„T. J. Klune amerikai író, elsősorban homoszexuális és LMBTQ témákban alkot. A Ház az égszínkék tengernél Klune első önálló Young Adult regénye, melyet részben a kanadai kormány korábbi családpolitikája ihletett. A kanadai kormány egészen a nyolcvanas évek közepéig úgy gondolta, hogy az őslakos indián gyerekeket úgy kell integrálni a társadalomba, hogy erőszakkal elragadják a szüleiktől, és fehér, középosztálybeli családokhoz helyezik őket. Több, mint 15.000 gyereket érintett ez az erőszakos örökbefogadás. Látva, hogy az USA déli részén még mindig előfordul hasonló gyakorlat, Klune szükségét érezte egy olyan történet megírásának, amely a gyermekek különbségeiben rejlő szépséget mutatja meg, és azt, hogy mit jelent számukra a biztonságos és támogató közösség. A művét az Amazonon 2020 legjobb fantasy könyvének választották, továbbá elnyerte az Alex-díjat is 2021-ben.”

„Egy ​varázslatos sziget. Egy veszélyes feladat. Egy égető titok.

Linus Baker, a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársa az agglegények csendes, magányos életét éli egy apró házban, egy kiállhatatlan macskával, az esős és szürke nagyvárosban. Feladata, hogy a kormány által fenntartott árvaházakban élő gyermekek jólétét felügyelje.

Egy nap berendeli a Rendkívül Magas Felsővezetés, hogy életbevágóan fontos és szupertitkos küldetéssel bízza meg. El kell utaznia a Marsyas-szigeten működő árvaházba, ahol hat különleges gyermek lakik: egy gnóm, egy tündér, egy wyvren, egy azonosíthatatlan, zöld paca, egy alakváltó törpespicc és a hatéves Antikrisztus. Linusnak el kell nyomnia magában a félelmeit, és meg kell állapítania, mennyire veszélyesek a gyermekek önmagukra, egymásra és a világra.

Az árvaház vezetője a szimpatikus és kissé rejtélyes Arthur Parnassus, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy a védencei és a saját titkai biztonságban legyenek.

A ház az égszínkék tengernél elbűvölően bájos és humoros szerelmi történet. Ezenkívül mesterien mesél arról, hogy mennyire vagyunk foglyai az előítéleteinknek, valamint arról, hogy az ember a legváratlanabb pillanatokban találhatja meg a helyét a világban.”

Sokan írták értékelésben, hogy a könyv olvasásánál egyáltalán nem azt kapták, amire számítottak. Az már igaz, hogy nem egy hétköznapi könyvet tarthatunk a kezünkben, főleg a fentebbi információk tekintetében. Az ember egy kicsit olyasmire számít, mint a Harry Potter, legalábbis hangulatában, kis X-Men keveredéssel, de nagyjából szerintem ez az, amit végül is kapunk.

Megvan a varázslatos hangulat, amit a HP könyvsorozat második részéhez tudnék hasonlítani, tehát még eléggé gyereknyelven íródott, ugyanakkor kétségtelen az áthallás az X-Menből a szuperképességű/mutáns gyerekeket illetően, akik árvaházban nevelkednek. Ehhez kapunk egy homoszexuális főszereplőt, sok, néha túl direkten megfogalmazott tanulságot, amitől egy kicsit tanmeseszerű lesz az egész, mégis meglehetősen élvezhető. Miért?

A könyvet azelőtt kezdtem el olvasni, hogy a Szerzőnkről részt átbogarásztam volna – épp ezért kezdtem azzal ezt az értékelést -, így eleinte nem sikerült hová tenni sem a homoszexualitás témakört, sem pedig azt, hogy mégis milyen korosztálynak is szól ez a könyv. Mert a téma, amit feldolgoz, és főleg, ahogy indul – kicsit Orwell 1984 stílusban kezdődik a főszereplőnk munkahelyi ténykedésének leírása -, felnőttes, a hangvétel ugyanakkor teljesen gyerekeknek szánt. Utóbbi abban is megnyilvánul, hogy egy olyan negyvenes főszereplőt kapunk, aki viselkedésében inkább huszonévesre saccolható, tehát nem valami karakterhű, vagy élethű ebben a tekintetben. Mikor azonban a szerzőnkről részt elolvastam, és nyilvánvalóbbá vált az egész történet megírásának indíttatása, vajszívűbb lettem. Mert erre valóban tökéletes.

Az indítás tehát az Orwelles rész miatt nem annyira erős, az első harmada azonban nagyon is élvezhető ennek ellenére a könyvnek, az utolsó harmada pedig pláne fordulatos, ugyanakkor a közepén éreztem egy kis figyelemlankadást, ahogy a történések elmaradnak, és az otthon idilljét próbálja írónk megjeleníteni. Néha már túlontúl rózsaszín lányregényre hajaz, és kicsit úgy próbál meg tanulságokat beleerőltetni, mint Stephenie Meyer az Alkonyatba, pedig nem kell ám mindent szószerint kimondani, még akkor sem, ha gyerekeknek írunk, ezeket leszámítva viszont egy tündéri olvasmány, tele nagyon aranyos, bájos főszereplőkkel, és sok olyan rész és mondat van benne, ami fölött megéri egy kicsit elidőzni. Ezek az elfogadásról és a másságról szólnak többnyire, és az az igazság, hogy a való életünkre és nagyon szépen le tudjuk ezeket vetíteni. Az író tehát az indián gyerekekre gondolt, mikor írta, de itt, Magyarországon gondolhatunk akármelyik kisebbség gyerekeire is, illetve a homoszexuálisok el nem fogadására is. Hozzátenném, hogy mikor befejeztem a könyvet, azért arra gondoltam, de szép is egy ilyen család, közösség, ahol úgy elfogadják az embert, ahogy, akár forrófejű gnómlányként, akár ördögfiókaként, akár dundi pacaként, s nagyon megnyugtató dolog, ha az embert úgy fogadják el, ahogy. Hogy nem kell szerepet játszani, ugye, ezt az érzést ma már szinte nem is ismerjük, amikor filterdzsungel folyik a csapból is, és mindenki próbál valamilyennek látszani ahelyett, hogy olyannak fogadnánk el magunkat és egymást, amilyenek vagyunk – kívül, belül egyaránt.. Nos, ez a könyv mindenesetre egy ilyen idilli otthont tár elénk.

Annak ajánlom tehát a könyvet, aki elég elfogadó, és érdeklődik egy kicsit a mágikus YA könyvek iránt felnőtt létére, vagy tizenéves gyerkőcöknek.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között
Karakterek: Kicsit hiteltelen a negyvenéves főszereplő a huszonéves habitusával, de a gyerekek mindenképpen viszik a pálmát.
Borító: 10/10 – Szép, nagyon hasonlít az eredetire, tetszetős, figyelemfelkeltő, és nagyjából sejteti a korosztályt, akinek szól.
+ pont: A témáért és a mondanivalóért.
– pont: A néhol túj szájbarágós mondanivalóért.