Vajon az ember képes hús nélkül élni? Vajon ha kipusztulna minden állat (minden hús) a Földön, képesek lennénk éhezve, csekély zöldségen és gyümölcsön vegetálni? Vagy ebben a komor, disztópikus világban felütné fejét a kannibalizmus?

Nagy Britannia kietlen romjain áll Londinium sötét metropolisza, amely az emberi civilizáció utolsó mentsvára. A növények szinte egytől egyig megsemmisültek, állatok sem maradtak a Földön, az éhhalál csupán két módon kerülhető el: farmerként zöldséget termeszteni a radioaktív talajon, vagy nemesként farmerek húsát enni Londinium fényűző éttermeiben. Az örök álmodozó parasztfiú, Demetrius Wannamaker útra kel, hogy szó szerint „eladja a húsát” a közösség polgármesterének, akinek lánya, Abigail éppen házasodni készül. Demetrius jó eséllyel pályázik rá, hogy őt magát szolgálják föl lakodalmi főfogásként, s ezzel megmentené családja tönkrement farmját – elsősorban haldokló édesanyját. Ám a nincstelen vegetáriánusfiú feltétlen önfeláldozása becsvággyá fajul, ahogy beleszeret Abigailbe, miközben a város sötét csatornarendszereiben lázadás készül a kannibál-társadalom szétzúzására…

Értékelés:

Az Eaten-trilógia első részével kapcsolatban meg kell mondanom, voltak előítéleteim, kiváltképp, amikor rájöttem, hogy az írója magyar (Tóbiás Sándor), ráadásul a kannibalizmus önmagában nem keltette fel az érdeklődésemet. Annál jobban örültem, mikor az első pár oldal elolvasása után rájöttem, hogy ez egy nagyon olvasmányos történet, egyáltalán nem szájbarágós és ami a legfontosabb: sok kortárs magyar könyvvel ellentétben a Londinium olvasása közben nem akadtam fent a mondatokon. A legnagyobb hiba az én szememben ugyanis az, amikor a mondatok mesterkéltek, gyerekesek, és olyankor komoly erőfeszítések révén sem tudom beleélni magam a történetbe. Ilyen például, amikor túl sok bemutatkozós párbeszéd van egy történetben, ami lealacsonyít egy könyvet középiskolás szintre. Itt viszont erről szó sem volt, ha nem olvastam volna a borítón, hogy írónk Gyulán született, akkor az írásmódjából biztosan nem jöttem volna rá, hogy nem egy amerikai bestseller szerző.

Ami azt illeti, egyből elmerültem a történetben, és az „5. Egész jó, tetszett” értékelést fogja tőlem megkapni. A témát nagyon jól feldolgozta, és már az elején megkedveltem a főszereplőinket. Két dolog zavart csupán: az első, hogy engem speciel kizökkentettek a ritmusból Abigail (nemesekhez méltó) régies, cikornyás levelei. Ha egy könyv végig ilyen stílusban íródik, nem okoz problémát, így viszont a modern beszéd és a Shakespeare korabeli váltakozása elvonta kicsit a figyelmem. Talán időközben az író is rájött erre, miután megcsappant a levelek száma. Egészen a közepéig nem tudtam letenni a könyvet, és tűkön ülve vártam, hogy mi fog történni, a konyhás részektől kezdve viszont kicsit vontatottnak éreztem, és örültem vonna több fordulatnak, több magyarázatnak a végén. Természetesen tudom, hogy lesz még második és harmadik része is, így remélem, a második legalább annyira fog tetszeni, mint az első, és a történet komplexebb lesz és átfogóbb. Nem igazán jöttem rá a végén, mi volt a törpe terve, de lehet, hogy csak én próbálom túlbonyolítani a zárást, mert fölöslegesnek éreztem bele azt a plusz puccsos részt, kicsit már úgy éreztem, a felétől kezdve az egész csak egy álom és meg sem történik. Mindazonáltal szívesen veszem majd a második részét is.

Ami a kannibalizmust és a korhatárosságot illeti, az író jómaga 16 év fölött ajánlja olvasását, és sok olyan hozzászólást olvastam, hogy volt, akiknek az étvágya is elment az olvasása közben, felfordult a gyomra stb., rám viszont meglepő módon egyik sem volt jellemző. Természetesen végig tudatában kell lenni annak, hogy ez csak egy fiktív történet, így én halál nyugodtam ettem a szendvicsemet az olvasása közben.

Sokszor kérdeztem magamtól, hogy vajon az írónak mégis hogy ötlött fejébe ez a regény, végül olvastam tőle egy interjút, amiben a következőt nyilatkozta:

 „Emlékszem, mennyire szerettem Gordon Ramsay idegbeteg főzőműsorait, ez a szerelem egészen odáig tartott, hogy magam is megtapasztalhattam a szó szerinti angol konyha “örömeit”. Kitchen porterként tevékenykedtem néhány londoni konyhán, ez konyhai kisegítőt jelent, ez a konyhai hierarchia legalja. A szakácsok és a pincérek a feletteseid, a séf pedig élet-halál ura. Kicsit olyan, mint egy átlagos társadalmi rendszer görbe tükre. Elképesztő élőben látni azt a poklot, ami egy nagyobb konyhában történik, valahogy tévén keresztül jobban esett. A jó öreg, mindenkit anyázó Gordon papa iránti kíváncsiságom hirtelen hanyatlani látszott (tévéshow formájában tényleg kellemes), de beleszerettem Londonba. Egyik este megnéztem az V. Henrik című színdarabot a Shakespeare’s Globe-ban, és teljesen odáig voltam meg vissza. Van egy elképesztően ironikus ellentét a konyhai robot és a színház világa között, íróként pedig mindig is az ironikus ellentéteket kerestem, amire egy izgalmas világot tudok felhúzni. És ha már iróniánál tartunk, egy konyhában sok ötlete születhet egy mosogatófiúnak. A disztópia adta magát, hiszen egy jövőben játszódó történet nem korlátozza az írót a saját világa felépítésében.”
/forrás: http://media-addict.hu/2015/10/07/exkluziv-interju-t-s-thomas-szal-a-londinium-hercege-szerzojevel//

Ezt olvasván már nem csodálkoztam, hogy a történet legnagyobb része talán a konyhán játszódik, mégis jobban örültem volna valami érdekesebb terepnek. A főszereplő, Demetrius jellemfejlődése azonban érdekes. Az elején félénk, gyáva fiúból nem sokkal később egy vagány és belevaló srác lesz, később viszont szerény véleményem szerint megőrül. Nem igazán volt számomra világos, hogy mit miért tesz, miért nem áll ki (régi) barátja mellett, miért nem értékeli az eseményeket fejben és választ úgy helyes utat. Nem igazán értettem, hogy mi vezéreli a halálba vezető úton (mert szerintem annyira nem volt önzetlen, hogy csak az édesanyja gyógyulása érdekelte volna). Egy olyan fiút ismertem meg, aki nem, hogy nem sokat tud az adott világról, de szereti a homokba dugni a fejét, és egyáltalán nem hallgatja meg mások érveit. Mintha nem is lenne kíváncsi rá, hogy mi folyik itt valójában, hogy helyes-e az, amit éppen tesz, meg sem fontolja, hogy lenne esetleg más lehetősége is, mi több, egyenesen szánalmasnak éreztem, amikor nem hallgat a barátjára, sőt… Mindezt én legalábbis úgy tudom csak értékelni, hogy megőrült, máskülönben logikátlannak érzem a cselekedeteit. Úgy éreztem, végig a rossz oldalon áll, így pedig elég nehéz volt azonosulni a gondolatmódjával.

Luca, ha már itt tartunk, sokkal jobban belopta magát a szívembe, talpraesettségével némileg Minhora emlékeztetett (Az útvesztőből), sajnáltam, hogy nem kap elég szerepet, úgyhogy őszintén remélem, a második részben többet olvashatok majd róla. Őt értékeltem leginkább a szereplők közül, igen, mondhatni, ő a kedvencem.

Arról, hogy kinek ajánlanám a történetet, szintén az írót idézném a fentebb említett interjúból:

„Mindenkinek, akit érdekel ez a történet, elsőre dermesztően hathat, de szeretném, ha az olvasók felfedeznék ennek a fura utazásnak az emberi oldalát is. Szeretünk mindenre címkét aggatni: ez rózsaszín, ez fekete, ez fehér, ez kedves, ez elmebeteg stb… Próbáljuk meg az egész palettát nézni! És akkor nem vonjuk meg magunktól a jutalomfalatokat. Béna szójáték, de nem bírtam kihagyni. :)”

Pontozás:
Egyedi besorolásom:  5. 5. Nagyon jó!
Történet: 8/10
Karakterek: 7,5/10
Moly.hu-n elért százalék: 85%
Borító: 9/10 – Nekem tetszett a shekespeare-i vonatkozás, és találó a hús elhelyezése is a borítón. Illik a történethez. A kötet a kiadó szokásos könyveitől eltér méretben, egyébiránt viszont megegyezik A vétkes című könyvvel. Természetesen a kötése és a margószélességre, a lapok minőségére az Athenaeum kiadó esetében sosem tudok rosszat mondani.
 Kinek ajánlom: Akik kíváncsian egy kortárs magyar könyvre, vagy azoknak, akiket érdekelnek a disztópikus regények.

+ pont: Az egyedi témáért, az írásmódért és stílusért.
 - pont: Demetrius megmagyarázhatatlan gondolkodásmódja (megőrülése?) miatt a végén, mert nem tudtam egyetérteni vele. És azért, mert a törpés részt vagy jobban megmagyaráztam volna, vagy kihagytam volna.