Odvas, vén matuzsálem.
Szúette, zord, könyörtelen.
Menthetetlen műszíve
vas-hideg és gyönyörtelen.
Rohad az alma, termés,
rohad a föld, virág, gyökér.
Rohad a rendszer, kevés
diák nyakán nincsen kötél.
Szakad az ideg, feszül
az érzelem könnye most is.
Szakad a szívünk, mindjárt
szakad a jövő könyve is.
Mint alma magházában
tudod, a négerbarna mag,
úgy ül szívünkben némán
a rejtett, bűntelen harag.
Kimondják ránk "Gyerekek,
könyörgöm, akasszuk fel!"
A lelkesedés halott.
A tanítást halasszuk el.
A szorgalmat és szívet
úgy leölik mint a vadat.
A kő-matuzsálemnek
a lelkünk kartoték-adat.
Saját magát irtja ki
Ma minden kőkor-oktató.
Én nem leszek már csak egy
lázadt töltőtoll-koptató.
Zokogó almák könnye
burjánzva elterjedt fekély.
S hogy mindjárt véget ér,
mondom én is: sekély e kéj.
Legyek én tisztességes?
Ó... Kiterítenek úgyis.
Majd újracsomagolják
a megromlott diák-húst is.
Eszméink közt mint majom,
vicsorgunk és ugrándozunk
a rácsok közt le és föl.
Emberséget? Feláldozunk.
Ha pokolba tiporjuk
mind, aki még tanítana,
ki viszi fogában tartva
a tudást a túlsó partra?
Jó szót ki lehel holnap
az újszülött világra?
Létünk, ha végleg lemerült,
ki vigyáz a szivárványra?
Kőfalak közt ki marad
Ember, ki marad itt még?
Bár mondhatnám a fának
hogy most legyen, elég... elég!
