Takarónk alatt
Zúg, búg, zsong az élet lankadatlan
Dobban, izzik, érint, halhatatlan
Szíved csücskében kuckózik szívem,
Remeg, simogat, nyugszik, liheg.
Ó, józan eszemet hogy elveszítem,
Lelked, ha lelkem ágyában rezzen, piheg.
Oly ártatlan, természetes, áldott,
Mint fuldoklónak az életadó levegő.
Minden páncélzat valómról lehámlott,
Meztelen heverő, nevető… lebegő.
S áldott tenyeredben óvva tartod
Minden apró létem, s dobbanásomat.
Magamban hét lakat alá zártam arcod,
S drága selyem-porcelán valóságodat.
Te vagy a ragyogás a vaksötétben,
Az értelem a létben, a működésben.
A gyógyír, a takaró, a szívverésem.
A menedék, vagy egy Isteni jelenésem.
Lényegem minden apró rebbenése, vágya
Apró csókok csendes kuckója, hű hazája.
Hát beléd költözöm, a bőröd alá bújok,
S egyszerre jár az ész, a szív, a lélek,
Minden porcikádra egy kis figyelmet fújok,
Hálát, megértést, szépet, s tebenned élek.
Mintha percről percre jobban szeretnélek.
Szinte már fáj is, ahogy irántad érzek,
Kicsi tubicám, szívemnek te kicsi fészek,
Angyalom, kedvesem, társam, darabkám, részem,
Napvilágom, holdvilágom, Te kicsi Istenségem.
Ha van is célom ezen a bűnös világon:
Hogy becézzelek, öleljelek, vágyjalak,
A szörnyeiddel harcoljak hát az ágy alatt,
Óvjalak, féltselek, virágom… Világom.
Ó, éjt nappallá téve csak becéznélek,
Hallgatnálak, fognám a kezed, epedve néznélek,
Ha tehetném, örökre a tüdőmbe lélegeznélek.
Harapnálak, megennélek, beléd olvadnék.
Ilyen mély érzelem, mégis hol van még?
Néha félek, csak álom vagy, s álom az egész,
Vagy az érzéseim tüzétől majd megégsz.
Hordoználak pici szívem zsebében féltve,
Sose legyél bántva, sose legyél sértve.
Dédelgetnélek, mint anyját a gyermek,
Kiáltanám, visszhangozzák a termek…
De csak Neked mondom, csak egy suttogás,
Édes kis szavak, megnyugvás, kuncogás
Tavaszi holdvilágnál a takarónk alatt.
Libabőr, illat, öröm, sóhaj, leomlott falak.
Két félénk kis tubica, két összeforrt ajak.
