Porba hullt a gyűrű, mert nem fogadtam el,
Az igaz szerelem hangjai még nem hangzottak el.
Két út között hogyan tovább, magam sem tudom,
Hogy többre vágyom, suttogva, magamnak elárulom.
Hogy nem szeretnek szívből, talán így igaz,
Talán hazugság az egész vagy legalább' majdnem az.
Hogy nagyon akartuk, sokáig töretlen kitartott,
Talán fel kellene adni a szívet tépő harcot.
Hiába húzzuk megfeszülve az üres kis szekeret,
Rángatva, tépve, más irányba soká nem lehet.
Én haladnék megfontolt, pici léptekkel tovább,
De két külön világban az élet mégis mostohább.
Tettek nélkül csak az ablakunk néz egymásra,
A kirakós darabkámnak mondd, hova lett a társa?
Hol a nagy összhang, hol a közös akarat?
Sosem romboltuk le a köztünk lévő falakat.
Hiába szavak, hiába régen elképzelt álmok,
Mélység nélkül még a szerelem is álnok.
A levelet eldobom, hiába, úgysem értheti,
Két világnak két ablaka ha tettre nem készteti.
Porba hull a világ, rózsát hiába nevelek,
Kérdésre őszintén más nyelven hiába felelek.
Szívem vadsága, a róka szóra hiába vár,
Megszelídíteni talán nem fogja soha-soha már.
