(2008.10.11.)

Emlékszem még arra a régi házra,

Nagymama kertjére, udvarára.

Emlékszem a dombokra, a fákra,

Drága, jó nagyapám arcára.

Emlékszem arra az öreg fára,

A fáskamrára, meg a spájzra,

Emlékszem, ó a régi labdámra,

Nagyival a hosszú biciklitúrákra.

Emlékszem a közös, kis dalokra,

Meg a fából készült ablakokra.

Emlékszem ó, a nyári hónapokra,

Az ott töltött kedves napokra.

Emlékszem arra a régi kályhára,

Az együtt elmondott esti imákra.

Emlékszem az öreg, kis házra,

Meg a kővel kirakott utcára.

Megy az idő, ugye nincs mit tenni.

De nem fogom már soha elfeledni.

Megy az idő, tovább kell menni,

De úgy szeretnék visszamenni…

(2008.10.02.)

Három éve is épp ugyanitt ültem.

Épp, ahogy most, ugyanúgy éltem.

Tengettem elunt, bús hétköznapjaim,

Pihentettem tollam kiskönyvem lapjain.

Azt hiszem, akkor csodára vártam,

Valahova egészen máshová vágytam.

Bilincsnek éreztem a szürke napokat,

Rácsot láttam én csak, nem ablakokat.

Most valahogy csak a fotel egyezik,

Az ablak tiszta, a rács lekéredzkedik.

S úgy tengetem most már drága napjaim,

Hogy elűzöm néha támadt, bús unalmaim.

(2007.12.07.)

Arctalan marionettek végtelen sora,

Mik érzelmet nem ismertek talán még soha

Vonulnak, menetelnek, mint a katona,

Ki vért ontani gond nélkül tart háborúba.

Kötélen rángatja őket a közönyösség,

Elfedi elméjüket a gyarló sötétség.

S ó, egy társuk óvatlan megbotlik,

De az arctalan rab bábok fel nem segítik.

Ám egy a sok közül mégis meg-megtorpan,

Fa testében csak nem érző szív dobban?

Letépi magáról a közönynek kötelét,

S kinyitja végre eddig lehunyt szemét.

Elesett társához immár szabadon lép,

De az félrelöki segítőn nyújtott kezét.

A zsarnok közöny rablánca őt is uralja,

A végtelen menetsorba visszataszítja.

Majd az érző szívű báb gyászosan körbenéz,

Társaihoz csak egyetlen mondatot intéz:

Foglyok vagytok ti mind, vak emberek,

Kötélen rángatott, arctalan marionettek.

(2009.02.24.)

És Emberként voltam az, aki lehettem.

S mért hát a külön szó? Mért nem ennyi: „állat”?

S mit jelent az ember: csak ócska gyalázat?

Én ki fogom mondani, amit gondolok,

Soha-soha többé semmit sem titkolok.

Érzéseim sem fojtom többé vissza már,

S paripa leszek én, nem egy szürke szamár.

Vagyok, aki vagyok. Embernek születtem,

(2009.02.24.)

Én ki fogok törni rácsaim közül

Még mielőtt a lelkem is megkövül.

Kitörök és el fogok szabadulni,

Én kitörök… és meg fogok vadulni!

Rátok vicsorgok gyáva, gyarló ebek,

Legyetek végre igazi emberek!

Vagy rám se nézzetek, s meneküljetek!

Bolondok vagytok ti mind… nem emberek.

(2009.02.24.)

Szeretnem kéne az emberiséget,

De én nem tudom. Én képtelen vagyok.

S ne is várjatok ily képtelenséget,

Ti emberbőrbe bújt, gyáva állatok!

S ki ma az ember? Te is lehetsz talán,

Ha nem lennél a bűnös tömeg része,

Ha nem csüngnél másoknak minden szaván,

S nem másolt lenne Világunk egésze.

(2009.02.03.)

Hiénák! Mind hiénák vagytok

S egyben áldozati bárányok.

Egymást tépitek, szaggatjátok,

S egyedül csak én nem jajgatok.

Becsület. Nem tudjátok, mi az,

Csak csaltok és hazudtok folyton,

S bár ezzel csak magamat fojtom,

Gyűlölöm, ki nem elég igaz.

Csak hiénák! Azok maradtok,

Nyomorult senkik, és „emberek”.

Hát, ha tudtok, úgy feleljetek:

Ki rosszabb: én, vagy ti magatok?

(2010.05.18)

Fáradt nyűg húszévesen a világ.

Odakint vihar tombol - Én  bent

tombolok…

S aranytrónján a volt király

kaviárt eszik… s Én,

ó én nem eszem,

Én csak tombolok…

Én az ország vagyok!

Eltiportak és éhen halok…

S dühöm csak néha elég.

Hát Én is tiporjak, ha élni akarok?

Karót a volt királynak!

Mondd, miért adjam utolsó kenyerem

adójaként minden pénzem

sok trónoló magyar(?) kiskirálynak?

(2010.05.18)

Amíg élet az élet

világ a világ…

elvesztettem tán egy évet,

s lerohannám a messzeséget.

Sehol nem jó.

Kenyeret koldus itt nem lel.

Elátkozott nagy hang az élet,

de kérdésemre a nagy hang sem felel.

Mire jó, ha így vagyok???

Miért lettem így? És miért maradok?

Megcibálnám egy Hang kabátujját:
„Ha te kapsz, mondd, én miért nem kapok?”

(2008.10.11)

Ki vagyok én, hogy megmondjam

Nektek, hol rontottátok el?

Ki vagyok én, hogy elmondjam,

Amit nem sok mindenki mer?

Ki vagyok, ó én, hogy megpróbáljak

Nektek tanítani valamit?
Ki vagyok én, hogy elprédikáljam

Más emberek fájdalmait?

Ki vagyok én, hogy szót emelek,

Ki vagyok, hogy megszólalni merek

Ebben a hazug világban?

Ki vagyok én, hogy megmondjam,

Mit kéne tennetek?

Ki vagyok én, hogy elmondjam,

Amit elfelejtetek?

Ki vagyok, ó én, hogy megpróbáljak

Nektek mondani valamit?

Ki vagyok én, hogy elprédikáljam

Más emberek bajait?

Ki vagyok én, hogy szót emelek,

Ki vagyok, hogy megszólalni merek

Ebben a hazug világban?

(2008.10.07)

Három asszonyt láthattam ma,

Mindnek volt egy birodalma;

Az első, az élet nagyanyja

Korát folyton változtatja.

Beszél sokat és kedvesen,

Hallgat, ha kell figyelmesen.

A második a végzet asszonya,

Fiatal ő és mostoha.

Ha szól hozzád, csak dölyfösen,

Mohó, s mindig figyelmetlen.

A harmadikat senki nem ismeri,

Megszólítani senki nem meri.

De tudod, ő úgy hiszem, ember,

S felér minden veszedelemmel.

(2008.10.07)

Közönyös kisemberek,

Egymásnak ismeretlenek.

Egy sem törődik mással,

Egyedül csak önmagával.

Kegyetlen nagyemberek

Tiporják a szegényeket.

S mindegyik oly ostoba,

Nem változik meg soha.

(2015.02.08)

Saját medrében a folyó

érzelmeim mint túláradó

víztömeg

önként veti bele magát

a tengerbe vágyva a halált

s ahogy két csöpp a csöppel

összevágy

keveredik lelkem tengereddel

tönkreteszel szerelmeddel

beolvadok mint vad folyó

megtörten tengeredbe

odaveszek

lágy keringőbe simulva veled

eggyé válva ha engeded

...

de harcunk végtelen marad

így a keringő vad viharrá

engedetlen szívünk

törhetetlen tusájává dagad

odaveszek

de ahogy csöpp a csöppel

összevágy

keveredik lelkem tengereddel

tönkreteszel szerelmeddel

beolvadtam mint vad folyó

néma könnycsepp

minden elemedbe

...

s hiába próbáltam magam

a testem, szívem, agyam

többször tőled megmenteni

nem tudtam elfelejteni

nem tudtam a két víztömeget

szétválasztani

nem tudtam csodát tenni

mert ahhoz, hogy szívemet

szívedtől elszakítsam

nem tudok Mózessé lenni

nem tudok

Mózessé lenni...

...

nem vagyok hős és nem vagyok

próféta

nem vagyok Isten nem vagyok

kísértő ördög

nem vagyok angyal nem vagyok

semmi

nem vagyok

minden

nem vagyok más

csak egy szerelmes lány

...

ez minden

s mit adni tudok, neked

minden kevés

neked minden kevés

de könnycseppem érted

életedbe örök nyomot vés.

(2015.01.23)

Nyisd ki a szemed, nézz rám!

Ne csak a vágyat lásd bennem,

nem csak a testedet akarnám...

Gyengéden fogd meg a kezem!

Ne csak a testet lásd bennem!

A test alatt lélek vagyok, félek.

Reszketve kívánlak téged.

Hunyd le a szemed, hallgasd,

ahogy hevül bennem a vágy.

Takarónk a levegő,

s ki nem mondott szavakból

szövődik az ágy.

hallgass...

a levegő lélegzik, izzik, eped.

Titkunk megmarad.

Bilincselt szívemet adom neked,

hogy mit összetörtél már,

most újra megragaszd.

(2014.10.24)

Hiába próbálom vasszívemmel
érzésemet irántad elfelejteni.
Egy fogdában ülve, bilincseddel,
porcelán szívvel, a te foglyodként
mégis…
kénytelen vagyok szeretni.

Hiába próbállak kitépni erővel
minden egyes porcikámból.
Nem lehet téged a lényegemből
önkezemtől elveszíteni
én is…
félek a változástól.

Hiába próbálok miattad
egyetlen könnycseppet sem ejteni.
Nem vagyok olyan erős, ahogy ismersz
és éppen amiért nem szeretsz
miért is…
nem tudlak elfelejteni.

Hiába sírom újra és újra
óvó álomba szegény lánymagam.
A te érzésedért én nem felelhetek,
de hiányáért bűnhődöm
mégis…
feláldoznám önző önmagam.

Hiába érted minden erőm,
gyengédségem és szerelmem.
fogolytartó haduramként
taposva porcelán törmelékeken
miért is…
hogy neked ez semmit nem jelent?

Hiába hajtok neked fejet,
gyengeségem, gyengédségem hasztalan.
És hiába dacolok vasbilincsbe
kényszerítve törékeny szívemet
mégis…
nem tudom feladni harctalan.

Hiába egy-egy sértő szavad,
a kegyetlen nemtörődöm magad.
Kedvesebb érintéseddel mindig
elfeledteted, hogy nem szeretsz.
miért is…
hogy az idő a múlt felé halad?

Hiába próbálok hamis álarcokkal
megfelelni mindig mindenkinek.
Egy fogdában ülve, a te foglyodként,
boldog is lehetnék, de szenvedek.
miért is…
nem adom oda másvalakinek?

A porcelánszívemet…

Hiába várok régen türelmesen,
hogy egy nap majd meggondold magad.
Ha tudnám, hogy úgy lesz egyszer,
én örökké várnék engedelmesen.
mégis...
meggondolod majd valaha magad?

Hinni akarom, hogy jelent valamit neked
a színtiszta szeretetem.
Hinni akarom, hogy jelent valamit,
hogy többet jelent,
mint a biztos, és unalmas, mint ez a
bárgyú fekete-fehér jelen…

Hogy többet jelent a most „megvagyunk”-nál
egy ismeretlen, de izgalmas jövő velem…
Hinni akarom, hogy látsz engem,
hogy jelent valamit a tekintetem.
Hinni akarom, hogy amikor hozzám érsz,
amikor megremegek, az neked is többet jelent.

Hinni akarom, hogy számít ez az egyszer
önzetlen szerelem.
Hogy számít, hogy boldognak akarlak látni,
hogy többet jelent, mint szeretet nélkül,
minden nap a megszokottságban
az untig ismert nővel vacsorálni.

Hinni akarom, hogy folytatódni fog…
De kérlek, ne várass sokáig!
Ne kínozz tovább napról napra!
de hát…

Hiába írom ezeket a sorokat,
mert nem fogod olvasni sohasem.
Nem akarom látni szánó tekinteted,
hallani, ahogy nem szeretsz megint
mégis…
Egyszer majd, talán, sohasem…