Mi ​történik, amikor egy ország felszabadul? Mindenki megkönnyebbül hirtelen, vagy cipeljük magunkkal a múltunk súlyát? A diktátort fejbe lőtték, rituálisan elégették az elnyomás kellékeit, de a titkokra nem derült fény, a régi reflexek pedig működnek tovább. Bármikor kitörhet újra az erőszak, mert a temetetlen múlt még fájdalmasan eleven. A tizenhárom éves Emma erős lány, tele kamaszos vadsággal. Egyszerre vesztette el az otthonát és a szüleit, de váratlanul felbukkanó nagyanyja magához veszi. Új életében mindennek tétje van: a gyásznak, a barátságnak és az első nagy szerelemnek, bármely pillanat magában hordja a katarzis lehetőségét. Emma a boszorkányos nagymamától tanulja meg a hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásokat, ám a saját ereje még ennél is nagyobb: ő talán képes nemet mondani a történelmi bűnre, és kilépni a soha-meg-nem-bocsátás véres örvényéből. A regény családtörténet és történelmi tabló egyszerre. A nyelve sűrű, mégis egyszerű, a részletek varázslatos intenzitása sodró és izgalmas történetté formálódik, leköti és nem hagyja nyugodni az olvasót. A gyermek mindent látó szeme, a kamasz mohó testisége és a felnőtt józan figyelme szövődik össze benne érzéki és érzékeny szöveggé. Rákérdez a titkokra és felébreszti a titkos tudást.

Varázsoljunk a semmiért, vagdossuk pengével a bugyinkat és szőrös is meg jaj itt az iskola, mi is volt a nagy történelmi esemény? Spicli! Ez volt, de nem mondjuk meg, hogy mi, van értelme vagy nin.. jaj félbehagytam egy egész fejezetet, bocsesz, holnap iskolába kell, a zsidó Bertuska, hoppá vége a könyvnek, csak 450 oldal… Húzzál vonalat a lisztbe…..

Máglyára vele… Na jó, annyira azért nem volt szörnyű, de be kell valljam, ahogy Máraiban a minap, Dragománban is csalódtam, s azt hiszem ez marad az első és az utolsó könyv, amit olvastam tőle. Valahogy úgy érzem, kicsit túl sok a hype körülöttük, és egyáltalán nem értem, mi az a sok pozitív vélemény a Máglyánál, én inkább a negatívabbakkal tudok egyetérteni, de lássuk, miért.

Önmagában még az első mondjuk, hatvan és az utolsó hatvan oldal még nem is lenne rossz, s kijöhetne belőle egy száz-százötvenes oldalas, érdekes kisregény, aminek van eleje, közepe, vége, íve, története, tart valahonnan valahová. De így való igaz, hogy kissé olyan, mint egy novelláskötet, egymástól szinte majdnem független, félbevágott apró jelenetekkel, amikre később hol visszaugrunk, hol nem, hol van jelentősége, hol nincs, kicsit, mintha egy befüvezve írt irományt tartanánk a kezünkben, se füle se farka. Az erdélyi történelmi eseményekre egész a legvégéig alig utal konkrétan a könyv, már azt hittem, úgy kell részletesebben utána olvasnom, szóval nem mondanám kimondottam, hogy azokat állítja a központba, éppen maximum említések szintjén. Igaz, a zsidók világháborús helyzetére már jobban kitérnek Nagymama visszaemlékezései, de rendkívül idegesítő módon félbeszakítva az addigi gördülékeny E/1-es elbeszélésmódot érthetetlen módon Nagymama E/2-ben meséli a múlt történéseit, pl.: bemész ide, felmászol ide… Ha addig bele is tudtuk magunkat élni a történetbe, az végképp kizökkent, hirtelen, mintha valami szerepjátékos könyvbe csöppennénk.

Ami a legzavaróbb volt az egész történetben, azok az indokolatlan „mágikus szálak”, de csak idézőjelben mondom így, mert inkább vajákosasszonykodásnak nevezném, Nagyi babrál a liszttel meg össze-vissza vonalakat húz, Nagypapa szelleme hol ott van hol nincs, semmi jelentősége… Nem történik semmi a varázslatok által, teljesen fölöslegesen kántálgatnak. Meg sincs magyarázva, hogy mi ez, hogy legalább lenne valami háttér, hogy ők most egy nagy ősi tudás tudói, boszorkányok leszármazottai, vagy teljesen bolondok – ez a legvalószínűbb -, esetleg az egész a kislány fikciója… Passzolom, de unalmas volt, és megakasztotta a regény általános folyamát. Nagymama egyébként is szinte beszámíthatatlan a történetben, egyszer azt mondja az unokának nehogy ezt tedd, de tényleg, nehogy, mert aztán én megtudom és akkor akkora baj lesz, hogy ihaj… Aztán Emma (alig szerepel a neve egyébként) végül megszegi a tilalmat, de nem szakad le az ég meg úgy kb. semmi nem történik… Meg Nagymama néha megkínozza (?) aztán mégse…

Oldalak szólnak arról, hogy a kislány eteti a hangyákat, megmenti őket… Mint akik be vannak kábítószerezve, de komolyan, bocsánat. Arról nem is beszélve, hogy közben azért vagy három meztelen szőrös alsófertályos jelenetet azért le kellett írni, hogy hangsúlyozzuk, hogy kamaszodik a gyerek. Ennek sem volt értelme, és nagyon idegenül jött ki egy meglett férfi tollából egy köze nincsen semmihez jelenetben…

Remélem, valaki írt már belőle egy rövidítettet, mert max. annak lenne értelme, és akkor azt olvasnám inkább újra, varázslatok és bugyivagdosás nélkül, E/1-ben, hagyjuk a hangyákat is.. Bocsánat.

​​A nyolcadikos Krisztina álarcosbálra készül: fontos nap ez az életében. Cigánylánynak öltözve, álarcosan és minden eddigi kötöttségtől szabadulva arra készül, megkéri feleségül kedves tanárnőjét édesapja számára… Krisztina árván nőtt fel, édesanyja a háború alatt meghalt, és tudja, hogy édesapja és a tanárnő szeretik egymást, csak a körülmények és a felnőttek érzékenysége megakadályozza kettőjük kapcsolatának kiteljesedését. A szerző egyéb könyveire is jellemző izgalmas fordulatok, plasztikusan megformált jellemek sora teszi élvezetessé ezt az újabb olvasói nemzedékek körében is sikeres lányregényt

Igaz, ez ha jól emlékszem, (egyelőre) csak a második Szabó Magda könyv amit olvasok az Abigél után, de várólistás a Születésnap és Az ajtó is - és azt hiszem, csemegézek majd még -, viszont eddigi ismereteim alapján vele kapcsolatban biztos voltam, hogy nem okoz majd csalódást ez a könyv sem.

Az a jó a klasszikus irodalomban, ha lehet így mondani, hogy már ismerjük a jól bevett íróinkat, például ha egy Jókai kötet kerül a kezembe, valószínű, hogy az is tetszeni fog, míg a modern olvasmányok közül válogatva és rengeteg fülszöveget átnyálazva - mire végre egy megtetszik -, úgy érzem magam, mint aki tűt keres a szénakazalban. Egyrészt számomra nem túl sok, élvezhető mostani olvasmány van, olyan pedig édeskevés, amely ráadásul ifjúsági irodalomként értékeket is képes átadni, nem csak egy csöpögős, romantikus lányregény.

Mert hiába élvezi az olvasó Leiner Laura és társai könyveit (tényleg élvezhetőek), azért abban fele ennyi tanulság vagy mondanivaló, burkolt erkölcsi tanítás vagy viselkedési útmutató nincsen. Itt ugyanis például megtudhatunk egyet s mást a 2. világháborúról emberi sorsokon át, mégis tizenévesen emészthető mennyiségben. Megismerjük a félárva Krisztinát, akinek eleinte visszahúzódó és magányosságra hajlamos természete van, megkeseredett apját és a mosolygós, gondtalan tanító nénit, aki mindenre próbálja megtalálni a megoldást. Kicsit amolyan Jane Eyre érzet is fel-felröppen az emberben olvasása közben - nini, egy tanítónő meg egy szerelmi viszony -, mégis vannak olyan igen komoly részek, amikor könnyabe lábad a szemünk. Előttünk cseperedik fel ez a visszaúhózódó gyerek a könyv pedig úgy melengedi a szívünket mint téli estén bekuckózva egy régi kandalló.

Több mint két év után végre ismét az Anjouk korába kalandozhatunk! Ugye, emlékeztek még Bátor Attila fiára, Bátor Szilárdra, aki bátorságban semmiben nem marad el őseitől? És Anjou Károlyra, akivel annyi csatában vehettünk már részt? Visszatértek!

1342. ​Anjou Károly a halálos ágyán fekszik. A visegrádi udvar temetésre készül – és az új király, a mindössze tizenhat esztendős Anjou Lajos megkoronázására. Lajos ugyan sokat tanult az apja uralkodásából, ám ő alighogy trónra ül, azon nyomban háborút hirdet – legfőbb példaképei, Szent László és Nagy Sándor nyomdokain járva.

A messzi Nápolyban egyesek ferde szemmel néznek Lajos öccsére, András hercegre. Bátor Szilárd az örökül kapott szlavóniai birtokát igazgatja, és egy önálló zászlóalj felállításán fáradozik. Mindezen események közepette Bihar megyei otthonából kalandos útra indul egy bivalyerős férfiú, aki dühében malomkövet hajigál, ordasokkal küzd meg a nádasban, a Budára vezető utat pedig petrencés rúddal mutatja meg…

A birodalom ura immár a harmadik trilógia nyitánya Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatában. Új korszak veszi kezdetét: daliás idők jönnek, melyeknek azonban egyaránt részét képezi arany és vér, fény és árnyék, menny és pokol. Az út ugyanúgy nyitva áll felfelé, mint lefelé, és sohasem lehet tudni, kinek mit tartogat a sors.

A történet elején Károly király már nyugalomra vágyik, “Horvátország és Dalmácia, bár mindkét országrész a Szent Korona alá tartozott, tulajdonképpen réges-rég elveszett”, kelet felől az Arany Horda tanárjai törnek be Erdélybe egyre gyakrabban, egyedül a szerbek ellen vonulnak fel évről évre a megyei bandériumok. A sáskák rettenetes felhőkben özönlik el az országot, egyszóval nem túl rózsás a helyzet.

A történet Bátor Szilárd kis “birodalmából” indul, akinek közel sem megy annyira fényesen a dolga, mint Palkó barátjának, már csak azért sem, mert hallgatási díjat kell fizetnie Tadeusznak, Kázmér király emberének, hogy ne tudódjon ki a néhai Zách Klárához fűződő viszonya és az emiatt rendezett vérfürdő, melynek során Szilárd Kázmér több emberével is végzett.

A birodalom Károly halálával azonban új korra ébred. Lajosnak rengeteg teher nehezedik a vállára, amikor a korona a fejére kerül - s mi “végignézhetjük” az ifjú koronázását. Sőt mi több, találkozhatunk Károly többi, nem Piast Erzsébettől való gyermekével is, például Kálmánnal, az igazi elsőszülöttel, ezen felül pedig Toldi Miklós is ismét tiszteletét teszi a lapokon. András herceg pedig igencsak kutyaszorítóba kerül Nápolyban.

A történetről többet persze spoiler alert miatt nem mondanék, de az biztos, hogy a minőség – hiába egy új trilógia kezdete – cseppet sem csökkent! Érdekes, hogy bár többet kellett most várni a hatodik és hetedik rész között, mint korábban, mégis valahogy jobban emlékeztem az eseményekre, amikor elkezdtem a kötetet. Igaz, hogy az író nagyon szépen megoldja az átvezetéseket, most is egy visszaemlékezésből szedegethetjük fel a morzsákat, hogy visszanyerjük emlékezetünket és felvegyük a történet szálát.

Az az igazság, hogy egy szuszra elolvastam az egészet, annyira beszippantott, pedig azt hittem, hogy ennyi kihagyás után döcögős lesz számomra, de szerencsére egyáltalán nem. Egész könnyen azonosultam a főszereplőinkkel, s meglepő módon ezúttal az, aki a legközelebb került hozzám, András, aki Nápolyban viaskodik feleségével a koronáért. Valahogy az ő kedves jelleme jobban megmaradt bennem, mint az új magyar király, Lajos rátermettsége és harciassága. S Toldi Miklós is igazán kedvemre való, habár azért örülnék, ha a bárdolatlanságán még egy kicsit csiszolnánk. De milyen nagyszerű is így összepárosítani a valóságos történelmet a fikcióval! Érdekesség, hogy az író az utószóban ezúttal egy-egy résznél kitér arra, hogy mely részek történtek valóban így, illetve melyek a képzelet szüleményei, vagy milyen történelmi események kapcsán maradtak fent kétes adatok, amikor is döntenie kellett, merre billenjen a mérleg. Például mikor is volt Anjou Károly halála, temetése? Az utószót ugyan ritkán olvassuk el, ezúttal biztos, hogy megéri. Megtudhatjuk például, milyen modernkori írógép segítette át Bíró Szabolcsot az írói válságon.

A történetre visszatérve, ezúttal valahogy úgy éreztem, sikerül elkapni egyfajta melankolikusan romantikus és tragikus szálat, amelyet a további részekben megfelelően kibontva szépen lehet majd göngyölíteni. Természetesen több ilyen szál is volt már a történetben, mindenkivel történtek negatívumok, tragikus események, például a hatodik kötetben is, de talán itt a lehetőség, hogy egy főszereplő életébe és érzéseibe jobban beleássuk magunkat, mint eddig. Például egy Bátor Szilárd napló segítségével el tudnám képzelni. Az az igazság, hogy mivel generációkon átívelő sorozatról van szó, néha nehéz elkülöníteni egymástól a hasonló testi és lelki adottsággal rendelkező leszármazottakat, ráadásul még a sorsuk is mindig szinte közös, nagy reményeket fűzök a következő kötethez e tekintetben. Biztos, hogy több olvasó nevében is beszélhetek, amikor arról van szó, hogy szeretnénk Szilárd belső hangját többet hallani, jobban megismerni őt, a gondolatait és a vívódásait, s én személy szerint András kapcsán is így érzek, ha már itt tartunk (Lajos király öccse). Mivel annyi minden történik egy-egy regényben, mindig úgy érzem, hogy még többet és még részletesebben kifejtve szeretnék, s nyilván mivel női olvasó vagyok, több lelkiséggel, de ugyanakkor természetesen a háborús leírások most is szépen viszik a pálmát. A regénysorozat egyik kivételes tulajdonsága, hogy mindkét nemet képes megszólítani.

A befejezés egyébként folytatásért kiált. Nagyon szeretném, ha a trilógia végére a Bátor család, jelenleg tehát Szilárd sorsa jóra fordulna, még akkor is, ha egy háborús regényben méltán számíthatunk még veszteségekre a szereplők körül.

Tekintsetek bele ti is:

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között
Karakterek: A kedvenc Szilárdon kívül András és Toldi.
Borító: 10/10 – Az egyik legjobb a sorozatban.
+ pont: Ennek a résznek most azért adok plusz pontot, mert sikerült elkapnia egy, az eddigiektől szerintem különböző romantikus-tragikus szálat.
– pont: Nem tudom, mennyire járhat azért minusz pont, mert még többet szeretnék belőle. Simán lehetne 700 oldal is egy rész.

Millió történet, megszámlálhatatlan főszereplő a Második világháborút követő második évben, 1947-ben, amikor az emberek nem találják a helyüket a nagyvilágban, Európában minden zavaros, s még a történelemkönyvek tartalmáról sem tudnak megegyezni. Elisabeth Åsbrink 1947 c. kötete dokumentarista jelleggel mutatja be hónapról hónapra, a különböző országokban milyen események és történések zajlottak le abban a bizonyos évben.

"Soha többé, mondják az emberek világszerte egymásnak és maguknak."

1947-ben Európa és a világ a háború borzalmaiból éledezik. Párizsban az embereket elvarázsolják (vagy éppen felbőszítik) Dior ruhakölteményei, a közép-kelet-európai országokban a kommunisták hatalomátvételre készülődnek, égetővé válik a palesztin konfliktus, zajlanak a nürnbergi perek, megszületik az emberek és nemek közti egyenlőség gondolata.

Elisabeth Åsbrink - Florian Illies: 1913. Az évszázad nyara című könyvéhez hasonlóan - hónapról hónapra mutatja be ennek az évnek a főbb történéseit. A mozaikszerűen felvillanó pillanatképek előterében, a kötet közepébe ékelve a magyar származású szerző családjának megrázó története áll, ez teszi könyvét erősen személyessé.

1947 színes és fordulatos krónikája arra is fájóan rámutat, hogy számos akkori folyamat és döntés hatása napjainkig ível, és ma is aktualitással bír.

1333. Magyarország. Anjou Károly udvara. Vajon mi történhetett Bátor Vilmos unokájával, Bátor Attila fiával, Szilárddal, amióta magára hagytuk az Ötvenezer lándzsában?

1333. ​A visegrádi udvar negyedik éve folytat tárgyalásokat Nápollyal, amikor Anjou Károly végre személyesen is visszatérhet gyermekkora helyszínére, a mesés Dél-Itáliába, ahova ötéves fiát is magával viszi. Tervei szerint, miután eljegyezte Bölcs Róbert unokáját, András herceg lehet a Szicíliai Királyság jog szerinti örököse.
Az uralkodó távollétében Magyarországon kezd megbomlani az évtizedek munkájával megszilárdított belső rend. A zavargások megfékezése Erzsébet királynéra hárul, aki újabb gyermeke elveszítésével egyre erősebben láncolja magához legidősebb fiát, Lajos herceget.
Mindeközben a szomszédos királyságokban is fontos változások mennek végbe. A térség fejedelmei Visegrádon gyűlnek össze, hogy egymással békét, mások ellen pusztító szövetséget kössenek.
Bátor Szilárd udvari fegyvernökként találja magát a király kíséretében. Igyekszik átlépni múltja sötét árnyain, de gyermekéveit maga mögött hagyva még mindig túl sok kérdés tornyosul előtte. Míg a feje fölött hatalmasok játszmája zajlik, ő csupán élni szeretne - rájönni, mi a valódi öröksége.

A Királyok éneke, mely az Arany Visegrád-trilógia zárókötete, Anjou Károly utolsó nagy uralkodói korszakának éveit, a nemzetközi diplomácia terén elért eredményeit meséli el, miközben tovább szövi valós és fiktív hősei történetét. Lapjain régről ismert és új szereplők egyaránt felbukkannak, hogy a maguk módján mind részeseivé váljanak egy birodalom sorsának, a Magyar Királyság vérrel és arannyal írt történelmének.

Mi is az a Szent György Lovagrend?

Mivel már sokszor írtam nektek Bíró Szabolcs Anjouk sorozatáról és annak előzménykötetéről, a Non nobis Dominéről – amely történelmi regény a személyes kedvencem –, itt az ideje, hogy az író segítségével kicsit behatóbban foglalkozzunk a kérdéssel, amelyhez sorozatának 4. része is kapcsolódik, amely a Szent György testvérei címet viseli. Röviden tehát: a Szent György Lovagrend. (És ha kicsit szemfülesek vagytok, akkor a cikk végén megtudhattok egyet s mást az Anjouk legújabb részéről is.)
Már csak azért is előveszem a témát, hiszen a most megjelent Szent György Lovagrend a Felvidéken II. kötetében – amely egyfajta ismeretterjesztő antológia, egyben afféle rendhagyó emlékkönyv is –, az én egyik értékelésem is nyomtatva olvasható Bíró Szabolcs Anjouk sorozatáról. Történelemrajongók előnyben!

Kezdetnek talán vegyük segítségül a Wikipédiát, hogy mi is ez a Lovagrend pontosan:

„A magyarországi alapítású Szent György Lovagrend a legrégebbi világi lovagrend, hiszen a korábban alakult lovagrendek mind egyházi lovagrendek voltak.

1326. április 24-én, Szent György napján Károly Róbert király Boleszló esztergomi érsek és a magyar püspöki kar jelenlétében hozta nyilvánosságra a rend statútumát Visegrádban, azonban egyes kutatók szerint a rendet 3 évvel korábban alapították. A lovagok világi és egyházi szolgálatokat egyaránt elláttak. Egyházi feladatukból fakadt a kereszténység védelme, az ünnepek fényének biztosítása, a gyöngék, a szegények és az elesettek védelme, támogatása. Ők óvták a király és az udvartartás szereplőinek biztonságát, őrizték az 1323-ban a visegrádi fellegvárba szállított Szent Koronát, emellett lovagi tornákon ők adták a király kíséretét és a szabályok ellenőrzése is a feladatukat képezte.

„A Szent György vitézek rendjének szabályai” szerint a társaságnak egyszerre 50 tagja lehetett. Vitézei fekete, térdig érő, csuklyás posztó köpenyt viseltek, a köpeny belsejébe írták jelmondatukat: „Valósággal igaz vagyok e baráti renddel szemben”.

A rend alkotmányát 1990-ben régi szellemben, de a 20. század végi követelményeknek megfelelően felújították. A lovagrend több területen tevékenykedik: hagyományápolás, ezen belül a történelmi évfordulók megünneplése, a középkori kutatások elősegítése és publikálása; oktatás, tudományos összejövetelek szervezése; lelki gondozás; adományok és segélyek gyűjtése.”

/forrás: Wikipédia/

Mint a Szent György Lovagrend neves tagja, és az Anjouk sorozat írója, Bíró Szabolcsot kérdeztem a fentebb említett könyvről, és úgy általában a Lovagrendről, ezeknek hatását az írásaira.

A Szent György Lovagrend évenként megrendezett legnagyobb megmozdulása (a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok mellett) a Nyári Egyetem. Ennek megszervezése minden évben más és más priorátus feladata, így aztán a helyszín is évről évre változik. 2017-ben a Felvidéki Nagypriorátus kapta a feladatot, így lett a Nyári Egyetem helyszíne a kelet-szlovákiai Rozsnyó városa. A Szent György Lovagrend a Felvidéken II. kötete ennek a szabadegyetemnek az előadásait tartalmazza, legalábbis ez adja a gerincét. Ezen kívül tartalmaz egyéb információkat is, főleg a Szent György Lovagrend felvidéki ténykedéséről.

Egyébiránt több ilyen kötet született már, a jubileumi szabadegyetem után is megjelent hasonló, annak több anyagát például az Anjoukhoz is fel tudtam használni szakirodalomként. Hiszen ezek az előadások rendkívül sokrétűek: alapvetően történelmi témában mozognak, de az előadók közt a történész-régésztől a szociológiaprofesszoron át a regényíróig sokféle lovagtestvér megtalálható. Rozsnyón például volt egy történelmi városnéző túra is, meg persze mindig van szentmise, és így tovább...

Erre a Nyári Egyetemre a lovagrend tagjai szoktak csak elmenni és/vagy még vendégelőadók, vagy teljesen „civilek” is?

Alapvetően a lovagrend tagjainak szól, de amúgy bárki betévedhet. Az előadók köre pedig teljesen vegyes.

Mondhatni, hogy ez a Nyári Egyetem és az ott előadók szolgáltatnak bizonyos mennyiségű tárgyi tudással a regényeid megírásához? Mennyiben támaszkodsz erre, és mennyiben igényel még ezen felül is sok utánajárást, hogy a történelemhez hű regényt írhass? Tulajdonképpen mi s adta az Anjouk ötletét? Lehet, hogy pont az, hogy a lovagrend tagja vagy és ilyen történelmi szférában mozogsz eleve?

Nem, én már az Anjouk II. részének megjelenése után lettem tag. A Liliom és vér című regényem miatt kerestek fel, annak megjelenésekor léptem kapcsolatba a renddel. A IV. rész volt az első, amihez a Nyári Egyetem egyik kötetéből merítettem. Szóval fordítva történt: azért lettem a lovagrend tagja, mert tetszett nekik, amit és ahogyan írok. És ezért adtam elő a rozsnyói Nyári Egyetemen. De nyilván inspirál, hogy egy Anjou Károly alapította rend tagja lehetek, ez kétségtelen. Igyekszem ehhez méltó életet élni, ehhez méltó módon dolgozni és viselkedni. Ami pedig a könyvekhez felhasznált szakanyagot, a történelmi pontosság érdekében történő utánajárást illeti, abból sosem elég. Folyamatosan bővítem a korszakkal kapcsolatos tudásomat.

És ez a mostani „antológia” illetve az I. része is, kiknek szól elsősorban?

Elsősorban a lovagrend tagjaihoz jut el, mert ez nyilvánvalóan nem egy olyan kiadvány, amit a nagyközönség a könyvesboltokban keresne. De bárki, aki szimpatizál a renddel, és érdekli a Nyári Egyetem, beszerezheti, ha kapcsolatba lép a Szent György Lovagrenddel.

Tulajdonképpen hogyan lesz valaki a lovagrend tagja, ki lehet az egyáltalán, hogyan működik a „felvétel”?

A leendő tagokat a rend maga szólítja meg. Az én esetemben az egyik olvasóm, aki maga is rendtag, felhívta rám a felvidéki nagyprior, Dr. Csámpai Ottó figyelmét. Rövid levelezés után személyesen is találkoztunk, órákon át beszélgettünk. A nagyprior úr figyelte a tevékenységemet, eljött az Anjouk első részének díszbemutatójára, meghívott az általa szervezett Szent György-napi Vigadalomra. Pár hónap elteltével közölte velem, hogy a rend egyik várományosa vagyok. A várományosi idő 1-3 év, ezután a várományost meghívják Visegrádra, egy magisztrátusi meghallgatásra. Itt a magisztrátus dönt róla, hogy a rend sorai közé valónak találják-e a várományost. Amennyiben igen, úgy az adott év Szent György havában, azaz április végén, a Szent György napjához legközelebb eső szombaton ünnepélyesen lovaggá avatják a visegrádi palota lovagtermében. Ez mindig egy komoly, nagy ünnepség. A Szent György testvérei című regényemben olvasható avatási szertartás leírásához rengeteget merítettem ebből.

És akkor zárásként még hadd kérdezzem meg: Mikor érkezik a legújabb Anjouk rész?

A 90. Ünnepi Könyvhétre. Hosszú lesz, sok év felölelésével. Legalább öt évet akarok elmesélni, de narrációval további 1-2 is belefér – ezt egyelőre nem látom pontosan, a szöveg és a koncepció az írás folyamán állandóan változhat. Egy biztos: a VI. kötettel, a Királyok énekével nagyjából a végére kell érnünk Anjou Károly uralkodásának.

Sok minden lesz itt. Történelmi szempontból az 1333-as nápolyi tanácskozást, az 1335-ös visegrádi királytalálkozót, az 1336-os ausztriai hadjáratot, Anjou Lajos gyerekkorát emelném ki. Fontos mozzanat, hogy Piast Erzsébet végre acélos királynévá érik! Ami a fiktív cselekményszálakat illeti, a könyvből természetesen nem marad ki Bátor Szilárd valódi felnőtté válása, a dubicai birtok sorsa, a sorozat III. része óta nem látott Csepke és Kurta élete, de ebben a kötetben akár még Toldi is felbukkanhat…

A Mudbound azaz magyarul Sárfészek c. könyv már Netflix filmként is sorra hódítja meg a nézőket/olvasókat magának. 1946, második világháború és hazatérés, faji megkülönböztetés, Ku-Klux-Klan, szerelem, farmer élet. Ezek jellemzik leginkább ezt a némileg romantikus jegyeket viselő könyvet, amely drámaiságával vonja magára a figyelmet.

"Nem tudod megváltoztatni, ami történt, nem tudod megváltoztatni azt, amit tettél, vagy amit tettek veled. De eldöntheted azt, hogyan élsz most."

Edith Eva Egert (a magyar származású, II. világháborús túlélőt, ma klinikai pszichológust) először az On The Spot új évadjának egyik részében láttam, és amikor konstatáltam, hogy a memoárja A döntés címmel kapható már a magyar könyvpiacon is, úgy gondoltam - bár nem kifejezetten szoktam ebben a témakörben olvasni -, ez egy olyan könyv, amely által az olvasója csak több lehet. Szóval így vetettem bele magam az olvasásába.

Magyar képes krónika, amely már a külföldi könyvpiacon is felcsillanni látszik. A Királyok és keresztek akár képregénynek is titulálható keményborítós, rajzait tekintve igazi műremek, amelynek alaptörténete egészen Imre herceg korába nyúlik vissza.

"Pachmann Péter mindössze 23 éves volt, amikor élete első komoly riporteri megbízatása kapcsán azt a feladatot kapta, hogy tudósítson a délszláv háborúról. A műsorvezető majdnem tíz évig várt, hogy kiírja magából a történteket, úgy gondolja, most vált elég éretté ehhez." - Hangzott el a Mokka c. műsorban, ahol a Pachmann Péterrel Misu háborúja című könyve volt a téma. Én is nekiveselkedtem ennek az egyébként nem túl hosszú (208 oldal), de annál tartalmasabb olvasmánynak.

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokra az Egyesült Államok válasza a terrorizmus elleni háború volt, melynek első eszköze Afganisztán megszállása volt. Ezekben az időkben sok fiatal fiú/férfi lépett be a hadseregbe, hogy a hazáját szolgálja, közülük sokan nem, vagy sebesülten tértek vissza a frontról. Amy Harmon könyve, az Arctalan szerelem központjában egy megpróbáltatásokkal és önfeláldozásokkal teli barátság és egy határokat nem ismerő szerelem története áll. A kötet a 26. legjobb romantikus, és a 46. legjobb kortárs könyv díját viseli a molyok értékelése alapján.

A Hollóárnyék-trilógiának első kötete méltán foglalja el a 44. helyet a legjobb fantasy könyvek, és a 69. helyet a legjobb kortárs könyvek között a molyok értékelései alapján. A három kötet összterjedelme nem kevesebb, mint 2086 oldal, így bármely (háborús) fantasy kötet rajongónak hetekig érdekfeszítő olvasmányként szolgálhat. Én "rabszolgahajcsár" üzemmódban körülbelül 10 nap alatt olvastam ki a köteteket, nagyjából 55-70 óra alatt, így ez is prezentálhatja, hogy az átlagos 50-70 oldal/óra teljesítményem az apró betűs trilógia esetén jócskán lecsökkent. Ez azonban korántsem von le az értékéből, de jól mutatja, hogy nagyjából mire számítsanak azok, akik nekiveselkednek a trilógiának. Az értékeléssel megvártam, amíg mindegyiknek a végére érek, így egy értékelésen belül nyújthatok egy komplex ajánlót a különböző részek spoilermentes összehasonlítására is alapozva.

Phyllis T. Smith-nek nemrég jelent meg új könyve, a Palatinus-domb lányai, amiről írtam is már korábban nektek. Akkor megígértem, hogy bizonyos szempontból az "előzménykötetét" is el fogom olvasni, az Én, Líviát, amely Néró, később pedig Augustus császár feleségéről szól, és mint Julia mostohaanyja, feltűnik a Palatinus-domb lányaiban is.

Mi történne, ha az emberiség létrehozna egy bio-ember fajt, háborúzás céljából? Mi történne, ha ez a faj fellázadna és egy gigászi háború robbanna ki a két faj között? Ha ezután ráadásul az emberiséget egy vírus majdnem teljesen elsöpörné a föld színéről? Mi történne, ha a vírus miatt a legfiatalabb élő ember a földön már több, mint 14 éves lenne? Ha minden csecsemő pár nap alatt elpusztulna? Mi lenne a megoldás? Ezekkel a kérdésekkel szembesít Dan Wells a Részlegesek című trilógiájában.

Már hónapokkal ezelőtt kiszemeltem magamnak Gerencsér János fantasynak titulált könyvét, melynek címe: Kósza utak legendája – Kalászkirály. Ez, a számomra inkább fiktív történelmi, mint fantasy regény remek választásnak bizonyult.

Gerencsér ​János fantasyjében a koldussá vált királyfi, az igazságos uralkodó mítoszát teremti újra, ármánnyal és szerelemmel átszőtt meséjét a történelmi regények rajongói is örömmel forgathatják. A Kalászkirály igazi tanulságos olvasmány minden korosztály számára.

Az Úr 1151. évében, egy képzeletbeli világban két királyi sarj, egy fiatal hercegnő és egy ifjú lovagkirály menekül üldözői elől. Eime, Ektíria birodalmának volt úrnője a testőrével bujdosik, míg a trónról őt letaszító Aceras király, aki immár maga is trónfosztott lett, koldusgúnyában vegyül el alattvalói között. Ellenségek ők, sorsuk mégis összefonódik, miközben földönfutóként a szabadságukért küzdve, lassan felnőtté válva nemcsak saját magukat ismerik meg egyre jobban, hanem népük akaratát is. Ám ezalatt a kegyetlen háborúskodások, öldöklő hatalmi harcok világát éppúgy át kell vészelniük: vérgőzös csatákon, halálélményeken tanulják meg a túlélés könyörtelen törvényeit. Márpedig azokat még a bukott uralkodóknak is tudniuk kell, főként, ha vissza akarják szerezni koronájukat.

 Értékelés:

A kötet egy kóborló, trónjától megfosztott hercegnőről és egy ugyanilyen sorsra jutott királyról szól. Mindamellett, hogy kicsit úgy érezhetjük magunkat az olvasása során, mintha egy régi magyar mesébe csöppentünk volna, ez egy kalandos, háborúval teli történelmi olvasmány is, ahol királyok trónviszályát, bukását és felemelkedését követhetjük végig, meghintve egy kis szerelemmel, titkolózással és kalanddal.

Ami a leginkább tetszett a történetben, az a több nézőpontos cselekmény, hiszen pont az ilyen könyvek képesek arra, hogy mindig magával ragadják az olvasó figyelmét, aki fejezetről fejezetre cserbenhagyva áll, és találgatja, vajon mi történik az épp néhány oldal erejéig magára hagyott szereplőjével. Annyi biztos, hogy kedvenc karakterek közül bőven válogathat az olvasó, mind a manapság divatos erős női, és férfi ideál is felbukkan a színen, és csak kapkodjuk a fejünket a hősiesebbnél hősiesebb férfiak között – ez egyébként kicsit meglepő is, lévén, férfi íróról van szó. Bár az elején nehezen tudtam belerázódni a történetbe – talán mert mostanában nem olvastam ilyen témájú könyvet – utána már könnyen felkeltette az érdeklődésemet. Egyedüli negatívum, hogy már az első perctől tudtam, hogy kicsoda is a nagy titokkal övezett Zöld Fecske és Vércse. Előlem nem sikerült elrejteni kilétüket, de remélem, a többi olvasó nem lesz ilyen szemfüles. Mindazonáltal a történet végén még én is meglepődtem, mert más befejezésre számítottam, úgyhogy kellemes csalódtam. (tessék, egy nő sem mindig szereti, ha mindig igaza van – legalábbis könyvek terén.)

Első könyvhöz képest igazán nagyszerű olvasmány, mi több, bátran megállja a helyét a magyar könyvpiacon, akár külföldi társai mellett is.

Gerencsér János számos területen kipróbálta magát, volt már szobafestő, művezető, műszaki ellenőr, szavatossági ügyintéző, jogi képviselő, ipari gépkezelő és karateedző.
A hadtörténelem és a pszichológia különösen érdekli. Korábban novellákat írt, a Kósza utak legendája az első regénye.

Bátran ajánlom a történelmi, light fantasy, kaland történetek kedvelőinek, fiatalabbaknak és idősebbeknek egyaránt.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: Érdekes, nem sok olyan könyv van, ahol gyarlóságuk ellenére (majdnem) az összes szereplőt meg lehet kedvelni. Végig szurkoltam minden főszereplőnek.
Borító: 10/10 – Tökéletesen illik a történethez, és még igényes is, szép munka.
Kinek ajánlom: Bár fantasy címkét is kapott, én nem értem miért (hacsak a kitalált helyszínek miatt nem), ez inkább egy fiktív történelmi regény, úgyhogy ezek kedvelőinek ajánlom.
+ pont: Mert kalandos olvasmány.
- pont: Mert előre kitaláltam Vércse és Zöld Fecske kilétét. :P

A nagyszabású, 15 kötetesre tervezett (egyébként több trilógiából felépülő) történelmi sorozat, az Anjouk már akkor felkeltette a figyelmemet, amikor az előzménykötetével, a Non nobis, Domine 800 oldalas összeolvasztott verziójával csupán pár éjszaka alatt végeztem. Nem volt ez másként ezzel az eddig megjelent 3 kötetnyi trilógiával sem, aminek ha minden igaz, idén még két része várható - ahogy azt Bíró Szabolcs a legutóbbi könyve epilógusában megemlíti. Személy szerint teljes bizonyossággal jelentem ki, hogy amennyiben egy külföldi szerzőről lenne szó, már régen világhírű lenne, mi több, szerintem még HBO sorozat is készült volna könyveiből, így azonban szerény hazánk csodálatos írója előtt csak mi, magyar olvasók tudunk fejet hajtani. Teszem ezt én is örömmel, és már itt megjegyezném, hogy ezeket a történelmi köteteket érdemes lenne kötelezővé tenni az iskolákban, és nem tartom kizártnak, hogy generációk múlva (vagy korábban) ez az álom akár valóra is válhasson.

Nem sokan vállalkoznának arra a feladatra, hogy átszeljék a sivatagot, pláne nem az Arab-félszigeten, nőként, az 1900-as évek elején. És nem sokan vállalkoznának arra sem, hogy életveszélyes kalandokba keveredjenek az 1959-es dzsebel-el-ahdari háborúban. Katherine Webb regénye, Az angol lány bár fikció csupán, valós történeti korokba repíti el olvasóit egy (avagy két) hihetetlen utazás erejéig.

jA 2016-ban, a Szent György Lovagrend alapításának 690. évfordulóján, Visegrádon lovaggá ütött író, Bíró Szabolcs tizenöt kötetesre tervezett történelmi regényfolyamának, az Anjouknak egyik része, jobban mondva előzménykötete a Non nobis, Domine. Ez a regény, bár korábban már megjelent két kötetben Kelet oroszlánja és Az utolsó vörös barát címmel, mostanában került azonban a polcokra átdolgozott, bővített és összevont változatban. Sokaknak talán rémisztő lehet első látásra a közel 800 oldal, mindazonáltal a történelmi regények kedvelőinek kihagyhatatlan darab!

Mindannyian tudhatjátok már, mennyire rajongója vagyok a történelmi köteteknek, úgyhogy biztos, hogy lelkendezve fogadok minden ilyen alkotást, azonban közel sem szoktam elfogódott lenni. Arról is többször tettem már említést, hogy az új, magyar kortárs írók mennyire feltörekvőben vannak, és rengeteg könyvet ajánlok is nektek tőlük napról-napra. Így van ez a Sasok a viharban könyvvel is Viola Judittól, ami egy családtörténet nyitó kötete.

"Mi jobb - hősi halottnak vagy élő kukacnak lenni?"
/Tímár Gábor - Isteni igazság/

Egy különlegességgel jelentkezem nektek, egy friss magyar kiadással a II. világháborúról. Azért különlegesség, mert ezúttal nem a szokásos nézőpontokból követhetjük végig az eseményeket, hanem egyrészt egy náci hadnaggyal járjuk be a frontvonalat, másrészt egy magyar, zsidó lánnyal menekülünk előbb a németek, majd az oroszok elől. Értékelést kicsit lejjebb írok, ismerjük meg mindenek előtt az írót: