Egy iskolai lövöldözés, amelyben nagyon sok gyermek vesztette életét. Sajnos nem egy hihetetlen, hanem nagyon is valósághű történetet leíró könyvet tarthat a kezében az, aki az Egyetlen gyermek c. kötetet választja. Az elsős, mindössze hat éves Zach szemszögén keresztül, szívbemarkolóan megható módon tudhatjuk meg, milyen érzés elveszíteni egy testvért, átélni egy ilyen rettenetes érzést, és vajon hogyan lehet egy családnak túltennie magát egy ilyen szörnyű eseményen. Egyáltalán lehetséges-e ismét boldognak lenniük mindezek után?

Aki kedveli Jodi Picoult írásait, annak felejthetetlen élményt nyújt ez a káprázatos bemutatkozó regény, amely egy hatéves kisfiú szemszögén keresztül mesél a gyógyulásról, a családról és a gyerekek kivételes bölcsességéről. Arra figyelmeztet bennünket, hogy néha a legkisebb testben lakozik a legnagyobb szív, és a legvékonyabb hang a legerősebb.
Az elsős Zach Taylor osztálytársaival és a tanárnőjével a gardróbszekrénybe préselődve hallgatja az iskola folyosóján eldördülő lövéseket. Az épületbe behatoló fegyveres tizenkilenc áldozatot szed. A szűk kis közösség élete soha többé nem lesz ugyanaz. Miközben anyja pert fontolgat – az ámokfutó szülei ellen, hiszen őket hibáztatja fiuk tette miatt –, Zach visszavonul szupertitkos búvóhelyére, elmerül a könyvek világában, és nekivág lebilincselő utazásának a gyógyulás és a megbocsátás felé. Rá akarja vezetni a környezetében élő felnőtteket a szeretet és együttérzés egyetemes igazságaira, hogy túljuthassanak életük legsötétebb óráin.

Értékelés:

Már a bevezetőből nyilvánvaló lehet tehát, hogy ez a könyv rengeteg tanulságot tartalmaz és sok, a gyásszal, megbocsátással, boldogsággal, irgalmassággal, stb. kapcsolatos velős gondolatot vonultat fel és tár az olvasó elé, mindazzal együtt, hogy közben remek olvasmányul is szolgál. Talán azt mondanám, hogy ez nem annyira a szórakoztató irodalom kategória, mintsem szépirodalom, mert nem mondanám, hogy különösebben jót derülünk vagy vidulunk az olvasása közben, sőt, néha – főleg a végén – kifejezetten könnybe lábadhat a szemünk a meghatottságtól vagy épp a szomorúságtól. Mert főszereplőnktől, Zach-től azt is megtudhatjuk bizony, hogy egyszerre rengeteg érzés keveredik bennünk, s néha talán jobb, ha megpróbáljuk kicsit elkülöníteni őket egymástól.

Ami leginkább lenyűgözött a könyvben, az maga Zach, illetve az ő rendkívül értelmes, érzelemgazdag személyisége, hogy milyen egyedi módszereket talál ki saját magának arra, hogy feldolgozza a gyászt, és valahogy megpróbálja túltenni magát az eseményeken. Bizony, ezek az egyszerűnek tűnő dolgok ugyanis sok felnőttnek sem jutnak eszébe, ő mégis a maga természetes ösztönével talál rá a megoldásra/megoldásokra. A gond csak az, hogy a felnőttek egyáltalán nem figyelnek rá. Hiszen mit is érezhet egy anya vagy egy édesapa, miután elveszti az alig tíz éves fiát? Lehet-e egyáltalán ilyenkor másra is gondolniuk önmagukon kívül, vagy mikor is megy át önzőségbe az, ha egy idő után még mindig nem tudnak egymás fájdalmára figyelni?

Ez tényleg egy nagyon megható, kedves történet, hiba nélkül, amely egy gyermek őszinteségével tárja elénk nem csak a rettenetes eseményt, az utána lévő fájdalmat, de a fényt is az alagút végén. Nem hiába hasonlították egyébként Jodi Picoult könyveihez stílusában – habár Picoult egyetlen regénye sem mentesülhet a dilemma alól, azazhogy két út közül nála sosem tudjuk eldönteni, vajon melyik a helyes. Az Egyetlen gyermeknél viszont világosan látjuk ezt, szóval számomra tényleg maximum hangulatában hasonlít, ugyanakkor az nem kétséges, hogy egy szintén nagyon tehetséges író szintén felettébb olvasmányos írását tarthatjuk a kezünkben.

Bár a fülszöveg alapján eleinte nem akartam elolvasni – aztán ajánlásra mégis meggondoltam magam -, egyáltalán nem bántam meg, mert feltételezéseim ellenére nem egy sablonos könyvet kaptam, és még ha néha nagyon szívszorító is volt olvasni, és gyakran hangosan, dühösen méltatlankodtam a történteken vagy épp a szülők viselkedése miatt, azért nagyon is imádtam az egészet úgy, ahogy van.

Szóval bátran merem ajánlani az érzelmes könyveket kedvelő olvasóknak, nőknek – de akár férfiaknak is -, vagy azoknak is, akik talán épp most vesztettek el valaki hozzájuk közel állót. Biztos vagyok benne, hogy sokak kedvencévé válik még.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között
Karakterek: 10/10 – Mindegyik nagyon szerethető, emberi, közelinek érezzük őket. Elég összetettek és kidolgozottak, kézzel foghatóak.
Borító: 7/10 – Önmagában jó, de nem vagyok biztos benne, hogy nagy illik a történethez. Szerintem a külföldi borító a sok színével, amelyeknek egyedi jelentésük és jelképük van a könyvben jobban illik hozzá.
+ pont: Mert egy igazán gyönyörű, megható, kedves történet, és mert fantasztikus ötlet volt egy hatéves szemszögéből szemléltetni az eseményeket, az ő szemén át bemutatni a történetet.
– pont: Egy-két mondanivalót egy kicsit erőltetetnek éreztem, de azt hiszem, ezt igazándiból nem róhatjuk fel a kötetnek.