Testem újra átlátszóvá fakul,
acsarogva, félve, tépve láncait,
ahogy a veszteség ereimben alakul,
kimerülve, elengedve ábrándjait.
Lihegek, nevetek, sírok és félek.
Így vacog napról-napra bennem
ez az őrületbe kergetett lélek.
Ezt az Egészet kéne elengednem.
Sorslopó vagyok egy áruló világban.
Megszületni nem nekem kellett volna.
Félve csapdosok minden irányban,
Bár a holt élne és az élő „holna”…
Az erősebb más biztos nem én vagyok.
Csak egy félember lélekdarabja
fekszik, pulzál és néha vészragyog,
amíg a fájdalmas élet agyonharapja.
Az élet nem nekem lett kitalálva,
fogalmam sincs, hogyan kell játszani.
Az útvesztőből szívem ha kitalálna
csak próbálna erősnek látszani.
Felőröl a múlt és darabol a jelen,
Isten könyvében erre nincs útmutatás.
Fáradt vagyok meghozni a döntést, velem
a depresszió is végtelen kutat ás.
Már csak három pillanat maradt
amit az életet adó kézzel tölthetek.
Már csak három pillanat maradt
ha egy új élettel esküt köthetek.
A múltat hagyjuk hátra vagy a jövőt?
Egy isteni, helyes út miért nem létezik?
A múltat sirassam vagy a jövőt?
Milyen ember vagyok, később, ha kérdezik?
Nem merek már bízni, se szeretni senkit,
A szívem mindenképpen megszakad… megint.
Isten ugyanúgy szeretne mindenkit?
A harapás látod, óvatosságra int.
Nem egyedül teremtettek a világra,
végül mégis úgy maradok és úgy halok.
Ha eltűnnék hirtelen talán senki se látna,
ahogy végre boldog is vagyok.
Nekem kellene támasznak lenni, de nem tudok…
Miért is én jöttem világra, mi dolgom még?
A fájdalmamtól majd világgá futok
de jártányi erő mire is elég?
Nem merem elmondani, hogy mit érzek,
hogy nem hiszem, hogy tudlak követni.
Nem akarván utadba állni csak vérzek,
ahogy önmagam próbálom ölelni.
Nem tudom, utunk hogyan olvadna össze
eggyé, a távolság annyira megrémít.
Nem tudom, sorsunk hogyan fonódhat össze
ha folyton egymástól ennyire eltérít.
Nem tudlak végtelen' szeretni, teljesen,
mert félek, hogy elveszítelek.
Talán úgy kéne tennem helyesen,
hogy elengedlek, mielőtt ellepnek a sebek…
