A ​lányod azt állítja: megerőszakolták.

Csakhogy a fiú, akit vádol: a saját szerelme.

MIT TESZEL?

Daniel Stone egyedüli fehér gyerekként nőtt fel egy amerikai eszkimó faluban, ahol anyja tanítónőként dolgozott, míg őt kiközösítették és gúnyolták. Nem hagyta magát: rosszabb lett minden rosszfiúnál, ivott, lopott és rabolt, amíg ki nem szabadult Alaszka vadonjából, hogy kövesse művészi ambícióit, beleszeretett egy lányba és családot alapított.

Tizenöt évvel később Daniel sikeres képregényrajzoló. Felesége Dante Isteni színjátékát tanítja a helyi egyetemen; lánya, Trixie pedig a szeme fénye.

Trixie nem tud apja sötét múltjáról – egészen addig, amíg egy randi rémálomba nem torkollik, és Daniel újra azon kapja magát, hogy meg kell küzdenie az indulattal, ami talán nemcsak őt emészti fel, de egész családját és a jövőjét is.

Jodi Picoult ebben a regényében erősebb hangot üt meg, mint valaha. Vajon elég-e az apa és lánya közötti elszakíthatatlan kötelék ahhoz, hogy a múlt hibáit végre elengedjük?

Értékelés:

Ahogy azt már Picoulttól megszokhattuk, most is egy olyan történetet kapunk, ahol végig dilemmával küzdünk majd, és azt sem tudjuk, mikor kinek adjunk igazat. Mert közel sem olyan egyszerű az alapfelállás, mint gondolnánk. Nem csak, hogy főszereplőnket, Trixit állítólag pont a barátja erőszakolja meg, ráadásul egyre-másra derülnek ki olyan információk, amik teljesen összezavarják az olvasót. Azt gondoltam, legalább a végére tisztázódik majd, hogy kinek van igaza, mi is történt valójában, de még mindig vannak homályos részek, sőt, olyan kulcsfontosságú dolog is, amire nem derül fény. Én reméltem, hogy a végén egyik vagy másik oldal mellé kétség kívül odaállhatok, bár igaz, hogy eddig akármit is olvastam az írónőtől, nem lehetett pártra szakadni, talán pont ez a lényege minden történetének. Hogy bár megpróbálunk ítélkezni és igazságot szolgáltatni, a világunk nem olyan fekete-fehér, hogy ezt minden kétséget kizáróan meg lehessen tenni.

Ebből a szempontból egyébként nagyon is valósághű a történet és igen kiemelkedő, ugyanakkor akad olyan rész is, amivel közel sem voltam elégedett. Az apuka, Daniel háttértörténete, gyerekkorára való visszaemlékezések, az arra való utalás ugyanis mindvégig azt sejtette, hogy ennek kulcsfontosságú jelentősége lesz, vagy legalábbis minimum két szálon fut majd a cselekmény, a végére mégis olyan, mintha Picoult elengedte volna Daniel kezét. Vagy az utolsó pár fejezetbe akarta volna belezsúfolni Daniel részét – sikertelenül -, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy „hoppá, hisz ez is itt van még.” Ugrunk egy jó nagyot térben, de annyira elhanyagolható, hogy Daniel milyen rossz is volt gyerekkorában, és, hogy mennyire rideg helyen is élt, mennyi megpróbáltatáson ment keresztül… Igazából ezeket csak utalásokból tudjuk meg, de közel sem tudjuk annyira átérezni vagy legalább némi empátiát érezni iránta, mint lánya, Trixi esetében. A két történet egymással nem igazán került szinkronba, sőt, ami engem illet, simán megrövidíteném a könyvet és kivágnám Daniel részeit – s persze ennélfogva a végét is teljesen át kéne írni… Ezzel így nem igazán voltam elégedett.

Ami Trixit illeti, ő egy elég érdekes személyiség, de nem pont egy olyan főszereplő, akihez húz a szívem, és akit megszerettem volna… Értem, ami vele történt, az érzéseit ezzel kapcsolatban, mégis olyan furcsa, megfoghatatlan számomra ez az egész. Gyakran nagyon hisztis, felelőtlen kis tininek tartottam, és megesett, hogy „megerőszakolója”, Jason karakterét sokkal szimpatikusabbnak találtam. Ez azért igazán érdekes, de valahogy nem hiszem, hogy ezzel egyedül leszek majd.

Ami nagyon tetszik viszont, hogy igazi vitaesteket lehetne ülni a könyvünk felett, és kielemezgetni, mikor ki mit hibázott, és kit miért és hogyan kéne felelősségre vonni illetve megbüntetni, az igazságszolgáltatás megfelelően működik-e adott esetben, mennyire befolyásolja egy tinédzser fejlődését vagy viselkedését a kiközösítés, a társadalmi nyomás vagy saját iskolatársai tettei. Hol húzódik a határ a megerőszakolásnál, ha az ember saját párjáról van szó?
Ezek mind olyan dolgok, amik értéket adnak a könyvnek, ugyanakkor nekem mégsem tetszett annyira, mint az eddig olvasott Picoult könyvek – és nem feltétlenül csak a fölösleges Danieles részek miatt. Aki kedveli a képregényeket, az örülhet, mert egyes fejezeteknél belebotlunk az apuka rajzolt képregényébe, ugyanakkor egy idő után én inkább hanyagoltam ezeket, mert nem igazán éreztem odaillőnek. A végkifejlet számomra mondjuk, elég egyértelmű volt, nem igazán tudok olyat mondani, amit ne találtam volna ki már jó előre.

Elsősorban tehát a Picoult rajongóknak ajánlanám a könyvet, de egyébként tizenöt fölött mindkét nemnek egyaránt, vegyes érzéseim ne tántorítsanak el benneteket.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: 7/10 – Én valahogy egyikkel sem igazán tudtam szimpatizálni, a többség idegesített, de ha már mindenképp választani kell, akkor az antihősünket, Jasont preferáltam.
Borító: 8/10 – Nem rossz, de ez az aszimmetrikus elhelyezés nekem nem nagyon tetszik, és túl elnyomó a háttér a nőalakhoz képest.
+ pont: A mondanivalójáért, és mert Picoult szokása szerint megint elgondolkodtatja az olvasót, no meg a dilemmáért, amit felvet.
– pont: Mert szerintem túl terjedelmes és sok a kicsapongó rész, ami oda nem illő, és az apuka háttérsztorija is teljesen elhanyagolható az egész történetet illetően. Félrevezető, sőt, fölösleges is, az ember azt hinné, nagyobb hangsúlyt kap, hogy mi volt vele gyerekkorában, mi meg hogy történt, de inkább csak üresjárat, lapkitöltés az a rész – számomra legalábbis.