A biblioterápia nem más, mint válogatott olvasmányok felhasználása a segítő, fejlesztő munkában és pszichológiai problémák kezelésében, illetve megelőzésében. Általános személyiségfejlesztésre irányuló, a művészetterápiák közé tartozó terápiás módszer. Legjobb eredményeket a depresszió[1] kezelésében érték el vele, hatása hosszú távú.[2] A terápiás célú olvasás alapja hagyományosan, a biblioterápia eredeti meghatározása szerint igen sokféle szöveg, olvasmány lehet, mégis a szépirodalmi művek alkalmazása a legelterjedtebb. Ennek köszönhető, hogy gyakran - hazánkban is - szinonimaként kezelik a biblioterápia és az irodalomterápia kifejezést.
Elnevezése a görög biblion (könyv) és therapeia (gyógyítás, szolgálat, kísérés) szavak összekapcsolásával született.
Mióta az emberek történeteket mesélnek egymásnak, azóta befolyásolják a személyiség fejlődését, attitűdjét az irodalmi művek. A magyar népi pszichoterápiás módszerek és ráolvasások pszichoterápiás szempontból is szuggesztív és hipnotikus erejűek voltak.[5] A hagyományos hindu orvoslásban is alkalmazták a mesék és azok átgondolásának gyógyító erejét.[6] Az első jegyzett „biblioterapeuta” a római pszichológus, Soranus volt, aki mániás és depressziós betegeit drámákkal kezelte,[7] bár a módszert egészen a XIX. századig nem alkalmazták biblioterápia néven.
Mivel a nyugati világban a betegeknek sokáig inkább a fizikai panaszait vették figyelembe, pszichológiai gondjaikat pedig hagyományos módszerekkel kezelték, az olvasás gyógyító vagy fejlesztő céllal nem valósulhatott meg. A XIX. században fogadták el, hogy a beteg test és lélek egysége, ez segítette a biblioterápia újrafelfedezését. Benjamin Rush, philadelphiai orvos 1815-ben érvelt az olvasás gyógyító hatása mellett, John Minson Galt pedig 1833-ban betegek kezelésének részeként alkalmazta. Először zárt osztályokon, pszichiátriai intézetekben, majd átmeneti- és gyermek- és idősotthonokban alkalmazzák.[8]
A szakmai elismerést és egyben a talán legnagyobb előrelépést a biblioterápia történetében az jelentette, hogy 1939-ben az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének kórházi részlegén belül létrehozott biblioterápiás bizottság alakult.[9]
Gyökerei, kialakulása
Mióta az emberek történeteket mesélnek egymásnak, azóta befolyásolják a személyiség fejlődését, attitűdjét az irodalmi művek. A magyar népi pszichoterápiás módszerek és ráolvasások pszichoterápiás szempontból is szuggesztív és hipnotikus erejűek voltak.[5] A hagyományos hindu orvoslásban is alkalmazták a mesék és azok átgondolásának gyógyító erejét.[6] Az első jegyzett „biblioterapeuta” a római pszichológus, Soranus volt, aki mániás és depressziós betegeit drámákkal kezelte,[7] bár a módszert egészen a XIX. századig nem alkalmazták biblioterápia néven.
Mivel a nyugati világban a betegeknek sokáig inkább a fizikai panaszait vették figyelembe, pszichológiai gondjaikat pedig hagyományos módszerekkel kezelték, az olvasás gyógyító vagy fejlesztő céllal nem valósulhatott meg. A XIX. században fogadták el, hogy a beteg test és lélek egysége, ez segítette a biblioterápia újrafelfedezését. Benjamin Rush, philadelphiai orvos 1815-ben érvelt az olvasás gyógyító hatása mellett, John Minson Galt pedig 1833-ban betegek kezelésének részeként alkalmazta. Először zárt osztályokon, pszichiátriai intézetekben, majd átmeneti- és gyermek- és idősotthonokban alkalmazzák.[8]
A szakmai elismerést és egyben a talán legnagyobb előrelépést a biblioterápia történetében az jelentette, hogy 1939-ben az Amerikai Könyvtárosok Szövetségének kórházi részlegén belül létrehozott biblioterápiás bizottság alakult.[9]
Az első magyar kezdeményezések
Magyarországon a biblioterápiás törekvések nem voltak késésben a nyugati törekvésekhez képest. Már az 1950-es években létesítettek Magyarországon a kórházakban és zárt intézményekben megfelelő könyvtárakat, és elkezdték alkalmazni az egyéni terápiát. Egészséges személyeket a kezelésbe 1960-tól vontak csak be, az első csoportos terápiát pedig Bartos Éva indította. A kísérlet Szekszárdon, a Tolna megyei Kórház-Rendelőintézet Pszichiátriai Rehabilitációs Foglalkoztatójának Alkohológiai Osztályán folyt 1976/77-ben.[10] 1983-ban a Szombathelyi kórház neurózis osztályán folytatták a csoportos terápia alkalmazását.
Célja és hatásmechanizmusa
A biblioterápia célja annyiféle, ahányan, illetve ahány féle célcsoportnál alkalmazzák azt. Általánosságban ezek a célok a mentális problémák gyógyítása, a személyiségfejlesztés, az önismeret, szociális képességek fejlesztése, a közösségépítés, esetleg rekreáció témakörein belül mozognak. Az alapelgondolás a biblioterápia működési elvéről az, hogy egy olvasmány segítséget nyújthat abban, hogy a résztvevő külső szemszögből láthassa a problémáit, példát vagy épp ellenpéldát ismerjen meg rá, következmények nélkül gondolhasson át megoldásokat. Fekvőbetegek, külső okokból helyhez kötöttek kezelésében terápiás hatású már az is, hogy változatosságot nyújt, reménytelenségéből kimozdítja a pácienst, így hosszas kórházi kezelések kiegészítőjeként, az okozott depresszió ellen alkalmazható.
A szépirodalmi szövegek sokszor hétköznapi, emberi problémákat fogalmaznak meg művészi kifejezésformában. A verbalitás ilyen típusú alkalmazása arra ösztönzi a résztvevőket, hogy igyekezzenek szókincsüket problémáik pontos kifejezésére használni. A szövegről folytatott beszélgetés tükrözi a szöveg verbális színvonalát, s a megszokott panaszkodás vagy tehetetlenség továbblendül a megoldás keresése irányába. A feldolgozott szöveg szereplőivel való azonosulás által lehetőség nyílik először a szereplők konfliktusainak feloldására, később a tanulságokat a saját élethelyzetre vetítve a saját problémák megoldására is.
A már meglévő szövegekről a terápia résztvevőinek általában könnyebb beszélgetni, hiszen így saját véleményüket fejthetik ki. A résztvevőknek mindvégig kontrolljuk van a folyamat felett, mivel lehetőségük van megválasztani a lelki feltárulkozásnak azt a szintjét, ami még biztonságos számukra. Ugyanazon szöveggel kapcsolatban számtalan – akár egymásnak ellentmondó – vélemény is kialakulhat a résztvevők között, így a módszer kiválóan fejleszti az egymás iránti toleranciát, mások véleményének tiszteletét, illetve az ambivalencia elviselését.
Vannak nyitott és zárt biblioterápiás csoportok. A nyitott csoport résztvevői alkalomról alkalomra változhatnak. A zárt csoport tagjai egy meghatározott időre, általában 6-12 alkalomra "szerződnek", elhagyni a csoportot természetesen lehet, de új tagokat nem vesznek fel menet közben.[
Meseterápia
A meseterápia a művészetterápia, s azon belül a biblioterápia egyik ága. Elmondhatjuk, hogy a mese egyidős az emberiséggel, az egyes történelmi korszakok tükröződnek benne. Boldizsár Ildikó vezető magyar folklór tudós, a magyar népmesékkel foglalkozott, és azok motívumait a samanisztikus őshagyományra vezeti vissza, mivel a magyar ősvallás tartalmazott samanisztikus elemeket. A meséket sokáig felnőtteknek szóló irodalomként tartották számon, gyermekműfajnak a felvilágosodás korától[1] tekinthető.
Mesék használata a gyógyításban
A mesével való gyógyítás már a hagyományos hindu orvoslásban is megjelent, a lelki zavarokat gyógyították vele. Ennek során a betegnek egy olyan mesét adtak, amelyben felfedezhetőek voltak az ő problémái, az övéhez hasonló belső folyamatokról, érzelmekről szólt, s ezáltal megtalálhatta a szenvedése okát, és a megoldást is. Clarissa Pinkola Estes amerikai költő, egyben jungi analitikus, az egyik legismertebb meseterapeuta nemzetközi szinten. Pszichoterápiás gyakorlatában használta a meséket, mivel azok a népi lélekgyógyászat részei voltak, még mielőtt a terápiák intézményesen megjelentek volna.
Nossrat Peseschkian német pszichoterapeuta a keleti történeteket használta fel gyakorlatában. Ezek a történetek a keleti országokban lelki támaszt nyújtanak, és amellett, hogy szórakoztatnak, gyógyító hatásuk is van. Verena Kast svájci pszichoterapeuta is foglalkozott mesékkel. Úgy gondolta, hogy a mesékben megjelenő képek sosem egyértelműek, hanem többféleképp is értelmezhetők. Emiatt az egész mesét is többféle módon értelmezhetjük, az adott lelki szükségletnek megfelelően, hiszen azt látjuk meg benne, amit a lelkünkben hordozunk. Pont ezért olvashatjuk sok helyen a mesemondásnak azt az alapvető szabályát, hogy a meséket nem szabad értelmezni, magyarázni, hiszen ekkor pont a lényeg veszne el. Hagyni kell, hogy kifejtse hatását, és mindenki magának értelmezze azt. A mesék gyógyító hatását már többen, többféleképp is megfogalmazták. Bruno Bettelheim szerint azért van gyógyító ereje a mesének, mert a hallgató a történetet magára vonatkoztatja, ezáltal megtalálja a belső konfliktusaira, problémáira a megoldást. Boldizsár Ildikó szerint minden élethelyzetnek megvan a maga mesebeli párja, ezáltal fejti ki egy-egy történet a gyógyító hatását. Elképzelése hasonló Bettelheiméhez, a problémákra szerinte is a hős által bejárt út segítségével lehet megoldást találni.
A meseterápia alkalmazhatósága
A mesélés és a meseterápia elsősorban mint prevenció, a betegségek és mentális zavarok kialakulásának megelőzésére szolgál, valamint a problémáink megoldásához vezető útmutatóként működik, segít a közösségek építésében és az önmegismerésben is, ahogyan a mesék már évszázadok óta teszik. Gyermekeknél azért alkalmazható ez a terápiás típus, mert gondolkodásuk még éretlen, kevés az ismeretük, az érzelmek vezérlik a gondolataikat, és a tapasztalatok alapján tájékozódnak. Számukra csak az a fontos a világból, amiről tudnak, vagy ami magával ragadja őket. Mesehallgatás során gazdagodik a gyermek fantáziája és szókincse, és ha beleéli magát a hősök szerepébe, akkor még a tudattalan feszültségeit is oldhatja. A megfelelő mese kiválasztásához figyelembe kell venni a gyermek érdeklődését, fejlődési és érési sajátosságait. Sokak szerint a népmese műfaja jól megfelel a célnak, mivel a kollektív tudattalant hordozza, ezért közel áll a gyerekhez. Felnőtteknél is alkalmazható a meseterápia módszere, hiszen minden olyan téma szerepel bennük, amivel az életünk során találkozunk. A mesék megmutatják az utat a konfliktushelyzetek megoldásához, és erőt adnak ahhoz, hogy tudjuk, van kiút, és segítenek feltárni belső kincseinket.
Forrás: Wikipédia
