Valamikor a IX. század elején egy csapat svéd viking útnak indul, hogy tűzön és vízen átkelve megbosszulja otthona elpusztítását. Mindnyájan emlékeznek még rá, mikor szűnt meg az élet egykor virágzó falujukban, Eldhärden és környékén: amikor Nídhögg, a fekete dög megjelent, mindent letarolt, majd eltűnt az ismeretlenbe.

Kilencujjú Gudleif és huszonkét vakmerő embere felkerekedik, hogy a Vågbrytare fedélzetén nekivágjon az ismeretlennek, megkeresse a szörnyet, és a saját fészkében végezzen vele. Útjuk ismeretlen vizeken, idegen földeken és éjsötét erdőkön keresztül vezet, miközben az ő nyomukban is ott liheg egy titokzatos, sebezhetetlen harcos, aki Tyr Pajzsát viseli.

Bíró Szabolcs, a magyar középkor megszállottja ezúttal tőle szokatlan témával lepi meg olvasóit: a Ragnarök történelmi alapokon nyugvó középkori fantasy, egy véres saga a bosszúról, a tűzről, és arról, hogy észak fiai gyakran keményebbek és kikezdhetetlenebbek, mint a skandináv acél.

Eredeti megjelenés: 2014

Nagy Bíró Szabolcs rajongóként, én, aki eddig az összes Anjou könyvét olvasta és a Lázár evangéliumát, egy pár éve már halogattam tőle a Ragnarök elolvasását, de most, hogy felújított változatban is kiadták, már nem kerülgethettem többé.

Mi az alap történet? Egy viking várost elpusztít a Nídhöggnek nevezett sárkány, amelynek túlélői ezért tűzön-vízen át útra kelnek, hogy bosszút álljanak, s közben különféle kalandokba keverednek. S talán a legjobb szó a kalandok, hiszen különféle városokon, falvakon, országokon hajóznak át, s közben ellenségeket és barátokat gyűjtenek, harcolnak, hol vesztenek, hol győznek, s még az Excalibur is feltűnik a színen. Igen.

A legfontosabb megjegyezni ezzel a könyvvel kapcsolatban, hogy nem egy Anjou. Kevésbé mondanám történelmi regénynek, mint inkább fantasynek, s ha valamihez hasonlítanom kéne, akkor Tolkien: A hobbit sárkányüldözése keveredik az Arthur mondavilággal, megfűszerezve egy kis északi hitvilággal, s olyasmi humorral, mint amilyen Virág Emília Sárkánycsalogató című könyvében van, ha ismerős valakinek – az egy urban fantasy, nagy kedvencem. Erre a humorra keresem a jó szót, de nem találom, talán groteszk, abszurd? Mert vannak ugyan benne véres csatajelenetek, de még közel sem olyanok, mint az Anjoukban, és van benne halál és küldetés, de az egész sokszor el van bagatellizálva, élét veszti, s az egyes „jelenetek” váratlan fordulattal vagy adhoc lezárással végződnek. Mondhatnám frappáns befejezésnek is, vagy mint a csali mesék. Nem véletlenül írta sok értékelő a molyon, hogy esti mese vikingkedvelőknek. Véleményem szerint ez nem annyira egy vérkomoly bosszúhadjárat leírása, mintsem egy pihentető, néhol humoros, az írása idején még szinte kibontakozófélben lévő író szárnypróbálgatása, s egyébként nem rossz. De ne várjunk tőle egy több ezer oldalas mitologikus, labirintusszerűen kacskaringós történetet! Egyszerű szereplők, néhol humoros kapcsolódások más hitvilágokhoz, hirtelen kanyarodások, olykor profán szóhasználat, már ha csak Nídhögg leírására gondolunk is – amelyet a vikingek egy falloszhoz hasonlítanak. Ugye, érződik már az a groteszk humor?

Nekem egyébként személyesen tetszett a könyv, de a „humor” lehetett volna vagy sokkal több (mint a Sárkánycsalogatóban), s akkor végigvonul benne, kifejezetten jellemzi, vagy sokkal kevesebb, s akkor egy ütősebb, drámaibb, drasztikusabb egészet kapunk. Egy ugyanennyi szintű-számú történéshez, eseményhez jó lenne sokkal több személyes kapcsolódás a karakterekhez, több háttértörténet, esetleg kitekintés, gondolati megszólaltatás, lélekrajz, esetleg E/1-ben, s akkor mindjárt a terjedelmesebb is lenne.

A Ragnarököt tehát tulajdonképpen nehéz beskatulyázni, kategóriába sorolni, talán azért megosztó kissé. Ez egy könnyed, szórakoztató délutáni olvasmány, sok fikcióval, némi változtatással a mitológiákat illetően, kicsit mint viking-Arthur spin-off. Ha így kezdtek neki, tetszeni fog!

Mi ​történik, amikor egy ország felszabadul? Mindenki megkönnyebbül hirtelen, vagy cipeljük magunkkal a múltunk súlyát? A diktátort fejbe lőtték, rituálisan elégették az elnyomás kellékeit, de a titkokra nem derült fény, a régi reflexek pedig működnek tovább. Bármikor kitörhet újra az erőszak, mert a temetetlen múlt még fájdalmasan eleven. A tizenhárom éves Emma erős lány, tele kamaszos vadsággal. Egyszerre vesztette el az otthonát és a szüleit, de váratlanul felbukkanó nagyanyja magához veszi. Új életében mindennek tétje van: a gyásznak, a barátságnak és az első nagy szerelemnek, bármely pillanat magában hordja a katarzis lehetőségét. Emma a boszorkányos nagymamától tanulja meg a hétköznapok mágiáját és a sorsfordító szertartásokat, ám a saját ereje még ennél is nagyobb: ő talán képes nemet mondani a történelmi bűnre, és kilépni a soha-meg-nem-bocsátás véres örvényéből. A regény családtörténet és történelmi tabló egyszerre. A nyelve sűrű, mégis egyszerű, a részletek varázslatos intenzitása sodró és izgalmas történetté formálódik, leköti és nem hagyja nyugodni az olvasót. A gyermek mindent látó szeme, a kamasz mohó testisége és a felnőtt józan figyelme szövődik össze benne érzéki és érzékeny szöveggé. Rákérdez a titkokra és felébreszti a titkos tudást.

Varázsoljunk a semmiért, vagdossuk pengével a bugyinkat és szőrös is meg jaj itt az iskola, mi is volt a nagy történelmi esemény? Spicli! Ez volt, de nem mondjuk meg, hogy mi, van értelme vagy nin.. jaj félbehagytam egy egész fejezetet, bocsesz, holnap iskolába kell, a zsidó Bertuska, hoppá vége a könyvnek, csak 450 oldal… Húzzál vonalat a lisztbe…..

Máglyára vele… Na jó, annyira azért nem volt szörnyű, de be kell valljam, ahogy Máraiban a minap, Dragománban is csalódtam, s azt hiszem ez marad az első és az utolsó könyv, amit olvastam tőle. Valahogy úgy érzem, kicsit túl sok a hype körülöttük, és egyáltalán nem értem, mi az a sok pozitív vélemény a Máglyánál, én inkább a negatívabbakkal tudok egyetérteni, de lássuk, miért.

Önmagában még az első mondjuk, hatvan és az utolsó hatvan oldal még nem is lenne rossz, s kijöhetne belőle egy száz-százötvenes oldalas, érdekes kisregény, aminek van eleje, közepe, vége, íve, története, tart valahonnan valahová. De így való igaz, hogy kissé olyan, mint egy novelláskötet, egymástól szinte majdnem független, félbevágott apró jelenetekkel, amikre később hol visszaugrunk, hol nem, hol van jelentősége, hol nincs, kicsit, mintha egy befüvezve írt irományt tartanánk a kezünkben, se füle se farka. Az erdélyi történelmi eseményekre egész a legvégéig alig utal konkrétan a könyv, már azt hittem, úgy kell részletesebben utána olvasnom, szóval nem mondanám kimondottam, hogy azokat állítja a központba, éppen maximum említések szintjén. Igaz, a zsidók világháborús helyzetére már jobban kitérnek Nagymama visszaemlékezései, de rendkívül idegesítő módon félbeszakítva az addigi gördülékeny E/1-es elbeszélésmódot érthetetlen módon Nagymama E/2-ben meséli a múlt történéseit, pl.: bemész ide, felmászol ide… Ha addig bele is tudtuk magunkat élni a történetbe, az végképp kizökkent, hirtelen, mintha valami szerepjátékos könyvbe csöppennénk.

Ami a legzavaróbb volt az egész történetben, azok az indokolatlan „mágikus szálak”, de csak idézőjelben mondom így, mert inkább vajákosasszonykodásnak nevezném, Nagyi babrál a liszttel meg össze-vissza vonalakat húz, Nagypapa szelleme hol ott van hol nincs, semmi jelentősége… Nem történik semmi a varázslatok által, teljesen fölöslegesen kántálgatnak. Meg sincs magyarázva, hogy mi ez, hogy legalább lenne valami háttér, hogy ők most egy nagy ősi tudás tudói, boszorkányok leszármazottai, vagy teljesen bolondok – ez a legvalószínűbb -, esetleg az egész a kislány fikciója… Passzolom, de unalmas volt, és megakasztotta a regény általános folyamát. Nagymama egyébként is szinte beszámíthatatlan a történetben, egyszer azt mondja az unokának nehogy ezt tedd, de tényleg, nehogy, mert aztán én megtudom és akkor akkora baj lesz, hogy ihaj… Aztán Emma (alig szerepel a neve egyébként) végül megszegi a tilalmat, de nem szakad le az ég meg úgy kb. semmi nem történik… Meg Nagymama néha megkínozza (?) aztán mégse…

Oldalak szólnak arról, hogy a kislány eteti a hangyákat, megmenti őket… Mint akik be vannak kábítószerezve, de komolyan, bocsánat. Arról nem is beszélve, hogy közben azért vagy három meztelen szőrös alsófertályos jelenetet azért le kellett írni, hogy hangsúlyozzuk, hogy kamaszodik a gyerek. Ennek sem volt értelme, és nagyon idegenül jött ki egy meglett férfi tollából egy köze nincsen semmihez jelenetben…

Remélem, valaki írt már belőle egy rövidítettet, mert max. annak lenne értelme, és akkor azt olvasnám inkább újra, varázslatok és bugyivagdosás nélkül, E/1-ben, hagyjuk a hangyákat is.. Bocsánat.

Ha valakinek, hát Varga Szöszinek igazán esze ágában sincs férjhez menni. Tizenhét éves, jó szakmája van, szépen keres, szereti a szép ruhákat, órák hosszat cicomázza magát a tükör előtt. A mesebeli királylány sem élhet gondtalanabbul. Körmendi Árpád sem akar megnősülni. Tanulni akar, méghozzá nem is idehaza, hanem külföldön. Megvan már az útlevele, a vízuma, holnapután indul Németországba… De nem ez történik. Két hét sem telik el, és Körmendi Árpád az anyakönyvvezető előtt áll Varga Szöszivel. Ugyan hogy sikerül ez a gyerekfejjel kötött házasság? Körmendiék csak öthetes házasok, amikor az olvasó elbúcsúzik tőlük. Házasságból: elégséges – ennél jobb osztályzatot nem érdemelnek. Legalábbis egyelőre nem. De minden remény megvan arra, hogy egyszer még jelesre vizsgáznak.

Eredeti megjelenés éve: 1960

Tagok ajánlása: 15 éves kortól

No, hát azért ebben a könyvben bizony kaptunk hideget és meleget egyaránt. Egész biztos vagyok benne, hogy a női olvasók zöme minimum háromszor megfojtotta volna Árpádot, de azért a végén mégsem eszik olyan forrón a kását. Mindkét főszereplőnk jelentős jellemfejlődésen megy keresztül ebben a hirtelen házasságban, mi pedig páholyból kukkolhatjuk őket könyvünk felett bekucorodva. Kicsit azért biztos, hogy mindenki tud a saját párkapcsolatára vagy házasságára vonatkoztatni még akkor is, ha 1960 már olyan régen volt. Mert való igaz, hogy ezek a házassági problémák ma is majdnem ugyanolyanok. Csak persze már nem kell "nevelni" a férjnek a fiatal feleségét, sőt talán fordítva, vagy legalábbis egymást neveljük. De hát végül is Árpád és Szöszi is egymást nevelték, ha jobban belegondolunk.

Ami figyelemreméltó különbség a mai világhoz képest, hogy akkoriban társbérletben éltek a családok, én mondjuk el sem bírom képzelni (nem akarom), hogy az egyik szobában lakik X család, a másikban Y, Z a harmadikban, és aztán így együtt élni... Viszont levonhatjuk a következtetést: akkor sem volt egyszerű ez a lakáskérdés. Kíváncsi vagyok a folytatásra már csak ennélfogva is.

Érdekes korrajz ez a könyv, s ha belegondolok, a mai "romantikus olvasmányok" igen ritkán vesézik ki ilyen éleslátással a házassági problémákat, sőt, inkább az jellemző a mostani könyvekre, hogy rózsaszín hercegnős burkot mutatnak - ahogy a social média is - a házasságokról, az életről. Pedig - ahogy ez a könyv is alátámasztja - mindenhol van probléma és mindenkinek van vaj a füle mögött, ebben a kusza összevisszaságban kell mégis megtalálni a helyes utat és a kompromisszumot. Tanulságos.

Bíró Szabolcsnak november végén a Hungarocomicsra megjelent egy 13 oldalas történelmi képregénye Anjou Károly trónharcairól, Várai Artúr művészi igényű rajzaival Akit háromszor koronáztak címmel. A képregény a Képes Krónikák Kiadó megbízásából készült.

Ez a képregény füzet amolyan előzetesként is felfogható kiadvány, ugyanis a történet eredetileg a Képes Krónikák Kiadó jövő tavasszal esedékes, Hősök tere című képregény-antológiájába készült. Ez az antológia 13 korszakot, kimagasló magyar személyt mutat majd be a honfoglalóktól az ismertebb Árpád-házi- és Anjou-királyainkon, a törekvő Hunyadiakon át a XIX. század nagy magyarjaival, Széchenyivel és Kossuthtal bezárva.

A történeteket a legismertebb magyar történelmiregény-írók szerzik (Bán Mór, Bíró Szabolcs, Benkő László, Trux Béla), míg a képi megvalósításban egy nemzetközileg is sikeres rajzolókból álló művészcsapat (Cserkuti Dábid, Farkas Lajos, Futaki Attila, Németh Levente, Várai Artúr) vesz részt. A hazai képregény-történelem múltját Zórád Ernő, Kocsmáros Pál és Fazekas Attila képviselik. A színes, 130 oldalas album várható megjelenése 2022 májusa.

Az tehát egy nagy formátumú, színes album lesz, számos más író-rajzoló páros magyar történelmi írásával, alkotásával. Abban Bíró Szabolcs története is nagyobb formátumban, színesen jelenik majd meg, a mostani tehát egy szépiás fekete-fehér változat, kisebb, amerikai oldalformátumos verzió, amiről képeket is hoztam nektek.

Előtte azonban egy érdekes fan fact: Készül a Non nobis Domine jubileumi kiadása Várai Artúr egyoldalas illusztrációival és új borítóval!!!

Az Úr 1300. évének nyarán egy tizenkét éves nápolyi ifjú száll partra a Magyar Királyság egyik legdélibb csücskében. Anjou Caroberto ereiben az Árpád-házi királyok és a frank Capetingek vére csörgedez, a lobogója alá szerveződő párt pedig hamarosan meghatározó politikai erővé duzzad. Miután meghal III. András, úgy tűnik, Caroberto számára egyenes út vezet a Szent Koronáig – ám az ifjú trónkövetelő folyamatosan akadályokba ütközik, és ellenségeinek száma sem csökken. Az ország lángokban áll, Anjou Károlynak pedig háromszor is el kell érnie, hogy megkoronázzák, míg végül tartósan meg tudja szilárdítani hatalmát.

A történet és a rajzok a Képes Krónikák Kiadó Hősök tere című magyar történelmi képregény-antológiája számára készültek, melynek várható megjelenési dátuma 2022 májusa.

Hadd idézzek magamtól 5 évvel ezelőttről, amikor a Non nobis Dome könyvről írtam: https://konyveskucko.reblog.hu/keresztes-lovag-ajnou-karoly-idejeben

„…míg az első rész egy magyarországi keresztes lovag felcseperedéséről és férfivá éréséről szól, a kötet második felében Anjou Károly (I. Károly magyar király) koronáért vívott harca, valamint a tartományurakkal való háborúskodás kerül előtérbe – Attila lovag főszereplésével.”

Az Akit háromszor koronáztak képregény szintén ezt a korszakot dolgozza fel, jobban mondva Anjou Károly háromszori megkoronázását egy külső szemlélő, egy fiatal várjobbágy szemszögéből. Szó szerint láthatjuk, ahogy 1301-ben Fehérváron az esztergomi érsek először megkoronázza egy alkalmi fejdísszel; majd 1309-ben, 21 éves korában másodízben is megkoronázzák – de Fehérvár helyett Budán, és még mindig nem a megfelelő koronával. Végül pedig 1310-ben, egy kerek évtizeddel azután, hogy partra szállt Spalato partjainál, már az ősi szokásjog mindhárom feltétele mellett – végre a Szent Koronával - harmadszorra is részt vehetünk a koronázásán, s láthatjuk, hogy ezzel Károly végérvényesen is magyar uralkodóvá lett.

A történet tehát kicsit a Non nobis Domine része, de végre képekben is láthatjuk – még ha egyelőre nem is színesben, de igen minőségi kivitelezésben. Várai Artúr a Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett, mint képzőművész-tanár, s fiatal kora ellenére hihetetlenül tehetséges. Az illusztrációi, rajzai lendületesek, tökéletesen a helyén vannak és nagyon érzékletesek is. Külön figyelemre méltó egy-egy képkocka perspektivikus megkomponálása.

Kíváncsi vagyok a majdani színes verzióra, átfutva a művész korábbi munkáit valami ilyesmire számíthatunk majd:

Összességében ez a képregény egy kis szösszenet az Anjou fanok vagy a magyar történelem kedvelőinek. A kiadványt egyébként mint említettem, a Képes Krónikáknak köszönhetjük, amely Németh Levente rajzoló-reklámgrafikus és Mészáros János forgatókönyvíró közös kiadója, amely magyar történelmi témájú művek, képregények, könyvek kiadásával foglalkozik. Első képregény-sorozatuk a Királyok és keresztek (erről is írtam már) nemcsak itthon aratott nagy sikert, de eljutott a francia, belga, német és holland piacra is. A kiadó 2022-ben nem csak a fentebb említett Hősök tere képregényantológiát, hanem a magyar történelem sorsfordító időszakairól szóló képregények (1242 – Farkasok karma közt, 1849 – Hosszú az út hazáig) megjelentetését is tervezi. www.libub.hu

Bíró Szabolcs, az Anjou sorozat írójának további munkáival kapcsolatban érdemes megtekinteni honlapjait:

www.biroszabolcs.eu

www.anjouk.hu

Megéri tehát várni 2022-t a történelem kedvelőinek, és érdemes felvenni kívánságlistára a Hősök terét.

​​A nyolcadikos Krisztina álarcosbálra készül: fontos nap ez az életében. Cigánylánynak öltözve, álarcosan és minden eddigi kötöttségtől szabadulva arra készül, megkéri feleségül kedves tanárnőjét édesapja számára… Krisztina árván nőtt fel, édesanyja a háború alatt meghalt, és tudja, hogy édesapja és a tanárnő szeretik egymást, csak a körülmények és a felnőttek érzékenysége megakadályozza kettőjük kapcsolatának kiteljesedését. A szerző egyéb könyveire is jellemző izgalmas fordulatok, plasztikusan megformált jellemek sora teszi élvezetessé ezt az újabb olvasói nemzedékek körében is sikeres lányregényt

Igaz, ez ha jól emlékszem, (egyelőre) csak a második Szabó Magda könyv amit olvasok az Abigél után, de várólistás a Születésnap és Az ajtó is - és azt hiszem, csemegézek majd még -, viszont eddigi ismereteim alapján vele kapcsolatban biztos voltam, hogy nem okoz majd csalódást ez a könyv sem.

Az a jó a klasszikus irodalomban, ha lehet így mondani, hogy már ismerjük a jól bevett íróinkat, például ha egy Jókai kötet kerül a kezembe, valószínű, hogy az is tetszeni fog, míg a modern olvasmányok közül válogatva és rengeteg fülszöveget átnyálazva - mire végre egy megtetszik -, úgy érzem magam, mint aki tűt keres a szénakazalban. Egyrészt számomra nem túl sok, élvezhető mostani olvasmány van, olyan pedig édeskevés, amely ráadásul ifjúsági irodalomként értékeket is képes átadni, nem csak egy csöpögős, romantikus lányregény.

Mert hiába élvezi az olvasó Leiner Laura és társai könyveit (tényleg élvezhetőek), azért abban fele ennyi tanulság vagy mondanivaló, burkolt erkölcsi tanítás vagy viselkedési útmutató nincsen. Itt ugyanis például megtudhatunk egyet s mást a 2. világháborúról emberi sorsokon át, mégis tizenévesen emészthető mennyiségben. Megismerjük a félárva Krisztinát, akinek eleinte visszahúzódó és magányosságra hajlamos természete van, megkeseredett apját és a mosolygós, gondtalan tanító nénit, aki mindenre próbálja megtalálni a megoldást. Kicsit amolyan Jane Eyre érzet is fel-felröppen az emberben olvasása közben - nini, egy tanítónő meg egy szerelmi viszony -, mégis vannak olyan igen komoly részek, amikor könnyabe lábad a szemünk. Előttünk cseperedik fel ez a visszaúhózódó gyerek a könyv pedig úgy melengedi a szívünket mint téli estén bekuckózva egy régi kandalló.

Több mint két év után végre ismét az Anjouk korába kalandozhatunk! Ugye, emlékeztek még Bátor Attila fiára, Bátor Szilárdra, aki bátorságban semmiben nem marad el őseitől? És Anjou Károlyra, akivel annyi csatában vehettünk már részt? Visszatértek!

1342. ​Anjou Károly a halálos ágyán fekszik. A visegrádi udvar temetésre készül – és az új király, a mindössze tizenhat esztendős Anjou Lajos megkoronázására. Lajos ugyan sokat tanult az apja uralkodásából, ám ő alighogy trónra ül, azon nyomban háborút hirdet – legfőbb példaképei, Szent László és Nagy Sándor nyomdokain járva.

A messzi Nápolyban egyesek ferde szemmel néznek Lajos öccsére, András hercegre. Bátor Szilárd az örökül kapott szlavóniai birtokát igazgatja, és egy önálló zászlóalj felállításán fáradozik. Mindezen események közepette Bihar megyei otthonából kalandos útra indul egy bivalyerős férfiú, aki dühében malomkövet hajigál, ordasokkal küzd meg a nádasban, a Budára vezető utat pedig petrencés rúddal mutatja meg…

A birodalom ura immár a harmadik trilógia nyitánya Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatában. Új korszak veszi kezdetét: daliás idők jönnek, melyeknek azonban egyaránt részét képezi arany és vér, fény és árnyék, menny és pokol. Az út ugyanúgy nyitva áll felfelé, mint lefelé, és sohasem lehet tudni, kinek mit tartogat a sors.

A történet elején Károly király már nyugalomra vágyik, “Horvátország és Dalmácia, bár mindkét országrész a Szent Korona alá tartozott, tulajdonképpen réges-rég elveszett”, kelet felől az Arany Horda tanárjai törnek be Erdélybe egyre gyakrabban, egyedül a szerbek ellen vonulnak fel évről évre a megyei bandériumok. A sáskák rettenetes felhőkben özönlik el az országot, egyszóval nem túl rózsás a helyzet.

A történet Bátor Szilárd kis “birodalmából” indul, akinek közel sem megy annyira fényesen a dolga, mint Palkó barátjának, már csak azért sem, mert hallgatási díjat kell fizetnie Tadeusznak, Kázmér király emberének, hogy ne tudódjon ki a néhai Zách Klárához fűződő viszonya és az emiatt rendezett vérfürdő, melynek során Szilárd Kázmér több emberével is végzett.

A birodalom Károly halálával azonban új korra ébred. Lajosnak rengeteg teher nehezedik a vállára, amikor a korona a fejére kerül - s mi “végignézhetjük” az ifjú koronázását. Sőt mi több, találkozhatunk Károly többi, nem Piast Erzsébettől való gyermekével is, például Kálmánnal, az igazi elsőszülöttel, ezen felül pedig Toldi Miklós is ismét tiszteletét teszi a lapokon. András herceg pedig igencsak kutyaszorítóba kerül Nápolyban.

A történetről többet persze spoiler alert miatt nem mondanék, de az biztos, hogy a minőség – hiába egy új trilógia kezdete – cseppet sem csökkent! Érdekes, hogy bár többet kellett most várni a hatodik és hetedik rész között, mint korábban, mégis valahogy jobban emlékeztem az eseményekre, amikor elkezdtem a kötetet. Igaz, hogy az író nagyon szépen megoldja az átvezetéseket, most is egy visszaemlékezésből szedegethetjük fel a morzsákat, hogy visszanyerjük emlékezetünket és felvegyük a történet szálát.

Az az igazság, hogy egy szuszra elolvastam az egészet, annyira beszippantott, pedig azt hittem, hogy ennyi kihagyás után döcögős lesz számomra, de szerencsére egyáltalán nem. Egész könnyen azonosultam a főszereplőinkkel, s meglepő módon ezúttal az, aki a legközelebb került hozzám, András, aki Nápolyban viaskodik feleségével a koronáért. Valahogy az ő kedves jelleme jobban megmaradt bennem, mint az új magyar király, Lajos rátermettsége és harciassága. S Toldi Miklós is igazán kedvemre való, habár azért örülnék, ha a bárdolatlanságán még egy kicsit csiszolnánk. De milyen nagyszerű is így összepárosítani a valóságos történelmet a fikcióval! Érdekesség, hogy az író az utószóban ezúttal egy-egy résznél kitér arra, hogy mely részek történtek valóban így, illetve melyek a képzelet szüleményei, vagy milyen történelmi események kapcsán maradtak fent kétes adatok, amikor is döntenie kellett, merre billenjen a mérleg. Például mikor is volt Anjou Károly halála, temetése? Az utószót ugyan ritkán olvassuk el, ezúttal biztos, hogy megéri. Megtudhatjuk például, milyen modernkori írógép segítette át Bíró Szabolcsot az írói válságon.

A történetre visszatérve, ezúttal valahogy úgy éreztem, sikerül elkapni egyfajta melankolikusan romantikus és tragikus szálat, amelyet a további részekben megfelelően kibontva szépen lehet majd göngyölíteni. Természetesen több ilyen szál is volt már a történetben, mindenkivel történtek negatívumok, tragikus események, például a hatodik kötetben is, de talán itt a lehetőség, hogy egy főszereplő életébe és érzéseibe jobban beleássuk magunkat, mint eddig. Például egy Bátor Szilárd napló segítségével el tudnám képzelni. Az az igazság, hogy mivel generációkon átívelő sorozatról van szó, néha nehéz elkülöníteni egymástól a hasonló testi és lelki adottsággal rendelkező leszármazottakat, ráadásul még a sorsuk is mindig szinte közös, nagy reményeket fűzök a következő kötethez e tekintetben. Biztos, hogy több olvasó nevében is beszélhetek, amikor arról van szó, hogy szeretnénk Szilárd belső hangját többet hallani, jobban megismerni őt, a gondolatait és a vívódásait, s én személy szerint András kapcsán is így érzek, ha már itt tartunk (Lajos király öccse). Mivel annyi minden történik egy-egy regényben, mindig úgy érzem, hogy még többet és még részletesebben kifejtve szeretnék, s nyilván mivel női olvasó vagyok, több lelkiséggel, de ugyanakkor természetesen a háborús leírások most is szépen viszik a pálmát. A regénysorozat egyik kivételes tulajdonsága, hogy mindkét nemet képes megszólítani.

A befejezés egyébként folytatásért kiált. Nagyon szeretném, ha a trilógia végére a Bátor család, jelenleg tehát Szilárd sorsa jóra fordulna, még akkor is, ha egy háborús regényben méltán számíthatunk még veszteségekre a szereplők körül.

Tekintsetek bele ti is:

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között
Karakterek: A kedvenc Szilárdon kívül András és Toldi.
Borító: 10/10 – Az egyik legjobb a sorozatban.
+ pont: Ennek a résznek most azért adok plusz pontot, mert sikerült elkapnia egy, az eddigiektől szerintem különböző romantikus-tragikus szálat.
– pont: Nem tudom, mennyire járhat azért minusz pont, mert még többet szeretnék belőle. Simán lehetne 700 oldal is egy rész.

Középkor, Anjouk, zombik. Nem, ez nem egy újabb rész az Anjouk sorozatból, habár kétségtelen, hogy Bíró Szabolcs a Lázár evangéliumában „kölcsön vette” az Anjouk szereplőit, úgy, mint Lackfi István, Bátor Szilárd, vagy épp Anjou Lajos, annak az Anjou Károlynak (Károly Róbertnek) a fia, akinek oldalán már megannyi csatát megjárhattunk. No, de hogy is jönnek ide a zombik?

(Apokrif történelmi rémlátomás)

"Apám nagy uralkodó volt: felült a szent királyok trónusára, és repedező örökségükből erős birodalmat épített. S rám miféle sors vár? Én láthatom mindezt elevenen szétrohadni..."

1348 nyarán Anjou Lajos hazatér a Nápoly elleni bosszúhadjáratából. A várost elfoglalta, politikailag és erkölcsileg azonban kudarcot vallott. Diadalmenetét mégsem az ellenségei, hanem egy titokzatos idegen kórság miatt kényszerül megszakítani. Az ifjú uralkodó meglehetős sietséggel igyekszik vissza a Magyar Királyságba, ahová magával hurcol valami olyasmit is, amit korábban még soha senki nem látott, nem tapasztalt: egy betegséget, amely nemcsak megöli, de fel is támasztja az embert halottaiból. Mindez először valódi csodának tűnik, ám a hálaimák helyét hamar átveszi a rémült könyörgés az isteni megbocsátásért. A feltámadottak ugyanis korántsem régi önmagukként térnek vissza: az életre kelt holtak megállíthatatlanok, és az éhségük csillapíthatatlan...

Bíró Szabolcs, a Non nobis Domine és az Anjouk-sorozat írója teljesen új oldalát mutatja be a Lázár evangéliuma lapjain. A liliomos lobogó ezúttal olyan háborúba megy, mint még soha azelőtt: az ellenség nem keletről vagy nyugatról, hanem a síron túlról érkezik, és jóval többet akar a puszta hatalomnál. A legfőbb kérdés, hogy fennmaradhat-e egyáltalán az emberi élet, vagy minden odavész a kárhozat oltárán.

Értékelés:

Mielőtt feltételezésekbe bocsátkoznánk, kezdetnek szedjük össze a legfontosabb pontokat, azokat a kérdéseket, amikre minden friss olvasó keresi a választ. Ez a regény:

• Önálló regény
• NEM az Anjouk 7. része
• Az Anjouktól eltérő megjelenésű, puha borítós
• Ugyanakkor már meglévő karakterek szerepelnek benne – az Anjoukból

A regény alapötlete tehát az író szavaival élve: „Mi történt volna, ha az 1340-es években pestis helyett élőholtak özönlik el Európát?”

Remek felvetés! Őszintén szólva nem nagyon sok zombis könyvet olvastam, sőt, még az ilyen filmektől is távol tartom általában magam, mert nem igazán az én érdeklődési körömbe tartoznak, ugyanakkor amikor meghallom Szabolcs nevét, már egyáltalán nem tudok ellenállni a késztetésnek. Így tulajdonképpen nem is nagyon tájékozódtam, amikor kezembe került a könyv. Az egyetemi vizsgaidőszak és bokros munkahelyi teendőim miatt ráadásul csak kicsit később tudtam nekiveselkedni, mint mások, és ahogy tulajdonképpen szerettem volna, de sosem késő. Summa summarum, igencsak meglepődtem, mikor egyszer csak zombik bukkantak fel a lapokon, vérengző hörgéssel és ballagással követelve a szívemet. Viszont egyáltalán nem volt ellenemre. Mármint nem az, hogy felfal egy zombi horda, hanem, hogy kedvenc középkori témájú írónk megpróbálkozott a horror műfajjal is. Bár ez az első ilyen regénye, kétségkívül ehhez sem ért kevésbé, mint a történelemhez, az pedig, hogy a kettőt ennyire jól egymásba tudta ágyazni, külön érték. Mert számomra például pont ettől érdekes, és ettől több, mint csak „egy sima zombis regény”. Nem az a lényeg, hogy rettegjek, és, hogy felfalnak, hanem hogy mégis… vajon az Anjouk sorozatból „kölcsönvett” Bátor Szilárd, Lackfi István, Anjou Lajos és a többiek mégis hogy védik meg az országot – no és persze magukat – ettől a rémálomtól? Hogyan reagálnak a különböző társadalmi rétegbe tartozó emberek, mi lesz a városokkal, főleg a várakkal? És a királyi családdal? Mi pusztíthatja el az élőholtakat, ha egyáltalán?

Miközben egyébként olvasás közben (én is) azon járattam a fejem, hogy végül is akáááár tényleg lehetne ez is konkrétan egy Anjouk rész, ha pl. a végén rájönnének, hogy álmodták az egészet, vagy „visszacsinálódna minden” – igen, végig szőttem a lehetséges végkimeneteleket -, kétségen kívüli, hogy remekül szórakoztam. A vérengzés ellenére is mégis kicsit könnyebben emészthető, mint általában a horrorok, de megvan benne az a történelmi szál is, ami érdekfeszítővé teszi. (Habár tegyük hozzá, hogy finoman szólva nem teljesen történelemhű a regény, ha lenne folytatása, egy-két nem várt csavarral még akár az is lehetne. Már persze azon kívül, hogy legjobb tudomásunk szerint sem akkor, sem most nem voltak zombik.)

Jó hír viszont, hogy mivel valójában a kötet nem az Anjouk sorozat része, ezért bárki számára izgalmas lehet, nem igazán függ szálakban hozzá, habár az igaz, hogy a szereplőket, mi, Anjou fanok már korábban megismerhettük. Valószínűleg egyébként ez külön hozzáad az értékéhez, mert így nem igazán volt kockáztatnivaló, hogy vajon megszeretjük-e majd a szereplőket, és új karakterek kidolgozásán sem kellett az írónak fáradoznia – ami egyáltalán nem baj. Azoknak persze, akiket elkerült az Anjou áradat, és ez a belépő regényük Bíró Szabolcs birodalmába, lehet, hogy nehezebb dolguk van, mert „csak” egy kötet áll rendelkezésükre ahhoz, hogy egyaránt megbarátkozzanak nem csak a történettel, de a szereplőkkel is. Ugyanakkor nem él bennünk az összehasonlítási vágy sem. (Egyébként érdekes lenne összevetni két olyan véleményt, meghallgatni egy olyan diskurzust, ami egy Anjou szűz és egy Anjou fan közötti eszmecseréből született, melyik team mit lát az egyik vagy a másik szemszögből.)

Anjou fan szemszögből nyilatkozva ez egy nagyon jó kis mondhatni „kiegészítő regény”, ami szórakoztató, kicsit felráz minket, elgondolkodtat, és hát azért reméljük, hogy lesz még folytatása! Én csak ajánlani tudom. Antizombistáknak is!

Ha szeretnétek kicsit bővebben hallani a regényről, Bíró Szabolcs maga is beszél a Lázár evangéliumáról:

Ezen kívül jó tudni, hogy indított egy pár részes videó sorozatot is, amelyben a regény kapcsán mesél nekünk érdekességeket. Ennek első része:

A történelem első biológiai fegyvere

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között
Karakterek: A jól ismert, kedves szereplőink az Ajounkból. Habár Bátor Attila nem igazán volt számomra hiteles valamiért, a többiek mind hozták magukat, és nagyon érdekes volt őket új helyzetekben is látni, ahogy új megpróbáltatások elé néznek.
Borító: 10/10 – Koponyás, morbid, de mégis „Bíró Szabolcsos”, szerintem nagyon el lett találva.
+ pont: A rendhagyó alapötletért, az izgalmas történetvezetésért, és az sem ártott, hogy már eleve ismert, szeretett szereplőink tűntek fel a lapokon.
– pont: Bátor Attila nem igazán tetszett benne, és hát azért valljuk be, hogy ez folytatásért kiált! Önmagában is szép, kiváló, de muszáj, hogy legyen folytatása, mert kicsit lezáratlan így.

Millió történet, megszámlálhatatlan főszereplő a Második világháborút követő második évben, 1947-ben, amikor az emberek nem találják a helyüket a nagyvilágban, Európában minden zavaros, s még a történelemkönyvek tartalmáról sem tudnak megegyezni. Elisabeth Åsbrink 1947 c. kötete dokumentarista jelleggel mutatja be hónapról hónapra, a különböző országokban milyen események és történések zajlottak le abban a bizonyos évben.

"Soha többé, mondják az emberek világszerte egymásnak és maguknak."

1947-ben Európa és a világ a háború borzalmaiból éledezik. Párizsban az embereket elvarázsolják (vagy éppen felbőszítik) Dior ruhakölteményei, a közép-kelet-európai országokban a kommunisták hatalomátvételre készülődnek, égetővé válik a palesztin konfliktus, zajlanak a nürnbergi perek, megszületik az emberek és nemek közti egyenlőség gondolata.

Elisabeth Åsbrink - Florian Illies: 1913. Az évszázad nyara című könyvéhez hasonlóan - hónapról hónapra mutatja be ennek az évnek a főbb történéseit. A mozaikszerűen felvillanó pillanatképek előterében, a kötet közepébe ékelve a magyar származású szerző családjának megrázó története áll, ez teszi könyvét erősen személyessé.

1947 színes és fordulatos krónikája arra is fájóan rámutat, hogy számos akkori folyamat és döntés hatása napjainkig ível, és ma is aktualitással bír.

1333. Magyarország. Anjou Károly udvara. Vajon mi történhetett Bátor Vilmos unokájával, Bátor Attila fiával, Szilárddal, amióta magára hagytuk az Ötvenezer lándzsában?

1333. ​A visegrádi udvar negyedik éve folytat tárgyalásokat Nápollyal, amikor Anjou Károly végre személyesen is visszatérhet gyermekkora helyszínére, a mesés Dél-Itáliába, ahova ötéves fiát is magával viszi. Tervei szerint, miután eljegyezte Bölcs Róbert unokáját, András herceg lehet a Szicíliai Királyság jog szerinti örököse.
Az uralkodó távollétében Magyarországon kezd megbomlani az évtizedek munkájával megszilárdított belső rend. A zavargások megfékezése Erzsébet királynéra hárul, aki újabb gyermeke elveszítésével egyre erősebben láncolja magához legidősebb fiát, Lajos herceget.
Mindeközben a szomszédos királyságokban is fontos változások mennek végbe. A térség fejedelmei Visegrádon gyűlnek össze, hogy egymással békét, mások ellen pusztító szövetséget kössenek.
Bátor Szilárd udvari fegyvernökként találja magát a király kíséretében. Igyekszik átlépni múltja sötét árnyain, de gyermekéveit maga mögött hagyva még mindig túl sok kérdés tornyosul előtte. Míg a feje fölött hatalmasok játszmája zajlik, ő csupán élni szeretne - rájönni, mi a valódi öröksége.

A Királyok éneke, mely az Arany Visegrád-trilógia zárókötete, Anjou Károly utolsó nagy uralkodói korszakának éveit, a nemzetközi diplomácia terén elért eredményeit meséli el, miközben tovább szövi valós és fiktív hősei történetét. Lapjain régről ismert és új szereplők egyaránt felbukkannak, hogy a maguk módján mind részeseivé váljanak egy birodalom sorsának, a Magyar Királyság vérrel és arannyal írt történelmének.

A török brigadéros sorozat folytatódik! Szőcs Henriette első törökös-magyaros kötetének, a Kizil Elma háremének titka újszülöttjének, vagyis Abdurrahmann pasa fiának története folytatódik. Joszi, jobban mondva Juszuf az előző részből már megismert Sáráéknál nevelkedik mit sem tudva származásáról, mígnem születésnapján nevelőapja beavatja a nagy titokba. A tékozló fiú ezért herkulesi babérokra törve útra kel, hogy rájöjjön, ki is ő valójában, s beálljon Rákóczi seregébe. Vajon merre viszi a sorsa?

Eljátszottunk már a gondolattal, hogy mit csinálnánk, ha kiderülne, az eddig édesapánknak, édesanyánknak hitt emberek nem is a vér szerinti szüleink? Juszuf életét fenekestől forgatja fel a hír, egyszerre hagyja ott családját, Istenét, és kezdi megkeresni gyökereivel együtt a saját útját is. Maga sem gondolta, hogy ez az út ennyi kiszámíthatatlan kanyart és megdöbbentő fordulatot tartogat.

Bepillanthatunk Rákóczi fejedelem udvarába, a labanc-kuruc csatározásokba és a puskaporfelhő mögött zajló szerelmi játszmákba, miközben felmerülnek olyan kérdések is, mint hogy hányféle sors juthat egy nőnek a 18. században, vagy hogy átok, esetleg adomány, ha van, amihez a férfiaknál is jobban ért egy lány? Kitörölhetjük a múltunkat? Kitéphetőek az emlékeink?

Mi is az a Szent György Lovagrend?

Mivel már sokszor írtam nektek Bíró Szabolcs Anjouk sorozatáról és annak előzménykötetéről, a Non nobis Dominéről – amely történelmi regény a személyes kedvencem –, itt az ideje, hogy az író segítségével kicsit behatóbban foglalkozzunk a kérdéssel, amelyhez sorozatának 4. része is kapcsolódik, amely a Szent György testvérei címet viseli. Röviden tehát: a Szent György Lovagrend. (És ha kicsit szemfülesek vagytok, akkor a cikk végén megtudhattok egyet s mást az Anjouk legújabb részéről is.)
Már csak azért is előveszem a témát, hiszen a most megjelent Szent György Lovagrend a Felvidéken II. kötetében – amely egyfajta ismeretterjesztő antológia, egyben afféle rendhagyó emlékkönyv is –, az én egyik értékelésem is nyomtatva olvasható Bíró Szabolcs Anjouk sorozatáról. Történelemrajongók előnyben!

Kezdetnek talán vegyük segítségül a Wikipédiát, hogy mi is ez a Lovagrend pontosan:

„A magyarországi alapítású Szent György Lovagrend a legrégebbi világi lovagrend, hiszen a korábban alakult lovagrendek mind egyházi lovagrendek voltak.

1326. április 24-én, Szent György napján Károly Róbert király Boleszló esztergomi érsek és a magyar püspöki kar jelenlétében hozta nyilvánosságra a rend statútumát Visegrádban, azonban egyes kutatók szerint a rendet 3 évvel korábban alapították. A lovagok világi és egyházi szolgálatokat egyaránt elláttak. Egyházi feladatukból fakadt a kereszténység védelme, az ünnepek fényének biztosítása, a gyöngék, a szegények és az elesettek védelme, támogatása. Ők óvták a király és az udvartartás szereplőinek biztonságát, őrizték az 1323-ban a visegrádi fellegvárba szállított Szent Koronát, emellett lovagi tornákon ők adták a király kíséretét és a szabályok ellenőrzése is a feladatukat képezte.

„A Szent György vitézek rendjének szabályai” szerint a társaságnak egyszerre 50 tagja lehetett. Vitézei fekete, térdig érő, csuklyás posztó köpenyt viseltek, a köpeny belsejébe írták jelmondatukat: „Valósággal igaz vagyok e baráti renddel szemben”.

A rend alkotmányát 1990-ben régi szellemben, de a 20. század végi követelményeknek megfelelően felújították. A lovagrend több területen tevékenykedik: hagyományápolás, ezen belül a történelmi évfordulók megünneplése, a középkori kutatások elősegítése és publikálása; oktatás, tudományos összejövetelek szervezése; lelki gondozás; adományok és segélyek gyűjtése.”

/forrás: Wikipédia/

Mint a Szent György Lovagrend neves tagja, és az Anjouk sorozat írója, Bíró Szabolcsot kérdeztem a fentebb említett könyvről, és úgy általában a Lovagrendről, ezeknek hatását az írásaira.

A Szent György Lovagrend évenként megrendezett legnagyobb megmozdulása (a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok mellett) a Nyári Egyetem. Ennek megszervezése minden évben más és más priorátus feladata, így aztán a helyszín is évről évre változik. 2017-ben a Felvidéki Nagypriorátus kapta a feladatot, így lett a Nyári Egyetem helyszíne a kelet-szlovákiai Rozsnyó városa. A Szent György Lovagrend a Felvidéken II. kötete ennek a szabadegyetemnek az előadásait tartalmazza, legalábbis ez adja a gerincét. Ezen kívül tartalmaz egyéb információkat is, főleg a Szent György Lovagrend felvidéki ténykedéséről.

Egyébiránt több ilyen kötet született már, a jubileumi szabadegyetem után is megjelent hasonló, annak több anyagát például az Anjoukhoz is fel tudtam használni szakirodalomként. Hiszen ezek az előadások rendkívül sokrétűek: alapvetően történelmi témában mozognak, de az előadók közt a történész-régésztől a szociológiaprofesszoron át a regényíróig sokféle lovagtestvér megtalálható. Rozsnyón például volt egy történelmi városnéző túra is, meg persze mindig van szentmise, és így tovább...

Erre a Nyári Egyetemre a lovagrend tagjai szoktak csak elmenni és/vagy még vendégelőadók, vagy teljesen „civilek” is?

Alapvetően a lovagrend tagjainak szól, de amúgy bárki betévedhet. Az előadók köre pedig teljesen vegyes.

Mondhatni, hogy ez a Nyári Egyetem és az ott előadók szolgáltatnak bizonyos mennyiségű tárgyi tudással a regényeid megírásához? Mennyiben támaszkodsz erre, és mennyiben igényel még ezen felül is sok utánajárást, hogy a történelemhez hű regényt írhass? Tulajdonképpen mi s adta az Anjouk ötletét? Lehet, hogy pont az, hogy a lovagrend tagja vagy és ilyen történelmi szférában mozogsz eleve?

Nem, én már az Anjouk II. részének megjelenése után lettem tag. A Liliom és vér című regényem miatt kerestek fel, annak megjelenésekor léptem kapcsolatba a renddel. A IV. rész volt az első, amihez a Nyári Egyetem egyik kötetéből merítettem. Szóval fordítva történt: azért lettem a lovagrend tagja, mert tetszett nekik, amit és ahogyan írok. És ezért adtam elő a rozsnyói Nyári Egyetemen. De nyilván inspirál, hogy egy Anjou Károly alapította rend tagja lehetek, ez kétségtelen. Igyekszem ehhez méltó életet élni, ehhez méltó módon dolgozni és viselkedni. Ami pedig a könyvekhez felhasznált szakanyagot, a történelmi pontosság érdekében történő utánajárást illeti, abból sosem elég. Folyamatosan bővítem a korszakkal kapcsolatos tudásomat.

És ez a mostani „antológia” illetve az I. része is, kiknek szól elsősorban?

Elsősorban a lovagrend tagjaihoz jut el, mert ez nyilvánvalóan nem egy olyan kiadvány, amit a nagyközönség a könyvesboltokban keresne. De bárki, aki szimpatizál a renddel, és érdekli a Nyári Egyetem, beszerezheti, ha kapcsolatba lép a Szent György Lovagrenddel.

Tulajdonképpen hogyan lesz valaki a lovagrend tagja, ki lehet az egyáltalán, hogyan működik a „felvétel”?

A leendő tagokat a rend maga szólítja meg. Az én esetemben az egyik olvasóm, aki maga is rendtag, felhívta rám a felvidéki nagyprior, Dr. Csámpai Ottó figyelmét. Rövid levelezés után személyesen is találkoztunk, órákon át beszélgettünk. A nagyprior úr figyelte a tevékenységemet, eljött az Anjouk első részének díszbemutatójára, meghívott az általa szervezett Szent György-napi Vigadalomra. Pár hónap elteltével közölte velem, hogy a rend egyik várományosa vagyok. A várományosi idő 1-3 év, ezután a várományost meghívják Visegrádra, egy magisztrátusi meghallgatásra. Itt a magisztrátus dönt róla, hogy a rend sorai közé valónak találják-e a várományost. Amennyiben igen, úgy az adott év Szent György havában, azaz április végén, a Szent György napjához legközelebb eső szombaton ünnepélyesen lovaggá avatják a visegrádi palota lovagtermében. Ez mindig egy komoly, nagy ünnepség. A Szent György testvérei című regényemben olvasható avatási szertartás leírásához rengeteget merítettem ebből.

És akkor zárásként még hadd kérdezzem meg: Mikor érkezik a legújabb Anjouk rész?

A 90. Ünnepi Könyvhétre. Hosszú lesz, sok év felölelésével. Legalább öt évet akarok elmesélni, de narrációval további 1-2 is belefér – ezt egyelőre nem látom pontosan, a szöveg és a koncepció az írás folyamán állandóan változhat. Egy biztos: a VI. kötettel, a Királyok énekével nagyjából a végére kell érnünk Anjou Károly uralkodásának.

Sok minden lesz itt. Történelmi szempontból az 1333-as nápolyi tanácskozást, az 1335-ös visegrádi királytalálkozót, az 1336-os ausztriai hadjáratot, Anjou Lajos gyerekkorát emelném ki. Fontos mozzanat, hogy Piast Erzsébet végre acélos királynévá érik! Ami a fiktív cselekményszálakat illeti, a könyvből természetesen nem marad ki Bátor Szilárd valódi felnőtté válása, a dubicai birtok sorsa, a sorozat III. része óta nem látott Csepke és Kurta élete, de ebben a kötetben akár még Toldi is felbukkanhat…

A hét nővér sorozatot már vélhetőleg ismerik a romantikus és történelmi romantikus történetek kedvelői, s így a negyedik részéhez elérve talán már nem kell bemutatnom az elejétől kezdve. Ha mégis, javaslom, olvassátok el az előző értékeléseimet a sorozat részeiről. Az Árnyéknővért nem is olyan régen olvastam, amikor is Csillag találja meg saját családját és saját útját, távol addigi legjobb barátnőjétől és fogadott testvérétől, CeCétől. A Gyöngynővérben viszont CeCe kibontakozását követhetjük végig és félelmetes, mégis nagyon izgalmas és kalandos útját vissza a múltba és Ausztráliába.

Celaeno ​D'Apliese, azaz CeCe az egyik testvérétől értesül a nevelőapja haláláról. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukban gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat meg egy levelet hagyott örökül, és ennek segítségével, ha a lányok úgy döntenek, közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez.

Az örökké nyugtalan CeCe számára az útkeresés fájdalmas tapasztalással indul. Azzal, hogy a nővére, Csillag követte az apjuk által hátrahagyott nyomot, és megtalálta az új családját, a kettejük közti szoros kötelék mintha semmivé foszlana - és ezzel együtt olybá tűnik, hogy az ő lényének egy része is odaveszik. Csak egy fekete-fehér fényképbe és egy névbe tud kapaszkodni, amikor hosszú útra indul, hogy előbb Thaiföldre érve egy titokzatos idegennel ismerkedjen meg, majd Ausztrália festői, mégis nemegyszer kietlen vidékein megtapasztalja mindazt, amire ez idáig olyannyira vágyott: a valakihez, a valamihez tartozás érzését. Meglehet, hogy az örök utazó végül otthonra lel a vörös föld országában?

Lucinda Riley sorozatának negyedik kötetében egy évtizedeken és megannyi helyszínen átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény e kötetbeli főszereplője nemcsak a származásával kapcsolatos kérdésekre találja meg a választ, hanem kénytelen lesz azt is belátni: ahhoz, hogy teljes értékű életet élhessen, és rájöhessen, ki is ő valójában, szembe kell néznie a félelmeivel. Az önmagára találás útja pedig nem egy meglepő fordulatot tartogat számára.

Bíró Szabolcs Anjouk történelmi regénysorozata a nem is olyan rég megjelent Ötvenezer lándzsával immár az ötödik köteténél jár - nem számítva előzményét, a Non nobis, Dominét. Az előző kötetben, a Szent György testvéreiben magára hagyott Palkót és Szilárdot most ismét a köreinkben köszönthetjük, s azon kívül, hogy végigkövethetjük Bátor Attila rég elveszett fiának, Szilárdnak férfivá érését, ismét háborús idő köszönt Anjou Károlyra.

1328. ​Lackfi István éppen visegrádi házában igyekszik felépülni az osztrák hadjáratban szerzett sérüléseiből, miközben fegyvernökei Budán rábukkannak Bátor Attila rég halottnak hitt fiára. Az elmúlt esztendőkben Szilárd lemondott a lovagi életmódról, kovács szeretne lenni, ám erről sem a király, sem a fiú új gyámja, sem a nevelőjének kijelölt Péter nem akar hallani. Mindnyájan ragaszkodnak hozzá, hogy Bátor Szilárd az apja nyomdokaiba lépve az udvar vitéze legyen, ami nem megy zökkenőmentesen - ám a sorsa elől senki sem menekülhet.
Időközben meghal Róbert nápolyi király fia, Anjou Károly pedig reménykedni kezd, hogy a magyar Szent Korona mellé megszerezheti szülővárosa trónját is - ha nem magának, hát legalább valamelyik örökösének. Mielőtt azonban ezt megtehetné, egészen más gondokkal kell szembenéznie. Virágzó birodalmában, akár egy hatalmas sakktáblán, számos figura áll fel az újabb játszmához. Egy áruló vajda, egy tébolyult bizalmas, egy buja rokon és egy gyönyörű udvarhölgy, aki nem is sejti, micsoda felfordulást okoz a puszta jelenlétével…

Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatának érzelmekkel és drámai fordulatokkal teli ötödik része egyben az Arany Visegrád-trilógia második kötete. Szerelem és háború, barátság és gyűlölet, élet és halál a középkori Magyar Királyságban.

Néha nem csak az határoz meg minket, hogy milyenek vagyunk, hanem hogy honnan jöttünk, hogy és hol nevelkedtünk, kik az őseink. Maia és Ally történetét már megismerhettük, eljutottunk Rioba és Norvégiába, A hét nővér sorozat 3. része, az Árnyéknővér pedig Csillg történetét mutatja be nekünk, miközben látogatást tehetünk az 1900-as évekbeli Angliában is.

Astrope ​D'Apliese, azaz Csillag épp válaszúthoz ér, amikor a nevelőapja haláláról értesül. A nővéreivel a Genfi-tó partján magasodó, gyermekkori otthonukba gyűlnek össze, hogy megemlékezzenek szeretett apjukról, és meghallgassák a végrendeletét. A különc milliárdos, Pa Salt mindnyájuknak egy különleges tárgyat meg egy levelet hagyott örökül, és ennek segítségével, ha a lányok úgy döntenek, közelebb kerülhetnek a valódi gyökereikhez.
Csillag azonban habozik ezt megtenni, mert fél kilépni abból a szoros és biztonságot nyújtó kötelékből, amely a testvéréhez, CeCéhez fűzi. Végül mégis úgy dönt, hogy az első nyomon elindul, az útja pedig egy könyvritkaságokat árusító boltba vezeti, ahol a különc tulajdonos figyelmét rögvest felkelti a lány és a története. És innentől kezdve nem lesz Csillag számára megállás: egy nem mindennapi nő múltjának nyomába eredve maga is felfedezőútra indul az angliai tóvidék csodálatos tájain, Beatrix Potter meséinek helyszínén, és még csak nem is sejtheti, mi vár majd rá. Megdöbbentő titkokkal, nem mindennapi sorsokkal és meglepő fordulatokkal szembesül a kutatása során, és amellett, hogy önmagát is mindjobban megismeri, talán még az igaz szerelem is rátalál.

Lucinda Riley új sorozatának harmadik kötetében egy évtizedeken és Európán átívelő nyomozás történetét meséli el. A letehetetlen családregény főszereplője nemcsak a származásának kérdésére találja meg a választ, hanem azzal is szembesül, hogy ha a saját kezébe akarja venni a sorsát, azért tennie kell, és hogy ez az út a boldogság ígérete mellett sok áldozatot is követel.

Sissi, azaz Wittelsbach Erzsébet Ausztria császárnéja, Magyarország és Csehország királynéja, Ferenc József felesége mind a mai napig olyan csodálat tárgya, hogy filmek és könyvek elevenítik meg és támasztják fel az utókor kedvéért. Példának okáért az 50-es évekbeli német-osztrák, három részes Sissi filmet egészen biztosan sokan ismerik, de 2009-ben német-osztrák-olasz tévéfilmsorozat, 2004-ben pedig francia tévéfilm is készült belőle. Utóbbiban nem is csak a fiatalkorába nyerhetünk bepillantást, hanem az 1898-ban bekövetkező halálánál is szemtanúk lehetünk, csakúgy, mint a magyar gyökerekkel büszkélkedhető Allison Pataki kétkötetes Sissi könyvének esetében. Míg ugyanis az első részében, Az ifjú császárnéban a jól ismert vadóc, élettel teli, hebrencs, de nagyszerű fiatal lányt/nőt ismerhetjük meg, addig a második kötetben, A birodalom úrnőjében már a középkorú és idősödő Sissi néz vissza ránk a lapokról.

R. Kelényi Angelika, akinek legutóbb a Szulejmán és a magyar udvarhölgy sorozata került a középpontba, nem rég újabb vizekre evezett az Ártatlan sorozatával. Ennek első részéről (amely A grófnő árnyékában címet viseli), s amely Báthory Erzsébet udvarában játszódik, már beszéltem korábban nektek, kis csúszással pedig ezúttal második része, a Bűnös örömök városa került a kezembe. Ezúttal az 1600-as évekbeli Velencébe kirándulhatunk, azaz gondolázhatunk el, és miközben egy gyilkossági nyomozásba kezdünk magyar leánykánkkal, Flórával és az idegesítő, de annál jóképűbb Marianival, szerelmes gondolatokkal fűtve evezünk át az álarcos karneválok izgalmától nyüzsgő városon.

"Nem tudod megváltoztatni, ami történt, nem tudod megváltoztatni azt, amit tettél, vagy amit tettek veled. De eldöntheted azt, hogyan élsz most."

Edith Eva Egert (a magyar származású, II. világháborús túlélőt, ma klinikai pszichológust) először az On The Spot új évadjának egyik részében láttam, és amikor konstatáltam, hogy a memoárja A döntés címmel kapható már a magyar könyvpiacon is, úgy gondoltam - bár nem kifejezetten szoktam ebben a témakörben olvasni -, ez egy olyan könyv, amely által az olvasója csak több lehet. Szóval így vetettem bele magam az olvasásába.

Magyar képes krónika, amely már a külföldi könyvpiacon is felcsillanni látszik. A Királyok és keresztek akár képregénynek is titulálható keményborítós, rajzait tekintve igazi műremek, amelynek alaptörténete egészen Imre herceg korába nyúlik vissza.

Végre elérkezett az idő, hogy az Anjouk 4. részéről is beszéljek nektek, ami kicsit váratott magára, mert mindenképp úgy szerettem volna nekiállni, amikor nem hajt a tatár, hiszen az Anjouk sorozat már a Non nobis Domine óta a kedvenc (történelmi) könyvsorozatom. A 15 kötetesre tervezett sorozat egyébként trilógiánként külön is értelmezhető lesz, úgyhogy extra érdekesség volt most az olvasóknak belevetniük magukat ebbe a 4. részbe, ami tehát egy új trilógia kezdete is, új főszereplőkkel.

Ajánlom figyelmetekbe a videó megnézését is, hiszen mint mindig, most is extra dolgokkal tettem érdekessé, például egy-egy ideillő részlet bevágásával a Daliás idők rajzfilmből, vagy egy Bíró Szabolccsal készett interjúból:

Kelen Károly által nemrég megjelent az Egy birodalom ébredése című dokumentumregény, amely elsősorban Emich Gusztávról, az Athenaeum vállalatcsoport alapítójáról szól.

Hogy a könyvből s ezáltal a korszak egyik neves lapjából, a Vasárnapi Újságból idézzek:
"…Emich nevével sok jeles irodalmi vállalat van összefűzve, ő volt Petőfi összes költeményeinek kiadója, számos napilap és folyóirat alapítója vagy kiadótulajdonosa. A nyomdászat terén is sok érdeme van; terjedelmes üzlete, kitűnőleg fölszerelt nyomdája valódi haladást jelölnek e téren…"

Vajon milyen lehetett Afrika az 1700-as években? Hogy éltek az ottani emberek, milyen lehetett, hogyan éreztek, hogyan gondolkodtak? És aztán, amikor odamentek a brit gyarmatosítók? Amikor háborút háború követett, és az afrikaiakat elhurcolták Amerikába? Amikor rabszolgaként adták-vették és dolgoztatták őket a földeken, Amerikában? Ahol már emberszámba se vették őket? Észak és Dél háborúja, azaz az Amerikai polgárháború? Aztán, amikor bebörtönözték a négereket semmiségekért, majd a szénbányákban töltötték életük szinte egészét. A megkülönböztetés, a rasszizmus, az alárendeltség, s az afrikai föld beléjük született hiánya, ahol nem volt különbség a bőrszínben. Milyen lehetett? Yaa Gyasi ghánai születésű amerikai írónő regénye, a Hazatérés többek között megnyerte a PEN Hemingway-díját, a legjobb első könyvnek járó John Leonard-díjat, és egyebek mellett a New York Times, a Washington post és a Time magazin is az év legfigyelemreméltóbb regényei közé sorolta.

Viola Judit Sasok a viharban című könyvének második része, a Sűrűsödnek a fellegek a napokban került a könyvespolcokra. "Az utolsó Árpád-házi királyok végnapjainak idejében játszódó történelmi regény a réges-régi hatalmi játszmák izgalmas felelevenítése." - írja az első rész fülszövege, amelyben leginkább a három Aba fiú, Finta, Péter és Amadé életének alakulását, jobban mondva felcseperedésüket követhetjük végig. A második részben már IV. László uralkodása alatt a három testvér már kész férfivá érik, az országot pedig nem csak kívülről érik támadások, de belülről is fenyegetik a viszálykodások.

Viktória brit királynő 63 évig és 7 hónapig tartó királysága miatt az ükunokája, II. Erzsébet mögött a második leghosszabb ideig uralkodó brit-angol koronás fője volt, és ott szerepel minden idők leghosszabb ideig trónon lévő uralkodói között. Róla nevezték el az angol 19. századot viktoriánus kornak, amelyet az angol történészek az Egyesült Királyság fénykorának tekintenek. Ez volt az ipari, kulturális, politikai, tudományos és katonai változások kora az Egyesült Királyságban, amelyet a Brit Birodalom további terjeszkedése fémjelzett. - írja a Wikipédia.

Az indiai Abdul Karim "pincérként" kezdte szolgálatát Viktória királynő udvarában, de nem sokra rá már a királynő "munshijaként" azaz oktatójaként, tanáraként (avagy titkárként) vált híressé/hírhedté, aki hindu-urdu nyelvre tanította őt. Az öreg királynő, aki férje, Albert herceg halála óta magányba burkolózva élt, és gyerekeivel sem találta meg a közös hangot, hamar szimpatizálni kezdett az akkor mindössze huszonhárom éves Abdullal, mindezt azonban az udvar közel sem nézte jó szemmel. Viktória királynő és Abdul történetét dolgozza fel kissé dokumentarista és tényszerű jelleggel az ugyanezen címet viselő regény Shrabani Basu tollából.

Fábián Jankára először tavaly akadtam rá Az utolsó boszorkány lánya című könyv kapcsán, amely annyira elnyerte a tetszésemet, hogy egyből megjegyeztem magamnak az írónőt, sőt, bánkódtam is miatta (illetve a mai napig bánkódom), amiért nem figyeltem fel rá már évekkel korábban. Így került hozzám az új kiadású kötete, Az angyalos ház és más történetek, azaz egy olyan mix, amely tartalmazza Az angyalos ház regényt és még két, kisebb szösszenetet is, amely azonban szoros összefüggésben áll a fő történettel. Ezúttal egyébként az 1910-es évek Budapestjébe kalandozhatunk el egy közel 100 éves néni visszaemlékezésein keresztül.

Buda ​egyik csendes utcájában áll egy omladozó ház. A homlokzati nagy erkély két oldalán egy-egy szépséges angyal magasodik, kezükben leeresztett pallos – mintha csak a házat vigyáznák mindenfajta veszedelemtől. Bizony, van is mitől óvni-védeni, mert le akarják bontani, hogy szállodát építsenek a helyére. A lakók azonban mozgalmat indítanak a patinás épület megmentésére, vezetőjüket, Zsuzsát pedig szoros szálak és emlékek fűzik a házhoz: annak idején, egyetemista korában rendszeresen látogatta ott a csaknem százéves Hilda nénit, aki elmesélte neki az életét. 
Paál Hildának szavai életre keltik az 1910-es éveket, amikor az angyalos ház a fénykorát élte. Hilda, Klári, Manci és Lina, a négy barátnő együtt élik át a századelőn a felnőtté válás, és persze a szerelem, valamint az elkerülhetetlen csalódások édes-fájdalmas élményeit. Az angyalos ház azonban titkokat is rejt: az egyik emeleti lakásba rejtélyes új lakó költözik, és esténként különös vendégek fordulnak meg nála. A lányokat furdalja a kíváncsiság, és amikor nyomozni kezdenek, akaratukon kívül még a kor politikai cselszövéseibe is belekeverednek. 
A ház története ezzel nem ér véget, tovább folytatódik-bonyolódik a kötet végére beillesztett két novellában. A Karácsony a ligetben egy félszeg, édes-bús, tragédiába torkolló szerelmet idéz, a Rozmaring pedig a némafilm korának Amerikájába, a Broadway színpadjaira és a New York-i filmstúdiókba vezeti a regény egyik szereplőjét és az olvasót.

Értékelés:

A történet voltaképpen 3 idősíkon játszódik: egyrészt nagyjából napjainkban, amikor is Zsuzsa, a kétgyermekes tanítónő harcol az angyalos ház megmentéséért, másrészt a ’90-es években, amikor Zsuzsa még fiatalon megismerkedik Hilda nénivel, aki 99 éves, és nagyon szeretné valakinek elmesélni életének egy részét, végül pedig az 1910-es években, amikor is a fiatal Hilda, húga és barátnői látszólag gondtalanul élik a korabeli tizenéves lányok életét.

Első nekiindulásra egy amolyan klasszikus irodalomra hajazó történetnek indul (lásd, pl. Jane Eyre), ami tőlem mondjuk, inkább bók mintsem elmarasztalás természetesen, de aztán többet is mutat az ábrándozásnál, szerelemnél, visszaemlékezéseknél és botlásoknál. Ahogy a fülszövegből is kiderül, egy kis politika is beszivárog a történetbe és igencsak meghatározóvá válik a vége felé, de számomra nagyon-nagyon kedves volt az a nosztalgikus indító hangulat is.

Kifejezetten élveztem az akkori Budapestről olvasni, amikor is már megjelent a mozi (akkoriban „mozgónak” nevezték), még ha csak ún. „némafilm” verzióban is, amikor élőzenével kísérték a filmvetítést, s amikor még voltak fiákerek, de már megjelentek az első automobilok is. Egy békés korszak vége, még cseppnyivel a világháborúk előtt. A lányok még éppen hogy szoknyákat és fűzőket viseltek, nem volt szavazati joguk vagy beleszólásuk a politikába, de már érezhető volt a változás szele és a különféle technikai vívmányok térnyerése.

Pont egy olyan korszak, amiről nagyon szívesen olvasok – ámbár egyébként is imádom a történelmi köteteket -, így pillanatok alatt megszerettem a könyvet és szereplőinket. Izgalmas, teli fordulatokkal, amelyből csak úgy árad a fiatalság, vadság és a tapasztalt bölcsesség – egyszerre. Hiszen az a 99 éves néni, aki egyben az a szeleburdi süldő lány egy olyan töltetet adnak a könyvnek, amit lehetetlen megunni.

Nekem mindig olyan érzés Fábián Janka könyveit olvasni, mintha egy nagyon-nagyon idős, bölcs és tapasztalt „néne” írta volna őket, mert egyszerűen ilyen az egész kisugárzása a könyveinek, és mindig meglepődöm, amikor újra és újra rácsodálkozom az írónő ehhez képest fiatalságára.

Érdekesség egyébként, hogy nem lehet olyan hamar átrágni magunkat a könyvön, no, nem azért, mintha bármi negatívumot is tudnék róla mondani, hanem mert olyan szépirodalmi minőség, amit talán nem lehet 1-2 nap alatt letudni. Minden esetre fantasztikus érzés volt napról-napra belecsöppenni ebbe a megunhatatlan korba. Nagyon szívesen olvasnék még pedig Hilda néni életéből más merítéseket.

A két plusz történet a végén egyébként egy-egy mellékszereplő életébe való bepillantás, ami szintén nagyon érdekes volt, és adott egy kis pluszt az alaptörténethez.

De azért örültem volna, ha olvashatok az első és második világháborúról is Hilda szemszögéből persze.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 7. Number One
Karakterek: Imádtam Hildát! Annyira szerethető, sebezhető, de közben pedig nagyon erős női karakter, aki fantasztikus jellemfejlődésen megy át, ahogy lassan felnőtté válik.
Borító: De jó, megint keménykötés! Szép nagyon egyébként.
Kinek ajánlom: A romantikus, történelmi kötetek kedvelőinek és a Fábián Janka rajongóknak!
+ pont: A korválasztásért és a karakterek kidolgozottságáért.
- pont: Bárcsak még plusz 1-2 könyvben olvashatnék még Hildáról!

Alig pár nap múlva érkezik a mozikba a Csábítás című film. A Nicole Kidman, Colin Farrell, Kirsten Dunst és Elle Fanning főszereplésével készült, Sofia Coppola által rendezett nagyjátékfilm alapjául szolgáló regény egy olyan pszichológiai thriller, amely amellett, hogy érdekes erkölcsi kérdéseket feszeget és vet fel, elgondolkodtatja és elkalandoztatja olvasóit az 1800-as évek Amerikájába.