége van rá.
Eszter azonban sohasem kapta meg a leveleket.
Eddig nem olvastam még azt hiszem, Máraitól semmit, de ez a könyv nem is hozza meg hozzá a kedvem, az biztos. Ha valaki érti, hogy miért tette a végén Eszter azt, amit, mert hiába vagyok harmincon felül és nő is, szóval abszolút célközönség, valahogy mégsem értem. Vagy most neki ez a szerelem?
Rövid, másfél óra alatt elolvasható kis könyv, valahogy arra sem elég, hogy az ember rendesen a szereplők helyébe képzelje magát, s máris vége. Talán háromszor ennyi oldalban jobban megértettem volna, talán... Így viszont csak egy nagy lókötő és egy gyenge női jellem találkozása. Érdekes, hogy a tipikus lányregényekben fele ilyen szerencsétlen női karaktert sem találnék, ha akarnék se. Maradok inkább akkor a makrancos női ideálképnél, köszöntem.
Németh Lászlónak ez a méltán népszerű regénye egy férfihoz nem vonzódó, hideg természetű fiatalasszony házasságának tragédiájáról szól. Ottrubai Nelli családi okokból kénytelen hozzámenni Takaró Sándorhoz, a társadalmi ranglétrán felfelé kapaszkodó gazdag parasztság e vérbő és olvadékony természetű, jellegzetes képviselőjéhez. Nelli mindent megpróbál, hogy házasságát elviselhetővé tegye, de zárkózott, magának való, eredendően tiszta és magányos egyénisége fellázad, valósággal megöli férjét, végül pedig a másokért vállalt munka önzetlen örömében találja meg a megtisztulás, meggyalázott élete értelmét. A regény nemcsak döbbenetes erejű lélekrajz, hanem a letűnt falusi úri világ életének pompás képe is.
Na hát az kétségtelen, hogy az ember nehezen szánja rá magát arra, hogy erről a regényről írjon. Egyébként nem először volt hozzá szerencsém és nem is utoljára, nyáron valószínűleg újra kell majd olvasnom, bár egyébként nem bánom.
Próbálok visszaemlékezni a tizenévekkel ezelőtt rám gyakorolt hatására, de csak arra emlékszem, hogy az osztálytársaim mind utálták a könyvet, de nekem tetszett, magam sem tudom, miért, de most is tetszik a vontatottsága ellenére. Valahogy az ember végig várja, mi sül ki ebből az egészből, és kicsit morbid, de úgy éreztem magam, mint mikor szörnyűségek közepette az ember csak bámul, és nem takarja el a szemét, és csak néz, mert kíváncsi, hogy mi fog történni. Valahogy ez is ilyen érzés volt. Elolvasása után érdekességképp a belőle készült filmet is megnéztem, nem tudom, a legjobb karaktert választották-e Sanyi szerepére, de Imréére Latinovits mindenképpen tökély volt, csak sajnáltam, hogy nem szerepelt valami sokszor sem a regényben, sem ott.
Én is azon gondolkodtam, mint egy másik értékelő, akinek olvastam a véleményét, hogy vajon ha Nellike Imréhez megy hozzá, és nem Sanyihoz, akkor is így alakult-e volna az élete. Benne volt-e a hiba, vagy a házasságában, hogy nem jó emberhez kényszerült hozzámenni? Megmondom őszintén, én eleinte egyáltalán nem tudtam Sanyit se hibáztatni, voltaképpen egy jó kedélyű, kedves fickó, aki mellett akár boldog életet is lehetett volna élni, s sajnáltam, hogy ilyen savanyú, (szörnyű bélyeggel élve frigid) nő jutott neki. Ugyanakkor Nellit is tökéletesen meg tudtam érteni (pláne, ha közben legalább mást szeretett volna úgy igazán), mert ha az ember nem vonzódik valakihez, és iszonyodik tőle, abból nehéz testi vágyat és szerelmet csiholni. Lehet persze egymás mellett szépen éldegélni, ahogy az öregek szokták volt mondani, de az azért mégiscsak lehetetlen, hogy az ágyban aztán ezt az iszonyodást el lehessen viselni – pedig hányan lehettek így akkor, s vajon hányan vannak így most is egy kihűlt házasságban (nem akarom tudni, szerintem sokan).
Tehát lelkileg megrendítő volt olvasni, főleg úgy, hogy önmagában egyik szereplő sem hibáztatható, és mindkettővel egyet tudunk érteni, érezni. Egyszerűen szörnyű, ha az ember élete valahogy így félresiklik, és én is azon gondolkodtam, ilyen esetekben (nem konkrétan, hanem általában), bele kell-e törődnünk a „sorsunkba”, vagy próbálni azon változtatni minden fogcsikorgatás árán is – de mi van, ha közben nem sikerül, az az igazi összeroppanás.
Nagyon jól kidolgozott lélekrajzi regény, aminek azért megmondom őszintén, eleinte nehéz volt a nyelvezetére ráállni a mai olvasmányok után – és a tempójára is –, de mégis ad valamit, befészkeli magát a fejbe és kérdéseket vet fel, és napokig gondolkodhatunk rajta. Hát, még ha egyszerre olvassuk, és lehet róla beszélgetni is. Szerintem igényel egyfajta gondolati és érzelmi nyitottságot, előítéletmentességet. Nem gondolom egyébként, hogy középiskolában kötelezővé kéne tenni, valahogy úgy gondolom, hogy az ember ezt csak akkor érti meg igazán, vagy akkor nem csak egy anekdota, ha élt már párkapcsolat(ok)ban, és van mihez viszonyítani.
Bennem a legérdekesebb (költői) kérdés, amit felvetett, hogy vajon az emberek többsége (legyen mondjuk 30-35 feletti korosztályról szó, aki már nem csak a féktelen boldogságot vadássza) önmagában pozitív szemléletű bármi is van, vagy csak egyszerűen elégedett az életével úgy ahogy van szóval szerencsés, vagy pedig csupán elfogadta, amit a sors kimért rá? Epiktétosz filozófus szerint az ember azzal törődjön, ami tőle függ, s ami független, tehát ő nincsen rá hatással, azzal próbáljon meg kibékülni, s Descartes is azt mondja, inkább mi igazítsuk a világhoz az elképzeléseinket, vágyainkat, semmint a világot próbáljuk meg megváltoztatni. Ez majdnem ugyanaz, amit Sanyi és Nellike anyja képvisel. Én azért arra a következtetésre jutottam, meg kell próbálni mindent, hogy változtassunk rajta, de ha nem megy, addig is valahogy elégedettnek próbálni lenni.
Bátran ajánlom minden nagykorúnak a könyvet, klasszikus.
S mielőtt elfelejtem: Le a kalappal Németh László előtt, hogy ennyire képes volt belelátni a női lélekbe, elképzelni sem tudom, hogyan.
„Albert Camus (1913−1960) francia író, a 20. századi francia irodalom egyik nagy tehetségű képviselője volt. Algériában született, s francia földön, az országúton halt meg autószerencsétlenség következtében. Népszerűsége máig se csökkent, s még a franciáknál is legfeljebb Malraux-é vagy Saint-Exupéry-é vetekszik vele, holott kevesebbet írt bármelyiknél, s életműve a maga egészében inkább egy nagy ígéret, mintsem egy kész pálya benyomását kelti a mai olvasóban.” (P. Farkas 2017).
Első írásai 1932-ben, mindössze 19 éves korában jelentek meg a Sud című folyóiratban, első könyve pedig, a L’Envers et l’endroit című esszégyűjtemény 1937-ben. Ezek azonban jó ideig nem hozták meg számára a várva várt ismertséget. Végül az újságírásban és a szerkesztésben találta meg számításait.
Egy időben persona non gratanak számított, hiszen nem csak, hogy kilépett a kommunista pártból (bár más vélemények szerint inkább kizárták), 1951-ben A lázadó ember című kommunista ellenes műve, melyben a sztálini diktatúrát bírálja, igencsak nagy port kavart (Szabó 2010).
1957-ben 44 éves korában – igen fiatalon – Nobel-díjat kapott, ez azonban csak még inkább felszította a dühöt politikai ellenfeleiben. Giovanni Catelli Camus halála című könyvben írtak szerint a halála sem pusztán autóbaleset volt, hanem tervezett likvidálás, amelyet 3 évbe telt teljesíteni (Catelli 2021).
Az az egy azonban vitathatatlan, hogy regényeinek mondanivalói, tanulságai, erkölcsi kérdései még most, a XXI. században is módfelett aktuálisak. Ismertebb művei közé tartoznak a teljesség igénye nélkül pl. A lázadó ember, Közöny, A pestis, A száműzetés és az ország, Caligula, Ostromállapot című alkotások.
A pestis című műve megírásához 1939-től ’43-ig gyűjtött adatokat és tanulmányozta az orvosi szakirodalmat is. 1942-ban Oránban, Északnyugat-Algériában személyesen is gyűjtött tapasztalatokat, ebben az időszakban ugyanis ezen a területen tífuszjárvány pusztított. Összesen 7 évig dolgozott a regényén, mely végül világhírű lett. Magyarországon A pestis először 1992-ben jelent meg az Európa kiadó gondozásában, azóta pedig több nyomtatott és elektronikus megjelenést is megélt. Az Edistat kiadási statisztikával foglalkozó külföldi oldal egyik közösségi oldalán közzétett diagramja szerint 2020-ban meglehetősen megnőtt az eladott példányok száma a könyvből – egyértelműen a koronavírus-járványnak köszönhetően.
„Növekszik a Camus "La Peste" eladása 2020 első 8 hetében! Íme a könyv 2019-es és 2020-as eladásainak összehasonlítása."
A pestis c. könyv eladási statisztikái 2019-2020
A statisztikából jól látható, hogy 2019-hez képest 2020-ban növekedtek az eladási számok. Ahogy dolgozatomban Camus a műben feltett erkölcsi kérdéseit feszegetem, rájöhetünk, hogy 2019 óta a járványhelyzet következtében szinte ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, és ugyanazokkal a kérdésekkel találjuk szembe magunkat, mint Rieux doktor és társai, a kötet fő- és mellékszereplői.
Mindjárt a történet elején egy ismerős dilemmába botlunk. Felüti fejét ugyanis a járvány, sokáig azonban az emberek, átlagpolgárok, sőt, maguk az orvosok és vezetők sem akarják még maguk előtt sem elismerni, hogy ez bizony: pestis. Az újságok elbagatellizálják, alábecsülik a helyzetet, s egyébként is jobban foglalkoztatja őket a patkányok váratlan megbetegedése és pusztulása, tetemük zavaró jelenléte a városban, mint az emberek körében terjedő betegség. Ami az orvosok hozzáállását illeti:
„Az öreg Castel, aki nyugodtan rágcsálta sárguló bajuszát, világos szemét Rieux-re vetette. Aztán jóindulatúan végigmérte a jelenlevőket, majd megjegyezte: ő nagyon jól tudja, hogy ez pestis, de azt is, hogy ha hivatalosan beismerik, akkor kénytelenek lesznek szigorú intézkedéseket tenni. Jól tudja, hogy kollégái végeredményben ettől torpannak meg, ő tehát kollégái nyugalma érdekében hajlandó elismerni, hogy nem pestisről van szó.” (Camus 1992).
Tehát amikor már intézkedésekre lenne szükség, akkor is haboznak, késlekednek, s mikor végre megtörténik a szigorítások bevezetése, akkor sem a kellő mértékben:
„A rendelkezések nem voltak drákóiak. Látszott, hogy igen nagy engedményeket tettek, nehogy nyugtalanítsák a közvéleményt.” (Camus 1992).
Kétségtelen, hogy erkölcsileg az lett volna a helyes döntés, ha felvállalják a felelősséget, és időben cselekednek, s a biztonság érdekében inkább túl- mint alábecsülik a helyzetet. Nagy igazság azonban, hogy az ember katasztrófahelyzetekben sosem akarja elhinni, hogy mindez tényleg megtörténhet, és tényleg vele történik. Talán így voltak ezzel a regényünk szereplői is.
Amikor aztán végül az algériai Oran város karantén alá kerül, találkozunk a következő dilemmával: Ha egy halálos járvány sújtotta települést karantén alá vonunk, mint vezetők, engedélyezzük-e a családok újraegyesülését azon formában, hogy a városon kívül maradt, kívül rekedt felek visszatérhessenek oda? Kétségtelen persze, hogy a hazatérők ezzel saját életüket sodornák veszélybe. Oran városának döntéshozói ezt megengedik, ezzel az egyes személyek kezébe helyezve a döntést, s egyidejűleg elhárítva a saját felelősségüket.
„Egyébként néhány nap múlva, midőn nyilvánvalóvá vált, hogy senkinek sem sikerülhet elhagyni városunkat, felvetődött a kérdés, vajon engedélyezhetnék-e a visszatérést azoknak, kik a járvány előtt távoztak el. Néhány napi gondolkodás után a megyeháza igenlő választ adott. …
Erre aztán néhány család, igaz, hogy kevesen, könnyelműen fogta fel a helyzetet, s mivel a vágy, hogy viszontláthassa rokonait, legyőzött benne minden óvatosságot, felszólította az illetőket, hogy éljenek az alkalommal.” (Camus 1992).
Vajon helyes döntés volt-e ezt engedélyezni? S a másik kérdés: ha karantén alá vont állampolgárok lennénk, kérnénk-e a rokonainkat, hogy térjenek oda vissza? Személyes véleményem szerint inkább élnék távol beláthatatlan időig családomtól, minthogy őket is veszélybe sodorjam. A fentebbi idézetből látszik azonban, hogy sokan felelőtlenül cselekedtek, és/vagy még ekkor sem értették meg a járvány igazi pusztítását.
Ennél egy fokkal egyszerűbb kérdés: előtérbe helyeznénk-e saját érzelmeinket, jólétünket a közösségénél? Camus könyvében ugyanis egyes esetekben pontosan ez történik. Például Rambert, az újságíró sokáig igyekszik kijutni Oranból, annak ellenére, hogy egyáltalán nem tudhatja, megfertőződött-e már, azért, hogy újra láthassa kedvesét – és persze kimondatlan, de valószínűleg nem szeretne ő sem pestisben meghalni. A könyv vége felé gondolja csak meg magát, amikor győz benne a lelkiismeret, és a város elhagyása helyett inkább a betegek segítése mellett dönt. Ezzel Camus maga is megfogalmazza erkölcsi ítéletét a felelősség alól kibújni akarók felett. Vajon, ha 2019-ben lehetőség nyílott volna rá, hogy egy olyan helyre menjünk, ahol nem szedi a koronavírus az áldozatokat, megtettük volna-e?
Rambert tehát nem szökik meg, a pestis azonban szakadatlanul, fáradhatatlanul szedi áldozatait. Egy ideig az emberek tehát hitetlenek, felelőtlenek, aztán félnek, megijednek, az ijedtség helyét azonban egy idő eltelte után kezdi átvenni a közöny.
„…mintha minden szív megkeményedett volna, és mindenki úgy járt és úgy élt a jajszavak szomszédságában, mintha ez az emberek természetes beszéde lett volna.” (Camus 1992).
Egy másik végletes viselkedés pedig a „szenvedély”. Amikor a szigorítások és szabályok ellenére megszegjük azt, nem gondolva tetteink következményére.
„Ilyenkor lehet átélni az életnek azt a szenvedélyét, mely csak növekszik a nagy megpróbáltatások idején. Ha a járvány tért nyer, az erkölcs is lazulni fog. Viszontlátjuk majd a milánói szaturnáliákat a sírok szélén.” (Camus 1992).
Fellazul tehát az erkölcs. Az emberek tömegbe verődnek, dorbézolnak, egyes árusok a hasznukat keresve megemelik az áraikat. Egyes csoportok már szinte eszüket vesztik. Amikor ugyanis a helyzet szinte már a tetőfokára hág, és Oran lakosai úgy érzik, nincs menekvés a pestis pusztító karmai közül, már fegyveres erőkkel ostromolják a kapukat, hogy kijuthassanak.
„Éjjel a városkapukat ismét megrohamozták, több ízben is, de ezúttal kisebb fegyveres csoportok. Volt is néhány lövöldözés, sebesültek, egy-két szökés.” (Camus 1992).
Ramberttel ellentétben tehát sokan a szabadulás mellett döntenek. Pedig van-e egy ilyen helyzetben menekülés? Ha belegondolunk, amennyiben sokan jutottak volna ki a kapuk közül, és egyesek fertőzöttek lettek volna, könnyen borították volna a környező vidékekre is a halál hirtelen leplét. Talán nem volt meg bennük a bátorság, amely hosszú korok óta az egyik legfőbb erény, hogy viseljék a sorsukat.
A fentebbiek azonban általános erkölcsi kérdések, amikre még csak-csak tudunk válaszolni, hiszen vannak döntési lehetőségek: dönthetek úgy, hogy habár a rokonaim bejöhetnek a karantén alá zárt településre, mégsem hívom őket; dönthetek úgy, hogy habár veszélyeztetett zónában rekedtem, mégsem szököm ki, és nem terjesztem a fertőzést; dönthetek úgy, hogy betartom a szabályokat és az intézkedéseket.
Mi a helyzet azonban akkor, amikor globálisabb, kulturális és vallási dilemmáról is szó van, és választásunk sincsen? Camus regényében ez a pont akkor jön el, amikor a sok halott következtében először csak a tisztességes temetés menetéről mondanak le, s a holttesteket tömegsírba temetik búcsúztatás nélkül, később azonban, amikor már a temető is teljes egészében megtelt, régi sírokat exhumálnak, hogy a maradványokat elégessék.
„A temető végében, egy masztixfákkal beültetett térségen, két hatalmas árkot ástak. Egyik volt a férfiak árka, a másik a nőké. A közigazgatás e tekintetben tiszteletben tartotta az illemet, s csak jóval később tűnt el a szemérmesség ez utolsó nyoma is, mikor a körülmények kényszere folytán már összevissza, egymás hegyén-hátán temettek el férfiakat és nőket, mit sem törődve az illendőséggel.
…
Valamivel később azonban kénytelenek voltak más megoldást keresni, és még jobban kiszélesíteni a lehetőségeket. Egy megyefőnöki rendelet kisajátította az örökös használatba adott sírokat, és az exhumált maradványok elindultak mind a halottégető kemence felé.” (Camus 1992).
Ez a döntés szembe megy a vallásukkal, hitükkel, és kulturális hagyományaikkal is. Erkölcsileg talán helytelen első látásra, még sincs más választás: meg kell akadályozni a járvány terjedését. Márpedig a nem megfelelően elföldelt vagy elégetetlen halottak tovább terjesztik azt. Szembemennek tehát a társadalmi normával, általános elvárásokkal. De talán épp ezzel cselekednek helyesen: a nagyobb jó érdekében.
Érdekes, ha megfigyeljük ezt a mondatot a könyvben:
„Azt mondták, hogy ez a néhány halott szükséges ahhoz, hogy olyan világot teremtsünk, ahol már senkit sem fognak megölni.” (Camus 1992).
Ha belegondolunk, hogy Camus a második világháború után írta a könyvet, nem alaptalan feltételezés, hogy maga a mű a második világháborúnak a metaforája. Párhuzamba vonható Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című művével olyan értelemben, hogy burkoltan mindketten az emberi társadalmat és legfőképpen a háborúskodást bírálják. A pestis olyan, mint a háború. Vagy a háború olyan, mint a pestis? Ha egyszer elindul, megállíthatatlan, az emberek felelőtlensége tovább szítja az erejét, és akármit is teszünk, egy járvány vagy egy háború úgy fest, időről-időre megismétli önmagát. S, hogy a fentebbi idézetet megkérdőjelezzem: elég-e „néhány” halott, hogy ezt megállítsuk?
„Mindaz, amit nyerhetett az ember a pestis meg az élet játszmáján, nem más, mint az ismeret és az emlék.” (Camus 1992).
„Az egyenlőséget, melyet a halál jelenléte nem tudott megvalósítani, a szabadulás öröme bevezette legalább néhány órára.” (Camus 1992).
A regény végén tehát a pestis elmúlik, ideig-óráig még hordoz némi pozitív változást magában, az emberek esetleg felocsúdnak a borzalmakból és értékelni kezdik, amijük van, kedvesebbek egymáshoz, az élet azonban végül úgyis mindig visszatér a régi kerékvágásba. Emlékeznünk kellene a történelemre, hogy mindez ne ismétlődhessen meg Camus szerint is, az igazság azonban személyes véleményem szerint az, hogy az emberiség minden harmadik generációjának már nincsenek személyes emlékei egy háborúról (mert hiszen a pestis maga a háború metaforája), s ezért újra és újra megtörténik. Mi a személyes felelősségünk ebben? S létezik-e olyan közös erkölcsi tudat, amely ezt megakadályozhatná?
Irodalomjegyzék
Camus, Albert. A pestis. Budapest: Európa kiadó, 1992.
Catelli, Giovanni. Camus halála. Budapest: Európa kiadó, 2021.
P. Farkas Ilona. „Albert Camus, a lázadó ember.” Mozaikok a 18-20. századi magyar és egyetemes történelemből (Eszterházy Károly Egyetem Líceum Kiadó), 2017: 203-211. http://publikacio.uni-eszterhazy.hu/5384/1/203_211_P%20Farkas.pdf
Szabó Ferenc. „Ötven éve halt meg Albert Camus.” Távlatok, 87. szám (2010): 120-123. http://www.tavlatok.hu/87/tavlatok87.htm#87kultura
Egy kis szívességgel kezdődik – hétköznapi szívességgel, amelyet az anyukák szoktak egymásnak tenni. Amikor az elbűvölő Emily megkéri Stephanie-t, hogy hozza el a fiát az iskolából tanítás után, Stephanie boldogan igent mond. Emilynek olyan élete van, amelyet sok nő irigyel. Ő a tökéletes anya, aki káprázatos karriert futott be egy híres manhattani divatcégnél. Stephanie özvegyasszony, aki magányosan él iskola-előkészítőbe járó fiával Connecticut peremvárosában, és a naponta vezetett blogjában keres kapcsolatokat és megerősítést. Stephanie azt hiszi, Emily lesz az új bizalmas barátnője, és megdöbben, amikor Emily váratlanul és nyomtalanul eltűnik, figyelmeztetés nélkül magára hagyva a fiát és a férjét.
Stephanie tudja, hogy valami szörnyűség történt. Képtelen távol tartani magát a gyászoló családtól és hamarosan viszonyba keveredik Seannal, Emily jóképű, tartózkodó, brit férjével. De nem tudja figyelmen kívül hagyni a nyugtalanító érzést, hogy a férfi nem őszinte Emily eltűnésével kapcsolatban. Lehetséges, hogy Stephanie csak képzelődik? Mennyire ismerte „legjobb” barátnőjét? Stephanie kezdi megérteni, hogy semmi – sem a barátság, sem a szerelem, de még egy hétköznapi szívesség – sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.
DARCEY BELL 1981-ben született, és egy nyugat-iowai tejgazdaságban nevelkedett. Óvónőként dolgozik Chicagóban. Az Egy kis szívesség az első regénye.
Még decemberben kezdtem el ezt a könyvet, aztán valahogy megfeledkeztem róla – ez konkrétan mutatja, hogy elég unalmasan indul. Hozzá kell tennem, a filmet még nem láttam, de majd mindenképpen meg fogom nézni a napokban, mivel sokan írják, hogy az sokkal jobb, mint a könyv – kivételesen.
A történet kezdetén én meg voltam győződve róla, hogy Stephanie, a blogot író anyuka tette el láb alól Emilyt, és valamiért folyamatosan az jött le az ő részeinél, hogy gonosz, nem normális, álszent, és a többi molyos olvasóval ellentétben valahogy nem egy ostoba, félrevezethető embert láttam benne. Persze nem mondanám, hogy igazam lett, de azt, se hogy nem. :D (No spoiler.)
A regény számomra a harmadánál válik érdekessé vagy még inkább a felénél, amikor nézőpontváltások is történnek már, és mások fejébe is beleláthatunk kicsit. Egyébként nem rossz, de a vége az valóban penetráns, lezáratlan, félbehagyott, mintha az írónak már nem lett volna kedve befejezni, „jó lesz az így is”. Kár érte.
Kaptunk tehát egy viszonylag fordulatos thrillert, aminek kapcsán reméljük, hogy az élet valójában nem ilyen, és, hogy azért csak ismerjük a saját barátunkat, párunkat, férjünket stb. (Ugye?? :D) S éppen ezért kicsit elgondolkodtató és hátborzongató is valamennyire. Mert azért tényleg soha nem ismerhetjük meg a másikat igazán, néha még talán magunkat sem egy-egy helyzet bekövetkeztéig.
Stephanie egyébként tipikusan azt a karaktert testesíti meg, akit olyan jól ismerünk a való életben is, a tökéletes anyuka bloggert, akinek fancy az egész élete, minden tökély, kertvárosi egyedülálló anyuka, aki mesés ételeket főz, és egy amolyan irgalmas szamaritánus. Számomra ezáltal rendkívül unszimpatikus volt, s sajnos a 21. század valóban úgy is működik, hogy egy tökéletes netes képet festünk magunkról (face, insta, tiktok), amit aztán el is hiszünk egymásnak és magunknak is, miközben valójában…
Minden esetre pszicho-thriller kedvelőinek tudom azért ajánlani a könyvet, mert nem a legjobb, de nekem összességében a végét leszámítva tetszett.
Egy csendes kisvárosban pestisjárvány tör ki, s egyre inkább elhatalmasodva, egyre több embert legyilkolva hatalmába keríti a várost. A főhős, Rieux doktor, Camus leghíresebb korai esszéjének – Sziszüphosz mítosza – irodalmi megtestesülése, aki nem hajlandó tudomásul venni a vereséget, újra és újra lázad a könyörtelen sorssal szemben, s az emberi lét értelmét a küzdelemben keresi, mely bármennyire reménytelen is, az ember győzelmét képviselheti a vak végzettel szemben.
A regény egyike a legnépszerűbb műveinek, a járvány teremtette sajátos világ kiválóan alkalmas a legkülönbözőbb magatartásformák bemutatására.
A mondanivalója nagyon is aktuális a könyvnek, ha csak a koronavírus-járványra gondolunk is. Camus a 2. világháború egyfajta metaforájaként írhatta meg A pestis c. könyvet, amelyben olyan erkölcsi kérdéseket feszeget, mint hogy kiszöknénk-e egy járvány sújtotta településről, ha módunk lenne rá, vagy beengednénk-e a szeretteinket a veszélyes karantén területére, ha ki nem is mehetünk. Inkább az embereket mentenénk, vagy a saját bőrünket? Segítenénk a betegek ápolásában? Betartanánk az intézkedéseket, szabályokat, vagy a saját örömünket hedonistán hajszolnánk?Számítanak még az emberi törvények pestis járvány idején? Például meg kell adni a halottaknak a tisztességes temetést, vagy a járvány terjedésének megakadályozása érdekében minél hamarabb a föld alá kell tenni őket? És ha már a halottak száma annyira megnövekedik, hogy a tisztességes temetés lehetetlen? Mi is az erkölcsileg helyes út, amikor választani kell? A normák betartása, vagy épp vis major idején azok megszegése?
Sajnos a kérdések egy részére az utóbbi 3 évben magunk is választ kaphattunk. A mondanivaló tehát velős, a karakterek kidolgozása azonban annyira elnagyolt, hogy alig lehet őket megkülönböztetni egymástól, és a regény közepétől igencsak csökken az élvezhetőségi görbe,történések helyett végeláthatatlan szónoklatokat kapunk. Kicsit úgy éreztem, hogy lehetett volna vágni rajta, sűríteni, tömöríteni. Akkor kapna max csillagot. Ennek ellenére olyan korszakot élünk, amikor sajnos megéri elolvasni és elgondolkodni rajta.
„Már azt hittem, végleg elbúcsúzom Szöszitől, amikor egyszer, egy tavaszi délutánon, betévedtem egy budapesti gimnáziumba. Minden folyosó tele volt fiatalokkal, lányokkal és fiúkkal. Húsz év körüli volt köztük a legtöbb: esztergályosok, marósok, segédmunkások, gépírónők és szövőnők, de találtam közöttük fodrászt is, nem egyet. Kétszázezer fiatal jár ma országunkban a dolgozók esti gimnáziumába! Többségükben olyanok, akik valamikor alig várták, hogy elvégezzék a nyolc általánost, és dolgozni mehessenek. És most mégis önként visszaültek az iskolapadba, olykor semmi másért, csak azért, hogy művelt ember legyen belőlük. Egy fiatalasszony, aki világoskék ballonkabátot viselt, annyira hasonlított Szöszihez, hogy abban a pillanatban eldöntöttem: regényt írók róluk, esti iskolásokról. És miért ne járna velük Körmendi Árpádné Varga Szöszi is?”
Szöszi mára már abszolút Körmendi Árpádné, s ha valaki azt gondolná, hogy ez rossz dolog: hát mindenkivel megtörténik. A lánykori jampihercegnő énünkből azért még őrizgetünk valamit, ha más nem, hát forrófejűségünket, vagy igazságérzetünket, de a kor és a körülmények bizony, Szöszitől is azt kívánták, hogy komolyodjon meg. Elvégre most már családanya, kis Árpika - ahogy magát hívja Ájáj - édesanyja, aki mondjuk, még így is szemtelenül fiatal, talán húsz éves a történetben. De hát ugye akkoriban a húsz éves asszonyok, meg a mostani lányok...
Szóval Szöszi, akarom mondani, Körmendiné férje hatására ahogy ura, úgy ő is beiratkozik az esti iskolába, és ez bizony, egyáltalán nem válik kárára, még ha eleinte nem is tetszik neki. Rengeteget fejlődik, szélesebb lesz a rálátása a világra, sok okosságot megtanul, még figyelni is, és kinyílik számára a világ. Éppen kapóra is jön, most, amikor amúgy is begubózna egy fiatalasszony kásás életébe, ahol csak robotolni kell. Igaz, szépen élnek Árpáddal, a házasság kezdeti nézeteltérések már nincsenek, kedves kis család, Árpád pedig mindent megtesz, hogy gondoskodjon az övéiről, házat épít, és egyetemre szeretne járni. Persze, nem egyszerű két dolgozó, tanuló, gyereket nevelő fiatalnak még két nagymamával sem. :) Ebben a könyvben többnyire nem is az ő problémáikkal foglalkozunk, hanem inkább Körmendiné egyik osztálytársa, Iluska köré szövődik a történet, aki egy szabolcsi tanyáról költözött fel, hogy tanító néni lehessen.
A három könyv közül így felnőtt fejjel ez állt legközelebb hozzám, mondjuk talán a hasonló élethelyzet miatt is (munka, iskola mindketten), és hát mindazzal együtt, hogy az első rendkívül aranyos, édes tini könyv, a második esetleg elveszi a kedvünket a folytatástól, de megéri nem letenni: a harmadik kárpótol. Persze, ez már nem ifjúsági kategória, ezek a felnőtt mindennapjaink - ma is.
Több mint két év után végre ismét az Anjouk korába kalandozhatunk! Ugye, emlékeztek még Bátor Attila fiára, Bátor Szilárdra, aki bátorságban semmiben nem marad el őseitől? És Anjou Károlyra, akivel annyi csatában vehettünk már részt? Visszatértek!
1342. Anjou Károly a halálos ágyán fekszik. A visegrádi udvar temetésre készül – és az új király, a mindössze tizenhat esztendős Anjou Lajos megkoronázására. Lajos ugyan sokat tanult az apja uralkodásából, ám ő alighogy trónra ül, azon nyomban háborút hirdet – legfőbb példaképei, Szent László és Nagy Sándor nyomdokain járva.
A messzi Nápolyban egyesek ferde szemmel néznek Lajos öccsére, András hercegre. Bátor Szilárd az örökül kapott szlavóniai birtokát igazgatja, és egy önálló zászlóalj felállításán fáradozik. Mindezen események közepette Bihar megyei otthonából kalandos útra indul egy bivalyerős férfiú, aki dühében malomkövet hajigál, ordasokkal küzd meg a nádasban, a Budára vezető utat pedig petrencés rúddal mutatja meg…
A birodalom ura immár a harmadik trilógia nyitánya Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatában. Új korszak veszi kezdetét: daliás idők jönnek, melyeknek azonban egyaránt részét képezi arany és vér, fény és árnyék, menny és pokol. Az út ugyanúgy nyitva áll felfelé, mint lefelé, és sohasem lehet tudni, kinek mit tartogat a sors.
A történet elején Károly király már nyugalomra vágyik, “Horvátország és Dalmácia, bár mindkét országrész a Szent Korona alá tartozott, tulajdonképpen réges-rég elveszett”, kelet felől az Arany Horda tanárjai törnek be Erdélybe egyre gyakrabban, egyedül a szerbek ellen vonulnak fel évről évre a megyei bandériumok. A sáskák rettenetes felhőkben özönlik el az országot, egyszóval nem túl rózsás a helyzet.
A történet Bátor Szilárd kis “birodalmából” indul, akinek közel sem megy annyira fényesen a dolga, mint Palkó barátjának, már csak azért sem, mert hallgatási díjat kell fizetnie Tadeusznak, Kázmér király emberének, hogy ne tudódjon ki a néhai Zách Klárához fűződő viszonya és az emiatt rendezett vérfürdő, melynek során Szilárd Kázmér több emberével is végzett.
A birodalom Károly halálával azonban új korra ébred. Lajosnak rengeteg teher nehezedik a vállára, amikor a korona a fejére kerül - s mi “végignézhetjük” az ifjú koronázását. Sőt mi több, találkozhatunk Károly többi, nem Piast Erzsébettől való gyermekével is, például Kálmánnal, az igazi elsőszülöttel, ezen felül pedig Toldi Miklós is ismét tiszteletét teszi a lapokon. András herceg pedig igencsak kutyaszorítóba kerül Nápolyban.
A történetről többet persze spoiler alert miatt nem mondanék, de az biztos, hogy a minőség – hiába egy új trilógia kezdete – cseppet sem csökkent! Érdekes, hogy bár többet kellett most várni a hatodik és hetedik rész között, mint korábban, mégis valahogy jobban emlékeztem az eseményekre, amikor elkezdtem a kötetet. Igaz, hogy az író nagyon szépen megoldja az átvezetéseket, most is egy visszaemlékezésből szedegethetjük fel a morzsákat, hogy visszanyerjük emlékezetünket és felvegyük a történet szálát.
Az az igazság, hogy egy szuszra elolvastam az egészet, annyira beszippantott, pedig azt hittem, hogy ennyi kihagyás után döcögős lesz számomra, de szerencsére egyáltalán nem. Egész könnyen azonosultam a főszereplőinkkel, s meglepő módon ezúttal az, aki a legközelebb került hozzám, András, aki Nápolyban viaskodik feleségével a koronáért.Valahogy az ő kedves jelleme jobban megmaradt bennem, mint az új magyar király, Lajos rátermettsége és harciassága. S Toldi Miklós is igazán kedvemre való, habár azért örülnék, ha a bárdolatlanságán még egy kicsit csiszolnánk. De milyen nagyszerű is így összepárosítani a valóságos történelmet a fikcióval! Érdekesség, hogy az író az utószóban ezúttal egy-egy résznél kitér arra, hogy mely részek történtek valóban így, illetve melyek a képzelet szüleményei, vagy milyen történelmi események kapcsán maradtak fent kétes adatok, amikor is döntenie kellett, merre billenjen a mérleg. Például mikor is volt Anjou Károly halála, temetése? Az utószót ugyan ritkán olvassuk el, ezúttal biztos, hogy megéri. Megtudhatjuk például, milyen modernkori írógép segítette át Bíró Szabolcsot az írói válságon.
A történetre visszatérve, ezúttal valahogy úgy éreztem, sikerül elkapni egyfajta melankolikusan romantikus és tragikus szálat, amelyet a további részekben megfelelően kibontva szépen lehet majd göngyölíteni. Természetesen több ilyen szál is volt már a történetben, mindenkivel történtek negatívumok, tragikus események, például a hatodik kötetben is, de talán itt a lehetőség, hogy egy főszereplő életébe és érzéseibe jobban beleássuk magunkat, mint eddig. Például egy Bátor Szilárd napló segítségével el tudnám képzelni. Az az igazság, hogy mivel generációkon átívelő sorozatról van szó, néha nehéz elkülöníteni egymástól a hasonló testi és lelki adottsággal rendelkező leszármazottakat, ráadásul még a sorsuk is mindig szinte közös, nagy reményeket fűzök a következő kötethez e tekintetben. Biztos, hogy több olvasó nevében is beszélhetek, amikor arról van szó, hogy szeretnénk Szilárd belső hangját többet hallani, jobban megismerni őt, a gondolatait és a vívódásait, s én személy szerint András kapcsán is így érzek, ha már itt tartunk (Lajos király öccse). Mivel annyi minden történik egy-egy regényben, mindig úgy érzem, hogy még többet és még részletesebben kifejtve szeretnék, s nyilván mivel női olvasó vagyok, több lelkiséggel, de ugyanakkor természetesen a háborús leírások most is szépen viszik a pálmát. A regénysorozat egyik kivételes tulajdonsága, hogy mindkét nemet képes megszólítani.
A befejezés egyébként folytatásért kiált. Nagyon szeretném, ha a trilógia végére a Bátor család, jelenleg tehát Szilárd sorsa jóra fordulna, még akkor is, ha egy háborús regényben méltán számíthatunk még veszteségekre a szereplők körül.
Tekintsetek bele ti is:
Pontozás:
Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között Karakterek: A kedvenc Szilárdon kívül András és Toldi. Borító: 10/10 – Az egyik legjobb a sorozatban. + pont: Ennek a résznek most azért adok plusz pontot, mert sikerült elkapnia egy, az eddigiektől szerintem különböző romantikus-tragikus szálat. – pont: Nem tudom, mennyire járhat azért minusz pont, mert még többet szeretnék belőle. Simán lehetne 700 oldal is egy rész.
No, hát tavaly decemberben kezdtem el olvasni a könyvet, ügyes-bajos teendőim miatt "kicsit" megcsúsztam vele. Tény, hogy mikor nyáron lett volna időm is olvasási válsággal küzdöttem, és ez ellen még Margaret Atwood se tehetett, de most, hogy a meseregények visszahozták az életkedvem (várom, hogy tanítsam a kicsiket), végre ezt is befejeztem.
Az Egyesült Államok egykori first ladyjének személyes, átütő erejű és inspiráló önéletrajza
Michelle Obama, jelentős ügyekkel fémjelzett és eredményes eddigi élete során korunk egyik ikonikus és lenyűgöző alakjává vált. Az Amerikai Egyesült Államok első afroamerikai first ladyjének nagy szerepe volt abban, hogy a Fehér Házban soha nem látott nyitottság és elfogadó közeg alakuljon ki.
Ráadásul a nők erőteljes támogatójává vált szerte a világon. A családok egészségesebb és aktívabb életének szószólójaként hatalmas változásokat köszönhetünk neki. A férje mellett állt, miközben Barack Obama az ország történetének néhány leggyötrelmesebb pillanatában helytállt elnökként. Közben megtanított nekünk egy-két tánclépést, nagyot alakított a Carpool Karaokéban, és két lányát a könyörtelen rivaldafény ellenére józan szemlélettel nevelte.
Mélyről jövő vallomásokban és magukkal ragadó történetekben bővelkedő önéletrajzi könyvében Michelle Obama bepillantást enged élete kulcsfontosságú pillanataiba – a Chicago déli részén töltött gyerekkorától vezetői pozícióba kerüléséig. Beszámol többek között arról is, hogyan sikerült egyensúlyt teremtenie karrierje és az anyaszerep között, és hogy milyen volt az élete a Fehér Házban. Kíméletlen őszinteséggel és szellemes éleslátással ír az élet minden területén megélt győzelmeiről és kudarcairól, egész történetét elénk tárja – saját szavaival és saját szemszögéből. A Becoming lapjain szeretetteljes, bölcs, de kendőzetlen szókimondásának köszönhetően egy mélyen érző, kiváló teljesítményeivel a várakozásokat folyton felülmúló nő története bontakozik ki előttünk, aki épp ezért másokat is arra ösztönöz majd, hogy azzá váljanak, akivé szeretnének.
Egyébként nem a könyv hibája, mert olvasmányos, érdekes is, még nekem is, aki egyébként ódzkodik a politikától és már a könyökömön jön ki. De érdekfeszítő volt egy feltörekvő, erős nő könyvét olvasni. Talán a leginkább az a rész fogott meg benne, amikor Michelle arról beszél, hogy az erős és ambíciózus nőket úgy a legkönnyebb elhallgattatni, ha rájuk égetik, hogy banya, házisárkány, dühös nő. Pedig egyáltalán nem az, csak ugyanaz a felállás máshogy néz ki egy férfitől mint egy nőtől - egyébként ő erre egy testbeszéd tanácsadóhoz fordult, és úgy oldotta meg, hogy ne legyen túl harcias a kisugárzása. Ügyes!
Szóval egyet tudtam egyébként érezni azzal, amit képvisel, ami mellett kiáll - a nők egyenjogúságáért (vagy az egészséges táplálkozásért), és igazán követendő példát állít bárki elé azzal, hogy megmutatta, mit lehet elérni a kvázi semmiből.
Érdekes volt bepillantást nyerni a Fehér Ház falai mögé, elképzelni, milyen lehet ott nyereket nevelni, labdázni a folyosón, etc. Nagyszerű volt "hallgatni", hogyan vélekedik a férjéről, hogyan látja őt és hogy támogatta őt évtizedeken át, amíg elérte, amit csak el lehet az életben azt hiszem.
Inspiráló olvasmány, ha tehetitek, ne hagjyátok ki. :)
Pontozás:
Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó Karakterek: Közelebb kerül hozzánk a távolból mind Michelle, mind Barack, és kicsit emberibbnek látjuk őt, hibáikkal, esendőségükkel együtt. Borító: 10/10 – Nem látok benne hibát, nyilván azt ábrázolja, akiről a könyv szól. + pont: Mert bemutat egy igaz, ugyanakkor nagyon inspiráló történetet, és mert kicsit azért személyes is, ami plusz értéket ad neki. – pont: Mert a közepe kicsit azért vontatott volt, néha túl politikai is.
Mindig nagyon érdekes régi levelekre, naplóbejegyzésekre bukkanni. Pláne, ha azok a saját szüleinktől származnak, és pláne, ha az, amiről a levelek szólnak, egy egészen más korban vagy országban történtek. Így van ez Angela Petch A toszkán titok c. regényében is, amelyben Anna édesanyja, Ines hagyatékát olvasván repül vissza időben és térben, hogy megtudja, milyen is volt igazából az asszony, aki haláláig soha nem nyílt meg előtte igazán.
Anna szíve majdnem megszakad, amikor elveszíti szeretett édesanyját, Inest. A hagyatékban egy halom régi, megsárgult, olasz nyelvű levélre bukkan. Azt reméli, végre megtudja, mi is történt az édesanyjával a második világháborúban.
A naplóbejegyzések nyomán Anna eljut a hegyek közt megbúvó, varázslatos kis toszkán faluba, Rofellébe, ahol lassan összeállítja a múlt darabkáit: rájön, milyen boldogan telt az édesanyja ifjúkora Toszkána vadregényes, hegyes-völgyes vidékén, és megtudja, hogyan vetett véget ennek az idillnek a háború kitörése. Anna előtt feltárulnak a múlt titkai az anyjáról, aki annak idején a partizánmozgalom tagjaként kivette a részét a küzdelemből, és egy sebesült angol katona életét is megmentette, de nem sejti, hogy Ines titkai az ő életét is fenekestül felforgatják majd.
Izgalmas romantikus történet arról, hogyan öröklődnek nemzedékről nemzedékre a háború traumái, és hogyan mentheti meg az embert a szerelem a legsötétebb időkben is.
Te átutaznál a fél világon, hogy rálelj a származásodra? Mit tennél meg azért, hogy megtudd, ki az édesanyád? Igazi boldogságra csak akkor lelhetünk, ha tudjuk, honnan jöttünk? Kimberley Freeman Csillagok az óceán felett c. regénye országról országra utaztat bennünket a kérdések nyomába eredve.
Két zabolátlan természetű nő és az ár, amit ezért fizetniük kell Kimberley Freeman, az Örökzöld-zuhatag és az Álom-öböl népszerű írónőjének nagy hatású regénye a szerelemről, az anyaságról és annak kiderítéséről, kihez tartozunk a világon.
1874-ben a vadóc és akaratos Agnes Resolute végleg elhagyja az észak-angliai lelencházat, ahol felnőtt. Távozása előtt tudja meg: édesanyja apró emléktárgyat, egy egyszarvú képét ábrázoló gombot hagyott hátra neki. Agnes abban a tudatban élt, hogy az anyja nem tudta eltartani, és ezért került lelencházba, csakhogy felismeri a gombot: a fenséges és gyönyörű Genevieve Breckby, egy helybeli nemesi család lányának kabátkájáról való. Agnes ugyan csak egyszer látta őt, de soha nem tudta elfelejteni. Kideríti, hogy Genevieve Londonban van. Agnes követi, és London nyomornegyedében tengődik, amíg megtudja, hogy Genevieve továbbutazott Párizsba.
Agnes követi édesanyját, de egyre több mindenben kell csalódnia, mire végül Melbourne-ben rátalál Genevieve-re. De képes-e a nő olyan anya lenni, amilyennek Agnes szeretné?
Nagyhatású történet két megfékezhetetlen szellemű nőről, szerelemről és anyaságról és annak kiderítéséről, kihez tartozunk a világon.