Egy jövő, ahol az emberek már szinte egyáltalán nem beszélnek/beszélgetnek egymással. Ahol érzéketlenné drogozzák magukat, s a család is, mint fogalom, tulajdonképpen megszűnt létezni. Egy jövő, ahol robotok végzik a munkákat is, s ahol a legokosabb lény is a földön egy robot, mert az emberek értelmi szintje szinte a zéró alá csökkent – se olvasni, se írni nem tudnak, s nem érdekli őket semmi. Errefelé tartunk? Walter Tevis Sokszavú poszáta című disztópiája egy olyan sci-fi, amely régi keletkezéséhez képest egy teljesen hihető és modern jövőképet fest az olvasói elé, s azzal együtt, hogy élvezetes olvasmányul szolgál, elgondolkodtat és talán ki tudja, cselekvésre is késztet.

A ​25. század disztópikus világában az emberi civilizáció maradéka elektronikus mennyországokba zárkózva vegetál. Nincsenek családok, gyerekek, de még valódi párkapcsolat, szerelem sem igen létezik. A gépiesen udvarias hétköznapokból már csupán a drogok vagy az öngyilkosság jelentik a menekvést. Az olvasás tiltott dolog, de igazából senkinek eszébe sem jutna már ezt a szabályt megszegni. A gondolkodást számítógépek és robotok végzik az ember helyett. A jelszó: „Ne kérdezz; lazíts!” E látszatélet megkapó jelképe a sokszavú poszáta, mely éjjelente nem a saját énekét dalolja bele a világba, hanem más állatok hangját utánozza.

Az emberiséget már csak egy halálvágyával küzdő android mentheti meg, valamint egy fiatal pár, akik szenvedélyes szerelemre lobbannak egymás és a könyvek iránt. Ez a szenvedély talán még az apátiába kövült gépi intelligenciákat is képes felrázni.

Walter Tevis, A svindler és A pénz színe írója Nebula-díjra jelölt regényével ékesen bizonyítja, hogy az SF-nek igenis helye van a szépirodalomban. Érzelmekkel és fekete humorral átszőtt, szép könyve robotszereplői szájával is az emberi önrendelkezés jogáért kiált.

„Mintha az 1984, a Szép új világ és a Menekülés New Yorkból kombinációját olvasnánk.”

– Pat Holt, Holt Uncensored

„Az olvasás emberiségmegmentő hatalmának témája a Fahrenheit 451-hez teszi hasonlatossá.”

– San Francisco Chronicle

Értékelés:

Az igazság az, hogy a mindennapos problémák elől, a mai kor embere is néha igencsak szeretne elmenekülni. Néha belegondolunk, hogy milyen jó is lenne érzelmek nélkül élni, távol a dühtől, a fájdalomtól, a csalódástól, a keservtől… Máskor, amikor pedig a kocka fordul – időlegesen persze -, és minden jól alakul az életünkben, akkor azt gondoljuk, megéri. Talán minden ember csak a halálos ágyán tudja majd megmondani igazán, megérte-e. Ezzel az alapfelvetéssel játszik el a könyv. S bár első pillanatra akár utópiának is tűnhetne ez a robotokkal teli társadalom, valójában viszont érzelmileg teljesen sivár. S bár az elbutult embereknek fogalmuk sincs, hogy valami hiányzik az életükből – mondjuk, a társas élet vagy a szeretet -, mégis rendre ölik meg magukat.

Ide csöppenünk, amikor három szemszögből kezdjük el olvasni a történteket. Egyrészről az olvasni először megtanuló Bentley, másrészről a hihetetlenül öreg és halhatatlan robot, Spofforth, harmadrészt pedig a nagyon is intelligens nő, Mary Lou szemszögéből. Bár utóbbi koránt sem kap olyan jellemrajzot, mint amit érdemelne, és nem is nagyon merülünk el Mary Lou lélektanában – amit igazán sajnálok -, Spofforth és főleg Bentley azért szívósan viszik a hátukon a történetet. Vajon hová is tart így a világ? Ki fog pusztulni az emberiség? Vagy mindent egy robot irányít majd az idők végezetéig? Vagy magukhoz térnek az emberek a kábulatukból? Hová is fajul el a világ, ha elfelejtünk gondolkodni, társas kapcsolatokat szőni, kialakítani, ápolni, vagy épp hajszolni a tudást, olvasni? Kicsit, mint a Hülyék Paradicsoma c. filmben, bár közel sem olyan komikusan, mi több, inkább letaglózóan kerül bemutatásra ez a rémisztő jövő.

Ami azt illeti, a regény első fele tulajdonképpen nagyon is érdekes és magával ragadó, majdnem újdonság, a második felével viszont már annyira sajnos nem voltam elégedett. Itt-ott vontatottá vált és a végén sem éreztem azt a nagy katarzist, amit vártam volna – bár persze könnyen lehet, hogy csak velem van a baj. De még ezt leszámítva is nagyon tetszett, és bátran ajánlom a hasonló témájú, tehát pl. sci-fi vagy disztópia könyvek rajongóinak, inkább olyan 16 éven felül, nőknek és férfiaknak egyaránt. Egy olvasást mindenképp megér, hiszen ez pont egy olyan könyv, ami okot és jó alaptémát szolgáltat akár egy velős beszélgetésre, vagy akár egy könyvklub, olvasókör számára is megfelelő választás.

Pontozás:

Egyedi besorolásom: 5. Nagyon jó
Karakterek: 8/10 – Főszereplőink legalábbis eléggé emberiek, bár Bentleyről jóval többet tudunk meg, több időt töltünk el vele, mint Mary Lou vagy Spofforth esetében sajnos.
Borító: 9/10 – Végül is így utólag azt mondom, nem rossz, kötődik a könyvhöz, de ezzel a régimódi betűtípussal meg lapminőséggel sosem fogok megbarátkozni, ahogy azt már szerintem párszor elmondtam.
+ pont: Mert erkölcsi kérdéseket feszeget, és ahhoz képest, hogy egyáltalán nem mai „gyerek” a könyv, egész hihető jövőképet fest le az emberiségről.
– pont: Mert a második fele kissé vontatottra sikerült, nem éreztem a végén sem azt a nagy katarzist, pedig az eleje nagyon jól indult.