A Harry Potter folytatása már több, mint egy évtizede mozgatja meg az olvasóközönséget, nem véletlen, hogy már eddig is rengeteg fanfiction folytatás született. Arról már beszéltem nektek, hogy ezek közül nekem személyes kedvencem a Nurmengard trilógia, amelyet egy magyar férfi írt és terjedelme sem marad el az elsőtől, most azonban végre valahára a Harry Potter és az Elátkozott gyermek című Rowling kötet került a kezembe.

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskolás korú gyermek apjaként kell helyt állnia. 
Miközben Harry a múlttal viaskodik, ami nem hagyja magát eltemetni, legkisebb fiának, Albusnak meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

Értékelés:

Bár sok olvasó állítja, hogy ezt nem is J. K. Rowling írta, csak a nevét adta hozzá, erre azonban bizonyítékot nem találtam, sőt, én olyan tweetjével találkoztam, amelyben a csapat nagyszerűségére utal, akik a könyv megszületésében közreműködtek. Azt tudjuk már, hogy ez nem egy szokványos HP könyv, hanem egy színdarab, amelyet Rowling John Tiffany rendezővel és Jack Thorne színpadi, filmes, televíziós és rádiós produkciók szerzőjével hozott létre. Mint ilyen, a kötet felépítése sem regényes, hanem színdarab, akárcsak a Shakespeare művek. Mi, a ’90-es évek gyermekei elég régóta várunk a folytatásra, és lehet, hogy ad valamicske megnyugvást számunkra a könyv, az azonban bizonyos, hogy a regényhez szokott szemünk és szívűnk nem értékeli majd annyira ezt a nem túl részletgazdag megoldást. Talán majd egyszer!

A történet úgy tudom, rengeteg embernek nem tetszett. Én nem szeretnék beállni a szidalmazók sorába; nem mondom, hogy tökéletesen elégedett voltam vele, de szapulni sem tudom olyasmi történések vagy szereplők miatt, ami mások szerint elképzelhetetlen, vagy nem illik a történetbe. Sokan egy langyos fanfictionhoz hasonlították a művet, és kétségtelen, hogy mint mondtam, már csak a formaisága miatt is eltér az elődjeitől (plusz háromszáz oldal színműtől mégsem várhatunk annyit, mint egy hatszáz oldalas regénytől), én nem éreztem ekkora választóvonalat. Úgy mondanám, olyan ez, mint mikor visszaemlékszel a gyerekkorodra. Akkor még minden sokkal nagyobbnak, varázslatosabbnak és különlegesebbnek tűnt, amikor viszont felnőtt fejjel látogatod meg azokat a helyeket, amelyekről éltek benned az emlékek, valószínűleg némi csalódást fogsz érezni: hiszen felnőttél – akkor is, ha ez a színmű inkább való a „veterán” HP imádó felnőtteknek. Nem tudjuk és soha nem is fogjuk már átélni azokat a varázslatokat, amelyek akkor kerítettek hatalmukba minket, hiszen akkor tizenegy évesek voltunk, most meg lassan harminc. Úgy gondolom, ez a kötet inkább egy kedves emléket állít a korábbi köteteknek, és azért mégis enged egy kis bepillantást Harry, Ron, Hermione, Ginny és a gyerekeik életébe. Egy délutánra elkalandoztatja az olvasót, és habár sok rossz szó éri a könyvet, azért gondoljatok bele: szerintem regényben vagy filmben azért ez is nagyot ütne! Elszakadtunk már attól a hangulattól, nincs az a tájleírás, az az érzelmi leírás, ráadásul a veterán HP érzékletes, elgondolkodtató és sírós klasszikus zenéi sem segítenek átérezni a történéseket. Szerintem ott a hiba, hogy manapság szükségünk van „segítségre” ahhoz, hogy beleéljük magunkat valamibe: kétségtelen, felnőttünk.

Ha valaki elég magasra teszi a lécet, azt nagyon nehéz átugrani. Nekem kedves volt ez a könyv, és örülök, hogy nem maradok le semmilyen „frissítésről”. Ami azt illeti, muszáj megemlítenem továbbra is, hogy nekem még mindig a (valóban fanfic) Nurmengard trilógia viszi a pálmát, már csak az hiányzik a teljes örömemhez, hogy azt is kinyomtassam és beköttessem a széria mellé. Biztos, hogy azzal is sokan elégedetlenek lennének, mégis olyan fordulatokat és mélységeket tartalmaz, hogy én háromszor olvastam, pedig megvan ezer oldal is, ha nem ezerötszáz.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek ezzel szemben egy esti-délutáni olvasmány, nosztalgia. Nem mondom, hogy nem tartalmaz fordulatokat és meglepetéseket, sőt, nekem ezek igazából nem voltak cseppet sem ellenemre. A probléma ott van csupán, hogy igényeljük a történetet már regényben vagy filmben is. Végtére is szomorú tény, de tény, hogy manapság nagyon kevés ember olvas színműveket. De legalább Rowling ismét rávette az olvasó társadalmat, hogy kipróbáljon valami új műfajt, vagy legalábbis visszatérjen hozzá. És persze mit tesz még? Ismét csak rejtett tanulságokkal nevel, és bebizonyítja, hogy nincs teljesen tökéletes.

Én mindenképpen azt ajánlom, hogy NE az alapján alakítsátok ki a véleményeteket, hogy MÁSOK mit mondanak a könyvről. Mindenkinek legyen SAJÁT gondolata. Megéri ezt a pénzt. Vessétek bele magatokat, és befolyásoltság nélkül alakítsátok ki a saját véleményeteket. Előre pedig NE olvassatok spoilert. Élvezzétek a történetet a maga idejében, hadd folyjon az a maga medrében.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között
Karakterek: 9/10 – Úgy hiányzott már Ron humora! :)
Borító: 9/10 – Én kicsit azért ragaszkodnék az eredeti borító verzióhoz, mint a legelső HP szériáknál.
Kinek ajánlom: A HP széria kedvelőinek, és akik meg tudnak birkózni a feladattal, hogy egy színműbe éljék bele magukat. Akiknek nincs előítéletük és képesek legyőzni mások befolyását.
+ pont: Mert visszarepültem több, mint tíz évet az időben.
- pont: Bár lenne regényben vagy filmben!

Ha tetszenek az értékeléseim, olvass bele a többi fantasy témájú könyvajánlómba is és kövess a Facebookon, hogy ne maradj le a legfrissebb ajánlókról!