Mint tudjátok, annyira nem jellemző rám, hogy sci-fit olvassak, igen ritkán „vetemedek” csak erre, cseppet sem bántam meg azonban legújabb választásomat, Sylvain Neuvel Alvó óriások című könyvét. Több napos olvasmánynak terveztem, de egy egész délutánra és fél éjszakára magával ragadott. Ássunk kicsit mélyebbre ebben a szerintem elismerésre méltó történetben.
Deadwood, Egyesült Államok: egy kislány oson ki sötétedés előtt kipróbálni az új biciklijét, hirtelen azonban eltűnik a lába alól a talaj. Egy mély veremben ébred, miközben a mentőcsapat épp ereszkedik le érte. De azok, akik a gödör pereméről néznek le rá, valami sokkal különösebbet látnak egy egyszerű kislánynál…
A kislány felnő, és Dr. Rose Franklin lesz belőle: zseniális tudós, kutatási területének az egész világon elismert szakértője. Ez a terület pedig nem más, mint kislánykori felfedezése: egy óriási, díszes kéz, amelyet hihetetlenül ritka fémből készítettek jóval korábban, mint hogy a kontinensen bármilyen emberi civilizáció kialakult volna.
Olyan tárgy ez, melynek eredete és rendeltetése egyszerre lesz a leghatalmasabb rejtély, amelyet eddig az emberiségnek meg kellett oldania. Származásának titkát felfedve talán megváltozik minden, amit eddig az életről hittünk. És még hány hasonló darabra bukkanhatunk a nagyvilágban…
Mi lehet ez a szerkezet? Ki készíthette? Hogyan lehetséges, hogy anyaga a bolygón előforduló legritkább fém? Vajon képes lesz valaha irányítani az ember? Mi van, ha nem is annyira a véletlen műve, hogy rátaláltunk? És mi történik majd, ha végül az utolsó darabot is a helyére illesztjük ebben a gigantikus, globális kirakóban?
Értékelés:
Nagy meglepetésemre nem mindegyik olvasó volt elragadtatva a könyvtől, amit egyrészt nem értek, másrészt azt pedig végképp nem értem, egy-két negatív komment miért tud hatással lenni másokra. Én általában úgy vagyok vele, majd kialakítom a saját véleményemet, „csak azért is”. Másrészt azt sem igazán értem, mi értelme egy könyvet X másikhoz hasonlítani, hogy ezt vagy azt ebből vagy abból a könyvből „copyzta” (most anélkül, hogy szándékomban állna bárkit is megbántani), de muszáj kiállnom (nekem is) a könyv mellett. Teljesen komolyan mondom, hogy bármilyen könyvre rá lehet húzni a „jaj ezt is onnan meg innen vette” köntöst. Bármi, amit egy ember átél, olvas, lát, hatással van rá, feldolgozza, átalakítja, kiadja magából, egy író meg aztán pláne. Én speciel nem olvastam ehhez hasonló írást, de ami azt illeti: rengeteg ugyanolyan young adult vagy disztópikus könyv van a polcokon, mégis sokuk a sikerlisták élére kerül, no meg a filmiparba… Kezdetnek megjegyezném, hogy ez a történet is minimum egy filmet megérdemel magának, sőt igazából, mivel sorozat, többet is. És akkor most részletesen…
Nekem, néhány olvasóval ellentétben kifejezetten megtetszett az, hogy amolyan „katonai módiba” ismerjük meg a történetet, azaz nem egy tipikus regényformát kapunk, hanem amolyan interjúkon, bejegyzéseken, katonai hangfelvételeken keresztül tudhatjuk meg, mikor, mi történt. Ennek pici hátránya, hogy nem ismerjük úgy meg a környezetet, ahol játszódik a történet, nagy előnye viszont, hogy hála az égnek meg vannak vágva az unalmas részek, és mindig kifejezetten csak az érdekes történéseket olvashatjuk. Több évet ölel fel ugyanis a történet, mindazonáltal mi, olvasók (anélkül, hogy hiányérzetünk lenne) ennek a formai kivitelezésnek hála csak a lényeges, fontos dolgokról kapunk információt. Ez manapság (a régi Jane Austen stb. könyvekkel ellentétben) már szinte elvárás az újabb generáció számára, világunk és életvitelünk ugyanis annyira felgyorsult, hogy néhányunk figyelmét már csak az ilyen gyorsabb tempójú könyvek tudják megragadni. Visszatérve a formára, nekem tetszettek az interjúk, így úgy éreztem, mintha egy nagyon jó filmet néznék a TV-ben, szinte hallottam a kis pötyögős hangeffektust „003-AS AKTA, Beszélgetés PhD, dr. Rose Franklinnel, az Enrico Fermi Intézet vezető kutatójával… Helyszín: Chicagoi Egyetem, Chicago, Illinois”. Ennek ellenére végig magával ragadott a történet, sőt talán még jobban, mint egy tipikus regény esetében, hiszen csak kapkodtam a fejem, és tudtam, hogy nem fogok unatkozni halál unalmas tájleírások miatt. (Nem, mintha nem olvasnék Jane Austent.)
Végig nagyon érdekelt, hogy miféle kezet találnak, minek a részei ezek, milyen megállapításra jutnak, milyen kísérleteket végeznek, mi lesz az egész célja, mire fogják használni, és milyen „fentebbi” jelentősége van a történetnek. Engem egy percig sem hagyott unatkozni, és nagyon jól kikapcsolt így estére. Először voltak aggályaim a könyvvel kapcsolatban, de én tökéletesen meg vagyok elégedve vele, még többet is kaptam, mint amit vártam. Aggódtam kicsit, hogyan fog befejeződni, de ez egy tökéletes példa arra, hogyan zárjunk le egy első kötetet úgy, hogy elégedettek is legyünk a „befejezéssel”, mégis egy olyan csavart vessen fel a végén, amin egyszerre döbbenünk le, vagy kiáltunk fel, hogy „én tudtam”, és egyszerre mosolyodunk el várván a következő részt.
Bátran ajánlom férfiaknak és nőknek is, van benne ugyan némi szerelmi szál, de szerencsére elenyésző mennyiségű. Én ugyanis szeretem a romantikus könyveket (mi az, hogy), de nem szeretem keverni a műfajokat egymással, mert, ha sci-fit akarok olvasni, akkor márpedig nem romantikára vágyom. Szóval még az sem mondható, hogy csöpögős, nyálas részek lennének benne, azon pedig nem csodálkoznék, ha hamarosan film is készülne belőle.
Pontozás:
Egyedi besorolásom: 7. Number ONE (max pontos)
Karakterek: 10/10 – Mindegyiket egyszerre szerettem és utáltam, ahogy a hús-vér karaktereket. Nagyon kíváncsi vagyok, mi derül még ki a meginterjúvolóról a további kötetekben.
Borító: 10/10 – Nincs kifogásom ellene, pedig én aztán mindenbe bele tudok kötni. Tökéletes!
Kinek ajánlom: A sci-fi kategória szerelmeseinek (is), de mivel én magam nem szoktam ilyet olvasni, és engem is megvett magának, ezért kérlek titeket, bátran olvassátok. Merjetek néha egy-egy új műfajba is belekóstolni.
+ pont: Kifejezetten ezért az interjúvolós formáért adok pluszpontot. Remek ötlet! Tetszett, nagyon, köszönöm!
- pont: Nincs. Tényleg nincs, bocs, tudjátok, hogy mindig megírom, ha van.
