Végre megérkezett a Kis seggfejkalauz magyarul is. Robert I. Sutton - akinek hat könyve jelent meg eddig, és a No Asshole Rule és a Good Boss, Bad Boss a New York Times sikerlistáján is szerepelt -, a Stanford Egyetem professzora. Doktori fokozatát a Michigani Egyetemen szervezeti pszichológiából szerezte, s 2000 óta publikált kötetei mind a szervezeten belüli pszichológiai problémák megoldásáról szólnak. Tehát élő példákkal, kísérletekkel stb. alátámasztva végre itt a megoldás a kezünkben: hogyan is kezeljük drága seggfejkéinket.

Ha ​úgy érzi, szétstresszelik, túlterhelik, alábecsülik, terrorizálják, bántalmazzák, és mindez azért van, mert egy gyökérrel dolgozik együtt, tanulja meg, hogy kell kikerülni, átverni, lefegyverezni a seggfejeket – és ne halassza holnapra!

A hasznos, egyben szórakoztató Kis seggfejkalauz hathatós és módszeres „játéktervvel” vértezi fel önt arra az esetre, ha egy gyökérrel kell együtt dolgoznia az irodában, a mezőn, a tanteremben, vagy egyszerűen csak az életben. 
Sutton a diagnózissal kezdi, utána pedig „terepen” kipróbált, bizonyítékokkal alátámasztott, és néha meglepő stratégiákat ismertet az udvariatlan, bunkó, irritáló, kellemetlen, vagy csak szimplán inkompetens alakok kezelésére. Elmondja, miként kerülheti el őket, hogy járhat túl az eszükön, hogy fegyverezheti le őket, hogy küldheti el őket kapálni, és hogyan növeszthet olyan pszichés „páncélzatot”, amely védelmet nyújt ellenük.

Túlélési útmutatója olyan szemléletmód illetve személyes terv kialakításáról szól, amely segít megőrizni ép elménket, és megakadályozza, hogy a szép napjainkat tönkretegye valami gyökér.

Értékelés:

Egyébként nem szokásom káromkodni, előre is remélem, megbocsájtjátok nekem a sok seggfejkézést, hiszen a könyv folyamatosan így utal azokra a „gyökerekre”, akik megkeserítik életünket.

Ez a már-már tankönyvszerű írás viszont több olyan lehetőséget is felvázol, amely segít kezelni/leszerelni/elviselni őket, ráadásul fokozatosan felépítve a legkevésbé drasztikus megoldástól a kemény ellenszegülésig. Csak, hogy egy párat említsek a teljesség igénye nélkül, ilyen például a nyugodt zugszünetek beépítése, az adott helyzetben való nevetségesség, humor meglátása, a pozitív oldalának nézése, a teljes kikapcsolás agyilag, a szánakozás („szegény ördög, biztos rossz napja volt”), stb. És természetesen a könyv végén az ellenszegülés különféle módszereit is megtanulhatjuk, ha az addigiak egyikének alkalmazása sem válna be.

A két kedvencemet viszont mindenképp muszáj tömören megemlítenem, például:

„Fojtsd meg őket a kedvességeddel” – Azaz ne süllyedj le a támadó seggfejeid szintjére, hanem felülről tekints le rájuk, és gondolj arra, hogy milyen véleménnyel akarsz lenni önmagadról, ha később visszatekintesz az adott szituációra.

Az író egyébként nemcsak saját tapasztalataiból írta a könyvet, ugyanis a No Asshole Rule megírása után rengetegen megkeresték személyes történetükkel (ennek a könyvének a végén is buzdítja lelkes olvasóit az e-mail írásra), és bizony ezekből bőven kapunk mi is szemezgetést, példákat – szerencsére. Tehát az egyik ilyen kedvencem, amikor valaki ezt a javaslatot osztotta meg vele (esküszöm, ki fogom próbálni):

„Doktorosat fogok játszani: diagnosztizálom a seggfejkór eme lenyűgöző esetét, amely minél extrémebb és bizarrabb, annál érdekesebb.”

Tehát például, amikor őrült kollégánk vagy főnökünk veszett ordibálását hallgatjuk, fejben akár ezt a szituációt is elképzelhetjük, átkereteztethetjük magunkban. Az ember közben akár még jól is szórakozhat.

Persze, most csak 1-2 tanácsot írtam le nektek abból, ami a könyvben szerepel, a személyes kedvenceimet, de tényleg rengeteg szerintem igen hasznos kis kulcsot kapunk a kezünkbe, már csak azt kell eldöntenünk, az adott helyzetben melyik válaszreakció alkalmazása vezet a legjobb eredményre. Netán a „fussatok, bolondok”, a humorizálás vagy az ellenszegülés? Mint megtudhatjuk, ez sok egyéb dolog függvénye, például, hogy mindenképp rá vagyunk-e kényszerülve az adott seggfej elviselésére, milyen pozíciót tölt be hozzánk képest, stb.

Mindenképp ajánlom a könyv elolvasását, mert sokat lehet tanulni belőle. Én az elején egy kicsit szkeptikus voltam és zavart a sok forrásmegjelölés (amit most is azt mondok, hogy inkább a végén kellett volna feltüntetni), de aztán azt vettem észre, hogy már elő is vettem egy füzetet, és amint jöttek a tanácsok, buzgón jegyzetelni kezdtem.

Amit még nagyon értékeltem a tanácsokon kívül, az a különféle valós, megtörtént kísérletek leírása. Például vizsgálták a viselkedés zavarokkal küzdő fiatalokat, és bebizonyították, hogy többségük örül mások szenvedésének. (Olyan képeket mutattak nekik, amelyeken az ember fájdalmat éreznek.) Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy sok embert bizony ez hoz lázba, ez élteti. Úgyhogy csak öltsétek magatokra a fapofát, és vessétek bele magatokat a megoldások tanulmányozásába, hogy ne töltsétek minden napotokat stresszel, idegeskedéssel, mert az bizony nagyon hamar az egészségetek (és kapcsolataitok) rovására mehet!

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 6. Kedvencek között
Karakterek: -
Borító: 7/10 – Végül is figyelemfelkeltő csak annyira nem releváns.
+ pont: A hasznos, néhol vicces tanácsokért, egyet-egyet kiemelkedően jónak találtam (bár néha adódtak ellentmondások a végén).
- pont: A hosszas forrásmegjelöléseket lehetett volna inkább a végére pakolni.