Sohonyai Edit az egyik kedvenc magyar íróm. Valamikor a '90-es években és a 2000-es években még nem igazán tudtam, hogy mit is olvashatnék, akkor még nem voltak annyira felkapottak a fantasy könyvek (aztán jött a Harry Potter persze), és kedvem sem volt a régi pöttyös könyveket olvasni (végül persze megszerettem őket), mégis a kezembe akadt a '80-as évek budapesti tinédzsereit bemutató könyv, a Macskaköröm.
Azt hiszem, ez tipikusan egy olyan könyv volt, amin sírásig röhögtem magam, és ezek után majd' az összes könyvét egyszerre felfaltam, és még a régi, nagyi által emlegetett pöttyös-csíkos könyvsorozatokat is elkezdtem feltérképezni.
Mikor manapság megkérdezi tőlem egy-egy diák, hogy mit tudnék neki magyar íróktól ajánlani, amit élvezne is, akkor általában őt ajánlom.
Persze, vannak mai próbálkozások is, a Szent Johanna Gimit már minden olvasni vágyó tinilány kiolvasta, de rajta kívül még másnak nem igazán sikerült áttörést elérnie. A legtöbb modern magyar ifjúsági regény csak egyszer olvasható, és először sem egy nagy szám. Lenne mit tanulni Edittől, akin generációk nőttek fel, és a mai napig megmosolyogtató nosztalgiával veszem kezembe a könyveit.
Az a legnagyszerűbb az ilyen régebbi könyvekben (nem, mintha újakat nem írt volna), hogy a mai tinédzserek is olvashatják és beleélhetik magukat, miközben anyu a konyhában felidézi régi emlékeit, hogy igen, hajdanán még ő is olvasta ezt a könyvet. Szeretem, amikor egy-egy könyv összekapcsolja a generációkat, áthidalva a modern kor számítógépközpontú gondolkodását.
