Sötét űr forog, kavarog
valahol a lelkem helyetti
zúgás sűrűjében.
Elszaladt világ, kanyarog,
várom, hogy elmém elfelejti
mozzanatlanságom.

Bennem elbújt a tél,
beleragadtam veled.
Szoborrá kötöttél.
Hiába adtam neked.
A nyúlványos jelen
marasztaló mocsarába
fulladunk.
Mint halhatatlan óriások...
utánunk semmi nyomot
nem hagyunk.

Egy másik jelenben
talán már lepecsételtük
az apró lábnyomú jövőt.
Egy másik jelenben
talán már elfecséreltük
az egész élethez kötőt.

Tövisekkel bánt már a fészek.
Nem tudod, titkon mit is érzek:
Feketét, vöröset, szikrázó sárgát.
A nő lassú megbolondulását.

Kakukkfióka vagyok, s talán
egyáltalán nem illek
a tökéletes világodba.
Képzeleted egyik falán
Olyanféle nő lehet, aki
belesimul a virágokba.

Amíg szobromon köszörülsz,
alakítanád arcom, formára, Neked,
nem látod, hogy nem könyörülsz
az időnek, a homokóra megreped
a tétlenséged alatt.

Érzed-e, hogy az én szobor
szívem nem tömör már többé?
A homokórával komor,
apró szilánkokra pattan.
Ez sérti meg a kezedet.
S neked fáj, bennem a katlan
elkerüli figyelmedet.

Én nem vagyok óriás.
A jelen el fog pusztítani.
Engem hamarabb felemészt, téged
napról napra fog egy pici falattal
megkurtítani.
Talán észre sem veszed.

Én nem vagyok óriás.
Én más vagyok. Egy látogató
más madarak életében.
Öntudatot, fényt, lángot adó
Prométheusz...
Elfelednek lényegében
ha betettem magam után az ajtót.

A tüzet nem tudod kordában
tartani és a zsebedbe rejteni.
Melegedtél pedig korábban
tüzemnél és próbáltál megfejteni.
Ez miért nem elég neked?

Néha egészen úgy érzem, engem
kivetett magából a jövő.
Nem látom benne a helyem.
Magamért nem szeret senki engem.
Igazán nem kellek senkinek.
Át is adhatnám a helyem.
Miért vagyok ennyire önző...

Talán olyan vagyok, mint egy érzés.
Be- s kilépek mások életéből
de megtartani lám senki nem akar.
Hiába is bennem annyi kérdés...
Pillanatnyi mosoly vagyok, kékből,
az üres holnap feketébe takar.

Sosem érdemeltem meg a zöldet.
Irigy vagyok a galambokra.
Aki megteremtette a Földet
Sosem gondolt kakukkokra.
Egyedül vagyunk.

A látszatok mögött külön-külön élünk,
mi, akik örökre nem kellenek másnak.
Elménk sárga fala közé zárva félünk.
A mieink boldogság-csontokat ásnak.
Nekünk nem jár.

Erre már korábban is
igazán rájöhettem volna.
Akkor bőröm alá a tehetetlenség
vergődő szárnya nem hatolna.
Néha ezt látod feltörni...
Ezért próbálsz mint szilaj
paripát előbb betörni.

Ha ez sikerül és elvesztem magam...
Nem a virágba simuló lány lennék.
Csak egy tátongó, néma, néma üresség.
Nézd, hogy őszbe derül már a hajam.
Az ürességnek nincsen akarata.

A feszültség amit bennem
néhanapján feltörve látsz és szólsz..
Az a zúgás a fülemben
ahogy az üres hűtő... látsz és szólsz...
A sárgának nincs önálló akarata.

Nem tudom, mik Isten tervei velem.
Talán az életem egy eleve elrendelem
és nincs értelme sóvárognom.
Majd a kispadról nézem, ahogy
nyom nélkül elmúlik felettem az élet.
Velem senki nem akar jövőt építeni.
Legalább eljátszhatnám a boldog jelen-létet.
csak egy kicsit szépíteni...szépíteni.

Keresztülvittelek egy sötét
időszakon a lángjaim fényénél.
Talán ennyire volt szükségetek rám.
Majd világítok másoknak az oltárnál.
Csak egy porszemed vagyok, aki
átgördíti az emberiséget, s a sötét
vörösben megpihensz lényénél.

A vigaszotok vagyok. De szúrom
a szemeteket, ha már nem kellek.
Engem nem tudsz átvinni a túloldalra.
Nem szeretnél...
Ha egyszer is látnál igazán,
talán megijednél... talán szeretnél.

Szétosztogattam és nekem
már nem sok tüzem maradt.
A kis gyufaáruslány lelkem
a magányosság mocsarában ragadt.
Nem tudlak tovább vinni téged.

Ha nem vagyok nektek elég jó,
akkor törjetek össze, mint a gyöngyöt!
Mit gyöngyöt! Ahogy múlik az idő
már csak egy apró...apró göröngyöt.
Ha a gyöngyöt nem akartad, miből 
gondolod, hogy majd a göröngyöt...

Nem vagyok elég - jó.
Nem simulok virágokhoz, lényem
nem a kedvesség álszent álcája.
Arcom nem ártatlanság, fényem
nem az úri világ játszmája.
Nem hajtok fejet, nem tűröm
szótlanul az igaztalant.
Nem törődöm bele, nem űzöm
pozitívval a vigasztalant,
Nem csak a szépet látom, érzem,
Nem csak a világ jó oldalát nézem.

Nem vagyok tökéletes.
Ezer arcával csiszolt meg az élet
és a homokóra apró szemcséje,
és még te is köszörülnél.
Nincs olyan, senki, egy lélek,
akinek talán éppen csak én kellek.
Annyit így senkinek sem érek.

Talán elmúlok hirtelen vagy
lassan szánt fel az élet.
Talán holnapot is ad vagy
egy szál gyufával remélek.
Talán látod a zúgást bennem,
talán érzékeled, hogy félek.
Talán a félelem tebenned
sokkal nagyobb, ha kérek.
Talán eltűnök hirtelen vagy
lassan tör meg az élet.
Talán itt felejtettem magam
és hálni jár belém a lélek.
Talán megtalálnak a talánok.
Esetleg a mégek.
Még lehet, hogy, még talán,
még jövőre, lennél-e, kérlek.