Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?

Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki – különösen a népszerű lányok közül – megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék… örökre.

Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát… egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet…

A New York Times sikerszerzője, Jodi Picoult ezúttal a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt klasszikus tündérmesét – egyedülállóan modern hangnemben. Az olvasót rövid úton elvarázsolja egy olyan kamaszlány története, aki kész átkelni valóság és fantázia határán, hogy a legnagyobb veszedelmek árán is ráleljen a boldogságra.

 

Értékelés:

„CSAK HOGY TUDJÁTOK: amikor azt mondják, ”Egyszer volt…”, csúnyán átvernek. Nem csak egyszer van. Még csak nem is kétszer. Annyiszor van, újra meg újra, ahányszor valaki kinyitja ezt a poros régi könyvet.”

Jodi Picoult, a méltán sikeres író és lánya, Samantha van Leer elkápráztató mesekönyve nem csak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is könnyen a szívébe lopja magát, hiszen minden olvasó életében legalább egyszer eljátszadozik a gondolattal, milyen lenne, ha kedvenc könyvének főszereplője életre kelhetne, milyen lenne, ha a mese a valóságba szőné magát, és a herceg az olvasót választaná kedveséül. Jodi Picoult elmondása szerint a fantasztikus illusztrációkkal, amelyeket Yvonne Gilbert készített – aki olyan könyveket is illusztrált, mint pl. Hans Christian Andersentől A vadhattyúk -, a keménykötéssel és a figyelemfelkeltő inicálékkal azt szerette volna elérni, hogy ez a könyv ne csak a jelenkor, de még az utókor számára is ékes dísze lehessen a könyvespolcnak:

„Olyan könyvet szerettünk volna, mint azok a lélegzetelállító századfordulós művek Arthur Rackham színes illusztrációval.”

Miután kinyitottam a könyvet, bevallom, jómagam is álmélkodva néztem a lapokat, és máris úgy éreztem, mintha egy régi-régi mesét olvasnék, s szinte éreztem a kakaóval teli bádogbögre anyagát az ajkamon, mint amikor nagymamám fűzfája alá telepedtem egy-egy könyvvel. Miután a papírborítást óvatossági okokból lehámoztam, egy, a régi könyvekre jellemző tapintású, lila színű borítót kaptam cirádás betűkkel, ami személy szerint sokkal jobban megvett, mint a kortárs „öltözete”.

(Egyébiránt itt egy kép az eredeti, külföldi borítóról:)

Elárulom, hogy Jodi nem tévedett, hiszen magam is azon somolyogtam a könyv olvasása közben, mennyire jó lesz, ha a saját kislányomnak olvasom majd ezt a történetet, és milyen csodás, hogy talán az ő kedvence éppen ez a gyönyörű könyv lesz a sok közül; ez a valóra vált tündérmese. Tény, hogy azt mondják, ne a borítójáról ítéljük meg a könyvet, mégis, aki ezt kézbe veszi, kénytelen tisztelettel bánni vele, mert olyan, mint egy régi ékszer, amit nagyanyánk poros ékszerdobozából emelünk ki. Gyermeki vidámsággal vetettem bele magam, és legszívesebben a Holdra vonultam volna el mindenki elől, nehogy közben megzavarjanak és vissza kelljen csöppennem a valóságba. Végre újra gyerek lehettem!

A könyv hátteréről, születésének körülményeiről rögtön a bevezetőben olvashatunk:

„Los Angelesben turnéztam, amikor megcsörrent a telefonom. „Anya – mondta a lányom, Sammy -, azt hiszem, van egy egész jó könyvötletem”" – írja Picoult.

„Nem mintha annyira meglepődtem volna. Három gyermekem közül Sammy az, akinek mindig is határtalan volt a képzelőereje. Míg más kölykök plüssökkel játszottak, Sammy elrendezte a játékait a házban, hogy komplett tablókat hozzon étre – a játék mackó megsebesült és a Mount Everest csúcsán ragadt, ezért egy mentőkutyának fel kellett másznia érte. Másodikban a tanítónője felhívott, hogy legépelném-e Sammy meséjét. Mert, mint kiderült, negyven oldal hosszú. Amikor hazaküldte a lányommal, valami kusza összevisszaságra számítottam, ám ehelyett nagyon is összefüggő történetet olvastam egy kacsáról és egy halról, akik a tóban találkoznak, majd a legjobb barátok lesznek. A kacsa meghívja a halat vacsorára, amire a hal szívesen el is menne, csakhogy kételyei támadnak: s ha én leszek a vacsora?

Ez, hölgyeim és uraim, igazi nagybetűs KONFLIKTUS – olyasmi, amit nem lehet tanítani.”

„… Így hát... amikor azt mondta, van egy érdekes könyvötlete, figyelmesen hallgattam. Mondjak valamit? Megérte. Mert mi van, ha a szereplők tényleg önálló életet élnek, miután a könyv fedele lecsukódik? Mi van, ha az olvasás azt jelenti, hogy újra és újra eljátsszák ugyanazt a szerepet – ám ettől még ugyanúgy vannak álmaik, reményeik, vágyaik, céljaik, melyek messze túlmutatnak szokványos szerepükön?”

Hát így kezdődött ennek a fantasztikus könyvek a története, valahol, egy tinédzserlány fejében, akit a genetika és a sors elképesztő képzeleterővel áldott meg.

Bevallom, mindvégig azt gondoltam, én aztán rájövök, hogyan szabadul majd ki a főszereplő herceg a mesekönyv lapjai közül, de őszinte leszek, csúfos kudarcot vallottam, mert egyik ötletem a másik után foszlott semmivé, miután mindegyik próbálkozás sikertelennek bizonyult.

Összességében azt mondanám, hogy gyermekeknek varázslatos olvasmány, de még a felnőtteket is képes kicsit visszarepíteni a gondtalan múltba nagymama házi süteménye mellé, a frissen kelt kenyér és a régi olvasmányok emlékei közé, amikor épp így bújtunk a fotelbe, vagy épp a padlásszobában kucorodva belemerültünk régi mesekönyveink világába. Ki ne szeretné megismételni ezt az élményt?

Pontozás:
Egyedi besorolásom:  6. Kedvencek között
Történet: 10/10
Karakterek: 10/10
Borító: 10/10 – Mestermunka, az iniciálék feldobják, az illusztrációk pedig elkápráztatóak. Külön köszönöm a kemény borítót!!!
Kinek ajánlom: Gyerekeknek, felnőtteknek, szülőknek és nagyszülőknek.

+ pont: Mert pár órára gyerek lehettem ismét, és mert annyira szép a könyv, hogy nem győzöm hangsúlyozni, milyen öröm kézbe venni a kötetet.
- pont: Nekem nem kelt életre a hercegem.