Ha látlak az éjben, úgy megkívánlak,
mint koldus az otthonát.
Úgy izzítod vérem, szárnyaim fájnak
és ördöggé válok át.

Ha kérdezed, mért nem, most a sötétben
én mindjárt elporladok.
Nem lehet mégsem elveszni a kéjben,
hol vannak a torlaszok?

Csak várj, amíg a véletlen talán
fest egy szebb holnapot - mindig egyedül.
Talán egy másik igazi ránk talál,
be nem vált jóslatok - mindig egyedül.
Ha máglyán is égünk 
ez lesz a miértünk,
izzad az éjszaka.
Ha holnapig élünk,
feladni miértünk
nem hagy majd a kéj szava.

Csak játsszunk, de szépen várj meg a fényben,
a pillanat megmarad.
Nem szeretsz, de én sem, hazudjuk mégsem
csak test ami megragad.

Átkoz ez az önzés, értelme nincsen,
a hullám és láng vagyunk.
Csak három mennydörgés, utána minden
elpusztul és meghalunk.

Csak várj, amíg a véletlen talán
fest egy szebb holnapot - mindig egyedül.
Talán egy másik igazi ránk talál,
be nem vált jóslatok - mindig egyedül.
Ha máglyán is égünk 
ez lesz a miértünk,
izzad az éjszaka.
Ha holnapig élünk,
feladni miértünk
nem hagy majd a kéj szava.

A drót a nyakunkon csapdába csalva
az egyikünk menekül.
A csók az ajkunkon hamvába halva
meg soha nem szentesül.

A bonyolítástól most már hiába
kéred, hogy még óvakodj.
A vágyszorítástól bűnnek hiánya
kevés hogy kijózanodj.

Csak várj, amíg a véletlen talán
fest egy szebb holnapot - mindig egyedül.
Talán egy másik igazi ránk talál,
be nem vált jóslatok - mindig egyedül.
Ha máglyán is égünk 
ez lesz a miértünk,
izzad az éjszaka.
Ha holnapig élünk,
feladni miértünk
nem hagy majd a kéj szava.

Csak a kontroll, ami még áll, ami még él
közöttünk, mint zord fal feszül szét szüntelen.
Vibrál, izzik, éhezik sóváran a kéj,
s a szenvedélyben egyikünk se bűntelen.

Két akarat, két hullám egymásnak feszül
nappal, akár két önzés titkos párbaja.
Kinek a teste és szíve legyen felül,
kérdéseken izzad a néma éjszaka.

Csak a játékod lehetek drága,
és csak egy villámcsapásig.
Ne kockáztass, ne bonyolíts már 
tovább a belémbolondulásig.

Ajkunkon még szárad a szó, hogy nem lehet
szívünk közt semmi, s végül úgyse marad más,
mint két összetört sors közötti lehelet
megfagyva, mint a rettenetes lemondás.

Ha egymás szívének csapdát drótkötélből
állítva ma beletemetkezünk, ajkát
pusztulásba csókolja másikunk a kéjtől,
az egyikünk fel fogja áldozni magát.

Csak a játékom lehetsz te drága,
és csak egy villámcsapásig.
Ne kockáztass, ne bonyolíts már 
tovább a belédbolondulásig.

Nekünk boldogan csak néhány hónap telhet,
aztán szét fog tépni az őrült akarat.
Tiltása miatt édes a csók, de kellhet
több, ha lelkünk a pokolnak bugyrában ragad?

Csak a kontroll maradt a világvégéig.
A lelkiismeret utolsó szava véd.
E szunnyadó szívem nem az örökkéig, 
csak egy villámcsapásig lehet a tiéd.

Bolyongó

Esik a hó a szívemben a bánat
Nézem a levéltől megözvegyült fákat
Nézem odafent a mesés
Erdő feletti csillagos eget
Ebbe a bús világba
Lehozni nem éri meg.

Csak súgom még, nekem ez nem elég
Az érzés töltse el szívünk közepét
Arcodat láthassam ha nehéz az este
Költözzön béke lelkembe.

Esik a hó a szívemben a bánat
Nézem a vízben a tükörképem fáradt
Nézem a saját tűnő lábnyomom
Isten keze hűsít
A forró homlokon

Esik a hó a szívemben a bánat
Nézem becsukott szememmel bölcs Atyámat
Nézem legbelül talán ő
Küld egy régóta áhított jelet
Ebbe a bús világba
Születni hogy is lehet.

Hát kérlek még nekem ez nem elég
A kétség tépi szét szívem közepét
Hangodat hallhassam ha nehéz az este
Lelkem lelkedet kereste.

Esik a hó a szívemben a bánat
Nézem ha lenéz vajon mit is láthat
Nézem ezt a megfeszült torz világot
Engedi már talán
Kihunyni a lángot.

Esik a hó szívemben a bánat
Nézem szomjas gyertyaláng ó hogy fájhat
Nézem sötét ködön át az
Erdő feletti csillagos eget
Lelkünk majd talán egy kis
Bolyongó bolygó lehet.

Sajnálom hogy nekem ez nem elég
Világítsd nekem az erdő közepét
Hitemet láthassam ha leszáll az este
Szívtől gyötört testembe.

Zenei aláfestés:

Odvas, vén matuzsálem.
Szúette, zord, könyörtelen.
Menthetetlen műszíve
vas-hideg és gyönyörtelen.

Rohad az alma, termés,
rohad a föld, virág, gyökér.
Rohad a rendszer, kevés
diák nyakán nincsen kötél.

Szakad az ideg, feszül
az érzelem könnye most is.
Szakad a szívünk, mindjárt
szakad a jövő könyve is.

Mint alma magházában
tudod, a négerbarna mag,
úgy ül szívünkben némán
a rejtett, bűntelen harag.

Kimondják ránk "Gyerekek,
könyörgöm, akasszuk fel!"
A lelkesedés halott.
A tanítást halasszuk el.

A szorgalmat és szívet
úgy leölik mint a vadat.
A kő-matuzsálemnek
a lelkünk kartoték-adat.

Saját magát irtja ki
Ma minden kőkor-oktató.
Én nem leszek már csak egy
lázadt töltőtoll-koptató.

Zokogó almák könnye
burjánzva elterjedt fekély.
S hogy mindjárt véget ér,
mondom én is: sekély e kéj.

Legyek én tisztességes?
Ó... Kiterítenek úgyis.
Majd újracsomagolják
a megromlott diák-húst is.

Eszméink közt mint majom,
vicsorgunk és ugrándozunk
a rácsok közt le és föl.
Emberséget? Feláldozunk.

Ha pokolba tiporjuk
mind, aki még tanítana,
ki viszi fogában tartva
a tudást a túlsó partra?

Jó szót ki lehel holnap
az újszülött világra?
Létünk, ha végleg lemerült,
ki vigyáz a szivárványra?

Kőfalak közt ki marad
Ember, ki marad itt még?
Bár mondhatnám a fának
hogy most legyen, elég... elég!

Lebbenő szellő szeli
a tüdőm teli,
ó, szmog-avarillattal.

Sötét űr forog, kavarog
valahol a lelkem helyetti
zúgás sűrűjében.
Elszaladt világ, kanyarog,
várom, hogy elmém elfelejti
mozzanatlanságom.

Bennem elbújt a tél,
beleragadtam veled.
Szoborrá kötöttél.
Hiába adtam neked.
A nyúlványos jelen
marasztaló mocsarába
fulladunk.
Mint halhatatlan óriások...
utánunk semmi nyomot
nem hagyunk.

Egy másik jelenben
talán már lepecsételtük
az apró lábnyomú jövőt.
Egy másik jelenben
talán már elfecséreltük
az egész élethez kötőt.

Tövisekkel bánt már a fészek.
Nem tudod, titkon mit is érzek:
Feketét, vöröset, szikrázó sárgát.
A nő lassú megbolondulását.

Kakukkfióka vagyok, s talán
egyáltalán nem illek
a tökéletes világodba.
Képzeleted egyik falán
Olyanféle nő lehet, aki
belesimul a virágokba.

Amíg szobromon köszörülsz,
alakítanád arcom, formára, Neked,
nem látod, hogy nem könyörülsz
az időnek, a homokóra megreped
a tétlenséged alatt.

Érzed-e, hogy az én szobor
szívem nem tömör már többé?
A homokórával komor,
apró szilánkokra pattan.
Ez sérti meg a kezedet.
S neked fáj, bennem a katlan
elkerüli figyelmedet.

Én nem vagyok óriás.
A jelen el fog pusztítani.
Engem hamarabb felemészt, téged
napról napra fog egy pici falattal
megkurtítani.
Talán észre sem veszed.

Én nem vagyok óriás.
Én más vagyok. Egy látogató
más madarak életében.
Öntudatot, fényt, lángot adó
Prométheusz...
Elfelednek lényegében
ha betettem magam után az ajtót.

A tüzet nem tudod kordában
tartani és a zsebedbe rejteni.
Melegedtél pedig korábban
tüzemnél és próbáltál megfejteni.
Ez miért nem elég neked?

Néha egészen úgy érzem, engem
kivetett magából a jövő.
Nem látom benne a helyem.
Magamért nem szeret senki engem.
Igazán nem kellek senkinek.
Át is adhatnám a helyem.
Miért vagyok ennyire önző...

Talán olyan vagyok, mint egy érzés.
Be- s kilépek mások életéből
de megtartani lám senki nem akar.
Hiába is bennem annyi kérdés...
Pillanatnyi mosoly vagyok, kékből,
az üres holnap feketébe takar.

Sosem érdemeltem meg a zöldet.
Irigy vagyok a galambokra.
Aki megteremtette a Földet
Sosem gondolt kakukkokra.
Egyedül vagyunk.

A látszatok mögött külön-külön élünk,
mi, akik örökre nem kellenek másnak.
Elménk sárga fala közé zárva félünk.
A mieink boldogság-csontokat ásnak.
Nekünk nem jár.

Erre már korábban is
igazán rájöhettem volna.
Akkor bőröm alá a tehetetlenség
vergődő szárnya nem hatolna.
Néha ezt látod feltörni...
Ezért próbálsz mint szilaj
paripát előbb betörni.

Ha ez sikerül és elvesztem magam...
Nem a virágba simuló lány lennék.
Csak egy tátongó, néma, néma üresség.
Nézd, hogy őszbe derül már a hajam.
Az ürességnek nincsen akarata.

A feszültség amit bennem
néhanapján feltörve látsz és szólsz..
Az a zúgás a fülemben
ahogy az üres hűtő... látsz és szólsz...
A sárgának nincs önálló akarata.

Nem tudom, mik Isten tervei velem.
Talán az életem egy eleve elrendelem
és nincs értelme sóvárognom.
Majd a kispadról nézem, ahogy
nyom nélkül elmúlik felettem az élet.
Velem senki nem akar jövőt építeni.
Legalább eljátszhatnám a boldog jelen-létet.
csak egy kicsit szépíteni...szépíteni.

Keresztülvittelek egy sötét
időszakon a lángjaim fényénél.
Talán ennyire volt szükségetek rám.
Majd világítok másoknak az oltárnál.
Csak egy porszemed vagyok, aki
átgördíti az emberiséget, s a sötét
vörösben megpihensz lényénél.

A vigaszotok vagyok. De szúrom
a szemeteket, ha már nem kellek.
Engem nem tudsz átvinni a túloldalra.
Nem szeretnél...
Ha egyszer is látnál igazán,
talán megijednél... talán szeretnél.

Szétosztogattam és nekem
már nem sok tüzem maradt.
A kis gyufaáruslány lelkem
a magányosság mocsarában ragadt.
Nem tudlak tovább vinni téged.

Ha nem vagyok nektek elég jó,
akkor törjetek össze, mint a gyöngyöt!
Mit gyöngyöt! Ahogy múlik az idő
már csak egy apró...apró göröngyöt.
Ha a gyöngyöt nem akartad, miből 
gondolod, hogy majd a göröngyöt...

Nem vagyok elég - jó.
Nem simulok virágokhoz, lényem
nem a kedvesség álszent álcája.
Arcom nem ártatlanság, fényem
nem az úri világ játszmája.
Nem hajtok fejet, nem tűröm
szótlanul az igaztalant.
Nem törődöm bele, nem űzöm
pozitívval a vigasztalant,
Nem csak a szépet látom, érzem,
Nem csak a világ jó oldalát nézem.

Nem vagyok tökéletes.
Ezer arcával csiszolt meg az élet
és a homokóra apró szemcséje,
és még te is köszörülnél.
Nincs olyan, senki, egy lélek,
akinek talán éppen csak én kellek.
Annyit így senkinek sem érek.

Talán elmúlok hirtelen vagy
lassan szánt fel az élet.
Talán holnapot is ad vagy
egy szál gyufával remélek.
Talán látod a zúgást bennem,
talán érzékeled, hogy félek.
Talán a félelem tebenned
sokkal nagyobb, ha kérek.
Talán eltűnök hirtelen vagy
lassan tör meg az élet.
Talán itt felejtettem magam
és hálni jár belém a lélek.
Talán megtalálnak a talánok.
Esetleg a mégek.
Még lehet, hogy, még talán,
még jövőre, lennél-e, kérlek.

Nem értem a felnőtteket,
A szavakat úgy tekerik,
Beszélik a befőtteket,
A fogalmakat keverik.

Apa felhúzza az órát,
Én nem tudom, miért morcos,
Két errel írják az orrát,
Azt mondja, hogy elektromos.

Mindig oltsam le a villanyt,
Meg valami pilácsot is, 
Anya mérgesen rám pillant,
Ha kérdem: a virgácsot is?

Hova rakjak fel egy zenét?
Én ezt komolyan nem értem,
"Hova tette mondd, az eszét?"
Kérdik egymástól, ha kérdem.

Máskor meg, hogy tekerjem fel,
De micsodát, miért, hova?
Hogy a hangerőt vegyem fel?
"A gyerek megint tétova."

A tévében is vetítenek,
Én ezt már régóta tudom,
Nagyon idegesítenek,
Hogy hazudnak, meg is unom.

Reggelre lefőtt a kávé,
Izzadni én is szoktam ám,
Főleg a suliban kábé
A nyolcadik nagy kör után.

A nagyinál van egy lóca,
Meg csomó s betűs dolog,
Spájz, sparhelt, sufni, sut, stóla,
Nyelve tündenyelven forog.

"Anyu, a húst még kirántod?"
Miért nem hívja ki csendesen?
Az nem az én hibám, látod,
Hogy nem beszélnek rendesen.

Itt állok a hadilábon,
Gazdival az áll a bálon.  
Át a kupakbarikádon. 
Vallatás a Galibákon. 

Ott a bünti láthatáron:
Eladnak a Hortobágyon. 
Velem aztán ne cicázzon!
Maximum a Bahamákon!

Kec-meg nincsen, ahogy látom. 
Sündörgök, és megbocsátom. 
“Cicc-mic, nyuszulyka virágom!”
Baj már sehol hét határon.

Irgum-burgum málibe,
Kuszkusz, bulgur tál ide?
Egyiket se szeretem,
Nagy a tésztaszerelem. 

Kicsi tejbe csipetke,
Nem kell bele csiperke!
Csak kicsi só, csipetnyi,
Tudod-e, mit hagytunk ki?

Vanília cukor, nyamm!
Máris folyik a nyálam. 
Nagyi tejcsilevese,
Édes emlékcsemege.

Megsúgom most neked halkan,
Csiklandós a cica-talpam. 
Fülem is nagy, csak, hogy halljam,
“Ejnye, ez a cica hajlam!”

Elloptam a hímes tojást,
Az ebédet, három fogást,
Hajgumit, kupakot, postást,
Elloptam a hímes tojást. 

Mit nekem a cica kosztok!
Én ma mindent is kifosztok!
“Sicc, ti cirmos cica combok!”
Már a zsákmányon kucorgok. 

A helyemet sosem lelem,
A hisztit már ki is verem. 
A porszívót nem kedvelem,
De ha alszik, majd megverem!

Jöjjön csak a közelembe
A szusszos víz meg a zsemle!
Nem termettem félelemre,
Inkább burzsuj kényelemre.

Tappancsomon sok a karom,
És hogyha én úgy akarom,
Meresztem a cicafarom,
Egész nap fülem vakarom.

A farkas vára

Reménytelen sötét kúszik, didereg

harcosok csontjába a félelem mered.

Ostrom alatt Deres büszke, farkas vára,

Ölni kész, ölni jön a halott Éj Királya.

A remény rég megfagyott, eltemettetett,

Milyen mélyre ástátok a halott-vermeket?

Két sárkányszív bástya őrzi bátran még

tüzes lepellel végső leheletét.

Halálba indult mind, ki holt, ki él,

Végső megnyugvást csak egy vak bolond remél.

Vérbe s lángba borul a vár. A halál

mind, a dobbanó szívben majd otthonra talál.

A fények kihunynak, barátok elesnek,

Van-e még sárkánya, farkasa Deresnek?

Jégbe hull lassan félő, az emlékezet,

egyetlen reményünk a lány felé vezet...

Csigaház
(2018.12.20.)

Hogy pörög, forog a világ,
telik-múlik, lendül, árad,
míg én mozdulatlan, rezzenetlen,
és a világ köröttem megfárad.

Megfárad a terhet tartó kéz,
a sziklaerős álca, a hit, a terv,
a lélek, de még a gondolat
szirma is dermed, csak egy szerv

A szív, s hát hol vagyok én
ebben, kinek a szirma tenyerén
becézve, féltve, áldva óvva,
de csak dermedten ernyedek én.

S ha lendül a lépt, hát lépjek?
Céltalan, tervek nélkül élet-e
az élet, számít-e még a bármi,
a gondolat, szirmot tépek-e

Vagy bontok, szárnyat, újra
kicsi csigaház a szívem bújva
rezzen, zizeg, a némaság zúgja-búgja
merre van a világomnak útja?

Takarónk alatt

Zúg, búg, zsong az élet lankadatlan 
Dobban, izzik, érint, halhatatlan 
Szíved csücskében kuckózik szívem, 
Remeg, simogat, nyugszik, liheg. 
Ó, józan eszemet hogy elveszítem, 
Lelked, ha lelkem ágyában rezzen, piheg.

Oly ártatlan, természetes, áldott, 
Mint fuldoklónak az életadó levegő. 
Minden páncélzat valómról lehámlott, 
Meztelen heverő, nevető… lebegő. 
S áldott tenyeredben óvva tartod 
Minden apró létem, s dobbanásomat. 
Magamban hét lakat alá zártam arcod, 
S drága selyem-porcelán valóságodat.

Te vagy a ragyogás a vaksötétben, 
Az értelem a létben, a működésben. 
A gyógyír, a takaró, a szívverésem. 
A menedék, vagy egy Isteni jelenésem. 
Lényegem minden apró rebbenése, vágya 
Apró csókok csendes kuckója, hű hazája.

Hát beléd költözöm, a bőröd alá bújok, 
S egyszerre jár az ész, a szív, a lélek, 
Minden porcikádra egy kis figyelmet fújok, 
Hálát, megértést, szépet, s tebenned élek. 
Mintha percről percre jobban szeretnélek.

Szinte már fáj is, ahogy irántad érzek, 
Kicsi tubicám, szívemnek te kicsi fészek, 
Angyalom, kedvesem, társam, darabkám, részem, 
Napvilágom, holdvilágom, Te kicsi Istenségem. 
Ha van is célom ezen a bűnös világon: 
Hogy becézzelek, öleljelek, vágyjalak, 
A szörnyeiddel harcoljak hát az ágy alatt, 
Óvjalak, féltselek, virágom… Világom.

Ó, éjt nappallá téve csak becéznélek, 
Hallgatnálak, fognám a kezed, epedve néznélek, 
Ha tehetném, örökre a tüdőmbe lélegeznélek. 
Harapnálak, megennélek, beléd olvadnék. 
Ilyen mély érzelem, mégis hol van még?

Néha félek, csak álom vagy, s álom az egész, 
Vagy az érzéseim tüzétől majd megégsz. 
Hordoználak pici szívem zsebében féltve, 
Sose legyél bántva, sose legyél sértve. 
Dédelgetnélek, mint anyját a gyermek, 
Kiáltanám, visszhangozzák a termek…

De csak Neked mondom, csak egy suttogás, 
Édes kis szavak, megnyugvás, kuncogás 
Tavaszi holdvilágnál a takarónk alatt. 
Libabőr, illat, öröm, sóhaj, leomlott falak. 
Két félénk kis tubica, két összeforrt ajak.

Hogy lehet? 
(2018.02.28)

könnyű, ha a szív még nem roppan össze 
de élsz-e, vágysz-e, félsz-e, törsz-e 
össze darabokra, padlóra hullva 
mennybe szállva, várva, kőszoborként 
mennyországba, tűzbe fúlva, 
adva-kapva, szívdonorként 
megríkatva. Vigasztalva. 
Lelkestől is élve-halva. 
Tengni a létet, fájva, szánva, 
néma kőkoporsóba zárva 
mégis hogy lehet? 
Mégis hogy lehet?

Csupa szív

(2018.02.26.)

Széttépődöm belül, apró cafatokra
marcangol a szörnyeteg,
a megkövült tehetetlenség
burjánzik, őröl, förgeteg
terül, derű borul, törékeny darabokra
lassan hullik mindenségem lábad elé.
Ha cselekszem, ha nem, lehetetlenség
kikerülni ártatlan bűvkörödből.
Ha tudnád, hogy fog még szívem sajdulni belé,
talán könyörülnél rajtam, s hűn törődő
lelked lassan énkörém szárnyat bontana.
Talán csak áltatom magam és félek,
ha hagynám, irántad minden érzésem
lassú méregként porhüvellyé rontana.
Figyelmed nélkül tán most annyit sem érek,
mint néma lehelet a fagyos téli éjben,
s ha lenne is még feléd ezernyi kérdésem,
csak csupa szívbe fagyva állok, várok,
Isten szemébe nézek a fájón kéklő égben,
Magamon búsulok, zárkózom, fájok, szánok.
Kicsi repedés indul, terjed bennem szerteszét,
csendben tűröm kicsi szívem halálának halk neszét.

Lépésről lépésre.

(2018. 02. 22.)

Lépésről lépésre
ahogy a csillag megy az égen.
rókához a kis herceg,
szelídítve, szépen,
át a mindenségen.

egy pillantás, egy mosoly,
egy kósza érintés.
hiába a félelem és intés,
hálót szövöget a szívem
ellened, te szerény, te félénk,
Te komoly.
Te kedves lélek,
hívlak,
hogy szívemben honolj.

Nem tudom, mit látsz, mit érzel.
én már nem játszom.
látsz is engem vagy csak nézel?
szemedben mégis minek látszom?
akarsz-e látni mindig újra?
gondolsz-e rám, vársz-e, félsz-e?
rá akasz-e lépni a sárga útra?
énrám kicsi szíved vajon kész-e?

Tetszem vajon
vagy csak egy kósza idegen vagyok
a rengő talajon?
vagy nem mersz szólni, vársz, félsz,
férfi létedre hős csodát remélsz?
Hát, én szóltam.
Most szedd össze magad!
a pillanat csúszik, a szótlan
csend az örökkébe nem ragad.
Nézz, érints, szólj, cselekedj!
a tüskétől hiába félsz.
és bár nem egy tündérmesében élsz,
a magányos valóságban nem kell, megrekedj.

szóval várok. nézlek.
az égboltkék szemed, ha rám tekint.
a huncut félmosolyt, ha rám vetül.
nézem a drága kedvességedet.
a pecsétgyűrűt és a kedves két kezet.
nézem az eszet, a lelket, az emberségedet.
hosszú pillád árnya, ha rám vetül,
a mindenségedet.

A női szív

(2017. 12. 16.)

Még nem ismerlek igazán
de tudom, hogy kék a szemed, a hajad pedig őszül.
Még nem ismerlek igazán,
de hiszem, hogy benned az én és bennem a te kiegészül.

Még nem tudom, hogyan lesz tovább,
a labda mindig a férfinál, a nő csak választ.
Még nem tudom, mi a kérdés, késő-e még vagy túl korán,
de csak te keresheted nálam a választ.

Én, büszke nő csak várhatok, s várok is,
te félénk vagy nemtörődöm, nem tudom...
Bennem a vágyat még keresed vagy már látod is,
Akarsz-e már vagy még vacilálsz, még nem tudom.

Játszol-e még vagy csak tenni nem mersz,
a szavak dúskálta hetek jelentenek-e bármit.
Csak némán kérdezlek, hogy végül mit felelsz,
az a millió közös számít-e neked akármit.

Már megint csapdába esek, félek.
Legalább a büszkeségem megtartom magamnak.
Így is megtépázták már a fiatal évek,
Jó lenne, ha úgy akarnál, ahogy én akarlak.

Hogy mi lesz ebből, azt hiszem, rajtad áll.
Én döntöttem, mást tenni nem tudok.
A női szív tiszta, büszke és egyenes a váll,
Némán szorítja csak belül a szerelem-hurok.

Ha csalódás éri, feláll, kihúzza magát, bólint.
Remélem, én is így állok majd fel,
a kopár földről, ha mélyen szívbekólint:
megint kevés voltam... mégse adjam fel.

Nem számít, hogy mi volt, 
nem számít, hogy mi lesz. 
Ha nyomodban bánat is honolt, 
ha nincs is akit már szeretsz, 
ha fáj is még talán egy kicsit 
a panaszból elég, figyelj, csitt! 
Lásd meg, hogy boldog is lehetsz, 
csak egy döntés, hogy most nevetsz 
vagy sírsz, igazán élő vagy félig holt 
lélekként a testedben vacogsz, 
elpocsékolod-e vagy küzdeni fogsz.

Minden nap egy új remény, élet 
amelyet eldobsz magadtól, kérlek 
miért nem látod meg a boldogságot? 
Azt a sok apró, kedves bolondságot 
a napsütésben, az esőben, szélben 
a mosolyt a nap aranyló szemében, 
a kedvességet egy helyes idegenében. 
Csak nézd, nem a jó dolgokat látod, 
a boldogságot nem másokban találod, 
csak nézd, élvezd a napot, nyár van, 
élvezd az esőt a válladon, hallgasd 
a cseppek simogatnak, és a sárban 
nézd a kedves tükörképed, szaggasd 
le róla a magad okozta fájdalmat. 
Önkezed okozza a legnagyobb ártalmat.

Miért félsz, mitől? Valld be már, 
az egyedüllét miatt aggódni kár. 
Mért pocsékolod a napot, miért jó 
szenvedni, ártani, fájni, kiló só 
a sebedre nem a legjobb gyógyír, 
de ha már itt vagyok, megsúgom neked, 
nehéz lesz, de az az igazán jó hír, 
Mélyen csak aki akarja, az reked. 
Tudom, mit mondok, mert átéltem én is, 
kínzó, főleg, ha egy kicsit félsz is, 
csak ébredj úgy reggel, mondjad magadnak: 
Ma szép napom lesz! Ígérd az agyadnak. 
Mondd a tükörnek: Szeretlek téged, 
és mindig itt leszek, segítek, ha kéred.

Tegyél magadért! Holnap indul egy új nap, 
egy új élet, új esély az őszintébb mosolynak. 
Válaszd meg, merre mész, a döntés a tiéd, 
Te vagy az, aki téged vigyáz és aki véd.

Csak pörögsz körbe-körbe, napról-napra, 
hajszolod, s álomba kergeted magad. 
Visszanézel, majd előre, rettenve, mintha 
drogosként keresnéd, hol a szeretetadag. 

Csak bolyongsz, tévelyegsz, néha sírnál 
csak elbújva a puha takaród alatt. 
Labirintus az egész, néha láttad, néha 
a kiút csak egy csalfa délibáb maradt. 

Rázod a ketrecet, mint egy veszett majom, 
néha szíved mégis a fogság felé húz. 
Hiába mosnád megint a patakban tisztára, 
Örökké véres marad az egyszer-fehér blúz. 
… 
Hogy az én vérem, vagy a tiéd-e, ugyan 
utólag mondd csak, ki tudhatná már? 
Vajon melyik úton a saját vesztem, 
és melyiken a boldogság jövője vár? 

Ártani-védeni, titkolni-felelni, 
elengedni vagy megpróbálni szeretni. 
A múltat visszasírni, a jövőt kergetni, 
A szakadék felett emlékezni vagy feledni. 

A fájdalom a szívem mélyére most is 
kegyetlen úrként, dölyfösen hatol. 
Ne hidd, hogy nekem nem fáj, a saját 
szívem állandóan egy érzéssel zsarol. 

Ne hidd, hogy nekem nem fáj, hisz 
kétségek gyötörnek, nyúznak, tépnek. 
Próbálnám a vércseppet lemosni, de csak 
ártok vele a közösen festett képnek. 
… 
Csak pörögsz körbe-körbe, napról-napra, 
hajszolod, s álomba kergeted magad. 
Visszanézel, majd előre, rettenve, mintha 
drogosként keresnéd, hol a szeretetadag.

(2017.06.12.)

Mire volt mindez, ha semmi értelme,

Kettőből egy majd megint két elme,

Mire az egész, ha nincsen majd tovább,

Az ismerős test már egyre mostohább.

Ez az a hely, ami az otthonom

Ehhez a földhöz simul homlokom.

El innen hiába vinnél, nem megyek

Hiába szeretnéd, hogy valaki más legyek.

Ó bajban vagyok, már megint, már megint.

Az eszem óvatosságra int.

Piedesztálra srácok, ne emeljetek,

Kicsi szívem, száz lakat alá elrejtelek.

Nem vagyok tökéletes és nem is lehetek,

Rossz dolgokat nem csak más, én is tehetek.

Csak lógjunk együtt, mondanám neked,

S a probléma, a kérdés a föld alatt reked.

Ne próbálj megkötni, dönteni úgyis én fogok,

Talán megtalálnak majd a kívánt indokok.

Ó bajban vagyok, már megint, már megint.

Az eszem óvatosságra int.

Csak lazán, hidd el, már belefáradtam,

Magamból másoknak olyan sok mindent adtam.

Ne hibáztass, ne vádolj, ha csalódsz is bennem

Tökéletes csak a szemedben lehettem.

Majd egyszer, ha úgy érzem, te leszel

Kitalált srác, majd talán te veszel

Te csensz kicsi szívembe szerelmet,

Az ismeretlen ki tudja, még merre terelhet.

Ó bajban vagyok, már megint, már megint.

Az eszem óvatosságra int.

Porba hullt a gyűrű, mert nem fogadtam el,

Az igaz szerelem hangjai még nem hangzottak el.

Két út között hogyan tovább, magam sem tudom,

Hogy többre vágyom, suttogva, magamnak elárulom.

Hogy nem szeretnek szívből, talán így igaz,

Talán hazugság az egész vagy legalább' majdnem az.

Hogy nagyon akartuk, sokáig töretlen kitartott,

Talán fel kellene adni a szívet tépő harcot.

Hiába húzzuk megfeszülve az üres kis szekeret,

Rángatva, tépve, más irányba soká nem lehet.

Én haladnék megfontolt, pici léptekkel tovább,

De két külön világban az élet mégis mostohább.

Tettek nélkül csak az ablakunk néz egymásra,

A kirakós darabkámnak mondd, hova lett a társa?

Hol a nagy összhang, hol a közös akarat?

Sosem romboltuk le a köztünk lévő falakat.

Hiába szavak, hiába régen elképzelt álmok,

Mélység nélkül még a szerelem is álnok.

A levelet eldobom, hiába, úgysem értheti,

Két világnak két ablaka ha tettre nem készteti.

Porba hull a világ, rózsát hiába nevelek,

Kérdésre őszintén más nyelven hiába felelek.

Szívem vadsága, a róka szóra hiába vár,

Megszelídíteni talán nem fogja soha-soha már.

Éjjel kezdem ezt a versemet 
A Hold egy napot megint eltemet, 
Két év felettem hamar elszelelt, 
Isten sok kérdésre tévesen felelt

Bárcsak mindig tálcán nyújtaná, 
A döntés nem a vállam sújtaná, 
A választ most csak félve kérdezem, 
Jó irányba tart-e még az életem.

Ébren találnak a csillagok, 
Lassan az álmomba elillanok, 
Egy vadregényes tájra tévedek, 
Hadd aludjak ott még áloméveket.

Sárga kövek miért nincsenek, 
Csodákra lelni mondd, hogy hol lehet, 
Már kutattam bokorban, levélben, 
Megtalálom majd egy férfi szemében?

Isten velünk ahogy törődik, 
Az életünk magától szövődik. 
Hová vezet, nem tudhatjuk előbb, 
Csak ha ott állunk a történés előtt.

Hiába jő bú vagy épp derű, 
Az enyém úgy fest, sosem egyszerű, 
Itt állok fényes páncéldíszesen, 
Nincsen fék százszor is széttört szívemen.

Sodródom, csak fogom a szálat, 
Ha tévedek is kettőt vagy százat, 
Talán vár majd egy evezőshajó, 
Ki mondja, hogy csak a sárga kő a jó.

Hajnalban fejezem versemet, 
A Nap egy holdat megint eltemet, 
Sok év felettem hamar elszelelt, 
Isten sok kérdésre most még nem felelt.

Dobban a szív, a vér, a művészben lüktető erő,
Kövess a tűzön át, érj utol, fészkedből bújj elő!
Szaladnék világgá, lobbanva, félve, végig, parázson,
Ne rémisszen hirtelen illanó, tünékeny varázsom.

Boldogság, vadászlak, űzlek a messzeségen át,
Égő ujjakkal pakolom a hunyó lángokra a fát.
Ne sajnálj, ne szeress, változást ne óhajts,
Lobbants vagy olts el, tétlenül ne sóhajts.

Féktelen, szüntelen, akarva, megértésre vágyom,
Végtelen messzeség, délibáb, egyedül az ágyon.
Halandó, céltalan, tovább hogyan, kivel, merre,
Zabolázz, vigyázz, fájni fog, szerelem a sebre.

Százszorszép remény

Százszor széttört százszorszép remény 
Ha szép is az élet néha, gyakran kőkemény. 
Mit ér a szó, az ígéret, a megtartott erény? 
Vérző szív dobog és zuhan a mélybe, ha szerény.

Repedő, piros, fél, otthonra nem talál, 
Szerelemvackába végre bekuckózna már. 
Rázza ketrecét, retteg, a szavak éle fáj, 
Magányos szenvedése kínzó éhhalál.

Tartsd tenyeredben, szánd meg, nézd, 
Fájdalmait ridegséggel tovább ne tetézd. 
Lásd a páncélzat mögött a halandó remegést, 
Magában forgatja zavarában a tőled kapott kést.

Szent akarat vagy csak két kicsi szív, 
Akit a magány ellen a törvény keringőre hív? 
Ki dönti el, egymásnak seb-e vagy gyógyír, 
Két akarat ha összecsap, többet melyik lélek bír?

Kicsi terv, kicsi szív, legnagyobb álmok, 
Bocsásd meg ha néha kicsit fél is, vagy ha álnok. 
Kevés a szó, az ígéret, a meddő imádságok, 
Bizonyítsd, hogy érzéseid nem csak délibábok.

Érzéseid ne mondd, mutasd, s gazdagítsd, ha szegény, 
Óvjad, védd és tápláld, lásd: tünékeny tünemény. 
Százszor foltozott százszorszép remény, 
Tiszteld és vigyázd, mert e kicsi szív: az enyém.

Idegen (2016.07.22.)

Idegen a test, hiába nézem
Idegenül vicsorog a tükörképem.
Idegeden a lábam, hiába lép,
Idegen a szívem, ha törött is, vagy ha ép.
Idegen a lelkem, minden hiába kívánt óhaj,
Idegen az a torkomat perzselő sóhaj.

Idegen a világ, hova jöttem én?
Idegen az arcod, hiába éri fény.
Idegen a gondolat, húsomba vág,
Idegen a jelen, a múlt a bőröm alatt rág.
Idegen az érzelem, hova süllyedt el?
Két akarni vágyás a semmibe zülledt el.

Idegen vagyok saját magamnak.
Idegen gondolatok magukkal ragadnak.
Idegen az akarás, hova lett a jövő?
Idegen, mégsem boldogtalan a szembejövő.
Idegenül állok, már nem kétes csodára várok,
Teljesen tisztán csak Isten előtt állok.

Idegen segítséget csak Istentől ha kérek,
Idegen szemedben bármit is, csak ezért, ha érek.
Idegen egy évem és idegen minden, mi volt előtte,
Idegen a jövőm és idegen minden, mi lesz előre.
Idegen szívem csak a boldogságot keresi,
A kérdésre, hol van, talán csak önmagát feleli.

Idegen álom, hiába remény, hiába-cél.
Idegenné teszel, akár a dühös jég, néma acél.
Idegen lesz a balga kérés, az őszinte szó,
Idegen szolga leszek és belső lázadó.
Idegen kezed többé nem is kell majd fognom,
A boldogsághoz vezető útba egyedül kell fognom.

Idegenül lépdelsz majd erős oldalamon,
Idegenül fogod majd kérni egy szép napon,
Idegenül, hogy számítsak rád, mondjam el, mit érzek,
Idegenül bízva viszont már senkire sem nézek.
Idegenné tettél és meg kellett tanulnom, Érted:
Csak magamra számítsak - ahogy napról-napra tetteiddel kérted.