A reblog.hu-n való regisztráció időpontja, a reblog.hu megtekintése során
rögzítésre kerül az utolsó belépés időpontja, illetve egyes esetekben -
a felhasználó számítógépének beállításától függően - a böngésző és az
operációs rendszer típusa valamint az IP cím.
Ezen adatokat a rendszer automatikusan naplózza.
Süti beállítások
Az anonim látogatóazonosító (cookie, süti) egy olyan egyedi - azonosításra,
illetve profilinformációk tárolására alkalmas - jelsorozat, melyet a szolgáltatók
a látogatók számítógépére helyeznek el...
A szolgáltatást a Mediaworks Hungary Zrt.
(székhely: 1082 Budapest, Üllői út 48., továbbiakban: „Szolgáltató”) nyújtja
az alább leírt feltételekkel. A belépéssel elfogadod felhasználási feltételeinket.
Jelen Adatvédelmi és Adatkezelési Tájékoztató célja, hogy a Mediaworks Hungary Zrt. által tárolt adatok
kezelésével, felhasználásával, továbbításával, valamint a Társaság által üzemeltetett
honlapokon történő regisztrációval kapcsolatosan tájékoztassa az érintetteket.
Ha látlak az éjben, úgy megkívánlak,
mint koldus az otthonát.
Úgy izzítod vérem, szárnyaim fájnak
és ördöggé válok át.
Ha kérdezed, mért nem, most a sötétben
én mindjárt elporladok.
Nem lehet mégsem elveszni a kéjben,
hol vannak a torlaszok?
Csak várj, amíg a véletlen talán
fest egy szebb holnapot - mindig egyedül.
Talán egy másik igazi ránk talál,
be nem vált jóslatok - mindig egyedül.
Ha máglyán is égünk
ez lesz a miértünk,
izzad az éjszaka.
Ha holnapig élünk,
feladni miértünk
nem hagy majd a kéj szava.
Csak játsszunk, de szépen várj meg a fényben,
a pillanat megmarad.
Nem szeretsz, de én sem, hazudjuk mégsem
csak test ami megragad.
Átkoz ez az önzés, értelme nincsen,
a hullám és láng vagyunk.
Csak három mennydörgés, utána minden
elpusztul és meghalunk.
Csak várj, amíg a véletlen talán
fest egy szebb holnapot - mindig egyedül.
Talán egy másik igazi ránk talál,
be nem vált jóslatok - mindig egyedül.
Ha máglyán is égünk
ez lesz a miértünk,
izzad az éjszaka.
Ha holnapig élünk,
feladni miértünk
nem hagy majd a kéj szava.
A drót a nyakunkon csapdába csalva
az egyikünk menekül.
A csók az ajkunkon hamvába halva
meg soha nem szentesül.
A bonyolítástól most már hiába
kéred, hogy még óvakodj.
A vágyszorítástól bűnnek hiánya
kevés hogy kijózanodj.
Csak várj, amíg a véletlen talán
fest egy szebb holnapot - mindig egyedül.
Talán egy másik igazi ránk talál,
be nem vált jóslatok - mindig egyedül.
Ha máglyán is égünk
ez lesz a miértünk,
izzad az éjszaka.
Ha holnapig élünk,
feladni miértünk
nem hagy majd a kéj szava.
Csak a kontroll, ami még áll, ami még él
közöttünk, mint zord fal feszül szét szüntelen.
Vibrál, izzik, éhezik sóváran a kéj,
s a szenvedélyben egyikünk se bűntelen.
Két akarat, két hullám egymásnak feszül
nappal, akár két önzés titkos párbaja.
Kinek a teste és szíve legyen felül,
kérdéseken izzad a néma éjszaka.
Csak a játékod lehetek drága,
és csak egy villámcsapásig.
Ne kockáztass, ne bonyolíts már
tovább a belémbolondulásig.
Ajkunkon még szárad a szó, hogy nem lehet
szívünk közt semmi, s végül úgyse marad más,
mint két összetört sors közötti lehelet
megfagyva, mint a rettenetes lemondás.
Ha egymás szívének csapdát drótkötélből
állítva ma beletemetkezünk, ajkát
pusztulásba csókolja másikunk a kéjtől,
az egyikünk fel fogja áldozni magát.
Csak a játékom lehetsz te drága,
és csak egy villámcsapásig.
Ne kockáztass, ne bonyolíts már
tovább a belédbolondulásig.
Nekünk boldogan csak néhány hónap telhet,
aztán szét fog tépni az őrült akarat.
Tiltása miatt édes a csók, de kellhet
több, ha lelkünk a pokolnak bugyrában ragad?
Csak a kontroll maradt a világvégéig.
A lelkiismeret utolsó szava véd.
E szunnyadó szívem nem az örökkéig,
csak egy villámcsapásig lehet a tiéd.
Sötét űr forog, kavarog
valahol a lelkem helyetti
zúgás sűrűjében.
Elszaladt világ, kanyarog,
várom, hogy elmém elfelejti
mozzanatlanságom.
Bennem elbújt a tél,
beleragadtam veled.
Szoborrá kötöttél.
Hiába adtam neked.
A nyúlványos jelen
marasztaló mocsarába
fulladunk.
Mint halhatatlan óriások...
utánunk semmi nyomot
nem hagyunk.
Egy másik jelenben
talán már lepecsételtük
az apró lábnyomú jövőt.
Egy másik jelenben
talán már elfecséreltük
az egész élethez kötőt.
Tövisekkel bánt már a fészek.
Nem tudod, titkon mit is érzek:
Feketét, vöröset, szikrázó sárgát.
A nő lassú megbolondulását.
Kakukkfióka vagyok, s talán
egyáltalán nem illek
a tökéletes világodba.
Képzeleted egyik falán
Olyanféle nő lehet, aki
belesimul a virágokba.
Amíg szobromon köszörülsz,
alakítanád arcom, formára, Neked,
nem látod, hogy nem könyörülsz
az időnek, a homokóra megreped
a tétlenséged alatt.
Érzed-e, hogy az én szobor
szívem nem tömör már többé?
A homokórával komor,
apró szilánkokra pattan.
Ez sérti meg a kezedet.
S neked fáj, bennem a katlan
elkerüli figyelmedet.
Én nem vagyok óriás.
A jelen el fog pusztítani.
Engem hamarabb felemészt, téged
napról napra fog egy pici falattal
megkurtítani.
Talán észre sem veszed.
Én nem vagyok óriás.
Én más vagyok. Egy látogató
más madarak életében.
Öntudatot, fényt, lángot adó
Prométheusz...
Elfelednek lényegében
ha betettem magam után az ajtót.
A tüzet nem tudod kordában
tartani és a zsebedbe rejteni.
Melegedtél pedig korábban
tüzemnél és próbáltál megfejteni.
Ez miért nem elég neked?
Néha egészen úgy érzem, engem
kivetett magából a jövő.
Nem látom benne a helyem.
Magamért nem szeret senki engem.
Igazán nem kellek senkinek.
Át is adhatnám a helyem.
Miért vagyok ennyire önző...
Talán olyan vagyok, mint egy érzés.
Be- s kilépek mások életéből
de megtartani lám senki nem akar.
Hiába is bennem annyi kérdés...
Pillanatnyi mosoly vagyok, kékből,
az üres holnap feketébe takar.
Sosem érdemeltem meg a zöldet.
Irigy vagyok a galambokra.
Aki megteremtette a Földet
Sosem gondolt kakukkokra.
Egyedül vagyunk.
A látszatok mögött külön-külön élünk,
mi, akik örökre nem kellenek másnak.
Elménk sárga fala közé zárva félünk.
A mieink boldogság-csontokat ásnak.
Nekünk nem jár.
Erre már korábban is
igazán rájöhettem volna.
Akkor bőröm alá a tehetetlenség
vergődő szárnya nem hatolna.
Néha ezt látod feltörni...
Ezért próbálsz mint szilaj
paripát előbb betörni.
Ha ez sikerül és elvesztem magam...
Nem a virágba simuló lány lennék.
Csak egy tátongó, néma, néma üresség.
Nézd, hogy őszbe derül már a hajam.
Az ürességnek nincsen akarata.
A feszültség amit bennem
néhanapján feltörve látsz és szólsz..
Az a zúgás a fülemben
ahogy az üres hűtő... látsz és szólsz...
A sárgának nincs önálló akarata.
Nem tudom, mik Isten tervei velem.
Talán az életem egy eleve elrendelem
és nincs értelme sóvárognom.
Majd a kispadról nézem, ahogy
nyom nélkül elmúlik felettem az élet.
Velem senki nem akar jövőt építeni.
Legalább eljátszhatnám a boldog jelen-létet.
csak egy kicsit szépíteni...szépíteni.
Keresztülvittelek egy sötét
időszakon a lángjaim fényénél.
Talán ennyire volt szükségetek rám.
Majd világítok másoknak az oltárnál.
Csak egy porszemed vagyok, aki
átgördíti az emberiséget, s a sötét
vörösben megpihensz lényénél.
A vigaszotok vagyok. De szúrom
a szemeteket, ha már nem kellek.
Engem nem tudsz átvinni a túloldalra.
Nem szeretnél...
Ha egyszer is látnál igazán,
talán megijednél... talán szeretnél.
Szétosztogattam és nekem
már nem sok tüzem maradt.
A kis gyufaáruslány lelkem
a magányosság mocsarában ragadt.
Nem tudlak tovább vinni téged.
Ha nem vagyok nektek elég jó,
akkor törjetek össze, mint a gyöngyöt!
Mit gyöngyöt! Ahogy múlik az idő
már csak egy apró...apró göröngyöt.
Ha a gyöngyöt nem akartad, miből
gondolod, hogy majd a göröngyöt...
Nem vagyok elég - jó.
Nem simulok virágokhoz, lényem
nem a kedvesség álszent álcája.
Arcom nem ártatlanság, fényem
nem az úri világ játszmája.
Nem hajtok fejet, nem tűröm
szótlanul az igaztalant.
Nem törődöm bele, nem űzöm
pozitívval a vigasztalant,
Nem csak a szépet látom, érzem,
Nem csak a világ jó oldalát nézem.
Nem vagyok tökéletes.
Ezer arcával csiszolt meg az élet
és a homokóra apró szemcséje,
és még te is köszörülnél.
Nincs olyan, senki, egy lélek,
akinek talán éppen csak én kellek.
Annyit így senkinek sem érek.
Talán elmúlok hirtelen vagy
lassan szánt fel az élet.
Talán holnapot is ad vagy
egy szál gyufával remélek.
Talán látod a zúgást bennem,
talán érzékeled, hogy félek.
Talán a félelem tebenned
sokkal nagyobb, ha kérek.
Talán eltűnök hirtelen vagy
lassan tör meg az élet.
Talán itt felejtettem magam
és hálni jár belém a lélek.
Talán megtalálnak a talánok.
Esetleg a mégek.
Még lehet, hogy, még talán,
még jövőre, lennél-e, kérlek.
Zúg, búg, zsong az élet lankadatlan
Dobban, izzik, érint, halhatatlan
Szíved csücskében kuckózik szívem,
Remeg, simogat, nyugszik, liheg.
Ó, józan eszemet hogy elveszítem,
Lelked, ha lelkem ágyában rezzen, piheg.
Oly ártatlan, természetes, áldott,
Mint fuldoklónak az életadó levegő.
Minden páncélzat valómról lehámlott,
Meztelen heverő, nevető… lebegő.
S áldott tenyeredben óvva tartod
Minden apró létem, s dobbanásomat.
Magamban hét lakat alá zártam arcod,
S drága selyem-porcelán valóságodat.
Te vagy a ragyogás a vaksötétben,
Az értelem a létben, a működésben.
A gyógyír, a takaró, a szívverésem.
A menedék, vagy egy Isteni jelenésem.
Lényegem minden apró rebbenése, vágya
Apró csókok csendes kuckója, hű hazája.
Hát beléd költözöm, a bőröd alá bújok,
S egyszerre jár az ész, a szív, a lélek,
Minden porcikádra egy kis figyelmet fújok,
Hálát, megértést, szépet, s tebenned élek.
Mintha percről percre jobban szeretnélek.
Szinte már fáj is, ahogy irántad érzek,
Kicsi tubicám, szívemnek te kicsi fészek,
Angyalom, kedvesem, társam, darabkám, részem,
Napvilágom, holdvilágom, Te kicsi Istenségem.
Ha van is célom ezen a bűnös világon:
Hogy becézzelek, öleljelek, vágyjalak,
A szörnyeiddel harcoljak hát az ágy alatt,
Óvjalak, féltselek, virágom… Világom.
Ó, éjt nappallá téve csak becéznélek,
Hallgatnálak, fognám a kezed, epedve néznélek,
Ha tehetném, örökre a tüdőmbe lélegeznélek.
Harapnálak, megennélek, beléd olvadnék.
Ilyen mély érzelem, mégis hol van még?
Néha félek, csak álom vagy, s álom az egész,
Vagy az érzéseim tüzétől majd megégsz.
Hordoználak pici szívem zsebében féltve,
Sose legyél bántva, sose legyél sértve.
Dédelgetnélek, mint anyját a gyermek,
Kiáltanám, visszhangozzák a termek…
De csak Neked mondom, csak egy suttogás,
Édes kis szavak, megnyugvás, kuncogás
Tavaszi holdvilágnál a takarónk alatt.
Libabőr, illat, öröm, sóhaj, leomlott falak.
Két félénk kis tubica, két összeforrt ajak.
könnyű, ha a szív még nem roppan össze
de élsz-e, vágysz-e, félsz-e, törsz-e
össze darabokra, padlóra hullva
mennybe szállva, várva, kőszoborként
mennyországba, tűzbe fúlva,
adva-kapva, szívdonorként
megríkatva. Vigasztalva.
Lelkestől is élve-halva.
Tengni a létet, fájva, szánva,
néma kőkoporsóba zárva
mégis hogy lehet?
Mégis hogy lehet?
Széttépődöm belül, apró cafatokra
marcangol a szörnyeteg,
a megkövült tehetetlenség
burjánzik, őröl, förgeteg
terül, derű borul, törékeny darabokra
lassan hullik mindenségem lábad elé.
Ha cselekszem, ha nem, lehetetlenség
kikerülni ártatlan bűvkörödből.
Ha tudnád, hogy fog még szívem sajdulni belé,
talán könyörülnél rajtam, s hűn törődő
lelked lassan énkörém szárnyat bontana.
Talán csak áltatom magam és félek,
ha hagynám, irántad minden érzésem
lassú méregként porhüvellyé rontana.
Figyelmed nélkül tán most annyit sem érek,
mint néma lehelet a fagyos téli éjben,
s ha lenne is még feléd ezernyi kérdésem,
csak csupa szívbe fagyva állok, várok,
Isten szemébe nézek a fájón kéklő égben,
Magamon búsulok, zárkózom, fájok, szánok.
Kicsi repedés indul, terjed bennem szerteszét,
csendben tűröm kicsi szívem halálának halk neszét.
Lépésről lépésre
ahogy a csillag megy az égen.
rókához a kis herceg,
szelídítve, szépen,
át a mindenségen.
egy pillantás, egy mosoly,
egy kósza érintés.
hiába a félelem és intés,
hálót szövöget a szívem
ellened, te szerény, te félénk,
Te komoly.
Te kedves lélek,
hívlak,
hogy szívemben honolj.
Nem tudom, mit látsz, mit érzel.
én már nem játszom.
látsz is engem vagy csak nézel?
szemedben mégis minek látszom?
akarsz-e látni mindig újra?
gondolsz-e rám, vársz-e, félsz-e?
rá akasz-e lépni a sárga útra?
énrám kicsi szíved vajon kész-e?
Tetszem vajon
vagy csak egy kósza idegen vagyok
a rengő talajon?
vagy nem mersz szólni, vársz, félsz,
férfi létedre hős csodát remélsz?
Hát, én szóltam.
Most szedd össze magad!
a pillanat csúszik, a szótlan
csend az örökkébe nem ragad.
Nézz, érints, szólj, cselekedj!
a tüskétől hiába félsz.
és bár nem egy tündérmesében élsz,
a magányos valóságban nem kell, megrekedj.
szóval várok. nézlek.
az égboltkék szemed, ha rám tekint.
a huncut félmosolyt, ha rám vetül.
nézem a drága kedvességedet.
a pecsétgyűrűt és a kedves két kezet.
nézem az eszet, a lelket, az emberségedet.
hosszú pillád árnya, ha rám vetül,
a mindenségedet.
Még nem ismerlek igazán
de tudom, hogy kék a szemed, a hajad pedig őszül.
Még nem ismerlek igazán,
de hiszem, hogy benned az én és bennem a te kiegészül.
Még nem tudom, hogyan lesz tovább,
a labda mindig a férfinál, a nő csak választ.
Még nem tudom, mi a kérdés, késő-e még vagy túl korán,
de csak te keresheted nálam a választ.
Én, büszke nő csak várhatok, s várok is,
te félénk vagy nemtörődöm, nem tudom...
Bennem a vágyat még keresed vagy már látod is,
Akarsz-e már vagy még vacilálsz, még nem tudom.
Játszol-e még vagy csak tenni nem mersz,
a szavak dúskálta hetek jelentenek-e bármit.
Csak némán kérdezlek, hogy végül mit felelsz,
az a millió közös számít-e neked akármit.
Már megint csapdába esek, félek.
Legalább a büszkeségem megtartom magamnak.
Így is megtépázták már a fiatal évek,
Jó lenne, ha úgy akarnál, ahogy én akarlak.
Hogy mi lesz ebből, azt hiszem, rajtad áll.
Én döntöttem, mást tenni nem tudok.
A női szív tiszta, büszke és egyenes a váll,
Némán szorítja csak belül a szerelem-hurok.
Ha csalódás éri, feláll, kihúzza magát, bólint.
Remélem, én is így állok majd fel,
a kopár földről, ha mélyen szívbekólint:
megint kevés voltam... mégse adjam fel.
Csak pörögsz körbe-körbe, napról-napra,
hajszolod, s álomba kergeted magad.
Visszanézel, majd előre, rettenve, mintha
drogosként keresnéd, hol a szeretetadag.
Csak bolyongsz, tévelyegsz, néha sírnál
csak elbújva a puha takaród alatt.
Labirintus az egész, néha láttad, néha
a kiút csak egy csalfa délibáb maradt.
Rázod a ketrecet, mint egy veszett majom,
néha szíved mégis a fogság felé húz.
Hiába mosnád megint a patakban tisztára,
Örökké véres marad az egyszer-fehér blúz.
…
Hogy az én vérem, vagy a tiéd-e, ugyan
utólag mondd csak, ki tudhatná már?
Vajon melyik úton a saját vesztem,
és melyiken a boldogság jövője vár?
Ártani-védeni, titkolni-felelni,
elengedni vagy megpróbálni szeretni.
A múltat visszasírni, a jövőt kergetni,
A szakadék felett emlékezni vagy feledni.
A fájdalom a szívem mélyére most is
kegyetlen úrként, dölyfösen hatol.
Ne hidd, hogy nekem nem fáj, a saját
szívem állandóan egy érzéssel zsarol.
Ne hidd, hogy nekem nem fáj, hisz
kétségek gyötörnek, nyúznak, tépnek.
Próbálnám a vércseppet lemosni, de csak
ártok vele a közösen festett képnek.
…
Csak pörögsz körbe-körbe, napról-napra,
hajszolod, s álomba kergeted magad.
Visszanézel, majd előre, rettenve, mintha
drogosként keresnéd, hol a szeretetadag.
Dobban a szív, a vér, a művészben lüktető erő,
Kövess a tűzön át, érj utol, fészkedből bújj elő!
Szaladnék világgá, lobbanva, félve, végig, parázson,
Ne rémisszen hirtelen illanó, tünékeny varázsom.
Boldogság, vadászlak, űzlek a messzeségen át,
Égő ujjakkal pakolom a hunyó lángokra a fát.
Ne sajnálj, ne szeress, változást ne óhajts,
Lobbants vagy olts el, tétlenül ne sóhajts.
Féktelen, szüntelen, akarva, megértésre vágyom,
Végtelen messzeség, délibáb, egyedül az ágyon.
Halandó, céltalan, tovább hogyan, kivel, merre,
Zabolázz, vigyázz, fájni fog, szerelem a sebre.
Százszor széttört százszorszép remény
Ha szép is az élet néha, gyakran kőkemény.
Mit ér a szó, az ígéret, a megtartott erény?
Vérző szív dobog és zuhan a mélybe, ha szerény.
Repedő, piros, fél, otthonra nem talál,
Szerelemvackába végre bekuckózna már.
Rázza ketrecét, retteg, a szavak éle fáj,
Magányos szenvedése kínzó éhhalál.
Tartsd tenyeredben, szánd meg, nézd,
Fájdalmait ridegséggel tovább ne tetézd.
Lásd a páncélzat mögött a halandó remegést,
Magában forgatja zavarában a tőled kapott kést.
Szent akarat vagy csak két kicsi szív,
Akit a magány ellen a törvény keringőre hív?
Ki dönti el, egymásnak seb-e vagy gyógyír,
Két akarat ha összecsap, többet melyik lélek bír?
Kicsi terv, kicsi szív, legnagyobb álmok,
Bocsásd meg ha néha kicsit fél is, vagy ha álnok.
Kevés a szó, az ígéret, a meddő imádságok,
Bizonyítsd, hogy érzéseid nem csak délibábok.
Érzéseid ne mondd, mutasd, s gazdagítsd, ha szegény,
Óvjad, védd és tápláld, lásd: tünékeny tünemény.
Százszor foltozott százszorszép remény,
Tiszteld és vigyázd, mert e kicsi szív: az enyém.
Idegen a test, hiába nézem
Idegenül vicsorog a tükörképem.
Idegeden a lábam, hiába lép,
Idegen a szívem, ha törött is, vagy ha ép.
Idegen a lelkem, minden hiába kívánt óhaj,
Idegen az a torkomat perzselő sóhaj.
Idegen a világ, hova jöttem én?
Idegen az arcod, hiába éri fény.
Idegen a gondolat, húsomba vág,
Idegen a jelen, a múlt a bőröm alatt rág.
Idegen az érzelem, hova süllyedt el?
Két akarni vágyás a semmibe zülledt el.
Idegen vagyok saját magamnak.
Idegen gondolatok magukkal ragadnak.
Idegen az akarás, hova lett a jövő?
Idegen, mégsem boldogtalan a szembejövő.
Idegenül állok, már nem kétes csodára várok,
Teljesen tisztán csak Isten előtt állok.
Idegen segítséget csak Istentől ha kérek,
Idegen szemedben bármit is, csak ezért, ha érek.
Idegen egy évem és idegen minden, mi volt előtte,
Idegen a jövőm és idegen minden, mi lesz előre.
Idegen szívem csak a boldogságot keresi,
A kérdésre, hol van, talán csak önmagát feleli.
Idegen álom, hiába remény, hiába-cél.
Idegenné teszel, akár a dühös jég, néma acél.
Idegen lesz a balga kérés, az őszinte szó,
Idegen szolga leszek és belső lázadó.
Idegen kezed többé nem is kell majd fognom,
A boldogsághoz vezető útba egyedül kell fognom.
Idegenül lépdelsz majd erős oldalamon,
Idegenül fogod majd kérni egy szép napon,
Idegenül, hogy számítsak rád, mondjam el, mit érzek,
Idegenül bízva viszont már senkire sem nézek.
Idegenné tettél és meg kellett tanulnom, Érted:
Csak magamra számítsak - ahogy napról-napra tetteiddel kérted.
Mint az Est szövi hálóját a földre,
Úgy szőtted Te is a szívemet körbe.
Lassan, mint a partot mosó folyó,
S örökre, szívemet láncba fogó
hevesen.
Hevesen szeretsz, s szeretlek én is.
Vaksötétben lehetnék a fény is.
Világítok majd, mint a szentjánosbogár.
Itt vagyok, ha zord is az élet, vagy ha kopár,
Kedvesem.
Kedvesem a rosszban és a jóban,
Szeretlek, ahogyan ezt józan
Ésszel felfogni tán nem lehet.
Isten téged küldött, amikor kértem egy jelet.
Köszönöm.
Köszönöm, hogy elég jó vagyok Neked.
Bárcsak ott lehetnék mindig Veled.
Mint egy kis lélek a zsebedben, rejtve,
De ott is vagyok, dobbanva, szerte
Benned.
Benned didereg a legnemesb lélek,
Testemmel fűtöm testedet, s félek,
Ha távol vagy, szoborrá dermedek,
S majd ha ölelsz, életre kelek
Veled.
Veled képzelem el a közös jövőt.
Szívembe áldott szerelmet szövőt.
S ne bánd, ha könnyben, de nevetve,
Ne bánd, ha vitázva de szeretve...
Együtt.
Hiába próbálom vasszívemmel
érzésemet irántad elfelejteni.
Egy fogdában ülve, bilincseddel,
porcelán szívvel, a te foglyodként
mégis…
kénytelen vagyok szeretni.
Hiába próbállak kitépni erővel
minden egyes porcikámból.
Nem lehet téged a lényegemből
önkezemtől elveszíteni
én is…
félek a változástól.
Hiába próbálok miattad
egyetlen könnycseppet sem ejteni.
Nem vagyok olyan erős, ahogy ismersz
és éppen amiért nem szeretsz
miért is…
nem tudlak elfelejteni.
Hiába sírom újra és újra
óvó álomba szegény lánymagam.
A te érzésedért én nem felelhetek,
de hiányáért bűnhődöm
mégis…
feláldoznám önző önmagam.
Hiába érted minden erőm,
gyengédségem és szerelmem.
fogolytartó haduramként
taposva porcelán törmelékeken
miért is…
hogy neked ez semmit nem jelent?
Hiába hajtok neked fejet,
gyengeségem, gyengédségem hasztalan.
És hiába dacolok vasbilincsbe
kényszerítve törékeny szívemet
mégis…
nem tudom feladni harctalan.
Hiába egy-egy sértő szavad,
a kegyetlen nemtörődöm magad.
Kedvesebb érintéseddel mindig
elfeledteted, hogy nem szeretsz.
miért is…
hogy az idő a múlt felé halad?
Hiába próbálok hamis álarcokkal
megfelelni mindig mindenkinek.
Egy fogdában ülve, a te foglyodként,
boldog is lehetnék, de szenvedek.
miért is…
nem adom oda másvalakinek?
A porcelánszívemet…
Hiába várok régen türelmesen,
hogy egy nap majd meggondold magad.
Ha tudnám, hogy úgy lesz egyszer,
én örökké várnék engedelmesen.
mégis...
meggondolod majd valaha magad?
Hinni akarom, hogy jelent valamit neked
a színtiszta szeretetem.
Hinni akarom, hogy jelent valamit,
hogy többet jelent,
mint a biztos, és unalmas, mint ez a
bárgyú fekete-fehér jelen…
Hogy többet jelent a most „megvagyunk”-nál
egy ismeretlen, de izgalmas jövő velem…
Hinni akarom, hogy látsz engem,
hogy jelent valamit a tekintetem.
Hinni akarom, hogy amikor hozzám érsz,
amikor megremegek, az neked is többet jelent.
Hinni akarom, hogy számít ez az egyszer
önzetlen szerelem.
Hogy számít, hogy boldognak akarlak látni,
hogy többet jelent, mint szeretet nélkül,
minden nap a megszokottságban
az untig ismert nővel vacsorálni.
Hinni akarom, hogy folytatódni fog…
De kérlek, ne várass sokáig!
Ne kínozz tovább napról napra!
de hát…
Hiába írom ezeket a sorokat,
mert nem fogod olvasni sohasem.
Nem akarom látni szánó tekinteted,
hallani, ahogy nem szeretsz megint
mégis…
Egyszer majd, talán, sohasem…
Úgy táncolok, ahogy fütyülsz,
Furulyázod a dallamot,
Táncolok mint a kígyó,
Ahogyan akarod.
Zsinóron rángatsz, bábu vagyok,
Teremtőmként a felelősséget nem vállalod
Értem.
Az életedbe csak játékszerként
Fértem.
De nem vagyok játék,
Nincs bennem elem,
És nagyon is fáj ez a szerelem.
...
Zsinóron rángat a világ,
Amíg bele nem őrülök.
Ki kormányozza a hajóm,
Sziklának vezet...
Én csak a kormányfőn ülök.
Mástól kapok, de tőled várok,
Hiába várhatok
Egy mentőcsónakot.
Az ugródeszkán állva
Löknek majd
Vagy magamtól ugorhatok?
...
Szeretlek, de várom, hogy
Múljon az érzés.
Szívemből halványul.
Körömmel kaparom a tintát,
Mellyel nevedet írtam
Szívem mélyére hanyagul.
