Szerettem volna megosztani nem is oly régi felfedezésem, az epa.oszk.hu oldalát, ahol kedvünkre barangolhatunk a régi újságok, magazinok, hetilapok világában:
https://www.epa.hu/

Akár az 1800-as években kiadott lapokban is elmerülhetünk, szépirodalmi, politikai, helyi témában. Például a Magyar úriasszonyok lapja 1926-tól érhető el:
https://www.epa.hu/04000/04045/

De belenézhetünk az akkori oktatási helyzetbe is. Tanítók lapja 1921-től:
https://epa.oszk.hu/02600/02642

Tanítóbarát havi közlöny 1886-tól:
https://epa.oszk.hu/03300/03318

Íma egy részlet az akkori nők problémáiból:

Múltidéző
Forrás: Magyar úriasszonyok lapja 1926
https://www.epa.hu/04000/04045/00035/pdf/EPA04045_magyar_uriasszonyok_lapja_1926_35.pdf

"Szeretném tudni, hogy lovagias eljárás-e egy fiatalembertől az alább leirt eljárása:
Egy alkalommal kisebb mulatságban voltam s tánc után mindenki a kertbe ment sétálni. Táncosom, — kit ekkor ismertem meg s többször táncoltam vele, — sétálni hivott a kertbe. Egyedül nem akartam vele kimenni, megszólítottam tehát egy régebbi ismerős fiatalembert, ki magát korrekt, udvarias embernek tartja, hogy jöjjön velünk. Ö erre hol a partneremre, hol rám nézett s azt mondta, hogy: most nem. (Megjegyzem, hasonló szívességet még senkitől sem kértem s azért bánt a visszautasítás). Mulatság után egy alkalommal azt mondta nekem:
„Nagyon megütköztem azon, hogy egyedül sétált kint azzal a fiatalemberrel, nem tudom, ő ment-e maga után, vagy maga utána, csak helytelennek találtam, hogy kiment vele/'
Nem tudom, miért talált ezen megütközni valót, hiszen tánc közben, míg sétálnak a táncosok, nem szokás a mamát hívni és mindenki kint volt! Annyira felháborodtam ezen megrováson, hogy elhatároztam, megbosszulom érte. Már többször megpróbáltam, de lebeszéltek róla. Azért fordulok most már olvasótársnőimhez, megtudjam, mi a véleményük s hogyan vehetnék elégtételt sértegetéséért?
Szives tanácsukat várja .,Egy kardos kis leány."

„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Mikor ​döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely visszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitől? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" – ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert.

Azt hiszem, Szerb Antal stílusa és világlátása elképesztő, megdöbbentő és velejéig hatoló. Ez a könyv egészen a kedvenceim közé került, ha valaki klasszikusokra vágyik, ez a könyve remek alkalmat kínál rá.
A célközönsége valószínűleg a húszas-harmincas éveikben járó fiatal nők és férfiak, akik útkeresésben vannak. S engem is éppen jókor talált meg, ami a koromat illeti. Mert miről is szól?

Egy férfiről, aki megszökik a konvencionális elvárások elől, a nászútján, mert nem akar konformista életet élni, asszimilálódni a mókuskerekes társadalomba, illetve akart, de nem tud, mert vágyik ifjúkori élete után, a szenvedély után, a megismerhetetlenség után. Erzsi, a felesége számára egy végleges lehetőség volt, hogy beolvadjon a hétköznapi emberek közé, de mégsem megy. Meg kell keresnie önmagát, számot kell vetnie a múlttal, érzéseivel, sőt, halálvágyával és általános depressziójával is, amiért az életet olyan értelmetlennek látja.
Erzsi ezzel szemben Mihályban épp a kiszakadást keresi a szokványosból, szeretné ő is megtapasztalni azt a művészi világot, amelyben a férfi él.
A sors fintora, hogy habár boldogok is lehetnének együtt, Erzsi megérti Mihály szándékait, fordítva azonban nem. Lehetnének boldog pár, látszólag beolvadva a szürke hétköznapokba, de ketten, bolondul. Végül mégis meg kell alkudni.
Végül minden fiatal feje lágya benő, felnövünk, sajnos dolgozni kell menni, és nem süttethetjük egész nap hasunkat Toszkánában – pedig milyen jó is lenne, Istenem. Én is erről álmodom. Ehelyett napi 8 órát ülünk hivatali munkákban, mint a főszereplő barátja, s ugyan kinek való ez? Mindenkinek?

Ez a regény olyan szépen feldolgozza azt a kettős érzetet, amely sokunkban van: szeretnénk kalandokat, világot látni, élni, henyélni, halmozni az élvezeteket, de szeretnénk a „hagyományos” örömöket is, családot, házasságot. S pénzt, ehhez pénzt, amihez munka és mókuskerék kell. Így múlik el a világ dicsősége?

Érdekes, hogy sok értékelő nem tudta átérezni a regény szereplőinek gondolatát, én együtt dobbantam vele. Egy kicsit Mihály vagyok, aki szeretne Olaszországban kalandozni, és elfeledkezni az elvárásokról. Egy kicsit Erzsi vagyok, aki fél az idegen örömöktől, és attól is fél, hogy elítélik és végképp megszűnik átlagpolgár lenni, és a ledérséget már nem lehet visszacsinálni, az erkölcsi tévelygés nem egészen visszafordítható. Ezért inkább el se induljunk az úton. S én vagyok az, aki bemegy reggel 8-tól 4-ig dolgozni… minden nap.

S az élet értelmét csak keressük mosogatás, gépelés, strandolás közben. S ezalatt elmúlik. S pedig minket mennyivel több hatás ér, mint az akkori (1937) embereket, s mi is néha megcsömörlünk, mint Mihály – „Hát kell ez az élet énnekem?”
Mi a különbség? A régi regényekben mindig azt olvasom, hogy az idegi kimerültségre, depresszióra idegszanatóriumba küldték a betegeket, „levegőváltozást” írtak elő, tengerpartot, ilyesmi. Kipihenték. Ma mit teszünk? Robotolunk, gyógyszert írnak fel, nem eshetünk ki a munkából, egyáltalában ciki rosszul lenni, nem boldognak lenni, mert annak kell lenni, mert elmondása alapján mindenki (álszentül) az, és nem engedhetjük meg magunknak, hogy… És ne panaszkodjunk.
Kíváncsi vagyok, hova vezet ez. Azaz, hogy nem vagyok kíváncsi. De az olvasás gyógyír.

Tehát az 1937-ben 85 évvel ezelőtt papírra vetett gondolatok még ma is mennyire, de mennyire aktuálisak! Köszönöm ezt a történetet Szerb Antalnak.

Valamikor a IX. század elején egy csapat svéd viking útnak indul, hogy tűzön és vízen átkelve megbosszulja otthona elpusztítását. Mindnyájan emlékeznek még rá, mikor szűnt meg az élet egykor virágzó falujukban, Eldhärden és környékén: amikor Nídhögg, a fekete dög megjelent, mindent letarolt, majd eltűnt az ismeretlenbe.

Kilencujjú Gudleif és huszonkét vakmerő embere felkerekedik, hogy a Vågbrytare fedélzetén nekivágjon az ismeretlennek, megkeresse a szörnyet, és a saját fészkében végezzen vele. Útjuk ismeretlen vizeken, idegen földeken és éjsötét erdőkön keresztül vezet, miközben az ő nyomukban is ott liheg egy titokzatos, sebezhetetlen harcos, aki Tyr Pajzsát viseli.

Bíró Szabolcs, a magyar középkor megszállottja ezúttal tőle szokatlan témával lepi meg olvasóit: a Ragnarök történelmi alapokon nyugvó középkori fantasy, egy véres saga a bosszúról, a tűzről, és arról, hogy észak fiai gyakran keményebbek és kikezdhetetlenebbek, mint a skandináv acél.

Eredeti megjelenés: 2014

Nagy Bíró Szabolcs rajongóként, én, aki eddig az összes Anjou könyvét olvasta és a Lázár evangéliumát, egy pár éve már halogattam tőle a Ragnarök elolvasását, de most, hogy felújított változatban is kiadták, már nem kerülgethettem többé.

Mi az alap történet? Egy viking várost elpusztít a Nídhöggnek nevezett sárkány, amelynek túlélői ezért tűzön-vízen át útra kelnek, hogy bosszút álljanak, s közben különféle kalandokba keverednek. S talán a legjobb szó a kalandok, hiszen különféle városokon, falvakon, országokon hajóznak át, s közben ellenségeket és barátokat gyűjtenek, harcolnak, hol vesztenek, hol győznek, s még az Excalibur is feltűnik a színen. Igen.

A legfontosabb megjegyezni ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy nem egy Anjou. Kevésbé mondanám történelmi regénynek, mint inkább fantasynek, s ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor Tolkien: A hobbit sárkányüldözése keveredik az Arthur mondavilággal, megfűszerezve egy kis északi hitvilággal, s olyasmi humorral, mint amilyen Virág Emília Sárkánycsalogató című könyvében van, ha ismerős valakinek – az egy urban fantasy, nagy kedvencem. Erre a humorra keresem a jó szót, de nem találom, talán groteszk, abszurd? Mert vannak ugyan benne véres csatajelenetek, de még közel sem olyanok, mint az Anjoukban, és van benne halál és küldetés, de az egész sokszor el van bagatellizálva, élét veszti, s az egyes „jelenetek” váratlan fordulattal vagy adhoc lezárással végződnek. Mondhatnám frappáns befejezésnek is, vagy mint a csali mesék. Nem véletlenül írta sok értékelő a molyon, hogy esti mese vikingkedvelőknek. Véleményem szerint ez nem annyira egy vérkomoly bosszúhadjárat leírása, mintsem egy pihentető, néhol humoros, az írása idején még szinte kibontakozófélben lévő író szárnypróbálgatása, s egyébként nem rossz. De ne várjunk tőle egy több ezer oldalas mitologikus, labirintusszerűen kacskaringós történetet! Egyszerű szereplők, néhol humoros kapcsolódások más hitvilágokhoz, hirtelen kanyarodások, olykor profán szóhasználat, már ha csak Nídhögg leírására gondolunk is – amelyet a vikingek egy falloszhoz hasonlítanak. Ugye, érződik már az a groteszk humor?

Nekem egyébként személyesen tetszett a könyv, de a „humor” lehetett volna vagy sokkal több (mint a Sárkánycsalogatóban), s akkor végigvonul benne, kifejezetten jellemzi, vagy sokkal kevesebb, s akkor egy ütősebb, drámaibb, drasztikusabb egészet kapunk. Egy ugyanennyi szintű-számú történéshez, eseményhez jó lenne sokkal több személyes kapcsolódás a karakterekhez, több háttértörténet, esetleg kitekintés, gondolati megszólaltatás, lélekrajz, esetleg E/1-ben, s akkor mindjárt a terjedelmesebb is lenne.

A Ragnarököt tehát tulajdonképpen nehéz beskatulyázni, kategóriába sorolni, talán azért megosztó kissé. Ez egy könnyed, szórakoztató délutáni olvasmány, sok fikcióval, némi változtatással a mitológiákat illetően, kicsit mint viking-Arthur spin-off. Ha így kezdtek neki, tetszeni fog!

„Kérem, ne háborodjanak föl, amikor a színpadon nemigen hallható trágár kifejezéseket használnak a szereplők. Nem mindegyikük, csak azok, akik pislákoló, csökött érzéseiket szókincs híján így próbálják kifejezni. A legújabbkori magyar dráma kimagasló művével egy nagyszerű előadással lehetnek gazdagabbak a türelmes és toleráns nézők. A kopott, düledező körgangos pesti bérház szürke, szomorú lakóinak kicsinyes életével ezernyi színt tud megmutatni Spiró: Keserűt, kétségbeesettet, csöndeset és harsányan nevettetőt, szépet és rútat, és mélységesen együttérző emberit. A Vénasszony és a Srác felemelő tragédiája igazi színházi élmény. Zsámbéki Gábor kiváló rendezésének, a nagyszerű színészi alakításoknak, elsősorban a felejthetetlen Gobbi Hildának köszönhetően, aki ezzel a csodálatos alakítással búcsúzott a színpadtól és egy kicsit már az élettől.” (Virág Katalin)

Spiró György a Csirkefej c. tragédiáját Gobbi Hilda számára írta, aki élete végéig játszotta a Vénasszony szerepét a színműben - később Törőcsik Mari vette át a helyét.

Több szereplő tűnik fel a színen (12), s az ő történetüket, összekapcsolódásukat, személyiségüket ismerhetjük meg. Vagy inkább személyiség-típusaikat, hiszen egyiküknek sincsen konkrét nevük, mindegyik inkább egy-egy embertípust jelenít meg, többségük azonban egyáltalán nem általános, a típuselnevezéseikre nem jellemző tulajdonságokkal vannak felvértezve. Például a Vénasszony nem bölcs, hanem keresi az útját és az élet értelmét. Mégis, habár 1987-ben íródott a mű, a mai kifordított, groteszk világunk szereplői elevenednek meg: a ledér nő, akinek talál magának komoly párt és nem tud családot alapítani. A tanár, aki magányosan tengeti az életét és az irodalomba menekül. A fiatal fiúk, akik elkanászodtak, az egyiküket a gyámügy kiskorában elszakította otthonról, csúnyán beszélnek, bűnöznek, elkallódnak az életben. A szülők, akik a gyerekekkel nem, csak a pénzzel törődnek. Ők s a többi szereplő mind-mind sarkított tulajdonságokkal rendelkező bábok, akiket Spiró György rángat. Aztán bekövetkezik a tragédia.

De mi is ez akkor tulajdonképpen? Társadalomkritika? Tükör? A darab olyan fontos kérdésekkel foglalkozik, minthogy mi az élet értelme idősen, család és emberi kapcsolatok hiányában, hova menekül az értelmiségi ember a zűrzavaros, mocskos jelen elől, ha nem vigyázunk, merre kanyarodik a fiatalság sorsa, pedig felelősek lennénk érte. Tudunk-e egymással kommunikálni, vagy csak elbeszélünk egymás mellett? Hova tűnt az emberi kötődés? A szomszédok is csak élnek egymás mellett, alig ismerjük egymást, s ha segítség kell, nem számíthatunk a környezetünkre. Ha ez akkor is így volt már... Hogy van most?

Ez egy elgondolkodtató színmű, s habár jómagam nem kifejezetten kedvelem ezt a stílust, novellában megírva egészen kedvemre való lenne - no persze a túlzó káromkodások és barokkosan szaggatott körmondatok nélkül.

Álmában ​nem, de életében egyszer kinyílik az ajtó az írónő előtt. Szeredás Emerenc ajtaja, amely mások számára örökre zárva marad. A megingathatatlan jellemű, erkölcséhez és hiedelmeihez tántoríthatatlanul ragaszkodó asszony házvezetőnőnek áll az írónőhöz, ám első perctől nyilvánvaló, hogy ő diktál. Gazdája megmérettetik, és nem találtatván könnyűnek, Emerenc nem csupán otthona, hanem lelke ajtaját is megnyitja előtte, ha csak résnyire is. Így sejlik fel Magyarország huszadik századi történelmének kulisszái előtt egy magára maradt nő tragikus, fordulatos sorsa. Vajon mit őrizget az idős asszony a hét lakatra zárt ajtó mögött?
Az ajtó a ki- és bezártság, a születés és a halál ősi jelképe. Állandó kettősség jellemzi a két főhős áhítatosan odaadó, máskor szinte gyűlölködő kapcsolatát is. A szeretet kapujában állnak. Sikerülhet-e végül beljebb vagy elengedni egymást?
Az ajtó Szabó Magda talán legismertebb regénye: Szabó István forgatott belőle filmet, és 2015-ben felkerült a The New York Times sikerlistájára.

Azt hiszem, ez a hatodik könyv, amit Szabó Magdától olvasok, és mégis, ez tetszett a legkevésbé. Ez a könyv valójában egy lehelletnyit öncélú, egy vezeklésregény, ami ugye igaz történet, s Szabó Magda talán így próbálta kiírni magából azt a fájdalmat, amit a történések végett át kellett élnie. Vagy azt a bűntudatot. Esetleg úgy gondolta, jóvátételként megosztja a világgal, hogy talán az idillikus kép róla nem a valóság, vagy hogy nem csak az. Talán írás közben sikerült megszabadulnia az önvádló gondolatoktól.

A könyv háromnegyede egyébként közel sem a krízisről szól, hanem két ember húsz éven át tartó érdekes, kicsit anya-lánya, takarítónő-gazdája kapcsolatról, ami amolyan se veled, se nélküledbe hajlik át. Emerenc, mint egy rossz anyós mindenbe beleszól, belekontárkodik, fölösleges nippeket és használhatatlan „giccseket” hord át Magdáékhoz, sértődékeny, önfejű. Magda nem tudja egyedül ellátni a házat az írás mellett, ezért szüksége van Emerenc segítségére, ugyanakkor rideg őszinteségére is: foglalkozzon inkább többet a férjével, amíg lehet (a férje mint tudjuk, beteges volt), s ne csak az írói világába zárkózzon el.
Emerenc egyébként fölöslegesnek tart minden értelmiségi munkát, az írást is, csak azt tekinti igazi munkának, ami látványos, és a két kezünk közül sarjad ki, tehát fizikai munka.
De valahogy ez a két furcsa, ellentétes, s már-már szerencsétlen ember mégis egymásra talál, és két évtizedet élnek le együtt, mígnem…

A könyvvel a legnagyobb probléma, hogy vontatott, és kevésbé koncentrál a problémára, inkább csak kettejük hétköznapjait írja le. De mi a lényege? Mert az az igazán fontos: hogy kire számíthatunk, ha megöregszünk, ha nincsen családunk, vagy ha van, de távol élnek, vagy ha meghaltak, ha bármi… Hogy az értelmiségi vagy a fizikai munka fontosabb-e. Hogy az emberi kapcsolatok vagy a karrierben való kiteljesedés milyen viszonyban van egymással. Milyen értékrendek szerint éljük az életünket? Van olyan, ami mindenki számára követhető, megfellebbezhetetlen? Mikor helyezzük saját magunkat előtérbe s mikor a másikat? Mivel tartozunk az időseknek? Vannak pillanatok az életben, amikor egy-egy döntésünk kihatással van a másik egész életére. Akkor, ott, vajon érzékeljük ezt, hogy ez most az a perc, amikor eldől minden? Sokszor csak évek múltán emlékszünk vissza egy-egy mozzanatra, ami végül sorsdöntőnek bizonyul. Így történt Szabó Magdával is.

Az emberi lét értelmének kérdései bontakoznak ki a vontatott sorok közül. Ha csak az utolsó száz oldalt kéne pontoznom, maximálisat kapna. Így sajnos, hogy döccenős, túlírt, a mondanivalójának van nagyobb értéke és jelentősége. Annyi biztos, hogy elgondolkodtató, de tudni kell eljutni a végéig.

Az ​őz gyilkosok és áldozatok regénye. Gyilkolt Józsi, a Három Huszár kocsmárosa, és gyilkolt Encsy Eszter, a történet hőse, a színésznő: ki-ki a maga eszközeivel. De a két gyilkos mögött ott lapul a harmadik is, a legveszedelmesebb: a kor, amelyben a színésznő született, amely iszonyatba fullasztotta gyermekéveit, aknamezőre küldte Emilt, korai sírba a munkára képtelen, virágait babusgató édesapát, s örökre kipusztított Encsy Eszterből minden hitet, bizalmat, örülni tudást. Mindaz, amit az élettől kap, későn érkezik: sem siker, sem elismerés, sem pénz, még szerelem se váltja meg többé iszonyú önmagától. És Encsy Eszter, ahogy attól a társadalomtól tanulta, amelyben él, amely fölnevelte, öl: megöli az egyetlen embert, aki valaha szerette, és tettével halálra ítéli önmagát is. Az őz megjelenése idején 1959-ben úgy robbant, mint a bomba. Hermann Hesse ajánló sorai egyengették külföldi útját, azóta harmincöt nyelven olvasható. Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle. Pedig a nemzetközi sajtó akkor tanulta meg szülővárosom, Debrecen nevét, mert úgy értékelték: …míg a történet gyilkosai és áldozatai megfutják pályájukat, a regény lapjairól az irgalmatlan szenvedélyek forróhidege fagyaszt-éget.

A lányregények után egészen furcsa bár egyébként nem rossz választás volt Az őzet választani következő olvasmányként Szabó Magdától. Most, hogy ezen értékelés írása közben már Az ajtót olvasom, kifejezetten jobbnak találom, hogy életrajzi kötetei előtt inkább egy újabb fikciót ismerhettem meg tőle, jobb az átvezetés. Kronológiailag is.

Mindazonáltal természetesen kissé morbid, ha a lányregények szereplőit összevetem a mostani főszereplő személyével, Eszterrel. Itt ugyanis két nőtípus elevenedik meg, s két életút. Az egyik Angéla, a maga természetes kedvességével, gyengédségével és gyengeségével, szépségével. Az örök nőideál, akivé még a 21. századi elvárások szerint is válnunk kéne. Lággyá, visszafogottá, nőiessé, s kedvessé nem csak kívülről, lényünkből fakadóan is. Ilyen egy „igazi” nő. Ezzel szemben itt van Eszter: forrófejű, gyakran utálatos, cseppet sem kedves, féltékeny, irigy, s mégis azért őt is lehet szeretni. Világ életében utálta a tökéletes Angélát, akinek idilli gyerekkora volt, míg neki szegénység és korai munka jutott osztályrészül. Végigküzdötte az életét, jobb sorsot teremtett magának, de sosem felejtette el, honnan jött, és az idő múltával is csak megvetni tudja azokat az embereket, akiknek „minden az ölükbe pottyant”.

Nagyon érdekes a korábbi értékelések olvasása, azt írják, mindenki Angéla szeretne lenni, de aztán rádöbbennek, valójában Eszterek. Szerintem mindenkiben mindkét személyiség ott van, ahogy a régi mondás tartja: attól függ, melyiket eteti az ember.
A mai társadalom is azt várja el tőlünk, hogy Angélák legyünk. De a farkastörvények Esztereknek kedveznek. Szerintem ez a könyv egy tökéletes példája a női meghasonlásnak, hányféle arcunk is van valójában, s milyen nehéz néha egyensúlyozni köztük. Az lenne az igazi, ha mindkettőt el tudnánk fogadni.

Mi ​történik, amikor egy ország felszabadul? Mindenki megkönnyebbül hirtelen, vagy cipeljük magunkkal a múltunk súlyát? A diktátort fejbe lőtték, rituálisan elégették az elnyomás kellékeit, de a titkokra nem derült fény, a régi reflexek pedig működnek tovább. Bármikor kitörhet újra az erőszak, mert a temetetlen múlt még fájdalmasan eleven. A tizenhárom éves Emma erős lány, tele kamaszos vadsággal. Egyszerre vesztette el az otthonát és a szüleit, de váratlanul felbukkanó nagyanyja magához veszi. Új életében mindennek tétje van: a gyásznak, a barátságnak és az első nagy szerelemnek, bármely pillanat magában hordja a katarzis lehetőségét. Emma a boszorkányos nagymamától tanulja meg a hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásokat, ám a saját ereje még ennél is nagyobb: ő talán képes nemet mondani a történelmi bűnre, és kilépni a soha-meg-nem-bocsátás véres örvényéből. A regény családtörténet és történelmi tabló egyszerre. A nyelve sűrű, mégis egyszerű, a részletek varázslatos intenzitása sodró és izgalmas történetté formálódik, leköti és nem hagyja nyugodni az olvasót. A gyermek mindent látó szeme, a kamasz mohó testisége és a felnőtt józan figyelme szövődik össze benne érzéki és érzékeny szöveggé. Rákérdez a titkokra és felébreszti a titkos tudást.

Varázsoljunk a semmiért, vagdossuk pengével a bugyinkat és szőrös is meg jaj itt az iskola, mi is volt a nagy történelmi esemény? Spicli! Ez volt, de nem mondjuk meg, hogy mi, van értelme vagy nin.. jaj félbehagytam egy egész fejezetet, bocsesz, holnap iskolába kell, a zsidó Bertuska, hoppá vége a könyvnek, csak 450 oldal… Húzzál vonalat a lisztbe…..

Máglyára vele… Na jó, annyira azért nem volt szörnyű, de be kell valljam, ahogy Máraiban a minap, Dragománban is csalódtam, s azt hiszem ez marad az első és az utolsó könyv, amit olvastam tőle. Valahogy úgy érzem, kicsit túl sok a hype körülöttük, és egyáltalán nem értem, mi az a sok pozitív vélemény a Máglyánál, én inkább a negatívabbakkal tudok egyetérteni, de lássuk, miért.

Önmagában még az első mondjuk, hatvan és az utolsó hatvan oldal még nem is lenne rossz, s kijöhetne belőle egy száz-százötvenes oldalas, érdekes kisregény, aminek van eleje, közepe, vége, íve, története, tart valahonnan valahová. De így való igaz, hogy kissé olyan, mint egy novelláskötet, egymástól szinte majdnem független, félbevágott apró jelenetekkel, amikre később hol visszaugrunk, hol nem, hol van jelentősége, hol nincs, kicsit, mintha egy befüvezve írt irományt tartanánk a kezünkben, se füle se farka. Az erdélyi történelmi eseményekre egész a legvégéig alig utal konkrétan a könyv, már azt hittem, úgy kell részletesebben utána olvasnom, szóval nem mondanám kimondottam, hogy azokat állítja a központba, éppen maximum említések szintjén. Igaz, a zsidók világháborús helyzetére már jobban kitérnek Nagymama visszaemlékezései, de rendkívül idegesítő módon félbeszakítva az addigi gördülékeny E/1-es elbeszélésmódot érthetetlen módon Nagymama E/2-ben meséli a múlt történéseit, pl.: bemész ide, felmászol ide… Ha addig bele is tudtuk magunkat élni a történetbe, az végképp kizökkent, hirtelen, mintha valami szerepjátékos könyvbe csöppennénk.

Ami a legzavaróbb volt az egész történetben, azok az indokolatlan „mágikus szálak”, de csak idézőjelben mondom így, mert inkább vajákosasszonykodásnak nevezném, Nagyi babrál a liszttel meg össze-vissza vonalakat húz, Nagypapa szelleme hol ott van hol nincs, semmi jelentősége… Nem történik semmi a varázslatok által, teljesen fölöslegesen kántálgatnak. Meg sincs magyarázva, hogy mi ez, hogy legalább lenne valami háttér, hogy ők most egy nagy ősi tudás tudói, boszorkányok leszármazottai, vagy teljesen bolondok – ez a legvalószínűbb -, esetleg az egész a kislány fikciója… Passzolom, de unalmas volt, és megakasztotta a regény általános folyamát. Nagymama egyébként is szinte beszámíthatatlan a történetben, egyszer azt mondja az unokának nehogy ezt tedd, de tényleg, nehogy, mert aztán én megtudom és akkor akkora baj lesz, hogy ihaj… Aztán Emma (alig szerepel a neve egyébként) végül megszegi a tilalmat, de nem szakad le az ég meg úgy kb. semmi nem történik… Meg Nagymama néha megkínozza (?) aztán mégse…

Oldalak szólnak arról, hogy a kislány eteti a hangyákat, megmenti őket… Mint akik be vannak kábítószerezve, de komolyan, bocsánat. Arról nem is beszélve, hogy közben azért vagy három meztelen szőrös alsófertályos jelenetet azért le kellett írni, hogy hangsúlyozzuk, hogy kamaszodik a gyerek. Ennek sem volt értelme, és nagyon idegenül jött ki egy meglett férfi tollából egy köze nincsen semmihez jelenetben…

Remélem, valaki írt már belőle egy rövidítettet, mert max. annak lenne értelme, és akkor azt olvasnám inkább újra, varázslatok és bugyivagdosás nélkül, E/1-ben, hagyjuk a hangyákat is.. Bocsánat.

Az élet oly csodálatosan megajándékozott, és oly tökéletesen kirabolt, mit várhatok még?

Az 1939-ben írt kitűnő regény egy beteljesületlen szerelem története. A mindig fellegekben élő, jellemgyenge, de szeretni valóan kedves Lajos és Eszter húsz esztendővel korábban bontakozott szerelmét rombolta szét, amikor a férfi Eszter nővérét, Vilmát vette feleségül. Felesége halála után, gyermekeivel látogatóba érkezik az asszonyhoz, aki még mindig szereti. 

A találkozás oka igencsak prózai: Lajos, aki már mindenétől megfosztotta Esztert, most végső menedékét készül elrabolni, a családi otthon eladására kéri. Eszter ekkor tudja meg, hogy a férfi nősülése előtt végső elkeseredésében levelekben könyörgött Eszternek, hogy szökjenek meg együtt, mert szüksége van rá. 

Eszter azonban sohasem kapta meg a leveleket.

Eddig nem olvastam még azt hiszem, Máraitól semmit, de ez a könyv nem is hozza meg hozzá a kedvem, az biztos. Ha valaki érti, hogy miért tette a végén Eszter azt, amit, mert hiába vagyok harmincon felül és nő is, szóval abszolút célközönség, valahogy mégsem értem. Vagy most neki ez a szerelem?

Rövid, másfél óra alatt elolvasható kis könyv, valahogy arra sem elég, hogy az ember rendesen a szereplők helyébe képzelje magát, s máris vége. Talán háromszor ennyi oldalban jobban megértettem volna, talán... Így viszont csak egy nagy lókötő és egy gyenge női jellem találkozása. Érdekes, hogy a tipikus lányregényekben fele ilyen szerencsétlen női karaktert sem találnék, ha akarnék se. Maradok inkább akkor a makrancos női ideálképnél, köszöntem.

Németh Lászlónak ez a méltán népszerű regénye egy férfihoz nem vonzódó, hideg természetű fiatalasszony házasságának tragédiájáról szól. Ottrubai Nelli családi okokból kénytelen hozzámenni Takaró Sándorhoz, a társadalmi ranglétrán felfelé kapaszkodó gazdag parasztság e vérbő és olvadékony természetű, jellegzetes képviselőjéhez. Nelli mindent megpróbál, hogy házasságát elviselhetővé tegye, de zárkózott, magának való, eredendően tiszta és magányos egyénisége fellázad, valósággal megöli férjét, végül pedig a másokért vállalt munka önzetlen örömében találja meg a megtisztulás, meggyalázott élete értelmét. A regény nemcsak döbbenetes erejű lélekrajz, hanem a letűnt falusi úri világ életének pompás képe is.

Na hát az kétségtelen, hogy az ember nehezen szánja rá magát arra, hogy erről a regényről írjon. Egyébként nem először volt hozzá szerencsém és nem is utoljára, nyáron valószínűleg újra kell majd olvasnom, bár egyébként nem bánom.

Próbálok visszaemlékezni a tizenévekkel ezelőtt rám gyakorolt hatására, de csak arra emlékszem, hogy az osztálytársaim mind utálták a könyvet, de nekem tetszett, magam sem tudom, miért, de most is tetszik a vontatottsága ellenére. Valahogy az ember végig várja, mi sül ki ebből az egészből, és kicsit morbid, de úgy éreztem magam, mint mikor szörnyűségek közepette az ember csak bámul, és nem takarja el a szemét, és csak néz, mert kíváncsi, hogy mi fog történni. Valahogy ez is ilyen érzés volt. Elolvasása után érdekességképp a belőle készült filmet is megnéztem, nem tudom, a legjobb karaktert választották-e Sanyi szerepére, de Imréére Latinovits mindenképpen tökély volt, csak sajnáltam, hogy nem szerepelt valami sokszor sem a regényben, sem ott.

Én is azon gondolkodtam, mint egy másik értékelő, akinek olvastam a véleményét, hogy vajon ha Nellike Imréhez megy hozzá, és nem Sanyihoz, akkor is így alakult-e volna az élete. Benne volt-e a hiba, vagy a házasságában, hogy nem jó emberhez kényszerült hozzámenni? Megmondom őszintén, én eleinte egyáltalán nem tudtam Sanyit se hibáztatni, voltaképpen egy jó kedélyű, kedves fickó, aki mellett akár boldog életet is lehetett volna élni, s sajnáltam, hogy ilyen savanyú, (szörnyű bélyeggel élve frigid) nő jutott neki. Ugyanakkor Nellit is tökéletesen meg tudtam érteni (pláne, ha közben legalább mást szeretett volna úgy igazán), mert ha az ember nem vonzódik valakihez, és iszonyodik tőle, abból nehéz testi vágyat és szerelmet csiholni. Lehet persze egymás mellett szépen éldegélni, ahogy az öregek szokták volt mondani, de az azért mégiscsak lehetetlen, hogy az ágyban aztán ezt az iszonyodást el lehessen viselni – pedig hányan lehettek így akkor, s vajon hányan vannak így most is egy kihűlt házasságban (nem akarom tudni, szerintem sokan).
Tehát lelkileg megrendítő volt olvasni, főleg úgy, hogy önmagában egyik szereplő sem hibáztatható, és mindkettővel egyet tudunk érteni, érezni. Egyszerűen szörnyű, ha az ember élete valahogy így félresiklik, és én is azon gondolkodtam, ilyen esetekben (nem konkrétan, hanem általában), bele kell-e törődnünk a „sorsunkba”, vagy próbálni azon változtatni minden fogcsikorgatás árán is – de mi van, ha közben nem sikerül, az az igazi összeroppanás.

Nagyon jól kidolgozott lélekrajzi regény, aminek azért megmondom őszintén, eleinte nehéz volt a nyelvezetére ráállni a mai olvasmányok után – és a tempójára is –, de mégis ad valamit, befészkeli magát a fejbe és kérdéseket vet fel, és napokig gondolkodhatunk rajta. Hát, még ha egyszerre olvassuk, és lehet róla beszélgetni is. Szerintem igényel egyfajta gondolati és érzelmi nyitottságot, előítéletmentességet. Nem gondolom egyébként, hogy középiskolában kötelezővé kéne tenni, valahogy úgy gondolom, hogy az ember ezt csak akkor érti meg igazán, vagy akkor nem csak egy anekdota, ha élt már párkapcsolat(ok)ban, és van mihez viszonyítani.

Bennem a legérdekesebb (költői) kérdés, amit felvetett, hogy vajon az emberek többsége (legyen mondjuk 30-35 feletti korosztályról szó, aki már nem csak a féktelen boldogságot vadássza) önmagában pozitív szemléletű bármi is van, vagy csak egyszerűen elégedett az életével úgy ahogy van szóval szerencsés, vagy pedig csupán elfogadta, amit a sors kimért rá? Epiktétosz filozófus szerint az ember azzal törődjön, ami tőle függ, s ami független, tehát ő nincsen rá hatással, azzal próbáljon meg kibékülni, s Descartes is azt mondja, inkább mi igazítsuk a világhoz az elképzeléseinket, vágyainkat, semmint a világot próbáljuk meg megváltoztatni. Ez majdnem ugyanaz, amit Sanyi és Nellike anyja képvisel. Én azért arra a következtetésre jutottam, meg kell próbálni mindent, hogy változtassunk rajta, de ha nem megy, addig is valahogy elégedettnek próbálni lenni.

Bátran ajánlom minden nagykorúnak a könyvet, klasszikus.
S mielőtt elfelejtem: Le a kalappal Németh László előtt, hogy ennyire képes volt belelátni a női lélekbe, elképzelni sem tudom, hogyan.

„Már azt hittem, végleg elbúcsúzom Szöszitől, amikor egyszer, egy tavaszi délutánon, betévedtem egy budapesti gimnáziumba. Minden folyosó tele volt fiatalokkal, lányokkal és fiúkkal. Húsz év körüli volt köztük a legtöbb: esztergályosok, marósok, segédmunkások, gépírónők és szövőnők, de találtam közöttük fodrászt is, nem egyet. Kétszázezer fiatal jár ma országunkban a dolgozók esti gimnáziumába! Többségükben olyanok, akik valamikor alig várták, hogy elvégezzék a nyolc általánost, és dolgozni mehessenek. És most mégis önként visszaültek az iskolapadba, olykor semmi másért, csak azért, hogy művelt ember legyen belőlük. Egy fiatalasszony, aki világoskék ballonkabátot viselt, annyira hasonlított Szöszihez, hogy abban a pillanatban eldöntöttem: regényt írók róluk, esti iskolásokról. És miért ne járna velük Körmendi Árpádné Varga Szöszi is?”

Eredeti megjelenés éve: 1963

Szöszi mára már abszolút Körmendi Árpádné, s ha valaki azt gondolná, hogy ez rossz dolog: hát mindenkivel megtörténik. A lánykori jampihercegnő énünkből azért még őrizgetünk valamit, ha más nem, hát forrófejűségünket, vagy igazságérzetünket, de a kor és a körülmények bizony, Szöszitől is azt kívánták, hogy komolyodjon meg. Elvégre most már családanya, kis Árpika - ahogy magát hívja Ájáj - édesanyja, aki mondjuk, még így is szemtelenül fiatal, talán húsz éves a történetben. De hát ugye akkoriban a húsz éves asszonyok, meg a mostani lányok...

Szóval Szöszi, akarom mondani, Körmendiné férje hatására ahogy ura, úgy ő is beiratkozik az esti iskolába, és ez bizony, egyáltalán nem válik kárára, még ha eleinte nem is tetszik neki. Rengeteget fejlődik, szélesebb lesz a rálátása a világra, sok okosságot megtanul, még figyelni is, és kinyílik számára a világ. Éppen kapóra is jön, most, amikor amúgy is begubózna egy fiatalasszony kásás életébe, ahol csak robotolni kell. Igaz, szépen élnek Árpáddal, a házasság kezdeti nézeteltérések már nincsenek, kedves kis család, Árpád pedig mindent megtesz, hogy gondoskodjon az övéiről, házat épít, és egyetemre szeretne járni. Persze, nem egyszerű két dolgozó, tanuló, gyereket nevelő fiatalnak még két nagymamával sem. :) Ebben a könyvben többnyire nem is az ő problémáikkal foglalkozunk, hanem inkább Körmendiné egyik osztálytársa, Iluska köré szövődik a történet, aki egy szabolcsi tanyáról költözött fel, hogy tanító néni lehessen.

A három könyv közül így felnőtt fejjel ez állt legközelebb hozzám, mondjuk talán a hasonló élethelyzet miatt is (munka, iskola mindketten), és hát mindazzal együtt, hogy az első rendkívül aranyos, édes tini könyv, a második esetleg elveszi a kedvünket a folytatástól, de megéri nem letenni: a harmadik kárpótol. Persze, ez már nem ifjúsági kategória, ezek a felnőtt mindennapjaink - ma is.

Ha valakinek, hát Varga Szöszinek igazán esze ágában sincs férjhez menni. Tizenhét éves, jó szakmája van, szépen keres, szereti a szép ruhákat, órák hosszat cicomázza magát a tükör előtt. A mesebeli királylány sem élhet gondtalanabbul. Körmendi Árpád sem akar megnősülni. Tanulni akar, méghozzá nem is idehaza, hanem külföldön. Megvan már az útlevele, a vízuma, holnapután indul Németországba… De nem ez történik. Két hét sem telik el, és Körmendi Árpád az anyakönyvvezető előtt áll Varga Szöszivel. Ugyan hogy sikerül ez a gyerekfejjel kötött házasság? Körmendiék csak öthetes házasok, amikor az olvasó elbúcsúzik tőlük. Házasságból: elégséges – ennél jobb osztályzatot nem érdemelnek. Legalábbis egyelőre nem. De minden remény megvan arra, hogy egyszer még jelesre vizsgáznak.

Eredeti megjelenés éve: 1960

Tagok ajánlása: 15 éves kortól

No, hát azért ebben a könyvben bizony kaptunk hideget és meleget egyaránt. Egész biztos vagyok benne, hogy a női olvasók zöme minimum háromszor megfojtotta volna Árpádot, de azért a végén mégsem eszik olyan forrón a kását. Mindkét főszereplőnk jelentős jellemfejlődésen megy keresztül ebben a hirtelen házasságban, mi pedig páholyból kukkolhatjuk őket könyvünk felett bekucorodva. Kicsit azért biztos, hogy mindenki tud a saját párkapcsolatára vagy házasságára vonatkoztatni még akkor is, ha 1960 már olyan régen volt. Mert való igaz, hogy ezek a házassági problémák ma is majdnem ugyanolyanok. Csak persze már nem kell "nevelni" a férjnek a fiatal feleségét, sőt talán fordítva, vagy legalábbis egymást neveljük. De hát végül is Árpád és Szöszi is egymást nevelték, ha jobban belegondolunk.

Ami figyelemreméltó különbség a mai világhoz képest, hogy akkoriban társbérletben éltek a családok, én mondjuk el sem bírom képzelni (nem akarom), hogy az egyik szobában lakik X család, a másikban Y, Z a harmadikban, és aztán így együtt élni... Viszont levonhatjuk a következtetést: akkor sem volt egyszerű ez a lakáskérdés. Kíváncsi vagyok a folytatásra már csak ennélfogva is.

Érdekes korrajz ez a könyv, s ha belegondolok, a mai "romantikus olvasmányok" igen ritkán vesézik ki ilyen éleslátással a házassági problémákat, sőt, inkább az jellemző a mostani könyvekre, hogy rózsaszín hercegnős burkot mutatnak - ahogy a social média is - a házasságokról, az életről. Pedig - ahogy ez a könyv is alátámasztja - mindenhol van probléma és mindenkinek van vaj a füle mögött, ebben a kusza összevisszaságban kell mégis megtalálni a helyes utat és a kompromisszumot. Tanulságos.

Szöszi tizennégy éves kislány, az a fajta, akiből tizenkettő megy egy tucatra. Tanácstalanul bukdácsol a serdülőkor hangulatváltozásai között. Amikor megismerkedünk vele, éppen hullámvölgybe jutott: rosszul tanul, semmihez sincs kedve, durcás. Hogyan viselkedik egy ilyen hányaveti kislány, ha saját makacssága folytán nehéz helyzetbe kerül? Hogyan találja meg a maga emberségét, életcélját a legválságosabb időkben? Erről szól Gergely Márta lebilincselően érdekes lányregénye, amely harmadik kiadásban lát napvilágot.

Eredeti megjelenés éve: 1958

Ajánlás: 14 éves kortól

Szöszit ezelőtt szintén körülbelül 15-20 éve olvastam, és nagyon megmaradt bennem az élmény, és az emlék, amikor anno rácsodálkoztam, hogy az '50-es évekbeli tinédzserek, kiskamaszok is ugyanolyanok voltak, mint én. Akkor még élt a nagymamám, és ha jól emlékszem, vele is beszélgettünk erről, s arra is akkor csodálkoztam rá először, hogy meglehet, egy könyv ugyanolyan élményt ad nekem x évvel később, mint anno ugyanebben a korban édesanyámnak vagy épp a nagymamámnak. Na, ez is egy ilyen könyv. Arra is emlékszem, hogy rácsodálkoztam, hogy akkoriban 14 éves kor után, tehát nyolc általánossal sokan már elmentek dolgozni, így például Szöszi is fodrásznak, hogy követhesse az álmát. Amikor én voltam ebben a korban a környezetemben pedig alap volt, hogy mindenki megy gimnáziumba (a szakképzésről nem igen tudtam, hogy mi fán terem), aztán utána pedig egyértelmű lett, hogy onnan majdnem mindenki egyetemre.

Ehhez képest látni, hogy ez a piszkafa 14 éves kis Szöszi milyen jól is elboldogul a világban (már ahhoz képest), fodrászkodik, táncolni jár. (Jaj de irigyeltem, mert az én koromban ilyen már nem volt, és ma se nagyon, fiataloknak legalábbis pláne nem, már úgy értem, tizenéveseknek. Társas táncolni tanulni maximum a mostani korosztályom, a harmincasok és afölött járnak. Tisztelet a kivételnek, az mindig van). Szóval Szöszi egy talpraesett, néha kicsit durcás, de aranyszívű lány, aki próbál boldogulni ebben a nagybetűs életben, persze néha még kicsit nehezen megy, egyszer-kétszer hazugságokba bonyolódik, Nagymama meg aztán mindig csak a szent beszéddel jön :), de azért... nagyon jó kis olvasmány, a másodikat ezelőtt ha jól emlékszem, még nem olvastam, úgyhogy nekidurálom magam.

És akkor most jöjjön a "Szöszi bon", Szöszi kedvenc slágere:

E könyv főhőse, a derék, vidám Palócz Vera olyan, mint a többi hasonlókorú társa. Bizony, neki is hevesebben dobog a szíve, ha alkalma van személyes megismerni egy divatos színészt vagy karmestert. Aztán, ha egy szívélyes mosolyt, vagy komoly szót kap tőlük, máris szerelemről ábrándozik… Palócz Veránál az ábrándozásnak az a vége, hogy levelet ír. Csakhogy a levélnek különös sorsa lesz – hogy mi, azt a regényből tudja meg az olvasó.

Eredeti megjelenés éve: 1960

Érdekes volt újraolvasni Janikovszky könyvét több, mint tizenhat év után nagyjából, de azt hiszem, az, hogy Szabó Magda után olvastam, nem volt jó döntés, mert beárnyékolta, és hát Janikovszky azért annyira mégsem ír jól, mint Szabó Magda, még ha önmagában tehetséges is.

Egyébként egy aranyos, tanulságos, kedves kis csíkos-pöttyös lányregény, de úgy emlékszem, gyerek fejjel sokkal jobban élveztem a levelezéseket és Vera "szalmalángolásait" olvasni. :) Mai fejjel inkább az akkori ember életmódja az érdekes, öltözködésük, viselkedésük, a KISZ, stb. Én ugyanis nem ebben nőttem fel, így csak hallomásból, olvasásból ismerem ezeket a dolgokat. Azért persze magának a könyvnek, történetnek a tanulsága tetszik: egy ideál utáni rajongás nem összetévesztendő az igazi szerelemmel.

„Mit jelent az, ha egy gyerek nem stimmel? Hogy rossz?” Zsófika, a regény főszereplője nem tartozik az eminens tanulók közé, látszólag mindig bajt okoz, esetlenül csetlik-botlik a világban. Egyetlen ember volt, aki mindig megértette őt, az apja. „Élete utolsó percében is rá gondolt… miután rosszul lett, csak egyetlenegyszer szólalt meg már, azt mondta: „Mondják meg Zsófikának.” Valamit üzenni akart neki, de mit? Már nem tudta befejezni a mondatot.”
Zsófika egyedül kell hogy megkeresse, „mit csináljon, ha stimmelni akar ”. És Zsófika nemhogy kitűnőre vizsgázik emberségből, helytállásból, de ösztönös gyermeki ráérzéssél „beleszól” a felnőttek életébe…
És ami a legfontosabb, közben igazi társakra, barátokra lel a felnőttek között.

Eredeti megjelenés éve: 1958

A Mondják meg Zsófikának nem egy tipikus lányregény abban a tekintetben, hogy itt nem a kamaszszerelem áll a középpontban, hanem inkább a tolerancia, szeretet, állhatatosság. A molyos értékeléssekkel szemben én nem gondolom, hogy Zsófika visszamaradott vagy netán autista lett volna - ez azért mégiscsak túlzás -, Zsófi egyszerűen csak egy félénk, álmodozó, szorongó lelkű gyermek, aki gyakran nem mer szólni, elkalandozik a figyelme, és mint a legtöbbünk gyerekként, fél bekopogni a tanári szoba ajtaján.
Ennek ellenére kiderül, hogy nagyon jól tud titkot tartani, igencsak rátermett, ha a nehéz helyzet úgy kívánja, nem omlik össze a felelősség alatt, kedves, törődő, szeretetreméltó kislány, és öröm volt olvasni róla.
A történet ugye ott kezdődik, hogy Zsófi felkerekedik, hogy apja utolsó mondatának nyomába eredjen, de aztán semmi nem úgy alakul, ahogy elképzelte.

Ami kicsit zavaró volt a könyvben az a változó nézőpontok, s a portásbácsi egyszerű, helyesírási hibával teli része - nyilván direkt, de ez igen döcögőssé tette az olvasást. De az ő karaktere is nagyon szerethető, egy csupa szív, ugyanakkor megkeseredett lélek kissé bárdolatlan borításban.

Ezzel együtt ajánlom érzékenyítésre, felnőtteknek és kamasz lányoknak egyaránt a regényt, olvasmányos, tanulságos, kedves történet.

Mennyi mindent vár Illés Bori attól a májusi vasárnaptól, amelyen betölti tizennegyedik évét! Úgy érzi, ez a nap határkő lesz életében, ettől a naptól fogva nagylánynak tekintheti magát, s nagylánynak tekintik a felnőttek is. De a várva várt tizennegyedik születésnap csak csalódást, keserűséget tartogat Bori számára. Az igazi születésnap, amely véget vet a gyermekkornak, nem esik egybe a naptár szerinti születésnappal. Váratlanul érkezik a kislány életébe az első komoly próbatétel, amely eldönti: nagylány-e már Illés Bori, kiérdemli-e a felnőttek bizalmát. Szabó Magda kitűnő regénye az igazi születésnap történetét meséli el a fiatal lányolvasóknak.

Eredeti megjelenés éve: 1962

Nem véletlen, hogy ez a 34. legjobb klasszikus könyv, és a 87. legjobb ifjúsági könyv a molyok értékelése alapján. Megérdemli a díjat, és nekem is az egyik kedvenc lett. Az Álarcosbálnál is jobb. 

A történet egy makacs 14 éves lányról szól, aki hamar fel szeretne nőni, és már nagylányos ruhákban járni, nem igazán fogja még fel a tetteinek a súlyát, él, mint egy gondtalan kamasz és csak magára gondol. Hogy ezt miért róják fel neki az olvasók, értékelők, azt nem tudom, mert szerintem azért kamasz korunkban sokan voltunk ezzel így. Önzők voltunk és nemtörődömök. Aztán mindenkinek eljön az az idő, amikor rájön, hogy Anya mennyit dolgozik, hogy Anyának gyakran (szinte mindig?) igaza van, és milyen mamlaszok is vagyunk, hogy eddig nem segítettünk.  Én emlékszem még a kiskamasz énemre, és ma sem másabb a gyerekek többsége. Fiatalon azt hiszi az ember, hogy ő a világ közepe, és csak később alakul ki annak képessége, hogy más bőrébe is bele tudjuk magunkat képzelni. 

No, így történik ez a főszereplőnkkel is, aki egy váratlan esemény hatására kénytelen felcseperedni és megérezni a munka súlyát. 

Tanulságos, remek ifjúsági könyv. Imádtam és hajnali háromig olvastam. Örültem, hogy ez lehetett számomra az újév első olvasmánya. 

Bíró Szabolcsnak november végén a Hungarocomicsra megjelent egy 13 oldalas történelmi képregénye Anjou Károly trónharcairól, Várai Artúr művészi igényű rajzaival Akit háromszor koronáztak címmel. A képregény a Képes Krónikák Kiadó megbízásából készült.

Ez a képregény füzet amolyan előzetesként is felfogható kiadvány, ugyanis a történet eredetileg a Képes Krónikák Kiadó jövő tavasszal esedékes, Hősök tere című képregény-antológiájába készült. Ez az antológia 13 korszakot, kimagasló magyar személyt mutat majd be a honfoglalóktól az ismertebb Árpád-házi- és Anjou-királyainkon, a törekvő Hunyadiakon át a XIX. század nagy magyarjaival, Széchenyivel és Kossuthtal bezárva.

A történeteket a legismertebb magyar történelmiregény-írók szerzik (Bán Mór, Bíró Szabolcs, Benkő László, Trux Béla), míg a képi megvalósításban egy nemzetközileg is sikeres rajzolókból álló művészcsapat (Cserkuti Dábid, Farkas Lajos, Futaki Attila, Németh Levente, Várai Artúr) vesz részt. A hazai képregény-történelem múltját Zórád Ernő, Kocsmáros Pál és Fazekas Attila képviselik. A színes, 130 oldalas album várható megjelenése 2022 májusa.

Az tehát egy nagy formátumú, színes album lesz, számos más író-rajzoló páros magyar történelmi írásával, alkotásával. Abban Bíró Szabolcs története is nagyobb formátumban, színesen jelenik majd meg, a mostani tehát egy szépiás fekete-fehér változat, kisebb, amerikai oldalformátumos verzió, amiről képeket is hoztam nektek.

Előtte azonban egy érdekes fan fact: Készül a Non nobis Domine jubileumi kiadása Várai Artúr egyoldalas illusztrációival és új borítóval!!!

Az Úr 1300. évének nyarán egy tizenkét éves nápolyi ifjú száll partra a Magyar Királyság egyik legdélibb csücskében. Anjou Caroberto ereiben az Árpád-házi királyok és a frank Capetingek vére csörgedez, a lobogója alá szerveződő párt pedig hamarosan meghatározó politikai erővé duzzad. Miután meghal III. András, úgy tűnik, Caroberto számára egyenes út vezet a Szent Koronáig – ám az ifjú trónkövetelő folyamatosan akadályokba ütközik, és ellenségeinek száma sem csökken. Az ország lángokban áll, Anjou Károlynak pedig háromszor is el kell érnie, hogy megkoronázzák, míg végül tartósan meg tudja szilárdítani hatalmát.

A történet és a rajzok a Képes Krónikák Kiadó Hősök tere című magyar történelmi képregény-antológiája számára készültek, melynek várható megjelenési dátuma 2022 májusa.

Hadd idézzek magamtól 5 évvel ezelőttről, amikor a Non nobis Dome könyvről írtam: https://konyveskucko.reblog.hu/keresztes-lovag-ajnou-karoly-idejeben

„…míg az első rész egy magyarországi keresztes lovag felcseperedéséről és férfivá éréséről szól, a kötet második felében Anjou Károly (I. Károly magyar király) koronáért vívott harca, valamint a tartományurakkal való háborúskodás kerül előtérbe – Attila lovag főszereplésével.”

Az Akit háromszor koronáztak képregény szintén ezt a korszakot dolgozza fel, jobban mondva Anjou Károly háromszori megkoronázását egy külső szemlélő, egy fiatal várjobbágy szemszögéből. Szó szerint láthatjuk, ahogy 1301-ben Fehérváron az esztergomi érsek először megkoronázza egy alkalmi fejdísszel; majd 1309-ben, 21 éves korában másodízben is megkoronázzák – de Fehérvár helyett Budán, és még mindig nem a megfelelő koronával. Végül pedig 1310-ben, egy kerek évtizeddel azután, hogy partra szállt Spalato partjainál, már az ősi szokásjog mindhárom feltétele mellett – végre a Szent Koronával - harmadszorra is részt vehetünk a koronázásán, s láthatjuk, hogy ezzel Károly végérvényesen is magyar uralkodóvá lett.

A történet tehát kicsit a Non nobis Domine része, de végre képekben is láthatjuk – még ha egyelőre nem is színesben, de igen minőségi kivitelezésben. Várai Artúr a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett, mint képzőművész-tanár, s fiatal kora ellenére hihetetlenül tehetséges. Az illusztrációi, rajzai lendületesek, tökéletesen a helyén vannak és nagyon érzékletesek is. Külön figyelemre méltó egy-egy képkocka perspektivikus megkomponálása.

Kíváncsi vagyok a majdani színes verzióra, átfutva a művész korábbi munkáit valami ilyesmire számíthatunk majd:

Összességében ez a képregény egy kis szösszenet az Anjou fanok vagy a magyar történelem kedvelőinek. A kiadványt egyébként mint említettem, a Képes Krónikáknak köszönhetjük, amely Németh Levente rajzoló-reklámgrafikus és Mészáros János forgatókönyvíró közös kiadója, amely magyar történelmi témájú művek, képregények, könyvek kiadásával foglalkozik. Első képregény-sorozatuk a Királyok és keresztek (erről is írtam már) nemcsak itthon aratott nagy sikert, de eljutott a francia, belga, német és holland piacra is. A kiadó 2022-ben nem csak a fentebb említett Hősök tere képregényantológiát, hanem a magyar történelem sorsfordító időszakairól szóló képregények (1242 – Farkasok karma közt, 1849 – Hosszú az út hazáig) megjelentetését is tervezi. www.libub.hu

Bíró Szabolcs, az Anjou sorozat írójának további munkáival kapcsolatban érdemes megtekinteni honlapjait:

www.biroszabolcs.eu

www.anjouk.hu

Megéri tehát várni 2022-t a történelem kedvelőinek, és érdemes felvenni kívánságlistára a Hősök terét.

​​A nyolcadikos Krisztina álarcosbálra készül: fontos nap ez az életében. Cigánylánynak öltözve, álarcosan és minden eddigi kötöttségtől szabadulva arra készül, megkéri feleségül kedves tanárnőjét édesapja számára… Krisztina árván nőtt fel, édesanyja a háború alatt meghalt, és tudja, hogy édesapja és a tanárnő szeretik egymást, csak a körülmények és a felnőttek érzékenysége megakadályozza kettőjük kapcsolatának kiteljesedését. A szerző egyéb könyveire is jellemző izgalmas fordulatok, plasztikusan megformált jellemek sora teszi élvezetessé ezt az újabb olvasói nemzedékek körében is sikeres lányregényt

Igaz, ez ha jól emlékszem, (egyelőre) csak a második Szabó Magda könyv amit olvasok az Abigél után, de várólistás a Születésnap és Az ajtó is - és azt hiszem, csemegézek majd még -, viszont eddigi ismereteim alapján vele kapcsolatban biztos voltam, hogy nem okoz majd csalódást ez a könyv sem.

Az a jó a klasszikus irodalomban, ha lehet így mondani, hogy már ismerjük a jól bevett íróinkat, például ha egy Jókai kötet kerül a kezembe, valószínű, hogy az is tetszeni fog, míg a modern olvasmányok közül válogatva és rengeteg fülszöveget átnyálazva - mire végre egy megtetszik -, úgy érzem magam, mint aki tűt keres a szénakazalban. Egyrészt számomra nem túl sok, élvezhető mostani olvasmány van, olyan pedig édeskevés, amely ráadásul ifjúsági irodalomként értékeket is képes átadni, nem csak egy csöpögős, romantikus lányregény.

Mert hiába élvezi az olvasó Leiner Laura és társai könyveit (tényleg élvezhetőek), azért abban fele ennyi tanulság vagy mondanivaló, burkolt erkölcsi tanítás vagy viselkedési útmutató nincsen. Itt ugyanis például megtudhatunk egyet s mást a 2. világháborúról emberi sorsokon át, mégis tizenévesen emészthető mennyiségben. Megismerjük a félárva Krisztinát, akinek eleinte visszahúzódó és magányosságra hajlamos természete van, megkeseredett apját és a mosolygós, gondtalan tanító nénit, aki mindenre próbálja megtalálni a megoldást. Kicsit amolyan Jane Eyre érzet is fel-felröppen az emberben olvasása közben - nini, egy tanítónő meg egy szerelmi viszony -, mégis vannak olyan igen komoly részek, amikor könnyabe lábad a szemünk. Előttünk cseperedik fel ez a visszaúhózódó gyerek a könyv pedig úgy melengedi a szívünket mint téli estén bekuckózva egy régi kandalló.

Több mint két év után végre ismét az Anjouk korába kalandozhatunk! Ugye, emlékeztek még Bátor Attila fiára, Bátor Szilárdra, aki bátorságban semmiben nem marad el őseitől? És Anjou Károlyra, akivel annyi csatában vehettünk már részt? Visszatértek!

1342. ​Anjou Károly a halálos ágyán fekszik. A visegrádi udvar temetésre készül – és az új király, a mindössze tizenhat esztendős Anjou Lajos megkoronázására. Lajos ugyan sokat tanult az apja uralkodásából, ám ő alighogy trónra ül, azon nyomban háborút hirdet – legfőbb példaképei, Szent László és Nagy Sándor nyomdokain járva.

A messzi Nápolyban egyesek ferde szemmel néznek Lajos öccsére, András hercegre. Bátor Szilárd az örökül kapott szlavóniai birtokát igazgatja, és egy önálló zászlóalj felállításán fáradozik. Mindezen események közepette Bihar megyei otthonából kalandos útra indul egy bivalyerős férfiú, aki dühében malomkövet hajigál, ordasokkal küzd meg a nádasban, a Budára vezető utat pedig petrencés rúddal mutatja meg…

A birodalom ura immár a harmadik trilógia nyitánya Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatában. Új korszak veszi kezdetét: daliás idők jönnek, melyeknek azonban egyaránt részét képezi arany és vér, fény és árnyék, menny és pokol. Az út ugyanúgy nyitva áll felfelé, mint lefelé, és sohasem lehet tudni, kinek mit tartogat a sors.

A történet elején Károly király már nyugalomra vágyik, “Horvátország és Dalmácia, bár mindkét országrész a Szent Korona alá tartozott, tulajdonképpen réges-rég elveszett”, kelet felől az Arany Horda tanárjai törnek be Erdélybe egyre gyakrabban, egyedül a szerbek ellen vonulnak fel évről évre a megyei bandériumok. A sáskák rettenetes felhőkben özönlik el az országot, egyszóval nem túl rózsás a helyzet.

A történet Bátor Szilárd kis “birodalmából” indul, akinek közel sem megy annyira fényesen a dolga, mint Palkó barátjának, már csak azért sem, mert hallgatási díjat kell fizetnie Tadeusznak, Kázmér király emberének, hogy ne tudódjon ki a néhai Zách Klárához fűződő viszonya és az emiatt rendezett vérfürdő, melynek során Szilárd Kázmér több emberével is végzett.

A birodalom Károly halálával azonban új korra ébred. Lajosnak rengeteg teher nehezedik a vállára, amikor a korona a fejére kerül - s mi “végignézhetjük” az ifjú koronázását. Sőt mi több, találkozhatunk Károly többi, nem Piast Erzsébettől való gyermekével is, például Kálmánnal, az igazi elsőszülöttel, ezen felül pedig Toldi Miklós is ismét tiszteletét teszi a lapokon. András herceg pedig igencsak kutyaszorítóba kerül Nápolyban.

A történetről többet persze spoiler alert miatt nem mondanék, de az biztos, hogy a minőség – hiába egy új trilógia kezdete – cseppet sem csökkent! Érdekes, hogy bár többet kellett most várni a hatodik és hetedik rész között, mint korábban, mégis valahogy jobban emlékeztem az eseményekre, amikor elkezdtem a kötetet. Igaz, hogy az író nagyon szépen megoldja az átvezetéseket, most is egy visszaemlékezésből szedegethetjük fel a morzsákat, hogy visszanyerjük emlékezetünket és felvegyük a történet szálát.

Az az igazság, hogy egy szuszra elolvastam az egészet, annyira beszippantott, pedig azt hittem, hogy ennyi kihagyás után döcögős lesz számomra, de szerencsére egyáltalán nem. Egész könnyen azonosultam a főszereplőinkkel, s meglepő módon ezúttal az, aki a legközelebb került hozzám, András, aki Nápolyban viaskodik feleségével a koronáért. Valahogy az ő kedves jelleme jobban megmaradt bennem, mint az új magyar király, Lajos rátermettsége és harciassága. S Toldi Miklós is igazán kedvemre való, habár azért örülnék, ha a bárdolatlanságán még egy kicsit csiszolnánk. De milyen nagyszerű is így összepárosítani a valóságos történelmet a fikcióval! Érdekesség, hogy az író az utószóban ezúttal egy-egy résznél kitér arra, hogy mely részek történtek valóban így, illetve melyek a képzelet szüleményei, vagy milyen történelmi események kapcsán maradtak fent kétes adatok, amikor is döntenie kellett, merre billenjen a mérleg. Például mikor is volt Anjou Károly halála, temetése? Az utószót ugyan ritkán olvassuk el, ezúttal biztos, hogy megéri. Megtudhatjuk például, milyen modernkori írógép segítette át Bíró Szabolcsot az írói válságon.

A történetre visszatérve, ezúttal valahogy úgy éreztem, sikerül elkapni egyfajta melankolikusan romantikus és tragikus szálat, amelyet a további részekben megfelelően kibontva szépen lehet majd göngyölíteni. Természetesen több ilyen szál is volt már a történetben, mindenkivel történtek negatívumok, tragikus események, például a hatodik kötetben is, de talán itt a lehetőség, hogy egy főszereplő életébe és érzéseibe jobban beleássuk magunkat, mint eddig. Például egy Bátor Szilárd napló segítségével el tudnám képzelni. Az az igazság, hogy mivel generációkon átívelő sorozatról van szó, néha nehéz elkülöníteni egymástól a hasonló testi és lelki adottsággal rendelkező leszármazottakat, ráadásul még a sorsuk is mindig szinte közös, nagy reményeket fűzök a következő kötethez e tekintetben. Biztos, hogy több olvasó nevében is beszélhetek, amikor arról van szó, hogy szeretnénk Szilárd belső hangját többet hallani, jobban megismerni őt, a gondolatait és a vívódásait, s én személy szerint András kapcsán is így érzek, ha már itt tartunk (Lajos király öccse). Mivel annyi minden történik egy-egy regényben, mindig úgy érzem, hogy még többet és még részletesebben kifejtve szeretnék, s nyilván mivel női olvasó vagyok, több lelkiséggel, de ugyanakkor természetesen a háborús leírások most is szépen viszik a pálmát. A regénysorozat egyik kivételes tulajdonsága, hogy mindkét nemet képes megszólítani.

A befejezés egyébként folytatásért kiált. Nagyon szeretném, ha a trilógia végére a Bátor család, jelenleg tehát Szilárd sorsa jóra fordulna, még akkor is, ha egy háborús regényben méltán számíthatunk még veszteségekre a szereplők körül.

Tekintsetek bele ti is:

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között
Karakterek: A kedvenc Szilárdon kívül András és Toldi.
Borító: 10/10 – Az egyik legjobb a sorozatban.
+ pont: Ennek a résznek most azért adok plusz pontot, mert sikerült elkapnia egy, az eddigiektől szerintem különböző romantikus-tragikus szálat.
– pont: Nem tudom, mennyire járhat azért minusz pont, mert még többet szeretnék belőle. Simán lehetne 700 oldal is egy rész.

Középkor, Anjouk, zombik. Nem, ez nem egy újabb rész az Anjouk sorozatból, habár kétségtelen, hogy Bíró Szabolcs a Lázár evangéliumában „kölcsön vette” az Anjouk szereplőit, úgy, mint Lackfi István, Bátor Szilárd, vagy épp Anjou Lajos, annak az Anjou Károlynak (Károly Róbertnek) a fia, akinek oldalán már megannyi csatát megjárhattunk. No, de hogy is jönnek ide a zombik?

(Apokrif történelmi rémlátomás)

"Apám nagy uralkodó volt: felült a szent királyok trónusára, és repedező örökségükből erős birodalmat épített. S rám miféle sors vár? Én láthatom mindezt elevenen szétrohadni..."

1348 nyarán Anjou Lajos hazatér a Nápoly elleni bosszúhadjáratából. A várost elfoglalta, politikailag és erkölcsileg azonban kudarcot vallott. Diadalmenetét mégsem az ellenségei, hanem egy titokzatos idegen kórság miatt kényszerül megszakítani. Az ifjú uralkodó meglehetős sietséggel igyekszik vissza a Magyar Királyságba, ahová magával hurcol valami olyasmit is, amit korábban még soha senki nem látott, nem tapasztalt: egy betegséget, amely nemcsak megöli, de fel is támasztja az embert halottaiból. Mindez először valódi csodának tűnik, ám a hálaimák helyét hamar átveszi a rémült könyörgés az isteni megbocsátásért. A feltámadottak ugyanis korántsem régi önmagukként térnek vissza: az életre kelt holtak megállíthatatlanok, és az éhségük csillapíthatatlan...

Bíró Szabolcs, a Non nobis Domine és az Anjouk-sorozat írója teljesen új oldalát mutatja be a Lázár evangéliuma lapjain. A liliomos lobogó ezúttal olyan háborúba megy, mint még soha azelőtt: az ellenség nem keletről vagy nyugatról, hanem a síron túlról érkezik, és jóval többet akar a puszta hatalomnál. A legfőbb kérdés, hogy fennmaradhat-e egyáltalán az emberi élet, vagy minden odavész a kárhozat oltárán.

Értékelés:

Mielőtt feltételezésekbe bocsátkoznánk, kezdetnek szedjük össze a legfontosabb pontokat, azokat a kérdéseket, amikre minden friss olvasó keresi a választ. Ez a regény:

• Önálló regény
• NEM az Anjouk 7. része
• Az Anjouktól eltérő megjelenésű, puha borítós
• Ugyanakkor már meglévő karakterek szerepelnek benne – az Anjoukból

A regény alapötlete tehát az író szavaival élve: „Mi történt volna, ha az 1340-es években pestis helyett élőholtak özönlik el Európát?”

Remek felvetés! Őszintén szólva nem nagyon sok zombis könyvet olvastam, sőt, még az ilyen filmektől is távol tartom általában magam, mert nem igazán az én érdeklődési körömbe tartoznak, ugyanakkor amikor meghallom Szabolcs nevét, már egyáltalán nem tudok ellenállni a késztetésnek. Így tulajdonképpen nem is nagyon tájékozódtam, amikor kezembe került a könyv. Az egyetemi vizsgaidőszak és bokros munkahelyi teendőim miatt ráadásul csak kicsit később tudtam nekiveselkedni, mint mások, és ahogy tulajdonképpen szerettem volna, de sosem késő. Summa summarum, igencsak meglepődtem, mikor egyszer csak zombik bukkantak fel a lapokon, vérengző hörgéssel és ballagással követelve a szívemet. Viszont egyáltalán nem volt ellenemre. Mármint nem az, hogy felfal egy zombi horda, hanem, hogy kedvenc középkori témájú írónk megpróbálkozott a horror műfajjal is. Bár ez az első ilyen regénye, kétségkívül ehhez sem ért kevésbé, mint a történelemhez, az pedig, hogy a kettőt ennyire jól egymásba tudta ágyazni, külön érték. Mert számomra például pont ettől érdekes, és ettől több, mint csak „egy sima zombis regény”. Nem az a lényeg, hogy rettegjek, és, hogy felfalnak, hanem hogy mégis… vajon az Anjouk sorozatból „kölcsönvett” Bátor Szilárd, Lackfi István, Anjou Lajos és a többiek mégis hogy védik meg az országot – no és persze magukat – ettől a rémálomtól? Hogyan reagálnak a különböző társadalmi rétegbe tartozó emberek, mi lesz a városokkal, főleg a várakkal? És a királyi családdal? Mi pusztíthatja el az élőholtakat, ha egyáltalán?

Miközben egyébként olvasás közben (én is) azon járattam a fejem, hogy végül is akáááár tényleg lehetne ez is konkrétan egy Anjouk rész, ha pl. a végén rájönnének, hogy álmodták az egészet, vagy „visszacsinálódna minden” – igen, végig szőttem a lehetséges végkimeneteleket -, kétségen kívüli, hogy remekül szórakoztam. A vérengzés ellenére is mégis kicsit könnyebben emészthető, mint általában a horrorok, de megvan benne az a történelmi szál is, ami érdekfeszítővé teszi. (Habár tegyük hozzá, hogy finoman szólva nem teljesen történelemhű a regény, ha lenne folytatása, egy-két nem várt csavarral még akár az is lehetne. Már persze azon kívül, hogy legjobb tudomásunk szerint sem akkor, sem most nem voltak zombik.)

Jó hír viszont, hogy mivel valójában a kötet nem az Anjouk sorozat része, ezért bárki számára izgalmas lehet, nem igazán függ szálakban hozzá, habár az igaz, hogy a szereplőket, mi, Anjou fanok már korábban megismerhettük. Valószínűleg egyébként ez külön hozzáad az értékéhez, mert így nem igazán volt kockáztatnivaló, hogy vajon megszeretjük-e majd a szereplőket, és új karakterek kidolgozásán sem kellett az írónak fáradoznia – ami egyáltalán nem baj. Azoknak persze, akiket elkerült az Anjou áradat, és ez a belépő regényük Bíró Szabolcs birodalmába, lehet, hogy nehezebb dolguk van, mert „csak” egy kötet áll rendelkezésükre ahhoz, hogy egyaránt megbarátkozzanak nem csak a történettel, de a szereplőkkel is. Ugyanakkor nem él bennünk az összehasonlítási vágy sem. (Egyébként érdekes lenne összevetni két olyan véleményt, meghallgatni egy olyan diskurzust, ami egy Anjou szűz és egy Anjou fan közötti eszmecseréből született, melyik team mit lát az egyik vagy a másik szemszögből.)

Anjou fan szemszögből nyilatkozva ez egy nagyon jó kis mondhatni „kiegészítő regény”, ami szórakoztató, kicsit felráz minket, elgondolkodtat, és hát azért reméljük, hogy lesz még folytatása! Én csak ajánlani tudom. Antizombistáknak is!

Ha szeretnétek kicsit bővebben hallani a regényről, Bíró Szabolcs maga is beszél a Lázár evangéliumáról:

Ezen kívül jó tudni, hogy indított egy pár részes videó sorozatot is, amelyben a regény kapcsán mesél nekünk érdekességeket. Ennek első része:

A történelem első biológiai fegyvere

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között
Karakterek: A jól ismert, kedves szereplőink az Ajounkból. Habár Bátor Attila nem igazán volt számomra hiteles valamiért, a többiek mind hozták magukat, és nagyon érdekes volt őket új helyzetekben is látni, ahogy új megpróbáltatások elé néznek.
Borító: 10/10 – Koponyás, morbid, de mégis „Bíró Szabolcsos”, szerintem nagyon el lett találva.
+ pont: A rendhagyó alapötletért, az izgalmas történetvezetésért, és az sem ártott, hogy már eleve ismert, szeretett szereplőink tűntek fel a lapokon.
– pont: Bátor Attila nem igazán tetszett benne, és hát azért valljuk be, hogy ez folytatásért kiált! Önmagában is szép, kiváló, de muszáj, hogy legyen folytatása, mert kicsit lezáratlan így.

Vajon milyen lesz a világunk 2646-ban, amikor a régi országok megszűntek, és új nagyhatalmak vették át a helyüket? Amikor a hőség és a sugárzás a Föld nagyobb részén elképzelhetetlen méreteket ölt? Amikor az emberiség java a föld alatt él, a másik része pedig szigorú szabályoknak próbál megfelelni? Az emberek országa c. könyv nyomokban Az emlékek őrére emlékeztet, mégis milliószor komolyabban és kidolgozottabban tárja elénk az elképzelt jövőt, ahol két fiatal és egy egész társadalom sorsát követhetjük végig.

Föld, 2646.

Kalaallit Nunaat - az Emberek Országa, a kultúra utolsó menedéke a Harmadik Háború és a klímaváltozás miatt lakhatatlanná vált bolygón.

A Heim - az iskola, ahová csak a legjobbak juthatnak be: Kalaallit Nunaat leendő vezetői, akik biztosítják az emberiség fennmaradását.

Umia - egy lány, aki a kiválasztottak között is a legtehetségesebb.

Nanouk - egy fiú, aki egy visszatérő álom miatt nem lelhet otthonra az iskola falai között.

Ez az álom előbb csak a két fiatal világát forgatja ki a sarkaiból, de később már az egész bolygó hatalmi egyensúlyát veszélyezteti. Umiának és Nanouknak döntenie kell, pedig az sem világos, hogy saját maguk alakítják-e sorsukat, vagy nagyhatalmi játszmák feláldozható szereplői csupán.

Elképzelhető-e lázadás a legigazságosabb társadalomban? Van-e értelme az összetartozásnak és a szerelemnek ott, ahol a napfény és a víz halálos veszélyt jelent még a legerősebbek számára is?

Egy színésznő és egy házas rendező szerelmi története. Vajon milyen véget érhet? Vajon a mi életünk is olyan, mint egy színdarab? Mi rendezzük, vagy csak szereplők vagyunk benne? De legalább főszereplők?

A ​vidéki színház fiatal színésznője, Lili beleszeret a híres-nevezetes fővárosi rendezőbe. A helyzet reménytelen: a férfi nős, a válás fel se merül. Lili próbál, igyekszik megfelelni a színházban és a titkos viszonyban, várja a kedvező pillanatot, de csak üresjáratok vannak a színpadon, a színészházban, jószerivel mindenütt. Közben figyel, s hogy az üresjáratokat kitöltse, éles szemmel nézi, mi történik körülötte. Figyelő tekintete és belső monológjai, csípősen vicces párbeszédei nyomán megelevenednek a színház szereplői.

Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten. Tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztő-riportere és újságíró. Néhány éve a Magyar Színház sajtósa. Szegény anyám, ha látnám című könyve 2013-ban, a nagy sikerű Anyavalya pedig 2016-ban jelent meg.

"- Tudnod kell, hogy a mi házasságunk működik - mondta Miklós az első közös délutánunkon a kölcsönkapott lakás ágyában, mert úgy érezte, legalább az egyik oldalon tiszta helyzetet kell teremtenie.
- És ha a mosógéped működne úgy, mint a házasságod? - érdeklődtem. - Micsinálnál vele? Kidobnád, vagy még szerelgetnéd egy kicsit?
- A mosógépem? - kérdezte döbbenten. - Te nem vagy normális. Igen, azt hiszem, kidobnám.
Megnyugodtam. Egy csapágyas, a lépcső alá betolt és lomtalanításra váró házassággal valahogy képes leszek együtt élni. Egy ideig mindenképpen."

1333. Magyarország. Anjou Károly udvara. Vajon mi történhetett Bátor Vilmos unokájával, Bátor Attila fiával, Szilárddal, amióta magára hagytuk az Ötvenezer lándzsában?

1333. ​A visegrádi udvar negyedik éve folytat tárgyalásokat Nápollyal, amikor Anjou Károly végre személyesen is visszatérhet gyermekkora helyszínére, a mesés Dél-Itáliába, ahova ötéves fiát is magával viszi. Tervei szerint, miután eljegyezte Bölcs Róbert unokáját, András herceg lehet a Szicíliai Királyság jog szerinti örököse.
Az uralkodó távollétében Magyarországon kezd megbomlani az évtizedek munkájával megszilárdított belső rend. A zavargások megfékezése Erzsébet királynéra hárul, aki újabb gyermeke elveszítésével egyre erősebben láncolja magához legidősebb fiát, Lajos herceget.
Mindeközben a szomszédos királyságokban is fontos változások mennek végbe. A térség fejedelmei Visegrádon gyűlnek össze, hogy egymással békét, mások ellen pusztító szövetséget kössenek.
Bátor Szilárd udvari fegyvernökként találja magát a király kíséretében. Igyekszik átlépni múltja sötét árnyain, de gyermekéveit maga mögött hagyva még mindig túl sok kérdés tornyosul előtte. Míg a feje fölött hatalmasok játszmája zajlik, ő csupán élni szeretne - rájönni, mi a valódi öröksége.

A Királyok éneke, mely az Arany Visegrád-trilógia zárókötete, Anjou Károly utolsó nagy uralkodói korszakának éveit, a nemzetközi diplomácia terén elért eredményeit meséli el, miközben tovább szövi valós és fiktív hősei történetét. Lapjain régről ismert és új szereplők egyaránt felbukkannak, hogy a maguk módján mind részeseivé váljanak egy birodalom sorsának, a Magyar Királyság vérrel és arannyal írt történelmének.

A török brigadéros sorozat folytatódik! Szőcs Henriette első törökös-magyaros kötetének, a Kizil Elma háremének titka újszülöttjének, vagyis Abdurrahmann pasa fiának története folytatódik. Joszi, jobban mondva Juszuf az előző részből már megismert Sáráéknál nevelkedik mit sem tudva származásáról, mígnem születésnapján nevelőapja beavatja a nagy titokba. A tékozló fiú ezért herkulesi babérokra törve útra kel, hogy rájöjjön, ki is ő valójában, s beálljon Rákóczi seregébe. Vajon merre viszi a sorsa?

Eljátszottunk már a gondolattal, hogy mit csinálnánk, ha kiderülne, az eddig édesapánknak, édesanyánknak hitt emberek nem is a vér szerinti szüleink? Juszuf életét fenekestől forgatja fel a hír, egyszerre hagyja ott családját, Istenét, és kezdi megkeresni gyökereivel együtt a saját útját is. Maga sem gondolta, hogy ez az út ennyi kiszámíthatatlan kanyart és megdöbbentő fordulatot tartogat.

Bepillanthatunk Rákóczi fejedelem udvarába, a labanc-kuruc csatározásokba és a puskaporfelhő mögött zajló szerelmi játszmákba, miközben felmerülnek olyan kérdések is, mint hogy hányféle sors juthat egy nőnek a 18. században, vagy hogy átok, esetleg adomány, ha van, amihez a férfiaknál is jobban ért egy lány? Kitörölhetjük a múltunkat? Kitéphetőek az emlékeink?

Ha ​egy technológia lehetővé tenné, hogy valósággá változtasd a gondolataidat, mihez kezdenél? Meggazdagodnál? Illuzionistaként sztár lennél? Segítenél másoknak? Vagy eltakarítanád a szabadlábon lévő bűnözőket? Miért is ne, egy gondolat nem hagy semmilyen nyomot, nem igaz?

Dai intelligens fiatalember, aki barátjával, Artival megalkot egy gondolataikat megjelenítő gépezetet. A testet öltő gondolatok azután bármire képesek. Habár Dai a világot kívánja jobbá tenni, a drasztikus módon szaporodó titokzatos halálesetek száma az ismert bűnözők körében hamar felkelti a rendőrség figyelmét. A pszichológiai macska-egér játékban pedig annak az igazsága győz, aki a legtovább bírja a szabályok nélküli küzdelmet.

Vajon meddig tudja Dai uralni a maga teremtette szörnyeket? Vagy elméje sötét bugyrai végül őt magát is elnyelik?

Ronil Caine második regénye hozza a Lilianben megismert filmszerű, gyors ütemű történetvezetést, de mindenre rátesz még egy lapáttal. SF alapokra épülő thriller, ami az elme legsötétebb barlangjaiba kalauzolja el az olvasót, pontosabban azoknak lakóit hozza ki a felszínre.

"Úgy jó, ahogy van."

- Lőrincz L. László a szerző első regényéről

"Letehetetlenül izgalmas."

- 168 óra a szerző első regényéről

Mi is az a Szent György Lovagrend?

Mivel már sokszor írtam nektek Bíró Szabolcs Anjouk sorozatáról és annak előzménykötetéről, a Non nobis Dominéről – amely történelmi regény a személyes kedvencem –, itt az ideje, hogy az író segítségével kicsit behatóbban foglalkozzunk a kérdéssel, amelyhez sorozatának 4. része is kapcsolódik, amely a Szent György testvérei címet viseli. Röviden tehát: a Szent György Lovagrend. (És ha kicsit szemfülesek vagytok, akkor a cikk végén megtudhattok egyet s mást az Anjouk legújabb részéről is.)
Már csak azért is előveszem a témát, hiszen a most megjelent Szent György Lovagrend a Felvidéken II. kötetében – amely egyfajta ismeretterjesztő antológia, egyben afféle rendhagyó emlékkönyv is –, az én egyik értékelésem is nyomtatva olvasható Bíró Szabolcs Anjouk sorozatáról. Történelemrajongók előnyben!

Kezdetnek talán vegyük segítségül a Wikipédiát, hogy mi is ez a Lovagrend pontosan:

„A magyarországi alapítású Szent György Lovagrend a legrégebbi világi lovagrend, hiszen a korábban alakult lovagrendek mind egyházi lovagrendek voltak.

1326. április 24-én, Szent György napján Károly Róbert király Boleszló esztergomi érsek és a magyar püspöki kar jelenlétében hozta nyilvánosságra a rend statútumát Visegrádban, azonban egyes kutatók szerint a rendet 3 évvel korábban alapították. A lovagok világi és egyházi szolgálatokat egyaránt elláttak. Egyházi feladatukból fakadt a kereszténység védelme, az ünnepek fényének biztosítása, a gyöngék, a szegények és az elesettek védelme, támogatása. Ők óvták a király és az udvartartás szereplőinek biztonságát, őrizték az 1323-ban a visegrádi fellegvárba szállított Szent Koronát, emellett lovagi tornákon ők adták a király kíséretét és a szabályok ellenőrzése is a feladatukat képezte.

„A Szent György vitézek rendjének szabályai” szerint a társaságnak egyszerre 50 tagja lehetett. Vitézei fekete, térdig érő, csuklyás posztó köpenyt viseltek, a köpeny belsejébe írták jelmondatukat: „Valósággal igaz vagyok e baráti renddel szemben”.

A rend alkotmányát 1990-ben régi szellemben, de a 20. század végi követelményeknek megfelelően felújították. A lovagrend több területen tevékenykedik: hagyományápolás, ezen belül a történelmi évfordulók megünneplése, a középkori kutatások elősegítése és publikálása; oktatás, tudományos összejövetelek szervezése; lelki gondozás; adományok és segélyek gyűjtése.”

/forrás: Wikipédia/

Mint a Szent György Lovagrend neves tagja, és az Anjouk sorozat írója, Bíró Szabolcsot kérdeztem a fentebb említett könyvről, és úgy általában a Lovagrendről, ezeknek hatását az írásaira.

A Szent György Lovagrend évenként megrendezett legnagyobb megmozdulása (a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok mellett) a Nyári Egyetem. Ennek megszervezése minden évben más és más priorátus feladata, így aztán a helyszín is évről évre változik. 2017-ben a Felvidéki Nagypriorátus kapta a feladatot, így lett a Nyári Egyetem helyszíne a kelet-szlovákiai Rozsnyó városa. A Szent György Lovagrend a Felvidéken II. kötete ennek a szabadegyetemnek az előadásait tartalmazza, legalábbis ez adja a gerincét. Ezen kívül tartalmaz egyéb információkat is, főleg a Szent György Lovagrend felvidéki ténykedéséről.

Egyébiránt több ilyen kötet született már, a jubileumi szabadegyetem után is megjelent hasonló, annak több anyagát például az Anjoukhoz is fel tudtam használni szakirodalomként. Hiszen ezek az előadások rendkívül sokrétűek: alapvetően történelmi témában mozognak, de az előadók közt a történész-régésztől a szociológiaprofesszoron át a regényíróig sokféle lovagtestvér megtalálható. Rozsnyón például volt egy történelmi városnéző túra is, meg persze mindig van szentmise, és így tovább...

Erre a Nyári Egyetemre a lovagrend tagjai szoktak csak elmenni és/vagy még vendégelőadók, vagy teljesen „civilek” is?

Alapvetően a lovagrend tagjainak szól, de amúgy bárki betévedhet. Az előadók köre pedig teljesen vegyes.

Mondhatni, hogy ez a Nyári Egyetem és az ott előadók szolgáltatnak bizonyos mennyiségű tárgyi tudással a regényeid megírásához? Mennyiben támaszkodsz erre, és mennyiben igényel még ezen felül is sok utánajárást, hogy a történelemhez hű regényt írhass? Tulajdonképpen mi s adta az Anjouk ötletét? Lehet, hogy pont az, hogy a lovagrend tagja vagy és ilyen történelmi szférában mozogsz eleve?

Nem, én már az Anjouk II. részének megjelenése után lettem tag. A Liliom és vér című regényem miatt kerestek fel, annak megjelenésekor léptem kapcsolatba a renddel. A IV. rész volt az első, amihez a Nyári Egyetem egyik kötetéből merítettem. Szóval fordítva történt: azért lettem a lovagrend tagja, mert tetszett nekik, amit és ahogyan írok. És ezért adtam elő a rozsnyói Nyári Egyetemen. De nyilván inspirál, hogy egy Anjou Károly alapította rend tagja lehetek, ez kétségtelen. Igyekszem ehhez méltó életet élni, ehhez méltó módon dolgozni és viselkedni. Ami pedig a könyvekhez felhasznált szakanyagot, a történelmi pontosság érdekében történő utánajárást illeti, abból sosem elég. Folyamatosan bővítem a korszakkal kapcsolatos tudásomat.

És ez a mostani „antológia” illetve az I. része is, kiknek szól elsősorban?

Elsősorban a lovagrend tagjaihoz jut el, mert ez nyilvánvalóan nem egy olyan kiadvány, amit a nagyközönség a könyvesboltokban keresne. De bárki, aki szimpatizál a renddel, és érdekli a Nyári Egyetem, beszerezheti, ha kapcsolatba lép a Szent György Lovagrenddel.

Tulajdonképpen hogyan lesz valaki a lovagrend tagja, ki lehet az egyáltalán, hogyan működik a „felvétel”?

A leendő tagokat a rend maga szólítja meg. Az én esetemben az egyik olvasóm, aki maga is rendtag, felhívta rám a felvidéki nagyprior, Dr. Csámpai Ottó figyelmét. Rövid levelezés után személyesen is találkoztunk, órákon át beszélgettünk. A nagyprior úr figyelte a tevékenységemet, eljött az Anjouk első részének díszbemutatójára, meghívott az általa szervezett Szent György-napi Vigadalomra. Pár hónap elteltével közölte velem, hogy a rend egyik várományosa vagyok. A várományosi idő 1-3 év, ezután a várományost meghívják Visegrádra, egy magisztrátusi meghallgatásra. Itt a magisztrátus dönt róla, hogy a rend sorai közé valónak találják-e a várományost. Amennyiben igen, úgy az adott év Szent György havában, azaz április végén, a Szent György napjához legközelebb eső szombaton ünnepélyesen lovaggá avatják a visegrádi palota lovagtermében. Ez mindig egy komoly, nagy ünnepség. A Szent György testvérei című regényemben olvasható avatási szertartás leírásához rengeteget merítettem ebből.

És akkor zárásként még hadd kérdezzem meg: Mikor érkezik a legújabb Anjouk rész?

A 90. Ünnepi Könyvhétre. Hosszú lesz, sok év felölelésével. Legalább öt évet akarok elmesélni, de narrációval további 1-2 is belefér – ezt egyelőre nem látom pontosan, a szöveg és a koncepció az írás folyamán állandóan változhat. Egy biztos: a VI. kötettel, a Királyok énekével nagyjából a végére kell érnünk Anjou Károly uralkodásának.

Sok minden lesz itt. Történelmi szempontból az 1333-as nápolyi tanácskozást, az 1335-ös visegrádi királytalálkozót, az 1336-os ausztriai hadjáratot, Anjou Lajos gyerekkorát emelném ki. Fontos mozzanat, hogy Piast Erzsébet végre acélos királynévá érik! Ami a fiktív cselekményszálakat illeti, a könyvből természetesen nem marad ki Bátor Szilárd valódi felnőtté válása, a dubicai birtok sorsa, a sorozat III. része óta nem látott Csepke és Kurta élete, de ebben a kötetben akár még Toldi is felbukkanhat…