Színek nélkül a világ

(Boldizsár Ildikó: A Fekete Világkerülő Ember meséi, részlet)

Fekete Világkerülő Embernek nem csak a neve volt fekete. Fekete volt a haja, fekete a szeme, fekete a bajusza és fekete a köpenye. Lábán fekete csizmát viselt a fekete zokni fölött, nyakára fekete sálat tekert. Legfeketébb azonban a kalapja volt – ha mélyen a szemébe húzta, olyanná vált, mint a sötét éjszaka.

Fekete Világkerülő Ember nem szerette a színeket. Hiába udvarolt neki a kék, könyörgött a piros, sírdogált a halvány rózsaszín, Világkerülő mindenütt csak a feketét kereste. Még a háza is feketéből volt a sűrű bokrok között, vastag szederindák állták útjukat az arra járóknak. A madarak néha átrepültek az indák között, és körülnéztek az udvaron, de olyan szomorú volt az udvar a fekete kúttal, a fekete vödörrel és a fekete virágoskerttel, hogy egyetlen kismadár sem maradt ott. Elmenekültek a méhek, a bogarak, az őzek és a szarvasok is. Még az egérlyukból sem hallatszott cincogás.

Fekete Világkerülő Ember teljesen magára maradt. Hiába szólongatta az elröppenő madarakat, hiába kérlelte őket, hogy maradjanak vele, azok visszakiáltották neki:

– Mi nem akarunk feketék lenni!

A virágok is hervadásnak indultak Fekete Világkerülő virágoskertjében, de mielőtt lehullajtották volna utolsó szirmaikat, odakiáltották neki:

– Mi sem akarunk feketék lenni!

És nem akart fekete lenni a kút sem, a vödör sem, az udvar sem és a kerítés sem, így hát mindannyian továbbálltak Fekete Világkerülő mellől. Amerre jártak, mindenütt elmesélték, hogy él az erdő közepén egy szomorú ember, Fekete Világkerülő a neve, és ez az ember nem szereti a színeket. Feketévé válnak tőle a fák, a tisztások, de még az ég kékje sem ragyog, és ha esik, az eső is fekete cseppeket hullat.

Élt az erdő bal sarkában egy boszorkány, Amália volt a neve. Ő is szomorkodott olykor, de az ő szomorúsága nem volt fekete. Rosszkedvét sárgából szőtte, sírását pirosból, bánata zöldellt, keserűsége szürkére festette házát. És valahányszor rosszkedve volt, Amáliával sárgállott az összes virág, ha sírt, még a macskák is pirossá váltak. Ha bánatos volt, zöld víz csobogott a patakban, és zöld Nap sütött az égen, zöld madarak kergetőztek a zöld felhők között. Csak a keserűség változtatott mindent szürkévé: egérszürke lett a föld, elefántszürke a nyár, sötétszürke az éjszaka. Így éldegélt, egymásról mit sem tudva, az erdő bal sarkában a szomorú boszorkány, az erdő közepén a szomorú Világkerülő.

Talán soha nem is találkoztak volna, ha egy nap nem történik valami egészen különös.

Amáliának napok óta nem sikerült semmi: hétfőn elszakadt a kútban a lánc, s a vödör a vízbe esett, kedden összetörte kedvenc pöttyös bögréjét, szerdán nem találta tizenhét fodros alsószoknyáját, csütörtökön elbotlott egy gyökérben, pénteken kifutott a tej, szombaton összegubancolódott a haja, vasárnap meg… vasárnap meg azt hitte, hogy megvakult.

Arra ébredt, hogy semmit sem lát. Nem látja ágya alatt a mohaszőnyeget, ablakán a gesztenyefüggönyt, az ablakpárkányon a kivirító muskátlikat. Kibotorkált a kertbe, kitapogatta a kerítésléceket, megsimogatta a virágokat, hogy bizonyos legyen benne, mind megvannak. Meg is voltak hiánytalanul, Amália mégsem látta őket.

Azazhogy látta ő… csak nem tudta, hogy amit lát, az nem más, mint a fekete! Amália sohasem látott még feketét, azt sem tudta, hogy mi fán terem. Ismerte a kékeket, zöldeket, fehéreket, barnákat, pirosakat – de a feketéről mit sem tudott. Ahogy ott álldogált feketévé változott kertjének kellős közepén, és a szeme lassan hozzászokott a sötéthez, észrevett a kertkapu mellett egy fekete csizmás, fekete köpönyeges, fekete kalapos alakot.

– Ki vagy te? – kérdezte a boszorkány.

– Ki vagy te? – kérdezett vissza az alak.

– Az én nevem Amália. Évek óta lakom ebben a házban, de most valami szörnyű dolog történt velem. Nem látom jól a virágaimat, és téged sem látlak rendesen.

– Én Fekete Világkerülő Ember vagyok, és éppen világgá indultam; mennék is, ki tudja, merre, ha nem lenne előttem minden fekete.

– Fekete? Mi az a fekete?

– Én vagyok a fekete.

– Ajaj! – kapott a fejéhez rögtön Amália. – Akkor tőled lett itt minden olyan… ilyen… hm… fekete?

– Attól tartok, igen. Minden szín menekül előlem! Elfutnak az állatok, elrepülnek a madarak, és azt kiabálják vissza: „Mi nem akarunk feketék lenni! Mi nem akarunk feketék lenni!”

– Én sem akarok fekete lenni! – toppantott Amália.

– Látod, senki sem akar olyan lenni, amilyen én vagyok. Senki sem akarja tudni, milyen vagyok.

Amália elszomorodott, aztán sírni kezdett. De most nem jött el hozzá egyetlen zöld, egyetlen piros sem, még a keserűszürke is messzire szaladt.

– Ne sírj! Én már megyek is! – búcsúzott tőle Fekete Világkerülő. De alig tett néhány lépést, kétségbeesve ugrottak szét előtte a színek, és futottak, amerre láttak.

– Ne menj el! Gyere vissza! Majd én kitalálok valamit! – kapta el Amália a fekete köpönyeg szélét, és már húzta is gazdáját a kunyhóba. Leültette a tölgyfa asztal mellé gyékény karszékébe, adott neki egy kis áfonyaszörpöt és vadkörtelekvárt, majd tüzet gyújtott a kemencében, és azt mondta:

– Régóta élek egyedül ebben a kunyhóban, és egyedül is lennék télen, nyáron, ősszel meg tavasszal, ha nem tévedne be hozzám olykor a szél, nem verne be az ablakomon az eső és a hó, nem látogatna meg egy-egy falevél. Lassan megtanultam, hogyan lehet beszélgetni velük, miként szólíthatom meg őket. Ülj ide mellém, és várj! Talán eljön valamelyikük, és segít nekünk.

– Hadd legyek én az első! – duruzsolta a tűz. – Igaz, én még sohasem meséltem neked, te boszorkány, de az a mese, amit én tudok, most válik majd hasznodra igazán.

– Meséld el! – kérte izgatottan Amália. – Világkerülő, ugye te is meghallgatod?