Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés
Facebook Twitter Addthis

Luisa May Alcott: Jo fiai

Luisa May Alcott Kisasszonyok Könyvajánló 5 Felnőtt Romantikus Klasszikus Családregény

Louisa May Alcott családregényének, a Kisasszonyoknak befejező része a felnőtté válás nehézségeiről, csábításokról, tévutakról és tapasztalatokról egyaránt szól.
Hála az öreg Mr. Laurence örökségének, tíz évvel az alapítás után továbbra is fogadja a diákokat és Jo Bhaer kísérleti iskolája főiskolává növi ki magát. A régi növendékek ifjakká, illetve bájos és céltudatos fiatal hölgyekké serdültek, akik a maguk útját járják a nagyvilágban. Ám egy fiatalnak ugyanannyi gondja akad, mint egy gyereknek, az élet komoly akadályokat gördít a fiatalok elé, akik mind ezek ellenére maradnak, akik mindig is voltak, Jo March fiai.

A Jo fiaival végül végére értem a Kisasszonyok szériának, amely biztos, hogy sokáig megmarad az emlékezetemben.
Habár a harmadik és negyedik rész túlnyomóan jóval kevésbé nyerte el a tetszésemet, mint az első kettő, s ha lehetne, egy nagy választóvonalat húznék a két-két rész közé, azért nyilvánvalóan ha már egyszer megismertük a szerethető szereplőket, szeretnénk tudni, hogyan is alakult az életük.

Az előző részekből megismert, eleinte vadóc, türelmetlen, vehemens Jo a harmadik részben egy nyugodt nővé, anyává cseperedett (akit már akkor is anyónak szólítottak), a negyedikben ezeknél azonban egy merőben különböző oldalát mutatja. Itt ugyanis az általam imádott karakter, akihez sokáig hasonlítottam magam, már szinte egy teljesen új ember – sajnos. Jo emberi értelemben előnyére változott, mégsem tudtam szimpatizálni a „nagy bölccsel”, aki úton-útfélen kéretlen tanácsokat osztogat fiainak és lányainak, és önmaga, mint az élet mindentudója ül amolyan kotlós mama módon a trónján, mintha elfelejtette volna eddigre (ha jól számolom, negyvenes éveiben járhat), milyen fiatalnak lenni. Nem valósította meg az utazási álmait, és már csak a fiatalságban (és írásban) látja az élet értelmét. Olyan érzésem volt, mintha az írónő azt sugallná, hogy ebben a korban az ember már nem is számít – a 21. században ez egészen biztosan nem így van.
Amy, a másik kedvencem továbbra is szinte alig szerepel, talán hallottam megszólalni, de nem vagyok róla meggyőződve, és hiányoltam az első részekből megismert szoros testvéri kapcsolatot, még ha Meg némileg ellensúlyozza is a legkisebb nővér hiányát.

Olvastam a molyos kommentek között, hogy páran nehezményezték, amiért ezekben az utolsó részekben sokkal romantikusabb kapcsolatnak néz ki Laurie és Jo kapcsolata, mint amilyen a saját férjével való köteléke, és való igaz, ámbár igyekeztem úgy tekinteni rájuk, mintha már legalább hatvan évesek lennének, s így hellyel-közel sikerült elfogadnom ezt a felállást.

Egyébiránt a negyedik rész első fele igencsak unalmasra sikeredett, mint egy hosszúra nyúlt szentbeszéd, majdnem félbehagytam és nehezemre esett folytatni, de szerencsére a második fele kárpótolt érte, amikor végre Jo-t kicsit elhagyjuk, és inkább Dan vadnyugati kalandjai, Emil tengerészi élete, Nat ifjúkori botlásai és Demi szerelmi élete kerülnek az előtérbe. Ezek végre valóban érdekfeszítőek voltak, és itt már a történések fényében volt is értelme az erkölcsi szálaknak (nem volt annyira szájbarágós – pedig én kifejezetten tudom értékelni ezeket).

A lányok is kapnak már némi színpadi fényt: Josie (Megék legkisebb lánya), Daisy (Demi ikertestvére), Nan (a regénysorozat új feministája), Bess (a tökéletes hölggyé érő Aranyka, Amy lánya). Ők emlékeztethetik az olvasókat a hajdani négyesre, bár érdekes, hogy azért már érződik a megváltozott kor, az eltelt 25-35 év ahhoz képest, amikor a kisasszonyok voltak fiatalok. Már megtehetik a lányok, hogy nem mennek férjhez, kapunk egy kis bepillantást az akkori politikai helyzetbe, a nők tanuláshoz való és szavazati joga is előtérbe kerül. Megfigyeltem, hogy ezzel egyetemben egyre kevesebb a lányok közt az olyan hölgy, mint Amy vagy Bess, esetleg Daisy, s növekszik a harcias lányok száma (Josey, Nan), míg a Kisasszonyok idején még inkább az előbbiek voltak többségben. Mára pedig, mármint a 21. században kihalófélben vannak a hölgyek – és az úriemberek is.
Talán azért is szeretjük ezeket a regényes klasszikusokat, mert romantikus hajlamaink a jómodor papírra vetett történeteiben szárnyra kelhetnek.

Ami a többi szereplőt illeti, Dan kalandjai kedvemre valók voltak (eddig mindig azt hittem, ha férfiként születnék vehemens természetemmel, sokkal könnyebb lenne, de az ő példájából okulva, hát, lehet, hogy nehezebb), Demit nagyon megkedveltem, a többiekről sajnos nem lehet sokat nyilatkozni.

Még azt hadd írjam meg, hogy ami nem tetszett, hogy annak ellenére, hogy Jo mennyire ajnározza és szereti a fiait (sosem értettem, mikor valaki ennyire különbséget tesz a nemek között és csak a fiúk vagy csak a lányok megszállottja), mégse érzi szinte egyiket sem elég jónak a lányaihoz, ami kifejezetten ellenszenves volt számomra. Nyilván, ha együtt nevelkednek fiúk és lányok, szövődnek szerelmi szálak, és persze, azért bizonyos fokig nem rossz az, ha próbáljuk elvárni, hogy mindenki egekig tökéletesítse magát, de azért az elfogadás is egy fontos dolog. S pedig anno mennyire örült volna Jo is, ha elfogadják őt is olyannak, amilyen. De azért szerettem a párosításokat.

Összességében egy tündéri sorozat ez, és remélem, kicsit megedzett, mert szeretnék áttérni Jane Austenre (Meggyőző érvek és Értelem és érzelem), és azért Austen ennél sokkal cikornyásabban fogalmaz, szóval remélem, a lépcsőzetes „edzés” segít majd átnyergelni az ő világába.

Ajánlom a Kisasszonyokat és folytatását fiatal lányoknak és nőknek, nagymamáknak okulásul, kikapcsolódás gyanánt vagy egyszerűen csak az klasszikusok szeretetéért.

0 Tovább

Luisa May Alcott: Fiatalurak

A Plumfield kísérleti fiúiskolájában a kis nebulók lényegében azt csinálhatják, amihez kedvük van, akár a lépcsőkorláton is csúszkálhatnak. Jo Bhaer írónő, akit a Kisasszonyokban még Jo March-ként ismertünk, mindig is erről álmodott: egy olyan házról, amelyben „nyüzsögnek a fiúk…és pezseg az élet”. A Kisasszonyok azzal zárult, hogy Jo megörökölte a Plumfield birtokot a házsártos, de aranyszívű March nénitől, ahol most már férjével, Bhaer professzorral vállvetve, a maguk elvei szerint, és rengeteg szeretettel nevelgetik a gondjaikba vett rakoncátlan csemetéket. Ahogy Jo maga mondja, „nem is tudom, mit szeretek jobban: az írást vagy a kölykeimet”. Nat, a rongyos árva, az elkényeztetett Gömböc, a vadóc Dan és a Plumfield többi feledhetetlen lakója olvasók nemzedékeit bűvölte már el kalandjaival.

A Fiatalurak a Kisasszonyok sorozat 3. része, de inkább egy külön spin-offnak is lehetne tekinteni, itt ugyanis már nem a lányok a főszereplők, hanem Jo, és „fiai”, férjével ugyanis egy fiúiskolát (később koedukáltat) vezetnek.

Legnagyobb sajnálatomra tehát pl. Amy a legeslegvégén tűnik csak fel, és egyszer se szólal meg, nem is értem, mintha a testvérek nem tartanák a kapcsolatot, holott pl. Laurie eléggé sokszor szerepel, s Meg is teljesen el van hanyagolva. Ráadásul a ha jól számolom 30-34 éves körüli Jo-t már mindenki anyónak hívja, s magára is mint öregasszony gondol, holott van még egy karonülő gyermeke is, valahogy az egész ettől rendkívül groteszk. Persze lehet, hogy ez akkoriban harminc felett normális volt, nem tudom, de én igencsak magamra venném, ha valaki leanyózna. :D

Összességében ezeket leszámítva egyébként nem rossz, ha nem ragaszkodunk az eredeti szereplőkhöz, de ez már nem annyira lányregény így, hogy fiúk a főszereplők, s inkább csínyek és kalandok vannak benne. Ugyanakkor azt sem mondhatnám, hogy fiúknak szól, mert ahhoz túl lágy, néhol az előző kötetekkel ellentétben már túl van benne erőltetve az erkölcsösség és a sok tanulság, s az egész történetnek valahogy se eleje se vége, inkább csak amolyan anekdoták, szemelvények az életből, amin most így nem láttam, hogy tartana valahová, de hát az utolsó rész még előttem van.

Talán megnézem majd ebből is a filmet, jobban mondva sorozatot, nem tudom. Minden esetre most már érdekel, hogy mi vár még ránk, és remélem, az utolsó részben legalább visszatér Nat és Demi, Daisy és Aranyka, a kedvenceim.

0 Tovább

Luisa May Alcott: Jó feleségek

Luisa May Alcott Könyvajánló 7 Kisasszonyok Klasszikus Felnőtt Romantikus Családregény

Luisa May Alcott Könyvajánló 7 Kisasszonyok Klasszikus Felnőtt Romantikus CsaládregényVidám sürgés-forgással kezdődik Louisa May Alcott lebilincselő meséje: esküvőre készül a család. Három év telt el a Kisasszonyok óta, felserdültek a March lányok, és nagy várakozásokkal tekintenek a jövőbe. Meg az új asszonyok gondtalan derűlátásával vág neki a házasságnak, de mikor rá kell jönnie, hogy a családi élet nem egy szakadatlan ünneplés, anyja szelíd, de határozott irányításával és kijózanító tapasztalatokkal felvértezve igyekszik elérni a családi és anyai boldogságot. Húga, Jo felölti a „tollnoki toalettet”, és ismét megostromolja az írói hivatás csúcsait, Amy, a kis „dáma”, a művészetnél is nagyobb értékekre bukkan rá külföldi utazásai közben. Csupán az alázatos kis Beth nem kívánkozik sehova a családi otthon falai közül, és bár az ő terhe a legnagyobb, végül ő is megtalálja a békét. Ez a meglepetésekkel teli, megható és mulatságos könyv méltó betetőzése a kedves „kisasszonyok” történetének.

A Kisasszonyok folytatása, a Jó feleségek továbbra is a kedvenceim közé kerül, s méltó folytatása az első kötetnek.

Ebben a részben a lányok már felnőttek, s ki-ki a maga keresztjével kell, hogy megküzdjön, elsősorban egy tragédiával, a szerelemmel és az élet nehézségeivel. Ahogy a lányok életét követjük végig, a könyv lapjairól a különféle élethelyzetekhez illő tanácsokkal leszünk mi magunk is ellátva: például egy friss anyuka hogyan ne hanyagolja el a férjét, milyen nehéz egy vagy két kicsi gyerekkel boldogulni. Vagy, hogy hogyan válasszuk ki a megfelelő jövendőbelinket - lévén, hogy nem mindig a legkézenfekvőbb választás a legideálisabb is. Milyen erények azok, amelyek fontosak, és milyen személyiségjegyek párosítása eredményez boldogabb házasságot? Fel kell-e adnunk ifjúkori álmainkat, s azzal meghasonlunk-e, vagy ezek az álmok csak átalakulnak?

Még mindig azt gondolom, hogy ezek a felvetések a mai napig hasznunkra lehetnek, és imádtam a lányok történetét. Mindvégig Jo karaktere az, ami a legközelebb állt hozzám, ugyanakkor Amy az, akit "irigylek", akinek az életét élném, akihez bárcsak jobban hasonlítanék. Hiszen Jo szinte maradt, aki, egy vadóc lány asszonyi köntösben, ugyanakkor természetesen sokat szelídült az idő múlásával. Az affektáló kicsi Amy viszont egy rendkívül türelmes, női hatalmával tisztában lévő de azzal vissza nem élő gyönyörű, kedves, méltóságteljes hölggyé érett. Meg karaktere ezúttal a fiatal anyuka megtestesülése.

Érdekességképpen utánaolvastam, hogy Lusia May Alcott maga is egy olyan családban nőtt fel, ahol négyen voltak nővérek, és valószínűleg saját tapasztalatait, élményeit vetette papírra. Mivel a történet szerint az író Jo, és én legalábbis gyakran úgy éreztem, ő a főszereplő, minden bizonnyal benne ismerhetjük meg az írónőnket.

Kíváncsian várom a folytatást, de előbb vár rám a 2019-es film után az 1994-es.

0 Tovább

Louisa May Alcott: Kisasszonyok

Könyvajánló 7 Romantikus Sorozat Felnőtt Young Adult Louisa May Alcott Kisasszonyok Klasszikus Családregény

A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.

Ezt a klasszikust már régóta várólistán tartogattam, legalábbis, mióta 2019-ben kijött az új film. Most így jobban megnézve, rajongóként kénytelen leszek a ’94-es változatot is megnézni, amiben nem kisebb nevek szerepelnek, mint Winona Ryder, Susan Sarandon, Christian Bale, Kirsten Dunst és még sokan mások. Erről én hogy maradtam eddig le?

Kicsit olyan Jane Austen, Brontë nővérek vagy Váratlan utazás érzete van a történetnek, nyilván, hiszen az 1800-as évek romantikájáról beszélünk. Ez a mű 1861-ben játszódik, és négy csodálatos lánytestvér életébe pillanthatunk bele, természetesen Anya, Apa, a nehéz természetű March néni, a huncut szomszédfiú, Laurie, Laurie nagyapja, Brooke tanító és Hannah, a házvezetőnő közreműködésével. A lányok rengeteg kalandon mennek át, jellemfejlődésük igazán inspiráló, az írónő szókincse meg olyannyira csodálatos, amely persze még hetekig az ember fülében cseng, és ösztönöz, hogy mi is legalább ilyen finoman fejezzük ki magunkat. Mondjuk, több sikerrel, mint Amy.

Egészében véve egy tanulságos kis könyv, természetesen azon melegében folytatom a többi részével. Tökéletes egy kis nyugodt, teadélutános kikapcsolódásra, amikor zavartalanul visszarepülhetünk 161 évet a múltba. Egyáltalán nem az a rohanós olvasmány, inkább az, amely jobb, ha napokig velünk marad, kicsit az életünk részévé válik, pár hetes társunkká, hiszen van is min elgondolkodni az olvasása közben. Picit kizökkent a valóságból, megállítja a rohanó időt (tedd le a telót, ne nyomogasd, légy hálás az életért, tanuld meg visszafogni magad stb.)

Nekem legjobba Meg és Jo karaktere tetszett, vagyis Megé inkább a szerelmi szál miatt – jaj ez kellett, és nem azon a tenyérbemászó módon, mint a kortárs olvasmányokban…
Jo pedig magamra emlékeztet. Remélem, idővel mindkettőnknek sikerül megzabolázni vehemens természetünket.

Bátran ajánlom a klasszikusok kedvelőinek, lányoknak, lánytestvéreknek, nőknek. :)

A család szeretete, fontossága, a gyarlóságaink legyőzése, a türelem, jellemünk építése, erények elsajátítása mind olyan dolog, amelyet napjainkban is jobban középpontba kellene állítanunk.

0 Tovább

Németh László: Iszony

Könyvajánló 5 Magyar Dráma Felnőtt Romantikus Klasszikus

Könyvajánló 5 Magyar Dráma Felnőtt Romantikus KlasszikusNémeth Lászlónak ez a méltán népszerű regénye egy férfihoz nem vonzódó, hideg természetű fiatalasszony házasságának tragédiájáról szól. Ottrubai Nelli családi okokból kénytelen hozzámenni Takaró Sándorhoz, a társadalmi ranglétrán felfelé kapaszkodó gazdag parasztság e vérbő és olvadékony természetű, jellegzetes képviselőjéhez. Nelli mindent megpróbál, hogy házasságát elviselhetővé tegye, de zárkózott, magának való, eredendően tiszta és magányos egyénisége fellázad, valósággal megöli férjét, végül pedig a másokért vállalt munka önzetlen örömében találja meg a megtisztulás, meggyalázott élete értelmét. A regény nemcsak döbbenetes erejű lélekrajz, hanem a letűnt falusi úri világ életének pompás képe is.

Na hát az kétségtelen, hogy az ember nehezen szánja rá magát arra, hogy erről a regényről írjon. Egyébként nem először volt hozzá szerencsém és nem is utoljára, nyáron valószínűleg újra kell majd olvasnom, bár egyébként nem bánom.

Próbálok visszaemlékezni a tizenévekkel ezelőtt rám gyakorolt hatására, de csak arra emlékszem, hogy az osztálytársaim mind utálták a könyvet, de nekem tetszett, magam sem tudom, miért, de most is tetszik a vontatottsága ellenére. Valahogy az ember végig várja, mi sül ki ebből az egészből, és kicsit morbid, de úgy éreztem magam, mint mikor szörnyűségek közepette az ember csak bámul, és nem takarja el a szemét, és csak néz, mert kíváncsi, hogy mi fog történni. Valahogy ez is ilyen érzés volt. Elolvasása után érdekességképp a belőle készült filmet is megnéztem, nem tudom, a legjobb karaktert választották-e Sanyi szerepére, de Imréére Latinovits mindenképpen tökély volt, csak sajnáltam, hogy nem szerepelt valami sokszor sem a regényben, sem ott.

Én is azon gondolkodtam, mint egy másik értékelő, akinek olvastam a véleményét, hogy vajon ha Nellike Imréhez megy hozzá, és nem Sanyihoz, akkor is így alakult-e volna az élete. Benne volt-e a hiba, vagy a házasságában, hogy nem jó emberhez kényszerült hozzámenni? Megmondom őszintén, én eleinte egyáltalán nem tudtam Sanyit se hibáztatni, voltaképpen egy jó kedélyű, kedves fickó, aki mellett akár boldog életet is lehetett volna élni, s sajnáltam, hogy ilyen savanyú, (szörnyű bélyeggel élve frigid) nő jutott neki. Ugyanakkor Nellit is tökéletesen meg tudtam érteni (pláne, ha közben legalább mást szeretett volna úgy igazán), mert ha az ember nem vonzódik valakihez, és iszonyodik tőle, abból nehéz testi vágyat és szerelmet csiholni. Lehet persze egymás mellett szépen éldegélni, ahogy az öregek szokták volt mondani, de az azért mégiscsak lehetetlen, hogy az ágyban aztán ezt az iszonyodást el lehessen viselni – pedig hányan lehettek így akkor, s vajon hányan vannak így most is egy kihűlt házasságban (nem akarom tudni, szerintem sokan).
Tehát lelkileg megrendítő volt olvasni, főleg úgy, hogy önmagában egyik szereplő sem hibáztatható, és mindkettővel egyet tudunk érteni, érezni. Egyszerűen szörnyű, ha az ember élete valahogy így félresiklik, és én is azon gondolkodtam, ilyen esetekben (nem konkrétan, hanem általában), bele kell-e törődnünk a „sorsunkba”, vagy próbálni azon változtatni minden fogcsikorgatás árán is – de mi van, ha közben nem sikerül, az az igazi összeroppanás.

Nagyon jól kidolgozott lélekrajzi regény, aminek azért megmondom őszintén, eleinte nehéz volt a nyelvezetére ráállni a mai olvasmányok után – és a tempójára is –, de mégis ad valamit, befészkeli magát a fejbe és kérdéseket vet fel, és napokig gondolkodhatunk rajta. Hát, még ha egyszerre olvassuk, és lehet róla beszélgetni is. Szerintem igényel egyfajta gondolati és érzelmi nyitottságot, előítéletmentességet. Nem gondolom egyébként, hogy középiskolában kötelezővé kéne tenni, valahogy úgy gondolom, hogy az ember ezt csak akkor érti meg igazán, vagy akkor nem csak egy anekdota, ha élt már párkapcsolat(ok)ban, és van mihez viszonyítani.

Bennem a legérdekesebb (költői) kérdés, amit felvetett, hogy vajon az emberek többsége (legyen mondjuk 30-35 feletti korosztályról szó, aki már nem csak a féktelen boldogságot vadássza) önmagában pozitív szemléletű bármi is van, vagy csak egyszerűen elégedett az életével úgy ahogy van szóval szerencsés, vagy pedig csupán elfogadta, amit a sors kimért rá? Epiktétosz filozófus szerint az ember azzal törődjön, ami tőle függ, s ami független, tehát ő nincsen rá hatással, azzal próbáljon meg kibékülni, s Descartes is azt mondja, inkább mi igazítsuk a világhoz az elképzeléseinket, vágyainkat, semmint a világot próbáljuk meg megváltoztatni. Ez majdnem ugyanaz, amit Sanyi és Nellike anyja képvisel. Én azért arra a következtetésre jutottam, meg kell próbálni mindent, hogy változtassunk rajta, de ha nem megy, addig is valahogy elégedettnek próbálni lenni.

Bátran ajánlom minden nagykorúnak a könyvet, klasszikus.
S mielőtt elfelejtem: Le a kalappal Németh László előtt, hogy ennyire képes volt belelátni a női lélekbe, elképzelni sem tudom, hogyan.

0 Tovább
MOST OLVASOM
KÖNYVEK KATEGÓRIÁK SZERINT
A folyamatosan frissülő olvasmánylistámat a következő link alatt tekinthetitek meg: OLVASMÁNYLISTA
"Egy könyv, amit már kiolvastál, sosem lesz ugyanaz a könyv, mint amit kézbe vettél."

/David Mitchell/

Én nem veszek könyveket. Én örökbe fogadom őket. :)
A jó könyvvel az a probléma, hogy a végére akarsz érni, de soha nem akarod befejezni.