(2008.06.12)
Hiányzol, nem tudom, mit tegyek,
Gyűlöllek, de közben azt hiszem, szeretlek.
Talán túl sokat vitázunk, tudom én,
De mégis csak te öntesz életet belém.
Nélküled csak ülök a sötétben, céltalan,
Mint ember a magányban, kissé hontalan.
Hiába várom, hogy halljam a hangodat
Nem fogom, hiába akarnám látni arcodat.
Csak azt szeretném, hogy itt legyél mellettem,
Szót se szólnánk talán, senki se veszekedjen.
Néznénk az árnyékunkat, ahogy összeolvad,
Az esőben az eget vagy épp csak a holdat.
Én harmóniát kérek, te viszont szenvedélyt,
Ami lángoló tűzként perzseli fel az éjt.
Én boldog biztonságot akarnék veled,
Te viszont a merész kalandokat kedveled.
Ámbár egy földön járunk, költők vagyunk,
Egymásra lelt művészek, festők, ha alkotunk
Mégis száz meg száz világra lelünk
Csak az a kérdés, ott–e a másik mivelünk?
Tudom, ha te tűzvihar vagy, én enyhe vízesés,
Ha te kard, én csupán életlen evőkés.
Ha te tornádó én csak egy lenge szellő,
De ha te lágy hullám lennél, én egy igazi sellő.
Bár nem tudlak csitítani, tombolsz, mint orkán,
Nem fogod szellőként simítani orcám,
S nem létezik a középút, most az is járhatatlan,
Mégis, maradj mellettem, de ne csak láthatatlan.
Mutasd meg igazi arcod, látni akarom,
A kedveset is, igen, lesz még rá alkalom
Remélem, hisz végre most is beszélünk újra,
Nem tartott soká a tűz és a víz háborúja.
Sok harcunk lesz még, ebben biztos vagyok,
Már, ha te maradsz, és én is maradok.
De ha el akarsz menni, úgy vissza nem tartalak,
Soha nem tudtalak s nem is akartalak.
Két darabra tör majd művészetünk világa,
Elválik az árnyéklelkünk kézen fogó párja.
S te, tomboló tűzvész, csak láng maradsz akkor,
Majd itt a szívemben egy őszi alkonyatkor.
