Csak pörögsz körbe-körbe, napról-napra,
hajszolod, s álomba kergeted magad.
Visszanézel, majd előre, rettenve, mintha
drogosként keresnéd, hol a szeretetadag.
Csak bolyongsz, tévelyegsz, néha sírnál
csak elbújva a puha takaród alatt.
Labirintus az egész, néha láttad, néha
a kiút csak egy csalfa délibáb maradt.
Rázod a ketrecet, mint egy veszett majom,
néha szíved mégis a fogság felé húz.
Hiába mosnád megint a patakban tisztára,
Örökké véres marad az egyszer-fehér blúz.
…
Hogy az én vérem, vagy a tiéd-e, ugyan
utólag mondd csak, ki tudhatná már?
Vajon melyik úton a saját vesztem,
és melyiken a boldogság jövője vár?
Ártani-védeni, titkolni-felelni,
elengedni vagy megpróbálni szeretni.
A múltat visszasírni, a jövőt kergetni,
A szakadék felett emlékezni vagy feledni.
A fájdalom a szívem mélyére most is
kegyetlen úrként, dölyfösen hatol.
Ne hidd, hogy nekem nem fáj, a saját
szívem állandóan egy érzéssel zsarol.
Ne hidd, hogy nekem nem fáj, hisz
kétségek gyötörnek, nyúznak, tépnek.
Próbálnám a vércseppet lemosni, de csak
ártok vele a közösen festett képnek.
…
Csak pörögsz körbe-körbe, napról-napra,
hajszolod, s álomba kergeted magad.
Visszanézel, majd előre, rettenve, mintha
drogosként keresnéd, hol a szeretetadag.
