Egy holttest, hat áldozat és egy sorozatgyilkos, akit csak a Rongybabás gyilkosnak neveznek. De vajon kik az összevarrt áldozat különböző testrészeinek tulajdonosai? És az újabb listán szereplő nevek? Van valami összefüggés közöttük? Daniel Cole lenyűgöző krimijében, a Rongybabában mindenre választ kapunk egy kísérteties, rémisztő, néha gyomorforgató de lenyűgöző eseményláncolat keretében.

Hat ember maradványaiból összevarrt egyetlen holttestet találnak egy londoni lakásban.

Az áldozatot Rongybabának nevezik el. Ki követhette el ezt a borzalmat? Van-e összefüggés a bizarr eset és a pár évvel korábbi gyilkosságsorozat közt, amely miatt William „Wolf” Fawkes nyomozót kényszer-gyógykezelésre ítélték?
William és társa, Emily Baxter őrmester nyomozását levakarhatatlan sajtóhiénák hada követi – a „Rongybabás gyilkos” eközben bestiális listát küld a vérszagra gyűlő újságíróknak: hat ember neve szerepel rajta, és a meggyilkolásuk tervezett időpontja…

Mi kapcsolja össze a hat áldozatot?

Miközben Wolfék versenyt futnak az idővel, a gyilkos valahol a közelben lapul…

Daniel Cole váratlan fordulatokban bővelkedő thrillerét eddig 30 nyelvre fordították le. Ahogy Jo Nesbø vagy Stieg Larsson regényei, a Rongybaba is kitörölhetetlen nyomot hagy az olvasóban. Folytatás 2018-ban!

Értékelés:

Mindig szőrösszívű tudok lenni egy krimi értékelésénél, hiszen nagyon lelomboz, amikor előre kitalálom az eseményeket, vagy, amikor klisés fordulatokkal vagy mondatokkal találkozom. Szerencsére itt egyik sem volt kifejezetten jellemző, ámbár spoilerezés nélkül megpróbálok majd kitérni rá, mi volt az, amit előre láttam azért.

Kezdeném azzal, hogy szerintem ez egy nagyon jól sikerült krimi, ami igazán olvastatja magát és ez az a letehetetlen kategória, ami kórós alváshiányhoz vezet. Annak is örültem, hogy majdnem ötszáz oldalas terjedelme előre megnyugtatott afelől, hogy itt nem lesznek elkapkodva, elhamarkodva a dolgok és a magyarázatok, és bőven lesz ideje kibontakozni a cselekménynek – szerencsére nem is tévedtem. A karakterek is elég jól kidolgozottak, nekem személy szerint a fiatal, zöldfülű Edmunds személyisége, elhivatottsága, zsenialitása tetszett a legjobban, és talán az egész könyvből őt éreztem a leginkább talpraesettnek és hűnek egy krimi könyvhöz. Bármelyik író mintázhatná róla a főszereplőjét, mert szerintem lehengerlő – kár azonban, hogy itt csak amolyan mellékszerepet kapott. Ezzel ellentétben a főszereplő Wolf és Baxter már kicsit hétköznapibb krimi hősök, a szokásos, kissé elcseszett alaptulajdonságokkal. Szó mi szó, Edmunds nagyon feldobta az egész nyomozást és az eszmefuttatásait igazán élveztem és együtt tudtam vele izgulni.

Ami baki volt számomra, az az első szemünk előtt játszódó haláleset (igen, direkt fogalmazok ilyen ködösen), ugyanis szerintem megakadályozható lett volna. Még mielőtt bekövetkezett, pontosan tudtam, hogy hogyan fog történni egy kis logikus következtetéssel, szóval én a nyomozók helyében simán meg tudtam volna akadályozni. A könyv harmadánál már arra is rájöttem, hogy mi köti össze az áldozatokat, de szerintem ezt minden olvasó kitalálhatta az indítékkal együtt, de még így is esélytelen volt megfejteni, hogy ki az igazi gyilkos. Igaz, hogy a háromnegyedénél viszont már kezdtem megsejteni az összefüggést, és az egyik tippem be is vált, de nem volt vészes az előre tudható dolgok mennyisége ettől függetlenül. Nagyon élveztem olvasni, és hát igen, kicsit azért engem is lelombozott a vége, nem azért, mert rosszul lett volna megírva, vagy bármi ilyesmi, hanem a történések illetve a végkifejletet hagyott egy kis keserű ízt a számban. Jobban örültem volna valami más végkimenetelnek és az értékeléseket olvasva ezzel nem vagyok egyedül.

Ennek ellenére én tökéletesen elégedett voltam a könyvvel, és ha minden kriminek legalább ilyen lenne a minősége, akkor nem unnám őket olvasni. Szerencsére semmi klisés mondat egy-egy fejezet végén, mint ahogy az jellemző szokott lenni, semmi „Atyaúristen”, „Nem mondod komolyan?” és erőltetett hüledezés, viszont annál több értékelendő humor! Nem gondoltam volna, hogy ilyen egyszerűen bele lehet csempészni egy sorozatgyilkos utáni nyomozásba a humort és a humoros hangvételt, de az írónak ez is sikerült, és gyakran morbid módon fel is nevettem olvasás közben.

Bátran ajánlom tehát a krimi kedvelőinek, nem hiszem, hogy csalódást okozna bárkinek is, de azért a korosztályi megkötést olyan 16 vagy inkább 18-nak mondanám.

Pontozás:

Egyedi besorolásom:  7. Number ONE (abszolút kedvenc)
Karakterek: 8,5/10 – Edmunds karaktere igazán lenyűgöző, ő vitte a pálmát és igazán megkedveltem zsenialitását, de a többiek labdába se rúgnak mellette.
Borító: 8/10 – Önmagában jó, mégsem keltette fel annyira a figyelmem, mint ahogy azt utólag gondolom, hogy kellett volna.
Kinek ajánlom: A krimi imádóknak! Eléggé kacifántos ahhoz, hogy élvezhető legyen.
+ pont: Mert nagyon izgalmasan van megírva, és alig tudtam letenni, valamint Edmunds karakteréért és elég jól ki volt dolgozva az egész gyilkosságos koncepció is.
- pont: Mert nagyon csalódtam az egyik szereplőben…