Vidám sürgés-forgással kezdődik Louisa May Alcott lebilincselő meséje: esküvőre készül a család. Három év telt el a Kisasszonyok óta, felserdültek a March lányok, és nagy várakozásokkal tekintenek a jövőbe. Meg az új asszonyok gondtalan derűlátásával vág neki a házasságnak, de mikor rá kell jönnie, hogy a családi élet nem egy szakadatlan ünneplés, anyja szelíd, de határozott irányításával és kijózanító tapasztalatokkal felvértezve igyekszik elérni a családi és anyai boldogságot. Húga, Jo felölti a „tollnoki toalettet”, és ismét megostromolja az írói hivatás csúcsait, Amy, a kis „dáma”, a művészetnél is nagyobb értékekre bukkan rá külföldi utazásai közben. Csupán az alázatos kis Beth nem kívánkozik sehova a családi otthon falai közül, és bár az ő terhe a legnagyobb, végül ő is megtalálja a békét. Ez a meglepetésekkel teli, megható és mulatságos könyv méltó betetőzése a kedves „kisasszonyok” történetének.

A Kisasszonyok folytatása, a Jó feleségek továbbra is a kedvenceim közé kerül, s méltó folytatása az első kötetnek.

Ebben a részben a lányok már felnőttek, s ki-ki a maga keresztjével kell, hogy megküzdjön, elsősorban egy tragédiával, a szerelemmel és az élet nehézségeivel. Ahogy a lányok életét követjük végig, a könyv lapjairól a különféle élethelyzetekhez illő tanácsokkal leszünk mi magunk is ellátva: például egy friss anyuka hogyan ne hanyagolja el a férjét, milyen nehéz egy vagy két kicsi gyerekkel boldogulni. Vagy, hogy hogyan válasszuk ki a megfelelő jövendőbelinket - lévén, hogy nem mindig a legkézenfekvőbb választás a legideálisabb is. Milyen erények azok, amelyek fontosak, és milyen személyiségjegyek párosítása eredményez boldogabb házasságot? Fel kell-e adnunk ifjúkori álmainkat, s azzal meghasonlunk-e, vagy ezek az álmok csak átalakulnak?

Még mindig azt gondolom, hogy ezek a felvetések a mai napig hasznunkra lehetnek, és imádtam a lányok történetét. Mindvégig Jo karaktere az, ami a legközelebb állt hozzám, ugyanakkor Amy az, akit "irigylek", akinek az életét élném, akihez bárcsak jobban hasonlítanék. Hiszen Jo szinte maradt, aki, egy vadóc lány asszonyi köntösben, ugyanakkor természetesen sokat szelídült az idő múlásával. Az affektáló kicsi Amy viszont egy rendkívül türelmes, női hatalmával tisztában lévő de azzal vissza nem élő gyönyörű, kedves, méltóságteljes hölggyé érett. Meg karaktere ezúttal a fiatal anyuka megtestesülése.

Érdekességképpen utánaolvastam, hogy Lusia May Alcott maga is egy olyan családban nőtt fel, ahol négyen voltak nővérek, és valószínűleg saját tapasztalatait, élményeit vetette papírra. Mivel a történet szerint az író Jo, és én legalábbis gyakran úgy éreztem, ő a főszereplő, minden bizonnyal benne ismerhetjük meg az írónőnket.

Kíváncsian várom a folytatást, de előbb vár rám a 2019-es film után az 1994-es.