Egy érdekes világ, amelyben aszerint oszlik kasztokra a társadalom, hogy ki milyen színt képes meglátni. Merthogy az ún. „univizuális” színeket leszámítva az egész világ monokróm, s mindenki szeme csak egyfajta színre specializálódik (persze, gyengébb mértékben más színeket is láthat). Vannak tehát a Bíborok, Zöldek, Sárgák, Kékek, Vörösek, Szürkék… Hogy mennyire vagy hasznos tagja a társadalomnak, mennyire vagy „erős”, az attól függ, melyik színt látod, és azt is hány százalékban. Jasper Fforde regényében egy különleges disztópikus világba utazhatunk el, jóval a mi időnk után.

A kromatokrácia világában az vagy, amit látsz. A társadalom hierarchiája ugyanis polgárainak korlátozott színlátásán alapszik.

Eddie Russett följebb akar lépni. Amikor azonban apjával Kelet-Kárminba költözik, terve, hogy átlagosnál jobb vöröslátását kihasználja egy előnyös házasságkötés érdekében, egykettőre zátonyra fut. Végzetes hattyúk, alávaló Sárgák és megszeghetetlen szabályok állják útját, rejtélyes halálesetek, valamint két zűrös kapcsolat, egy ráerőltetett bányarémmel és egy lázadó Szürke angyallal. Vajon lesz-e ereje kitörni az agyonszabályozott kasztrendszerből? Nem lesz egyszerű, hiszen a kíváncsisága lépten-nyomon bajba keveri.

A Jane Eyre-eset sikerszerzőjének új regénye sokkal több egy szokványos disztópiánál, mert egyben annak paródiájával is szolgál.

„Az SF és a fantasy mesteri elegye, ami a hangsúlyt a karakterekre helyezi a technovarázslatok helyett. Ráadásul borzasztó vicces is.” 
– Los Angeles Times

„Kihagyhatatlan!” 
– Miami Herald

Értékelés:

Közel 400 oldal áll rendelkezésünkre, hogy ezt a masszív kötetet értelmezzük, hogy leülepedjen, hogy belemerüljünk. És ez még csak a bevezető rész, ahol ugyan legnagyobb sajnálatomra elég sok mindenre nem kapunk magyarázatot, mégis elragad magával a sztori. Ha lassan is, de egészen biztosan kezd előttünk kibontakozni ez a furcsa világ, ahol az erőviszonyokat a színek határozzák meg. Kétségtelen azért persze, hogy kell hozzá türelem, hiszen sok minden elég homályos így első olvasásra, és több dolog is csak a végén kezd el kirajzolódni – és akkor sem teljesen -, mégis van benne potenciál.

Mondhatnám azt is, hogy nagyon egyedi, ami igaz is, habár a társadalom, amely színekre oszlik már megjelent A beavatottban bizonyos szinten, tegyük hozzá, hogy a Monokróm két évvel korábbi, egészen pontosan 2009-es külföldi megjelenésű. Tehát még csak a gyanú sem merülhet fel bennünk, hogy a Monokróm koppintott volna. Persze, csak minimális az átfedés a két regény között, de mindenképp említésre méltó.

Mert hát itt is csoportokra oszlanak az emberek, a színek között megy a harc, fennáll a hierarchikus különbség, a szürkék itt sem érnek túl sokat. Az emberek célja még a házassággal is az, hogy minél „színesebbek” legyenek, hogy minél feljebb mászhassanak a ranglétrán. A komplementer színeknek pedig tilos a házasság.

Ebbe a furcsa világba csöppenünk tehát bele főszereplőnkkel, az alig húsz éves, vöröst igen jó mértékben látó Eddie-vel, aki pár nap alatt annyi mindenen megy keresztül, ami bőven szolgáltat számunkra olvasmányélményt, mert hát igen, mindössze 3-4 napot ölel fel maximum az egész történet. Mondjuk, emiatt számomra sok minden hihetetlennek tűnt, mondhatni, túl gyorsnak, például az emberi kapcsolatok – teszem azt, szerelmi szálak – kialakulása, de ha elvonatkoztatunk az időtől, és nem feltétlenül tudatosítjuk magunkban, hogy ez csak pár nap, akkor ez nem jelent problémát. Ami a szerelmi szálat illeti, egyébként meglepően tetszett, habár nem szeretem keverni a szezont a fazonnal, de valahogy az írónak pont sikerült elkapnia azt az arányt, ami még nem nyomja agyon a sci-fi vonalat egyfajta romantikus ömlengéssé. Ha egy pár szóval kellene jellemeznem a regényt, valószínűleg a groteszk vagy az elvont szavakat használnám.

Egyedüli számomra rendkívül zavaró negatívumként mégis kénytelen vagyok megemlíteni, hogy nem tudtam felülemelkedni a krikett és krokett szavak keverésén (kíváncsi lennék, az eredeti nyelven is bakis-e, vagy a magyar fordító hibázott), illetve néhol az igék sem stimmeltek a személyes névmások vonatkozásában. (Volt, hogy így nem tudtam eldönteni, az adott mondatot ki is mondta, mert ez is hibádzott…) Máskülönben elégedett voltam a nyelvezettel, a megfogalmazással, bár örültem volna, ha kicsit jobban kifejti az írónk, mit is jelent pontosan az apokrif ember vagy a szakadtak, és vajon a 12 extra ember miért is nem lesz automatikusan apokrif, de ezt már csak azok érthetik, akik olvasták már a kötetet…

Ajánlom minden sci-fi vagy disztópia rajongónak, az első részből kiindulva egy minden bizonnyal igen masszív és kidolgozott, ámbár igen rövid idő alatt játszódó történetet tudhatunk majd magunkénak, remélhetőleg utólag mindenre magyarázatot kapva.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: 8/10 – Elég szépen kidolgozottak, igaz, terjedelem bőven adott hozzá.
Borító: 10/10 – Ismét egy olyan remek munka, ahol a magyar borító mérföldekkel felülmúlja külföldi elődjét.
+ pont: Mert gyönyörűségesen kidolgozott a világkép, és annyira egyedi látvány tárul elénk, olyan egyedi szabályokkal, rendszerrel, ami egyből elkápráztatja az olvasóját.
– pont: Mert nem kaptunk még mindenre magyarázatot, de hát végül is ez egy sorozat első része, szóval bőven van még remény. Illetve néhány rész picikét vontatottra sikerült.